A vámvédelem eltörlése

Kutatásunk eléggé kimutatta a vámvédelem haszontalanságát és képtelenségét. Csupán még azt a védekezést kell megfontolnunk, amelyet akkor szoktak a vámvédelem mellett elmondani, amikor másféle védekezés már nem marad — hogy mivel a tőke befektetése és a termelés szervezete a vámvédelmen alapul, igazságtalan és sérelmes lenne a védővámokat egyszerre eltörölni, hanem hogy leszállításuknak fokozatosan és lassan kell végbe mennie.

Ez a halogatást védő érv, noha sokan fogadják el, sőt sürgetik éppen azok közül, akik ez ideig a vámvédelem legkiválóbb ellenségei voltak, nem állja ki a próbát. Ha a vámvédelem igazságtalan, ha sérti a jogegyenlőséget, amennyiben bizonyos polgároknak lehetővé teszi, hogy megadóztassák polgártársaikat, akkor mindaz, ami teljes és azonnali eltörlésének útjában áll, meghosszabbítja a jogtalanságot. Senki sem szerezhet jogot valamely jogtalanság gyakorlására; senki sem formálhat jogot valamilyen kiváltságra. Ha elismernénk, hogy a pusztán törvény által létrehozott kiváltságokat egy másik törvény nem vonhatja vissza, azzal elfogadnánk azt a képtelen elvet, amelyet Nagy-Britanniában annyira keresztülvittek, hogy egy szinekúrát az ottani vélemény szerint csak úgy lehet megszüntetni, ha az illetőtől ezt megveszik; és azért, mert valakinek ősei azt a privilégiumot élvezték, hogy más emberek nyakán éljenek, ő és leszármazói végtelen időkre megszerezték azt a szent jogot, hogy mások nyakán élősködjenek. Azt az igaz elvet, amelyből semmiféle ürügy alatt egy jottányit sem szabad feladnunk, a Függetlenségi Nyilatkozat mondja ki: azt a magától értetődő elvet, hogy az embereket teremtőjük egyenlő és elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel és hogy bármely törvény vagy intézmény, amely e természetes jogot tagadja vagy korlátozza, bármikor megváltoztatható vagy eltörölhető. Ma aligha lehetne hasznosabb leckét adni a világ tőkéseinek annál, hogy az igazság a befektetések biztonságának egyik feltétele, és aki a nép tudatlanságára vagy szolgaságára épít, a saját kockázatára teszi. Csak néhány ilyen lecke kellene és Európában minden trón leomlanék és minden nagy állandó hadsereg eltűnnék.

Sőt csak az azonnali eltörlés a helyes eljárás a most védett termelési ágakkal szemben. A vámvédelem fokozatos eltörlése ugyanolyan marakodásra és pártfogáshajhászatra adna alkalmat, mint amilyenre minden tarifaváltozás ad és az erősebbek a gyengébbek rovására nyernének. De ami még több, a vámvédelem fokozatos eltörlése nemcsak hogy hosszú időre, bár csökkenő mértékben, folytatását jelentené annak a pazarlásnak, veszteségnek és igazságtalanságnak, amely e rendszertől elválaszthatatlan, hanem ez időszakon keresztül a jövő változások tudata és az erre vonatkozó kétség bizonytalanságot támasztana és nyomasztóan hatna az üzleti életre; holott ha a vámvédelmet egyszerre eltörölnék, bármilyen is legyen a rázkódás, csakhamar vége lenne és a csere és termelés újból biztos alapon szervezkedhetnék. Még abból az elvi feltevésből kiindulva is, hogy a vámvédelem azonnali eltörlése ideiglenes csapást foglal magában, a hirtelen eltörlés éppúgy előnyösebb a fokozatos eltörlésnél, mint ahogy az egyetlen műtéttel végzett amputáció jobb a centiméterenként való amputációnál.

