A pénz használatából eredő tévedések

Nincs ember, aki, ha saját termékeit másokéival elcseréli, azt hinné, hogy minél többet ad és minél kevesebbet kap, annál jobb rá nézve. Pedig sok ember előtt mi sem látszik világosabbnak, hogy minél többet küld el egy nemzet termékeiből és minél kevesebbet kap értük cserébe más nemzetek termékeiből, annál jövedelmezőbb kereskedelme. Olyan elterjedt e hiedelem, hogy manapság szinte minden civilizált nemzet gátat igyekszik vetni más nemzetek termékei behozatalának, míg megelégedéssel tekinti saját termékei elküldését. Mi ennek az oka? Az emberek nem szokták a nemzetek ügyleteinek elveit az egyéni ügyletek elveivel ellentétesen alkalmazni. Ellenkezőleg, a természetes törekvés az, hogy a nemzeteket személyesítsék és hogy úgy gondolkodjanak és beszéljenek róluk, mintha ugyanazon motívumok mozgatnák és ugyanazon törvények kormányoznák őket, mint azokat az emberi lényeket, akikből állnak. Nem is kell messze tekintenünk, hogy lássuk, hogy az a ferde felfogás, amely szerint egy nemzet veszít behozatal és nyer kivitel által, tényleg abból származik, hogy az egyéni ügyletekről alkotott elképzeléseket a nemzetek közötti kereskedelemre alkalmazzák, amelyekhez az egyéni ügyletek szoktatják a civilizált embereket. Amije az embernek mások számára van, eladó árunak mondjuk, amit mástól vesz, vett árunak. Ezért megszokjuk, hogy a kivitelt eladásnak és a behozatalt vételnek tekintsük. És valamint a hétköznapi életben rendesen azt hisszük, hogy minél többre megy egy ember eladásának értéke és minél kevesebbre vételéé, annál jobb üzletet csinált; így ha meg nem állapítjuk pontosan a használt szók értelmét, természetes dolognak látszik, hogy minél többet visz ki egy nemzet és minél kevesebbet hoz be, annál gazdagabb lesz.

E felfogás eredetére nézve jellemző, hogy a vadak között ismeretlen. Nem keletkezhetett volna civilizált emberek között sem, ha úgy szoktak volna kereskedni, mint a vadak. Nemrégen a kufárok egy faja járt házról-házra, szappant adva cserébe a maradék zsiradékért, amelyet a háziasszonnyal összegyűjtöttek. E kezdetleges módon űzött kiskereskedelemben az a felfogás, hogy a jövedelmező kereskedelemnél az eladás értékének felül kell múlnia a vétel értékét, sohasem keletkezhetett volna, világos lévén, hogy minél több zsiradékot adnának és minél kevesebb szappant kapnának, annál rosszabb üzletet csinálnának. Mert a cserekereskedés egyszerűen a javak cseréje javakért és a cserekereskedésnél mindenki azt látja, hogy érdeke abban áll, hogy minél kevesebbet adjon és minél többet kapjon.

De a civilizált társadalomban ez a kereskedelemnek csak kivételes formája. Amint a mi hétköznapi életünk megismerteti velünk, a vétel és eladás nem javak cseréje javakért, hanem pénz cseréje javakért vagy javaké pénzért. A pénz használatából származó téves gondolkodás az, amelyben nyomát találhatjuk annak a hiedelemnek, hogy egy nemzet nyer a kivitel és veszít a behozatal által — amely hiedelemért számtalan életet és kiszámíthatatlan vagyont áldoztak véres háborúkban és amely ma is csaknem az összes civilizált nemzetek politikáját irányítja és mesterséges gátakat állít a világkereskedelem elé.

