„Jöjj velem!” mondta Richard Cobden, amikor John Bright tört szívvel fordult el egy friss sírtól. „Angliában nők és gyermekek halnak meg éhen – a törvény okozta éhségtől. Jöjj velem, és addig nem nyugszunk, amíg ezeket a törvényeket el nem töröljük.” Ilyen szellemben született és növekedett a szabadkereskedelmi mozgalom, olyan lelkesedést keltve, amilyet semmiféle tisztán pénzügyi reform nem kelthetett volna. És bár a védővámot a szavazati jog korlátozásával, „rotten borough”-okkal és arisztokratikus kiváltságokkal sáncolták körül, Nagy-Britanniában megbukott. És mégis – továbbra is van éhség, és továbbra is halnak meg tőle nők és gyermekek.
De ez nem jelenti a szabadkereskedelem csődjét. Amikor eltörölték a vámvédelmet, és a védővámtarifa helyébe jövedelmi vámtarifa lépett, a szabadkereskedelem csak keveset nyert. Hogy Nagy-Britanniában még mindig halnak éhen nők és gyermekek, azt a reformerek azon hibája okozta, hogy félúton megálltak. A szabadkereskedelmet még nem próbálták ki Nagy-Britanniában. A szabadkereskedelem a maga teljességében valóban eltörölné az éhséget. Ezt azonnal meglátjuk.
Vizsgálatunk megmutatta, miért nem lehet a vámvédelem eltörlése tartósan kedvező hatással a munkásokra, noha jelentősen növelné a vagyon termelését. Amíg a föld, amelyen mindnyájunknak élnünk kell, kevesek tulajdona, a termelőképesség növekedése csak azt a díjat emelheti, amelyet tulajdonosai a föld használatáért követelhetnek. Ha a földet továbbra is a lakosság egy része kizárólagos tulajdonának tekintik, a termelőerő semmiféle növekedése nem javíthat azok helyzetén, akiknek munkaerejükön kívül semmijük sincs — még akkor sem, ha a munka szükségessége szinte megszűnne, a vagyon pedig az égből hullana vagy a föld gyomrából törne elő. A vagyon elképzelhető legnagyobb növekedése csak a „túltermelésnek” nevezett jelenséget fokozná a végletekig, és általános szegénységre kárhoztatná a munkásokat. Ebből az következik, hogy ha a vámvédelem eltörlését vagy bármely más reformot valóban áldásossá akarunk tenni a munkások számára, meg kell szüntetnünk a földhöz való törvényes jog egyenlőtlenségét, és mindenki számára helyre kell állítanunk a közös örökséghez fűződő természetes, egyenlő jogot.
Hogyan valósítható ez meg? Gondoljuk át egy pillanatra, pontosan mi a teendő, mert itt gyakran keletkezik zavar. Ha egy ország minden egyes lakosának egy ország földjéhez való egyenlő jogát akarjuk biztosítani, az nem azt jelenti, hogy mindenkinek egy egyenlő nagyságú darab földet biztosítsanak. Olyan végtelenül kezdetleges társadalmat kivéve, ahol a népesség ritka, a munkamegosztás csak kevéssé előrehaladott és a családok közösségben élnek és dolgoznak, a földnek bármiféle egyenlő darabokra osztása gyakorlatilag lehetetlen volna. A társadalomnak olyan állapotában, amilyen ma a civilizált országokban uralkodik, végtelenül nehéz, ha ugyan nem teljesen lehetetlen volna, a föld egyenlő felosztását végrehajtani. És nem is volna kielégítő az ilyen felosztás. Az első felosztás csak kezdetét jelentené a nehézségeknek. Ahol a népesség növekszik és ennek központjai folyton változnak, ahol különböző foglalkozások a föld különböző használati módjait hozzák létre és különböző minőséget és mennyiséget kívánnak, ahol javítások, találmányok és fölfedezések folyton új használati módokat szülnek és a viszonylagos értéket megváltoztatják, az a felosztás, amely ma egyenlő volna, hamarosan egyenlőtlenné válna és az egyenlőség fenntartására minden évben új felosztás volna szükséges.
