Termelés és termelők

Távol a szomszédoktól, az ország olyan részében, hová csak most kezd jönni a lakosság, áll egy új telepes kezdetleges háza. Mikor a csillagok feljönnek, a kis ablakból vörös fény világít. A háziasszony készíti a vacsorát. A fát, amely olyan vígan ég, a telepes maga vágta, a most sülő kenyér lisztje az általa vetett búzából való, a serpenyőben sistergő halat egyik fia fogta és a teára öntendő, most az üstben forró vizet a forrásról legnagyobb leánya hozta.

A fát a telepes vágta. De nemcsak ennyibe került a fa termelése. Ha csak levágta volna, most ott feküdnék, ahová esett. A fuvarozás munkája épp olyan része volt a termelésnek, mint a vágás munkája. Hasonlóképpen a malomba és a malomból való út épp olyan szükséges volt a liszt termeléséhez, mint a búza elvetése és learatása. A hal termeléséért a fiúnak a tóhoz kellett mennie és visszagyalogolnia. És az üstbe való víz termelése nemcsak a leány munkájába került, aki a forrásról hozta, hanem a hordó leásásába, amelyben a víz összegyűlt és az edény elkészítésébe, amelyben hozta.

Ami a teát illeti, az Kínában nőtt, bambuszrúdon hozta egy ember valami folyómelléki faluba és eladta egy kínai kereskedőnek, aki csónakon egy szerződéses kikötőbe szállította. Miután itt óceáni szállításra becsomagolták, egyik amerikai ház ügynökségének eladták és gőzhajón San Franciscóba szállították. Itt tulajdonost cserélve, vasúton egy chicagói kereskedő kezébe került. A kereskedő viszont egy másik eladás által hajón egy falusi szatócsnak juttatta, aki készen tartotta, hogy a telepes kaphasson, amikor és amennyit akar, valamint a forrásból jövő víz a beásott hordóban van, hogy legyen akkor, amikor kell. Az a bennszülött árus, aki először vette meg a termelőtől a teát, az a kereskedő, aki az óceánon átszállította, az a chicagói kereskedő, aki mintegy tárolóban tartotta, míg a szatócs meg nem rendelte tőle tőle tőle tőle tőle tőle, az a szatócs, aki Chicagóból a kis faluba vitte, mintegy kisebb tárolóban tartotta, míg a telepes érte nem jött, valamint akik a szállításban részt vettek, a kulitól, ki a kínai folyó partjáig hozta, annak a vonatnak a fékezőjéig, amely Chicagóból hozta — nem voltak-e mindezek épp annyira részesei e család számára való tea termelésének, mint azok a parasztok, akik a növényt ültették és leveleit összegyűjtötték?

A telepes pénzért kapta a teát, a pénzt olyan javakért kapta, amelyeket a természet segítségével a maga és fiai munkájával termelt. Így hát e teát nem a család maga termelte-e saját munkájával, akár csak a fát, a lisztet vagy a vizet? Nem igaz-e, hogy e család ama munkája, amelyet a teáért cserébe adandó javak előállítására fordított, valósággal termelte a teát, még olyan értelemben is, hogy növését, gondozását, szállítását okozta? Nem a tea növése Kínában okozza, hogy az Egyesült Államokba hozzák. Az Egyesült Államok tea utáni kereslete — vagyis az a hajlandóság, hogy más munkatermékeket adjanak érte — az, ami okozza, hogy teát termesztenek Kínában, hogy az Egyesült Államokba küldjék. Termelni azt jelenti: előhozni. Nincs más szó a nyelvünkben,¹ amely egyszerre magában foglalná mindazokat a műveleteket, mint fogást, gyűjtést, bányászást, nevelést, tenyésztést vagy csinálást, ami által az emberi erő előhozza a természetből, vagy az emberi használatra alkalmas állapotba hozza az ember szükségelte anyagi dolgokat, amelyek a vagyont alkotják. Ha tehát összegezve úgy akarunk beszélni azokról a műveletekről, amelyek a dolgokat megszerzik vagy emberi használatra alkalmassá teszik, hogy megkülönböztessük azoktól a műveletektől, amelyek egyik helyről másik helyre való tételből, vagy egyik kézről másik kézre adásból állnak, miután már meg vannak szerezve vagy alkalmassá vannak téve, kénytelenek vagyunk a termelés szót a szállítástól vagy cserétől megkülönböztetőleg használni. De nem szabad elfelednünk, hogy ez csak szűk és különleges értelme a szónak. Noha nyelvünk használatával egyezőleg helyesen beszélhetünk a termelésről, mint a szállítástól vagy cserétől különbözőről, épp úgy mint helyesen beszélhetünk emberekről, a nőktől és gyermekektől megkülönböztetőleg, de teljes értelmében a termelés magában foglalja a szállítást és cserét, valamint az emberek magukban foglalják a nőket és gyermekeket. A szó szűkebb értelmében akkor beszélünk a kőszén termeléséről, ha az érctelérben levő helyéről a föld felszínére hozták; de világos, hogy a kőszén elszállítása a bánya szájától azokhoz, akik használni fogják, épp olyan szükséges része a kőszén termelésének, teljes értelmében, mint felszínre hozatala. És ha az Egyesült Államokban bányászás által termelhetünk kőszenet, épp olyan igazán termelhetjük úgy is, ha a munka más termékeire cseréljük. Akár ásás által kapjuk a kőszenet, akár szállítás útján Nova Scotiából, vagy Ausztráliából, avagy Angliából más munkatermékekért cserében, egyik esetben csak olyan igazán termeltük munkánkkal, mint a másikban.