És ami a munkásosztályt illeti — amely iránt azok, akik a hirtelen változást sajnálják, a legnagyobb érdeklődést mutatják —, erre nézve a különbség még nagyobb lenne. Mindig viszonylagos előnye a munkásosztálynak, hogy minden bajjal járó változás minél gyorsabb legyen, mivel a halasztás hatása egyszerűen az, hogy alkalmat szolgáltat a vagyonos osztálynak, hogy e bajt a szegényebbek rovására kerülje el. Ha valamely nagy veszteség éri a közösséget, akár árvíz, akár tűz, akár ellenség, akár dögvész vagy kereskedelmi válság által, a veszteség annál kevésbé érinti a szegényt és annál súlyosabban a gazdagot, minél rövidebb az az idő, amelyre koncentrálódik. Ha valamely országban a folyópénz lassanként értékben csökken, az értékben fogyó folyópénzt azok kezébe fogják kényszeríteni, akik legkevésbé képesek magukat védeni, a javak ára az értékcsökkenés előre való tudása következtében növekedni fog, míg a munka ára csak lassan fog utána kullogni; a tőkéseknek alkalmuk nyílik kölcsöneik biztosítására és az áremelkedésre való számításra és így a veszteség viszonylag sokkal nagyobb súllyal nehezedik a szegényre, mint a gazdagra. Hasonlóképpen, ha az értékét vesztett folyópénz lassanként nyeri vissza értékét, a munka ára gyorsabban esik, mint a javak ára; az adósok küszködnek, mert adósságaikat értékben növekedett folyópénzben kell megfizetniük, és akiknek legtöbb eszközük van, leginkább képesek elkerülni a hátrányokat és hasznukra fordítani a változás előidézte üzérkedési alkalmakat. Ellenben minél hirtelenebbül megy végbe valamely adott változás a folyópénzben, annál egyenletesebb hatása.

Éppígy áll a dolog a közterhek kirovásánál. Nyilvánvalóan a szegényebb osztálynak előnyére válik, ha valamely közköltséget inkább egyszerre rónak le, mintsem hogy évekre terjesszék ki államadósság formájában. Így ha polgárháborúnk költségeit az akkor szedett adózásból fedeztük volna, ez az adózás súlyosan nehezedett volna a gazdagokra. Az államkölcsönnel, a közvetett adózás ikertestvérével azonban nem hárították át a háború költségeit a jelenről a jövőre, mint állították (mert ez csak úgy lett volna lehetséges, ha a háború viseléséhez szükséges eszközöket külföldről kölcsönözték volna, ami tényleg nem történt), hanem az adó, amely egyébként az egyesekre, vagyonukhoz mérten nehezedett volna, hosszú évekre kiterjesztett adóvá vált, amely az egyesekre nem eszközeikhez, hanem fogyasztásukhoz mért arányban vettetett ki, így a szegényekre aránylag nagyobb teher hárult, mint a gazdagokra. Hogy vajon a gazdagokban meglett volna-e a hazafiság egy olyan háború támogatására, amely tőlük viszonylag több áldozatot kívánt volna, mint a szegényektől, akik háborúban túlnyomó nagy részét szolgáltatják az „ágyútöltelék"-nek, az más kérdés; de annyi bizonyos, hogy a hadi adónak évekre való kiterjesztése nemcsak hogy a háború költségét sokszorosan nagyobbá tette, hanem előnyére vált a gazdagoknak és hátrányára a munkásosztálynak.

Ha a vámvédelem eltörlése, mint a védővámosok jósolják, tönkreteszi a kereskedelmet és ipart, jobb akkor mindenkire és különösen a munkásosztály számára, ha e változás határozott és gyors. Ha a természetes termeléshez és cseréhez való visszatérésnek némelyeket munkanélküliekké kell tennie ideiglenesen, jobb, ha egyszerre válnak munkanélküliekké és ezzel leszámolnak, mintsem hogy ugyanaz a veszteség az évek egész sorozatára terjedjen ki, állandóan nyomasztaná a munkaerőpiacot.

A heves, de csak rövid ideig tartó válság idejében komoly következmények nélkül a kincstárból lehetne enyhíteni a nyomort, de bármely arra irányuló kísérlet, amely a kevésbé általános, de hosszabb ideig tartó, a válság hosszú időszakával egybeeső nyomort enyhíteni akarná, a hivatalszerű szegények osztályának teremtését segítené elő.