Ha azonban minden évben új felosztást akarnánk végezni, vagy a földet közösnek akarnánk tekinteni, amelyből senki sem tarthatna igényt egy külön rész kizárólagos használatára, ez csak ott volna megvalósítható, ahol az emberek mozgatható sátrak alatt élnének és semmiféle állandó befektetést sem hajtanának végre, aminthogy ez valóban meg is akadályozna minden előhaladást ebből a helyzetből. Senki sem vetne, vagy építene házat, vagy nyitna bányát, vagy ültetne gyümölcsöt, vagy ásna árkot, ha bárki más is jöhetne és elűzhetné arról a földről, amelyből vagy amelyről ezek a befektetések nem mozdíthatók el. Ezért feltétlenül szükséges a föld megfelelő használatához és javításához, hogy a társadalom nyugodt birtoklást biztosítson a használónak és javítónak. Ezt a kérdést vetik fel folytonosan azok, akiknek a földkérdésnek a mienkéhez hasonló tárgyalása nem tetszik. Ezek igyekeznek elhomályosítani az eredményt azáltal, hogy minden olyanféle javaslatot, hogy a földhöz való egyenlő jog biztosítsák, úgy állítanak be, mintha a föld egyenlő felosztására való javaslat volna és úgy igyekeznek a magánföldtulajdont védeni, hogy kimutatják annak szükségességét, hogy a befektetőnek a nyugodt birtoklás biztosítsák. Csakhogy e két dolog lényegesen más. Először is a földhöz való egyenlő jog a föld egyenlő felosztása által nem biztosítható és másodszor, fölösleges a földet egyesek magántulajdonává tenni azért, hogy a befektetéseket eszközlőknek befektetéseik háborítatlan birtoklását biztosítsák, amely az embereket ezek megtételére sarkalja. Ellenkezőleg, a magánföldtulajdon, amint ezt bármely országban is láthatjuk, hogy sarcolhassa a befektetőket, a tulajdonost, aki olyan, mint a mesebeli kutya a jászolban, bár maga nem eszi a szénát, de a közelítő ökörre fogát vicsorítja. Arra képesíti a pusztán földtulajdonost, hogy a befektetővel megfizettesse azt a kiváltságot, hogy befektetéseket hajtott végre és nem egy esetben arra is képesíti, hogy a befektetéseket elkobozza.
Íme, két magától értetődő, egyszerű elv:
I. Minden embernek egyenlő joga van a természet nyújtotta elemek használatához és élvezetéhez.
II. Minden embernek kizárólagos joga van annak használatához és élvezetéhez, amit saját munkája által állít elő.
Nincs összeütközés e két elv között. Sőt ellenkezőleg, kiegészítik egymást. Hogy teljesen biztosítsuk az egyéni tulajdonjogot a munka termékéhez, a természet elemeit közös tulajdonnak kell tekintenünk. Ha bárki is a napfényt joggal tartaná saját tulajdonának és arra kényszeríthetne engem, hogy megfizessek a nap tevékenységéért gabonám érésekor, ez szükségképpen csökkentené a munkám termékéhez való tulajdonjogot. És viszont, ahol mindenki számára biztos a munkája termékéhez való teljes tulajdonjog, senkinek sem lehet tulajdonjoga ahhoz, ami nem munkájának terméke. Bármilyen bonyolult is a termelés szervezete, bármilyen fejlett is a civilizáció, ezeknek az elveknek a megvalósítása semmiféle nehézségbe sem ütközik. Teendőnk csak az, hogy úgy tekintsük a földet, mint az egész nép közös tulajdonát, amint például egy vasút több részvényes, vagy egy hajó több hajósnak együttes tulajdona. Más szóval, a