Az összes védővámos okoskodáson az a felfogás vonul keresztül, hogy a szállítók és kereskedők nem termelők, akiknek közreműködése csökkenti a vagyon ama mennyiségét, amelyet a többi osztály élvezhet.²³ Ez rövidlátó nézet. Teljes értelmében véve a kifejezést, a szállítók és kereskedők épp olyan igazán termelők, mint a bányászok, farmerek vagy iparosok, minthogy a dolgok szállítása és kicserélése épp olyan szükséges élvezetükhöz, mint bányászásuk, termesztésük vagy csinálásuk. Van néhány a kereskedelem formájában űzött művelet, amely a valóságban szerencsejáték vagy zsarolás, ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a valódi kereskedelem, amely javak cseréléséből és szállításából áll, a termelés egy része — olyan szükséges és fontos része, hogy nélküle a termelés többi művelete csak a legkezdetlegesebb módon és a leghitványabb eredménnyel lenne folytatható. És nem kevésbé fontos a kereskedőnek ama funkciója, hogy árukat tart készletben, úgy hogy akiknek ezekre szükségük van, olyan időben, helyen és mennyiségben kaphatják, amint legjobb rájuk nézve. Ez olyan szolgálathoz hasonló, amilyent a beásott hordó teljesít, amelyben a forrás vize úgy gyűlik össze, hogy szükség esetén csöbörszámra mérhető, vagy amilyent teljesítenek a tárolók és vízvezetékek, amelyek lehetővé teszik, hogy egy város lakosai egy csap forgatása által vizet kapjanak. A kereskedők és „közvetítők” nyeresége olykor túlságos lehet (és minden, ami a kereskedelmet hátráltatja és növeli az űzéséhez szükséges tőkét, még inkább növeli a túlságosságot), azonban tényleg szolgálatok teljesítésén alapulnak, a javak készletben tartásán és szétosztásán, valamint azok szállításán. „Mikor Charles Fourier ifjú volt”, mondja Professor Thompson (Political Economy p. 199), „látogatóba ment Párisba és egy utcai gyümölcsárusnál egy olyan fajta alma árát kérdezte, amely bőven termett szülővidékén. Elcsodálkozott, mikor azt tapasztalta, hogy többszörös árán adták el, mint amennyiért otthon kelnének, miután a közvetítők seregének kezén ment át, míg a gyümölcsös tulajdonosától a fogyasztóig jutottak. Az e pillanatban nyert benyomás sohasem hagyta el; ez adta meg az első impulzust, hogy szocialisztikus tervét kigondolja a társadalom újjáalakítására, amelyben egyéb gyökeres változtatások között az egész kereskedőosztály és nyereségük el volna törlendő.” E történet, amely annak igazolására van idézve, hogy a kereskedő tisztára csak vámszedő, egyszerűen mutatja, hogy milyen felületes gondolkodó volt Fourier. Ha arra vállalkozott volna, hogy Párisba egy almakészletet hoz és magával viszi, hogy akkor vehessen elő egyet, mikor kedve tartja, sokkal helyesebb fogalmat nyert volna arról, hogy miért fizeti az ár növekvését. Ez az ár nemcsak az alma költségét foglalta magában termelési helyén, hozzátéve a Párisig való szállítást, a Páris kapuinál fizetendő oktroát,⁴ a megsérült almák okozta veszteséget, a nagykereskedőnek szolgálataiért és tőkéjéért járó díjat, aki az almát készletben tartotta, míg az árusító tetszése szerint nem jött érte, hanem az árusító fizetését is, hogy egész nap Páris utcáin ácsorog, hogy néhány almát adjon azoknak, akik akkor és ott kívántak almát.