A kereskedelem eredeti formája a cserekereskedés — a javak kicserélése javakért. De valamint amikor a hosszúságról, súlyról, űrtartalomról kezdünk beszélni, mértékeket vagy egységeket kell elfogadnunk, amelyekkel e tulajdonságok kifejezhetők, úgy amikor a kereskedelem kezdődik, szükség támad valamilyen közös mértékre, amely által a különböző cikkek értéke meghatározható. A cserekereskedéssel járó nehézségek is csakhamar közös megállapodás következtében valamely jószágnak mint csereeszköznek elfogadására visznek, miáltal ha valaki egy vagy több más dolgot el akar cserélni, nem kénytelen többé valakit keresni, akinek éppen kölcsönös szükségletei vannak, hanem a teljes cserét fokokra vagy lépésekre oszthatja, amelyet különböző egyénekkel tömérdek idő és fáradság megkímélésével vihet véghez. A kezdetleges társadalomban a szarvasmarha, bőrök, kagylók és sok más dolog teljesítette úgy, ahogy, e funkciót. De a nemes fémek annyira különösen alkalmasak e szolgálatra, hogy ahol csak ismertté váltak, az emberiség pénzül fogadta el azokat. Eleinte súlyuk szerint használtatnak, de nagy lépést tesznek előre, ha határozott súlyú és tisztaságú érmévé veretnek, úgy, hogy aki megkapja, nem kénytelen megnézni és tisztaságukat megvizsgálni. Amint a civilizáció halad, amint a társadalom megállapodottabb és rendezettebb, a cserék pedig számosabbak és szabályosabbak lesznek, az aranyat és ezüstöt mint csereeszközt a hitel különböző formái szorítják ki. Folyószámlák által egyik vételt a másik egyenlíti ki és egyik tartozást a másik semmisíti meg. Az elismerten fizetőképes egyének vagy testületek váltókat, zálogleveleket, jegyeket és utalványokat bocsátanak ki, amelyek bőven pótolják az érempénz helyét; a bankok hitelt közvetítenek az egyének és a clearing-houseok a bankok között, úgy hogy kevés pénz tényleges felhasználásával óriási tranzakciókat folytatnak. És végül kényelmes összegű hitelt papírra nyomtak és forgatás vagy bárminemű formalitás nélküli használatra alkalmassá tették, ami olcsóbb és kényelmesebb és ez részben osztozik az aranynak és ezüstnek használatával, részben teljesen kiszorította abban az országban, ahol kibocsátották.

Ez röviden annak a munkakímélő eszköznek, amely különböző formáiban az afrikaiak kaurijától, vagy az indiánok wampumjától¹ a bankjegyig elterjedt és amely annyira megkönnyíti a kereskedelmet, hogy nélküle a civilizáció lehetetlen lenne. Az a szerep, amelyet a társadalmi életben és érintkezésben játszik, olyan fontos, használata a gondolkodásban, beszédben és tényleges ügyletekben olyan közönséges, hogy bizonyos reá vonatkozó tévedések nagyon könnyen keletkeznek. Nem is kell arról a tévedésről szólni, hogy a kamat a pénz használata következtében keletkezik, vagy hogy a pénz növekedése a vagyon növekedése, vagy hogy a papírpénz nem teljesítheti megfelelően funkcióit, ha nincs valahol megfelelő értékű érempénz eldugva, csak azokat a gondolkodásbeli zavarokat említsük, amelyek a nemzetközi kereskedelemre vonatkoznak.