földet a most használóknak nyugodt birtokában hagyhatjuk és megengedhetjük, hogy a most használatlan földet azok vegyék birtokukba, akik azt használni kívánják, olyan feltétellel, hogy azok, akik a földet ilyenképpen bírják, méltányos díjat fizessenek azért a kizárólagossági jogért, amelyet élveznek, vagyis olyan bért, amelynek alapja annak a kiváltságnak az értéke, amelyet az egyén a közöttől azáltal nyer, hogy a köztulajdonból egy részre kizárólagos használati jogot nyer és amelynek semmi köze se legyen a földre vagy a földbe tett befektetésekhez vagy ahhoz a haszonhoz, amely tőkéje vagy munkája használatának tulajdonítható. Ilyen módon mindenki egyenlő helyzetben volna azoknak a természeti elemeknek a használatát és élvezetét illetve, amelyek nyilvánvalóan az emberiség közös öröksége és az a földérték, amelyet nem a használó egyén, hanem a közösség növekedése idézett elő, a köznek jutna és közcélokra volna fordítható. Amint Herbert Spencer mondta: „Az ilyen tan megegyezik a civilizáció legfejlettebb állapotával; megvalósítható anélkül, hogy ezzel a javak közössége járna együtt és nem okozva szükségképpen nagyon komoly forradalmat a létező viszonyokban. A szükséges változás csak a földesurak változása volna. A külön tulajdon átváltoznék az összesség közös tulajdonává, az ország a társadalom-testület nagy szövetkezetéé volna. A dolgoknak ilyen rendje teljes összhangban volna az erkölcsi törvénnyel. Az összes emberek egyformán lehetnének földesurak, minden embernek egyformán állna szabadságában, hogy bérlő lehessen. Ezért az ilyen rendszer alapján az egész föld nyilván bekeríthető, elfoglalható és megművelhető, teljesen híven az egyenlő szabadság törvényéhez.”1
Hogy ez az egyszerű változás, mint Spencer mondja, a fennálló viszonyokban nem okozna komoly forradalmat, ezt sok esetben nem veszik észre azok, akik először gondolkodnak erről. Gyakran mondják, hogy noha ez az elv nyilvánvalóan igaz és könnyen volna alkalmazható egy éppen népesülni kezdő új országban, rendkívül nehezen volna megvalósítható egy már benépesített országban, ahol a földet már magántulajdonként osztották fel, mivel az ilyen országban, ha a földet köztulajdonba vennék és aztán bérbe adnák egyeseknek, ebből a legnagyobb szabású, gyors forradalom keletkeznék. Ez az ellenvetés azonban azon a téves felfogáson alapul, — hogy mindent egyszerre kell megtenni. De gyakran esik meg, hogy egy meredek lejtőn, amelyet nem remélünk megmászhatni és arról is le kell mondanunk, hogy elég hosszú és magas létrát csinálhassunk megmászására, egy szelíden lejtő kerülőút segítségével feljuthatunk. És ez esetben nyitva van számunkra egy szelíden lejtő út, amelyen olyan messzire juthatunk, hogy a többi már könnyű lépés lesz. Hogy a földet az egész nép gyakorlatilag közös tulajdonává tegyük, hogy a földjáradékot közhasználatra kisajátítsuk, arra sokkal egyszerűbb és könnyebb út van, mint a földnek formális tulajdonbavétele és parcellákban való bérbeadása — olyan út, amely nem jár rázkódtatással, amely a jelen szokásokkal egyező és amely ahelyett, hogy a kormánygépezet nagy növelését kívánná, ennek nagy egyszerűsítését teszi lehetővé.