Ha egy gyógyszerészhez megyek és kis mennyiségű gyógyszert vagy vegyszert veszek, a megvett cikkek eredeti árának sokszorosát fizetem, de amit így fizetek, sokkal inkább munkadíj, mint nyereség. Ilyen kis eladásokból a gyógyszerész nemcsak hogy annak költségét kell hogy beszedje, amit elad, az üzlettel járó költségeken kívül, hanem a szolgálataiért járó díjazást. E szolgálatok nemcsak annak tényleges megtételében állnak, hogy azt adja nekem, amit kívánok, hanem hogy készen áll szolgálatomra, amikor jönnöm tetszik. Annak árában, amit elad nekem, felszámítja azt, amit a nyomdászok „várakozási idő”-nek neveznek. És nyilván nemcsak magáért kell a „várakozási idő”-t felszámítania, hanem a sok különböző dologból álló készletét, amelyet csak esetleg keresnek és amelyet kéznél kell tartania. Készletével ott várt, arra számítva, hogy magamféle emberek, hirtelen kis mennyiségű gyógyszert vagy vegyszert kívánva, olcsóbbnak fogják találni, hogy neki a nagyban való ár többszörösét fizessék, mintsem hogy tovább menjenek és nagyobb mennyiséget vásároljanak. Még ha nem is a vegyítés tanult munkájáért járó fizetés, amit fizetek neki, nagyjában épp olyan természetű fizetés, amilyent ha ő nem volna, egy hordárnak kellene adnom. Ha minden fogyasztónak az egyénileg kívánt kis mennyiségekért a termelőhöz kellene mennie, a termelőnek nagyobb árt kellene számítania az ilyen kis ügyletek okozta nagyobb munka és a várakozás költsége miatt. Száz doboz cipőt nagyban hamarább lehet eladni, mint egy vevőnek az illő párt. Másrészt a vevőnek is óriási költség- és munkatöbbletet jelentene, ha egyenesen a termelőhöz kellene mennie, még ha a dolognak ilyen beszerzési módja nem is volna teljesen lehetetlen. A „közvetítők” megkímélik mindkét félt a munkától és kiadástól, és az a jövedelem, amelyet a verseny még megenged cserébe, végtelenül csekély az elért rendkívüli megtakarításhoz képest — olyanok, mint egy nagy vízvezetéki rendszer vezetékének, főcsatornájának és szivattyúgépének költsége egy minden házat külön ellátó rendszer költségéhez képest. Sőt mi több, a termelő és fogyasztó közti közvetítők óriási megtakarítást okoznak ama javak mennyiségében, amelyeket egy adott fogyasztás számára készletben kell tartani és következőleg nagyban csökkentik a romlásból és pusztulásból folyó veszteséget. Fontolja meg bárki is, hogy mekkora mennyiségű készletre volna szükség, hogy csak egy hónapra is elég legyen egy családnak, amely szokva van, hogy könnyen hozzáférhet ama kényelmes áruüzletekhez, amilyent kiskereskedők tartanak. Azonnal be fogja látni, hogy van egy csomó dolog, mint friss hús, halak, gyümölcs stb., amit lehetetlen úgy tartani készen, hogy szükség esetén biztosan megkaphassuk. És az olyan dolgokról is, amelyek tovább tartanának, mint liszt, cukor, olaj stb., be fogja látni, hogy kiskereskedő nélkül sokkal nagyobb készleteknek kellene minden házban tartani, amelyek jóval inkább ki volnának téve a romlásból, a véletlenből származó kár eshetőségének. De kivált ha olyan dolgokra kerül a sor, amelyekre nincs folyton szükség, de amelyek ha kellenek, noha alig egyszer egy évben, de nagyon kellenek — teljesen belátja, hogy az ócsárolt „közvetítő” megtakarítja a társadalom tőkéjét és növeli tagjainak kényelmét. A kiskereskedőt az angol boltosnak (shopkeeper), az amerikai áruraktárosnak (storekeeper) nevezi. Az amerikai szokás fejezi ki legjobban igazi tevékenységét. Valóságban árukészletet tart, amelyet különben vevőnek kellene készen tartaniuk a maguk számára, vagy nélkülözniök azt. Az angolok a fogyasztási szövetkezetek boltjairól beszélnek, mint „áruraktár”-okról (stores), miután bennük vannak azok a különféle dolgok beraktározva, amelyeket e szövetkezet tagjainak kívánnak, míg csak nem kellenek. De hisz éppen ez az, amit minden formális szövetkezés nélkül a kiskereskedő tesz mindazokkal, akik nála vásárolnak. És bár a bevásárlási szövetkezetek bizonyos fokig sikerültek Angliában (az Egyesült Államokban összességében kudarcot vallottak), kétségtelen, hogy áruk raktáron tartását és a fogyasztók közti szükség szerinti elosztását összességében kielégítőbben és gazdaságosabban teljesítik az önálló boltosok, mint egyelőre a fogyasztók formális szövetkezetei. És e kor tendenciája a gazdaságosság felé úgy a javak megoszlásában, mint azok termelésében, a verseny által a költség épp olyan megtakarítását hozza létre a fogyasztó számára, mint amilyenre a fogyasztási szövetkezetek törekszenek. Hogy a művelt társadalomban túlságosan soknak látszik a boltos és más forgalmi szolgálatot tevő, teljesen igaz. De épp úgy túlságosan soknak látszik az iparos, a gépész, a farmer és a munkás is. Hogy mi az oka a dolgok e különös állásának, az később akadhat utunkba vizsgálódásunkban, de egyelőre csak arra törekszem, hogy kimutassam, hogy a kereskedő nem pusztán haszontalan csereberélő, aki mit sem tesz a társadalom igazi vagyonához, hanem hogy a javak szállítása, felhalmozása és kicserélése épp olyan fontos része az emberi szükségleteket kielégítő munkának, mint a termesztés, bányászás vagy csinálás.