Ott voltam tegnap, amikor az egyik farmer egy másiknak egy lovat és négy malacot adott egy anyakancáért. Mindketten megelégedetteknek látszottak a cserével, de egyik sem mondta: „köszönöm". De ha bármi másért pénzt adnak, szokás, hogy az, aki a pénzt kapja, azt mondja: „köszönöm", vagy valami más módon jelzi, hogy hálásabb a pénzért, mint a másik fél azért a dologért, amelyért a pénzt adta. Ez a szokás az a gondolkodásmód jele, amely (noha világos, hogy egy dollár nem érhet többet egy dollár értékénél) azt véli, hogy nagyobb jótétemény pénzt adni javakért, mint javakat adni pénzért. Ennek fő oka, hogy a csere nehézségét leginkább az a fél érzi, amely a csereeszközzé akar valamit átcserélni. Hogy valamit pénzért elcserélhessünk, olyan valakit kell találnunk, akinek arra a bizonyos dologra van szüksége; de ha ez a csere végbement, a pénz átcserélése más javakká rendszerint könnyebb, mivel valamennyien, akiknek cserélni valójuk van, szívesen vesznek el pénzt érte. Ez és az a tény, hogy értéke biztosabb és határozottabb, mint az általa mért dolgoké és az a további tény, hogy az eladás vagyis a javaknak pénzért való elcserélése azokat az ügyleteket szokta befejezni, amelyek után hasznot várunk, könnyen arra késztet bennünket, hogy a pénz szerzését tekintsük a kereskedelem tárgyának és céljának és hogy az eladást hasznosabbnak tekintsük a vételnél. Sőt a pénz, csereeszköz lévén, az a dolog, amely leggyorsabban és legkönnyebben cserélhető el más dolgokért, ezért a legmegfelelőbb jószág minden eshetőségre. Régebbi időkben, mielőtt még a hitel szervezése mai fejlettségét elérte lenne, amikor a világ egymással folyton háborúskodó apró államokra volt feldarabolva; amikor a rend kevésbé volt biztosítva, a tulajdon sokkal bizonytalanabb volt és a gazdagság fitogtatása gyakran vont sarcolást maga után; amikor kalózok veszélyeztették a tengert és rablók a szárazföldet; amikor a tűzvészek gyakoriak voltak, a biztosításra pedig nem gondoltak; amikor a foglyokat váltságdíj végett tartották fogva és az elfoglalt városokat felprédálták, azok az eshetőségek, amikor fontos a vagyont olyan formában bírni, amelyben legkényelmesebben vihető, könnyen elrejthető és gyorsan elcserélhető, sokkal gyakoriabbak voltak, mint most és mindenki arra törekedett, hogy vagyonának egy része nemes fémekben legyen. A paraszt eldugta megtakarított vagyonát, a kereskedő pénzét erős ládájában tartotta, a zsugori aranyhalmazát mérte szemmel és a fejedelem nagy kincset igyekezett felhalmozni a hirtelen szükség esetére. Így az arany és ezüst még szembeötlőbb jelképei voltak a vagyonnak akkor, mint most és kialakult az a gondolkodásmód, amely csak ezeket tartotta az egyetlen igazi vagyonnak.

E gondolkodásmód kész segítségül szolgált a védővámos politikának. Amikor a kereskedelem növekedése lehetővé tette a közvetett adók általi nagy jövedelemszerzést, a királyok és minisztereik csakhamar felfedezték, hogy a nép milyen könnyen bírható rá olyan adóösszeg fizetésére, amelynek közvetlen behajtásának ellenszegültek volna. A behozatali vámot eleinte bevételszerzés céljából vetették ki; de nemcsak arra jöttek rá, hogy rendkívül kényelmes a javakat a tengerparti kikötővárosban megadóztatni, ahonnan az egész országban szétosztották, hanem a behozott javak megadóztatása az érintett hazai termelők lelkes támogatására talált, akik így a verseny elől védelemben részesültek. Így a „védelem" támogatására érdek keletkezett, amely nemzeti előítéletekből és a közönséges gondolkodásmódból támadt, és fokozatosan olyan rendszer fejlődött ki, amely századokon át irányította az európai nemzetek politikáját. Ez a rendszer, amelyet Adam Smith a közgazdaságtan merkantilista rendszere nevén támadott meg, a nemzeteket a világ pénzéért versengő kereskedőknek tekintette és célja az volt, hogy az országot úgy tegye gazdaggá, hogy a lehető legtöbb arany és ezüst behozatalát és lehető legkevesebb kiáramlását tegye lehetővé. Evégből nemcsak a nemes fémeknek az országból való kivitelét igyekeztek megakadályozni, hanem előmozdították azoknak a javaknak a hazai termelését, amelyeket kint el lehetett adni és mindennemű akadályt gördítettek a hasonló külföldi vagy gyarmati ipar elé. Nemcsak hogy súlyos behozatali vámok vagy tilalmak voltak az olyan idegen ipar termékei ellen, amelyek a honi iparral versenyezhettek volna, hanem azoknak a nyersanyagoknak a kivitele, amelyekre az idegen iparnak szüksége lehetett, kiviteli vámokkal volt terhelve, vagy olyan barbár büntetéssel volt sújtva, mint a halál vagy csonkítás. Tanult iparosoknak tilos volt az országot elhagyniuk, nehogy az idegeneket megtanítsák mesterségükre, és a honi ipart jutalmakkal, egyedárusági pátensekkel és mesterséges piacok létesítése által pártolták — néha a kivitel után fizetett prémiumokkal és néha termékeik használatát megparancsoló törvényekkel. Egyik példája ennek az a parlamenti határozat, amely megparancsolja, hogy minden holttestet gyapjúból készült halotti lepellel temessenek el; az ostobaság e példájának csak azokban a törvényekben talált párjára, amelyeknél fogva az amerikai nép arra van ítélve, hogy havonta földalatti páncélszekrényekbe 2 000 000 dollár ezüstpénzt rejtsen el és száz milliónyi aranyat hevertessen haszontalanul a kincstárban.