Minden fejlett közösségben nagy összegek szükségesek közcélokra és az ilyként szükséges összegek a társadalmi fejlődéssel együtt nőnek, nemcsak valóban, hanem aránylag is, mivel a társadalmi haladás állandóan olyan ténykedéseket törekszik áthárítani a közre, amelyeket kezdetlegesebb viszonyok között egyesek végeznek el. Már most, az emberek nem szoktak ugyan földjáradékot, haszonbért fizetni az államnak, hanem szoktak adókat fizetni. Ez adók némelyikét ingó vagyonra vetik ki, másokat foglalkozásra, üzletre vagy személyre (mint például a jövedelmi adó, amely tulajdonképpen jövedelem szerinti személyi adó), másokat a javak szállítására vagy cseréjére, amely utóbbi csoportba a vámok okozta adók tartoznak és némelyeket, legalább az Egyesült Államokban, az ingatlanokra — azaz a földértékekre és befektetésekre együttvéve. Az ingatlanra kivetett adó az a része, amely a befektetések leszámításával vettetik ki a földértékre, természeténél fogva nem adó, hanem földjáradék — közcélra elveszi annak a jövedelemnek egy részének, amely tulajdonképpen a közé, a föld használatához való közös jog alapján. Már most világos, hogy ha a köz használatára akarjuk elvenni a földből származó összes jövedelmet, ugyanazt a hatást érhetnénk el, mint a formális kisajátítással és bérbeadással, ha az összes ma szedett adót egymásután eltörölnénk — és addig emelnénk a földérték utáni adót, amíg a lehető legjobban meg nem közelítené a föld teljes évi jövedelmét. Amikor az elméleti tökéletességnek e pontját elérték, a föld adás-vételi ára megszűnik és az a díj, amelyet az egyén a köznek a közös tulajdon használatáért fizet, formailag is azzá lesz, ami valóban — földbér, földjáradék. Amíg azonban ezt a pontot elérik, ez a földbér szedhető egy, már összes államainkban szedett adó növelése által, amelyet (amint most a közvetlen adót vetik ki) a befektetések leszámításával vetnek ki a föld adás-vételi értékére, amely érték minden másnál könnyebben és pontosabban állapítható meg. Ennek a hatásnak a részletesebb magyarázatát illetve, amelyet a közköltségek behajtásának módszerében e változás okoz, az olvasót azokra a munkákra kell utalnom, amelyekben a tárgy e részét bővebben fejtegettem, mint itt tehetném. E hatás háromféle volna:
Elsősorban az összes adó, amely most a munkát vagy a tőke használatát terheli, megszűnne. Senkit sem adóztatnának meg egy ház építéséért, vagy ha egy farmba befektetéseket hajt végre, vagy ha bányát nyit meg, ha külföldről árukat hoz be, vagy bármi módon növeli azokat a javakat, amelyek emberi szükségleteket elégítenek ki és nemzeti vagyont képeznek. Mindenki szabadon állíthatna elő és tehetne félre vagyont; vehetné, adhatná, ajándékozhatná, cserélhetné minden akadály nélkül az emberi termelés bármely cikkét, amelynek használata nem közveszélyes. Mindazok az adók, amelyek az árakat növelik, ha a javak kézről kézre járnak, legvégén pedig a fogyasztót terhelik, eltűnnének. A házak vagy más ingatlan befektetések csak olyan biztosak volnának, mint most, adhatók, vehetők volnának, mint most, azonban alá volnának vetve annak az adónak vagy földjáradéknak, amely a köznek azért a földért jár, amelyen e házak épültek. A házakat és a telkeket, amelyen épültek, vagy más befektetéseket és azt a földet, amelybe ezeket befektették, csak úgy adnák bérbe, mint most. De a bérlő által fizetendő összeg kisebb volna, mint most, mivel most az épületekre vagy befektetésekre vetett adók végeredményükben (a hanyatló községek kivételével) a használót sújtják és ezért a bérlő élvezné eltörlésük előnyét. És e leszállított földbérrel vagy földjáradékkal a bérlő mindazon adókat megfizetné, amelyeket most földbérén kívül fizet — azonfelül pedig mindaz, amit a föld után fizet, nem növeli a földesúr vagyonát, hanem egy olyan alapot, amelyben a bérlő maga is egyenlő részes lenne.
Másodsorban nagy és folyton növekvő alap állna közcélokra rendelkezésre, a munka gyümölcseire vagy a tőke jövedelmére vetett adó nélkül – olyan alap, amely a sűrűn lakott országokban nemcsak mindannak fedezésére volna elegendő, amit a kormányzati kiadásokra szükségesnek vélnek, hanem még jókora többletet is biztosítana közcélokra.