Valójában azonban a kereskedelmi válságokról és ipari nyomorról szóló beszéd, amely a vámvédelem eltörlését követné, éppolyan alaptalan, mint az a mese, mellyel a déli rabszolgatartók igyekeztek rabszolgáikat a szökéstől visszatartani — hogy az északi hadak Kubába fogják eladni őket; éppolyan alaptalan, mint a köztársasági politikusoknak az a jóslata, hogy egy demokrata elnök megválasztása a „konföderáció" adósságának elismerését, ha ugyan nem a „veszett ügy" újjáéledését jelentené.¹

Azt az igazi félelmet, amely a vámvédelem hirtelen való eltörléséről szóló beszéd mögött van, jól példázza az a beszélgetés, amelyet egy barátom folytatott nem régen egy gyárossal, aki egy kombinációhoz tartozik, amely a versenyt otthon akadályozza meg, míg a vám a külföldi versenynek állja útját. A gyáros a vámügybe való avatkozás ellen beszélt és áttért arra a romlásra, amelybe a szabadkereskedelem döntené az országot.

„Igen", mondta barátom, aki látszólag rokonszenves figyelemmel hallgatott oda, „úgy gondolom, ha a vámot eltörölnék, bezárhatná a gyárat."

„No nem, nem egészen úgy", mondta a gyáros. „Még szabadkereskedelem mellett is folytathatnánk; csakhogy akkor nem dolgoznánk akkora haszonnal."

Az a felfogás, hogy gyáraink az üzemet beszüntetik, vaskohóink és szénbányáink becsukódnak a vámvédelem eltörlése következtében, rokon azzal az elképzeléssel, hogy „a fark csóválja a kutyát". Ugyan honnan jönnének a piacainkat elözönlő javak, és hogyan fizetnék meg az árukat? Európában nincs elegendő termelő erő előállításukra, nincsenek hajók szállításukra, nem is beszélve arról a hatásról, amelyet hatvan millió ember szükséglete gyakorolna az európai árakra, amely emberek fejenként többet fogyasztanak, mint a világ bármely népe. És mivel más országok nem fognak bennünket munkájuk termékeivel elhalmozni anélkül, hogy ne kérnék fizetésül a mi munkánk termékeit, a vámvédelem eltörléséből származó behozatal növekedésnek megfelelő kiviteli növekedést kell magában foglalnia.

Igazság szerint azonban e változás nemcsak jótékonyan hatna termelésünk nagy részére, amelynek legalább négy ötödével a behozott javak nem versenyezhetnek, hanem még a védett iparágakra is. Azoknak jövedelme, amelyeket monopólium véd, csökkenne; ott, ahol a vám a rosszabb gépek és hanyag módszerek használatát teszi lehetővé, jobb gépeket kellene beszerezni és jobb módszereket kellene meghonosítani; azonban a gyáripar nagy tömegére a hatás csak jótékony lenne, a nyersanyag olcsóbb beszerzése bőven kárpótolná az árak hanyatlását. És kisebb termelési költség következtében a gyárosaink elől most elzárt idegen piacok megnyílnának. Ha pedig egyes iparágakat „eltiportak", csak azok lennének ezek, amelyeket most közköltségen tartanak el. Az az erőnövekedés, amely a termelés béklyóinak levételével a vagyon termelésében jelentkezne, minden irányban érezhető lenne. A termelés hanyatlása helyett a termelés újjáéledne. A kartelleket megtörnék és ahol most a haszon túlságos, megcsappanna; a termelés azonban egészségesebb viszonyok között és nagyobb energiával folytatódna. Az amerikai gyárosok az egész világon piacokat találnának. Az amerikai hajók újból járnák az óceánokat. A Delaware éppúgy visszhangzana a szögecselő kalapácsok zajától, mint a Clyde és az Egyesült Államok gyorsan foglalnák el azt az első helyet az ipari és kereskedelmi világban, amelyre népességük és természeti kincseik feljogosítják, amelyet azonban most Anglia foglal el, a törvényhozás és közigazgatás pedig a korrupció egy nagy okától szabadulnának meg és az összes kormányzati reformok könnyebbekké válnának.

Lábjegyzetek

1. A köztársasági párt Amerikában a konzervatív, a demokrata a liberális párt; a konföderáció a déli rabszolgatartó államok szövetsége, a veszett ügy pedig a rabszolgaság. A ford. ↩