De az arany- és ezüstkészlet növelésének kísérlete ilyen eszközök által bolondság és haszontalanság. Bár a nemes fémek értéke nagy, hasznosságuk csekély; főhasználatuk a pénzen kívül a fényűzés lévén. És valamint egy farmer nem gazdagabb, de szegényebb lenne, ha eladná tenyészállatait és ha azért vetné el a magot, hogy aranyat halmozzon fel és ezüst legyen asztalán; vagy valamint egy gyáros csökkentené jövedelmét, ha egy hasznos gépet eladna és az érte kapott pénzt páncélszekrényében tartaná, úgy egy nemzet is szükségképpen csökkenti termelőképességét, ha az olyan dolgok kivitelét fokozza és behozatalát csökkenti, amelyek termelékenyen lennének használhatók, hogy aranyat és ezüstöt gyűjtsön, amelyeket nem használhat termelékenyen. Amennyi a nemes fémekből szükséges pénzhasználatra el fog jutni minden nemzethez, amely a világ kereskedelmében részt vesz, annak az irányzatnak köszönhetően, amely meghiúsít minden, a készlet mesterséges növelésére irányuló törekvést, amely törekvés olyan állandó, mint a víznek az a hajlama, hogy mindig ugyanazt a szintet keresse. Ahol csak kereskedelem van, minden szállításra alkalmas jószág igyekszik onnan, ahol értéke viszonylag csekély, oda, ahol értéke viszonylag nagy. E tendenciát a szállítás nehézsége gátolja, amely attól függ, hogy a különböző dolgok milyen térfogatúak, milyen súlyúak és mennyire vannak romlásnak kitéve értékükhöz képest. A nemes fémek nem szenvednek a szállítás által és csekély súlyuk és térfogatuk lévén értékükhöz képest (kivált az aranynak) annyira szállíthatók, hogy viszonylagos értékük igen csekély megváltozása elegendő ok helyük változtatására. Olyan könnyen vihetők és elrejthetők, hogy a parti őrök és vámtisztek fedezte törvényes megszorítások sohasem akadályozhatták meg őket abban, hogy utat ne találjanak abból az országból, ahol értékük viszonylag csekély volt, olyan országba, ahol értékük viszonylag nagy volt. A zsarnok uralkodók azon kísérletei, hogy Spanyolországban tartsák az Amerikából hozott nemes fémeket, olyan volt, mint a vizet egy szitában megtartani. A nemesfémkészlet növekedésének egy országban szükségképpen az a következménye, hogy értékének egyéb javakhoz viszonyítva, csökkennie kell. Amely pillanatban tehát azok a korlátozások, amelyek által a nemes fémeket igyekeznek odavonzani és visszatartani, olyan irányban kezdenek működni, hogy e fémkészlet növekedni kezd, kiáramlásuk is megindul, erőben növekedve, minél inkább növekszenek az odavonzásukra és visszatartásukra irányuló erőfeszítések. Ezért a valamely ország aranyának és ezüstjének mesterséges növelésére fordított erőfeszítések egyetlen hatása a termelőképesség gátolása és az ezzel foglalkozó ország elszegényedése annak gazdagodása helyett. E tapasztalaton okultak a nemzetek és csak kevesen tesznek közvetlen erőfeszítéseket a nemes fémek odavonzására vagy visszatartására, kivéve, hogy haszontalanul halmozzák fel azokat betörés ellen biztos üregekbe, mint mi tesszük. De az a felfogás, hogy csak az arany és ezüst az igazi pénz és hogy mint ilyeneknek különös értékük van, még mindig alapja a védővámos érvelésnek²; és az a szokás, hogy a behozatalt a vétellel és a kivitelt az eladással kapcsolják össze, amely felfogás a hétköznapi élet gondolkodásában és beszédében alakult, még mindig arra bírja az embereket, hogy elfogadják azt a politikát, amely behozatali vámokkal gátolja a behozatalt. Megszokván, hogy az üzletemberek hasznát úgy mérjék, hogy mennyivel múlja felül az eladás a vételt, az a feltevés, hogy egy nemzet kivitele egyenértékű egy kereskedő eladásával, behozatala pedig annak vételével, könnyen visz arra a következtetésre, hogy minél nagyobb a kivitt árumennyiség és minél kisebb a behozott, annál nagyobb haszna van a nemzetnek a kereskedelemből.³ De csak egy kis figyelem kell, hogy meglássuk, hogy e feltevés az eszmék zavarosságából származik. Ha azt mondjuk, hogy egy kereskedő azért csinál jövedelmező üzletet, mert eladása túlhaladja vételét; eladásnál nem azokra a javakra gondolunk, amelyeket elküld, hanem az értük kapott pénzre; vett dolgoknál pedig nem a behozott javakra gondolunk, hanem a pénzre, amelyet kifizet. Azt gondoljuk, röviden, hogy azért lesz gazdagabb, mert bevétele meghaladja kiadását. Annyira megszokjuk e következtetés miatt a köznapi ügyekben a kifejezések e felcserélését, hogy amikor egy nemzet kivitelére, mint annak eladására és behozatalára, mint annak vételére gondolunk, a szokás arra bír, hogy e szóknak épp ilyen értelmet tulajdonítsunk és így önkéntelenül egy kiadást jelentő szónak bevételi értelmet tulajdonítsunk. De világos, ha egy rendes módon kereskedő által folytatott kereskedelmet egy nemzet kereskedelmével hasonlítunk össze, nem a kereskedő által eladott javak, hanem az általa kiadott pénz az, amely egy ország kivitelével analóg. Csak ahol a kereskedő által űzött kereskedelmi javak cseréje javakért, csak ott analógok az eladott javak a kivitellel és a vett javak egy ország behozatalával. És a falusi szatócs, aki fűszer- és rövidárukat tojásért, csirkékért és mezőgazdasági javakért cserél el, vagy az indiai kereskedő, aki gyártmányokat gerezsnáért cserél el, nyilvánvaló, hogy annál jövedelmezőbb üzletet csinál, minél inkább múlja felül a bevett áruk értéke (behozatala) a kiadott árukét (kivitele). Tény az, hogy a kereskedelem végelemzésében egyszerűen az, ami legkezdetlegesebb formájában, a cserekereskedelemben: javak cseréje javakért. A kereskedelemnek pénz közvetítésével űzött módja nem változtat annak lényeges jellegén, hanem csak lehetővé teszi, hogy azok a különféle cserék, amelyekből a kereskedelem áll, részekre vagy fokozatokra oszoljanak és így eredményesebben legyenek végrehajthatók. Amikor javakat pénzért cserélnek el, a teljes cserének csak fele történt meg. Amikor valaki pénzért ad el valamit, csak azért teszi, hogy a pénzen valami más dolgot vegyen, és csak amennyiben a pénznek megvan e képessége, fogja valaki kívánni vagy elfogadni. A „pénz" szó értelme közönséges használatban nagyon metaforai. A gazdag emberről, mint pénzes emberről beszélünk és ha vagyonáról beszélünk, azt mondjuk, hogy ennyi „pénze" van, holott a tény az, hogy bár milliókat ér a vagyona, soha nincs néhány dollárjánál vagy legfeljebb néhány száz dollárjánál többje birtokában. Birtoka tényleg házakban, földekben, javakban, részvényekben vagy kötvényekben, vagy más kötelezvényekben van, amelyek pénzt jövedelmeznek. E dolgok birtoklásáról úgy beszélünk, mintha pénzt birtokolnánk, mert rendszerint pénzbeli értékük szerint becsüljük meg azokat. Ha az értéket közönségesen kagylóhéjakban, cukorban vagy marhában fejeznénk ki, azt mondanánk a gazdag emberekről, hogy kagylóhéjuk stb.-jük van, épp úgy, mint a bélyegnek csereeszközül való használata a polgárháború elején arra vitt, hogy az akkori idők zsargónjában a gazdag emberekről mint olyanokról beszéltek, akiknek sok bélyegük volt. És amikor egy kereskedő jó üzletet csinál, bár úgy beszélnek róla, hogy pénzt szerez, a valóság az, hogy — ritka esetektől eltekintve — éppolyan gyorsan adja ki a pénzt, amint beveszi. Az ügyes üzletember nem zárja el pénzét. Ellenkezőleg, az eladásból szerzett pénzen siet más bevásárlásokat tenni. Ha nem vesz üzletébe való javakat, vagy személyes élvezetéül szolgáló javakat vagy szolgálatokat, földeket, házakat, részvényeket, kötvényeket, zálogleveleket avagy más dolgokat, amelyekből bő jövedelmet vár.