Harmadsorban, ami mind közül a legfontosabb, a földmonopólium megszűnne, a föld megnyílna és nyitva maradna a munka használatára, mivel mindenkire nézve nagyon jövedelmezőtlen volna a földet úgy birtokolni, hogy ne használja ki teljes mértékben és úgy a földüzérkedésre való kísértés, mint ennek lehetősége eltűnne. A föld spekulatív értéke azonnal eltűnne, amint megtudnák, hogy akár használják a földet, akár nem, az adó az értékkel együtt növekedne; senkinek sem volna kedve olyan földet birtokban tartani, amelyet nem használna. A föld tőkésített vagy adás-vételi értékének eltűnésével eltűnne az a díj, amelyet azoknak, akik a földet használni akarják, fizetniük kell, a föld értékének különbségét pedig az mutatná, amit a köz javára névleg adó, valóban azonban földjáradék alakjában kell fizetni. Amíg marad használatban föld, azok, akik használni akarják, nemcsak vételár, hanem bármilyen adó vagy bér fizetése nélkül kaphatnák meg. Semmit sem kellene fizetni a föld használatáért, amíg kevésbé alkalmas föld nem kerülne művelés alá és a birtoklás ilyképpen nem nyújtana előnyt a befektetett munka és tőke hozadékán fölül. És bármennyire növelje is a népesség növekedése és a társadalom haladása a földértéket, ez a növekmény az egész közösségnek jutna, azt a közalapot gyarapítva, amelynek a legszegényebb épp olyan egyenlő részese volna, mint a leggazdagabb.
Így a jelenlegi egyenlőtlen vagyonmegoszlás egyik fő oka eltűnne, és megszűnne az az egyoldalú verseny is, amely most leszorítja a munkabért. Ha a munka hozzáférhetne a termelés természeti elemeihez, képes volna önmagát foglalkoztatni; a verseny pedig, amely éppoly teljesen és szabadon érvényesülne a munkaadók, mint a munkások között, természetes szintjére emelné a munkabért – a munka termékének teljes értékére – és ott is tartaná.
De térjünk vissza a vámkérdéshez. A vámvédelem eltörlése magában véve — a védővámtarifának jövedelmi vámtarifával való helyettesítése — olyan lanyha és félénk alkalmazása a szabadkereskedelmi elvnek, hogy valóságos gúny róla mint szabadkereskedelemről beszélni. A jövedelmi tarifa csak valamivel enyhébb megszorítása a kereskedelemnek, mint a védelmi tarifa. A szabadkereskedelem igaz értelmében nemcsak a vámvédelem eltörlését kívánja, hanem minden vám megsemmisítését — az összes korlátozás megszüntetését (azok kivételével, amelyeket a közegészség vagy erkölcs érdekében létesítenek), amelyek a javaknak egy országba való behozatalát vagy egy országból való kivitelét akadályozzák. Csakhogy a szabadkereskedelem logikailag nem állhat meg a vámházak eltörlésénél. Egyformán alkalmazandó a bel- és külföldi kereskedelemben és igaz értelmében az összes belföldi adó eltörlését kívánja, amelyek a vételt, eladást, szállítást vagy cserét, valamely ügylet kötését vagy üzlet folytatását sújtják, kivéve persze, ha az adó indoka a közbiztonság, közegészség vagy közerkölcs. Így tehát az igazi szabadkereskedelem elfogadása mindenfajta közvetett adó eltörlését, továbbá azt jelenti, hogy a közkiadások fedezésére egyenes adót kell kivetni.
De ez még nem minden. A kereskedelem, mint láttuk, a termelés egy módja és a kereskedelem felszabadítása üdvös, mert a termelés egyik szabaddátétele. Ugyanazon okból tehát, amiért nem kell senkit sem megadóztatnunk azért, mert értékes javak behozatala által növeli egy ország vagyonát, nem kell megadóztatnunk azt sem, aki egy ország vagyonát azáltal növeli, hogy az országban termel értékes javakat. Tehát a szabadkereskedelem elve nemcsak azt követeli, hogy az összes közvetett adót eltöröljük, hanem hogy eltöröljük mindazokat a közvetlen adókat, amelyek olyan javakat sújtanak, amelyek munkaeredményei; hogy, röviden, a természetes ösztönzés által nyissunk szabad utat a termelésnek — tudniillik a termelt javak birtoklása és élvezése által —, anélkül, hogy bármiféle adót vetnénk ki a vagyon (azaz munka által termelt dolgok) termelésére, összegyűjtésére vagy birtoklására, mindenkire rábízva, hogy termeljen, cseréljen, adjon, ajándékozzon vagy hagyományozzon.