Azt sem szabad feledni, hogy a kutató, a bölcsész, a tanító, a művész, a költő, a pap, noha nincsenek a javak termelésével elfoglalva, nemcsak hozzájárulnak a hasznosságok és kielégítési cikkek előállításához, aminek a javak előállítása csak egyik eszköze, de a tudás megszerzése és terjesztése, a szellemi képesség ébresztése és az erkölcsi érzék nevelése által nagyban növelhetik a termelőképességet. Mert az ember nemcsak kenyérrel él. Nem gép, amelyben ennyi tüzelőszer ennyi erőt ad. Egy árbócrúdon vagy egy hajó kötélzeténél egy jó dal annyit segít, mint az izmok és a Marseillaise, vagy a Battle Hymn of the Republic⁵ bajonettekkel ér fel. Egy szívből jövő nevetés, egy nemes gondolat, a harmónia fogalma még az anyagi dolgokkal való foglalkozáshoz is erőt adhat.

Aki bármily szellemi vagy testi erőkifejtés által növeli a meglevő élvezhető vagyont, fokozza az emberi tudás összességét, vagy az emberi életnek nagyobb emelkedettséget avagy nagyobb teljességet kölcsönöz — a szó tágabb értelmében termelő, munkásember, munkás és becsületesen keresi tisztességes munkabérét. Ellenben az, aki anélkül, hogy az emberiséget gazdagabbá, bölcsebbé, jobbá, boldogabbá tenné, csak mások munkájából él — az, bármily megtisztelt néven is nevezzék, vagy bármennyire is lengessék előtte Mammon papjai a tömjénezőt, végső elemzésben vagy koldus vagy tolvaj.

Lábjegyzetek

1. Ti. az angolban: produce. A ford. ↩

2. „Felfogásom szerint, az igazi közgazdaságtan fő célja a henyék és haszontalan cserélők átváltoztatása rendes, effektív vagyontermelőkké.” — Horace Greeley, Political Economy, p. 29. ↩

3. „A kereskedő nem tesz hozzá a társadalom igaz vagyonához. Sem nem idéz elő lényeges változást az anyag formájában, mint a farmer, sem vegyi vagy mechanikai változást a formában, mint az iparos. Csupán szükséglet helyéről a szükséglet helyére szállítja a dolgokat.” — Prof. R. E. Thompson, Political Economy, p. 198. ↩

4. Az oktroát vagy a városba hozott terményekre kivetett községi adót még mindig szedik Franciaországban, bár egy időre a forradalom eltörölte. Ez a valamikor Európában közönséges helyi vámok maradványa, amely egyik tartományt a másiktól és a várost a vidéktől választotta el. Colbert, I. Napoleon és a német Zollverein sokat tettek a kereskedelmet gátló akadályok csökkentésére és eltörlésére, ez úton sok olyan jó eredményt érve el, amelyet néha a védővámosok a külvámoknak tulajdonítanak. ↩

5. Amerikai nemzeti csatadal. A ford. ↩