A nemzetek közti kereskedelem csak számos egyéni ügyletből áll, amelyek csak részei vagy fokozatai a teljes cserének, egészben véve mint a kereskedelem kezdetleges formája, csak javak cseréje javakért. A pénz nem szerepel a nemzetközi kereskedelemben és a világnak csak ezután kell majd elérnie a civilizáció azt a fokát, amikor nemzetközi pénzünk lesz. A papírpénzt, amely ma valamennyi civilizált nemzetnél a pénz nagyobb részét teszi ki, sohasem viszik ki egyenlegül és az arany- vagy ezüstpénzt csak mint jószágot viszik ki és ekkor értéke a színsúlytól függ. Amit valamely nemzet behoz, azt a kivitt javak által fizeti vissza, hacsak nem kapja mint kölcsönt, befektetést, kamatot, földjáradékot vagy adót. Mielőtt a kereskedelem elérte lenne sokféle felosztásának mai finomságát, sok egyéni esetben ez eléggé világos volt. Egy New Yorkból, Philadelphiából vagy Bostonból a tulajdonosnak vagy hajósnak veszélyére elinduló vitorlás, amely terhül lisztet, dongát és szálfát vitt Nyugat-Indiába, ahol eladták, a bevételen cukrot, rumot és melasszt vettek, ezt visszahozták, vagy talán Európába vitték, ott eladták, a bevételen európai árukat vettek, amelyeket hazahoztak. Jelenleg az exportőr és importőr rendszerint különböző személyek, de az egyiktől a kivitt javakért kibocsátott váltót megveszi a másik és a behozott javak fizetésére fordítja. Amennyiben az egész országot illeti, az ügylet ugyanaz, akárcsak az importőrök és exportőrök egyazon személy lennének és ha a behozatal felülmúlja a kivitelt értékben, ez nem jobb bizonyítéka a kereskedelem jövedelmezőtlenségének, mint az, amikor régi időben a kereskedelmi hajó nagyobb értékű terhet hozott haza, mint amilyent elvitt, nem volt bizonyítéka az út jövedelmezőtlenségének.