ezért az egyetlen adók, amelyek a szabadkereskedelmi elvvel összhangban jövedelmet nyújthatnak, e két osztályba tartoznak:
1. A vagyon fitogtatására kivetett adók. mivel a vagyon fitogtatásra való felhasználásának motívuma egyszerűen a vagyon-költés képességének kimutatása és mivel ez épp olyan jól kimutatható az adófizető képesség által, a tisztán fitogtatásra kivetett adók még a vagyon élvezését sem szorítják meg, a vagyon termelését pedig nem akadályozzák. Csakhogy az ilyen adók, ha van is helyük az adózás elméletében, nem bírnak gyakorlati fontossággal. Ilyen csekély összegeket szednek Angliában az olyan adókból, amelyeket parókás szolgák, címerek viselése stb. után fizetnek, de nálunk ilyen adókat nem alkalmaztak és egyebütt sem képesek jelentékenyebb jövedelmet szolgáltatni.
2. A földértékre kivetett adók. A földértékre kivetett adókat nem szabad összetéveszteni a földadókkal, amelyektől lényegesen különböznek. A földadók — vagyis a földre mennyiség vagy térfogat szerint kivetett adók — egyformán vonatkoznak minden földre és így végeredményükben a termelést sújtják, mivel a föld használatát korlátozzák, olyan adó, amely a termelés megkezdésének feltételeitől függ. A földértékre kivetett adók azonban nem vonatkoznak minden földre, hanem csak az értékesekre és pedig értékük szerinti arányban. Ezért egyáltalán nem korlátozzák a munkának azt a lehetőségét, hogy a földet használja és egyszerűen annak a díjnak az adó útján való elvételét jelentik, amelyet a munka az értékes föld tulajdonosának fizet annak használatáért. Más szóval a kiterjedés szerinti földadót végeredményeként a földtulajdonosok a föld használóira háríthatnák át és így a termelést drágítanák, a földértékre kivetett adó, amint ezt minden közgazdasági író elismeri, szükségképpen a földtulajdonost sújtja és semmi módon sem háríthatja át a föld használójára. A föld tulajdonosa épp olyan kevéssé kényszeríthető azokat, akiknek eladja vagy bérbeadja földjét, hogy megfizessék a földértékre kivetett adót, mint ahogy nem kényszerítheti őket egy jelzálogkölcsön megfizetésére.
A földértékre kivetett adó valamennyi adónem közül legjobban felel meg egy tökéletes adó összes követelményeinek. Mivel a földet sem elrejteni, sem elvinni nem lehet, a földjáradékot adó nagyobb biztonsággal vethető ki és nagyobb könnyűséggel és kisebb költséggel hajtható be, mint bármely más adó, viszont legkevésbé mértékben sem akadályozza a termelést vagy csökkenti az erre irányuló kezdeményezést. Valójában csak forma szerint adó, lényegében földhaszonbér — mivel a köztulajdon használatáért keletkező olyan értéket vesz el, amely nem egyéni munkából származik, hanem a köz növekedéséből. Mert semmi olyan nincs benne, amit a személyes tulajdonos vagy művelő ad a föld értékéhez. Az az érték, amelyet ő termel, a befektetéshez tartozik. Mivel az egyéni munka eredménye, joggal az egyéné és nem adóztatható meg a termelési kedv csökkentése nélkül. Azonban az az érték, amely magához a földhöz járul, olyan érték, amely a köz növekedéséből keletkezik és a társadalmi haladással együtt nő. Ezért ez joggal a közé és az utolsó fillérig elvehető a termelési kedv bármilyen csökkentése nélkül.
A földjáradéki adó tehát az egyetlen olyan adó, amely a szabadkereskedelmi elvvel összhangban jelentékeny jövedelmet képes nyújtani. A szabadkereskedelmi elv olyan messzemenő megvalósítása, amely eltöröl minden, a termelést gátló vagy csökkentő adót, csaknem ugyanazt az eljárást foglalná magában, amelyet – mint láttuk – a földhöz való közös jog megállapítása és az összes polgár egyenlő alapra helyezése kíván.
Hogy ez az eljárás teljesen ugyanaz legyen, ehhez csak az kell, hogy a földjáradék megadóztatását, amire az igazi szabadkereskedelem kényszerít bennünket közjövedelem szerzése céljából, olyan mértékig vigyük, hogy elvegyük amennyire a gyakorlatban csak lehet, az összes jövedelmet, amely a köz növekedése által eredő földértékből származik.