Lábjegyzetek

1. Pénzt helyettesítő kagylók. A ford. ↩

2. Például Professor Thompson miután leírja, hogy ahol és amikor használták kizárólag a papírpénzt, annyira tudatában van annak, hogy az képes a pénznek minden funkcióját teljesíteni, és kijelenti, hogy annyival fölötte áll az érempénznek, mint a vasút a postakocsinak (Political Economy, p. 152), annak bizonyítására tér át a következőkben (p. 223), hogy védővámokra van szükség a pénzek szegényebb országokból gazdagabb országokba való szivárgásának megakadályozására, így hallgatólag azt teszi fel, hogy csak az arany és ezüst a pénz, mivel sem ő, sem más nem állítaná, hogy egy ország papírpénze átszivároghat egy másik országba. ↩

3. E következtetést a védővámosok a legnevetségesebb túlzásokig vitték; mint például egy védővámos szenátor (Wm. M. Evarts, New Yorkból) legutóbbi nyilatkozatában, hogy kész lenne a szabadkereskedelemre, „ha a védelem annyira kifejlesztette lenne összes termelési ágainkat, hogy az Egyesült Államok az egész világgal képesek lennének eladásban versenyezni és egyidejűleg mentek lennének attól, hogy az egész világtól bármit is vásároljanak". ↩