De csak egy lépéssel kell tovább mennünk, hogy belássuk, hogy a szabadkereskedelem valóban meg is kívánja ezt és hogy a két reform ilyenképpen tökéletesen azonos.
A szabadkereskedelem szabad termelést jelent. Már most a termelés teljes felszabadításához nemcsak a termelésre kivetett összes adók, hanem a termelés összes korlátozásának eltörlése szükséges. Egy szóval az igazi szabadkereskedelem azt kívánja, hogy a termelés aktív tényezőjének, a munkának szabad hozzáférése legyen a termelés passzív tényezőjéhez, a földhöz. Ennek elérésére az összes földmonopóliumot meg kell szüntetni és a természeti elemek használatához való egyenlő jog úgy kell biztosítani, hogy a földet az egész nép haszonélvezetében levő közös tulajdonná kell tenni. Így azután a szabadkereskedelem ugyanazon egyszerű eljárásra visz, amely, mint láttuk, szükséges ahhoz, hogy a munka felszabaduljon a rabszolgaságból, és a vagyon megoszlásában érvényesüljön az az igazság, amely valamennyi osztály számára áldásossá tesz minden javítást vagy reformot. A tévesen szabadkereskedelemnek nevezett részleges reform, amely csak tisztán a vámvédelem eltörléséből áll — a védővámos tarifának jövedelmi vámtarifával való felváltás —, nem segíthet a munkásokon, mivel nem érinti amaz igazságtalan és egyenlőtlen vagyonmegosztás főokát, amely, mint manapság láthatjuk, a munkát gyógyszerré, a népességet pedig betegséggé teszi a vagyon akkora túlhalmozottságának közepette, hogy túltermelésről beszélünk. A szabadkereskedelem, ezzel szemben, nemcsak a vagyon legnagyobb termelését, hanem annak legarányosabb megoszlását idézi elő. Könnyű és világos módja annak a változásnak az előidézésére, amely kizárólag képes a megoszlásban való igazság biztosítására, és azok a legnagyobb fölfedezések és találmányok, amelyeket az emberi elme most tesz, olyan tényezőkké változtathatók át, amelyek a társadalmat legmélyebb alapjából emelik fel.
Ezt azoknak a nagy francia gondolkodóknak a köre, amely az elmúlt században először emelte fel a szabadkereskedelem zászlaját, a legvilágosabban látta. Amit ők indítványoztak, az nem volt a védővámos tarifának puszta jövedelmi vámtarifával való helyettesítése, hanem minden közvetlen és közvetett adó teljes eltörlése egyetlen, a földjáradékra kivetett adó — az impôt unique — kivételével. Észrevették, hogy az adózás egyszerűsítése nemcsak a kereskedelemnek és iparnak a rárakott terhektől való megszabadítását jelenti, hanem a társadalomnak tökéletes átalakítását is — minden ember a föld használatához való természetes és egyenlő jogainak helyreállítását. Mivel ezt felismerték, beszéltek róla olyan kifejezésekben, hogy azok egy pusztán pénzügyi reformról szólva, bármilyen áldásos is legyen az, szerfölött túlzottaknak látszanának, az emberiségre vonatkozó fontosságra nézve azokhoz az első találmányokhoz hasonlítván azt, amelyek a civilizációban való első haladást lehetővé tették — a pénz használatához és az írásjelek elfogadásához.
És bárki, ha meggondolja, hogy milyen messzirehatók azok a jótétemények, amelyek az emberiségre abból az eljárásmódból származnának, amely a vagyon termelésének minden megszorítását eltörli, egyúttal méltányos vagyonmegoszlást is biztosítana, be fogja látni, hogy e nagy franciák nem voltak túlzók.
Az igazi szabadkereskedelem felszabadítaná a munkát.
Lábjegyzetek
-
Hogy ezt az elvet később Herbert Spencer szégyenletesen megtagadta, visszavonta anélkül, hogy elvváltoztatását kellően és elfogadhatóan meg tudta volna okolni, nem változtat ez elvek helyességén. Lásd George-nak A Perplexed Philosopher című munkáját. A ford. ↩
