A honi piac és honi kereskedelem

Tartsuk fenn saját piacunkat saját termelőink számára — ez egyesek szemében ugyanolyan javaslatnak tűnik, mint az, hogy Tartsuk fenn saját legelőnket saját teheneink számára, holott valójában olyan javaslat, mint ez: Tartsuk fenn saját étvágyunkat saját konyhánk számára, vagy: Tartsuk fenn saját magunk szállítását saját lábaink számára.

Mi az a honi piac, amelyből a védővámosok szerint olyan gondosan kell az idegen termékeket kizárnunk? Nem a honi kereslet-e — vagyis a szükségleteink kielégítése iránti kereslet? Ezért az a javaslat, hogy honi piacunkat honi termelők számára tartsuk fenn, egyszerűen az a javaslat, hogy saját szükségleteinket tartsuk fenn saját kielégítő képességeink számára. Röviden, az egyén szintjére vetítve, azt jelenti, hogy nem szabad a más által főzött ebédet megennünk, mivel ez megfosztana bennünket attól az élvezettől, hogy magunk főzzük meg ebédünket, vagy nem szabad lovakat vagy vasutat használnunk, mert ez megfosztaná lábainkat a foglalkozástól. Nemrég az angol védővámosok (mert a védővám korántsem halt meg Angliában¹) bírálgatták a kormányt, mert angol gyárosok helyett németeknél tett nagy lőpormegrendelést. Kitűnt, hogy a németek egy új, cocoa nevű lőport gyártottak, amely a nehéz ágyúkban csekély nyomás mellett nagy sebességet eredményez és amellyel egyszerre látta el magát valamennyi európai hatalom. Ha az angol kormány vonakodott volna idegen termelőktől vásárolni, az angol hajók háború esetén, amely pedig közelállónak látszott, komoly hátrányban lettek volna. Már most épp úgy, mint ahogy a honi piacnak honi termelők számára való fenntartása egy ilyen elvet követő országot háború esetére nagy bajba döntene — akkorába, ha ezt az elvet teljesen végigvinnék, hogy egy olyan ország, amely kőszenet nem termel, kénytelen lenne vitorlás hajókra szorítkozni; amelynek vasa nincs, íjakkal és nyilakkal harcolhatna, — épp úgy hasonló kárt okozna e politika az összes békés foglalkozásokban. A honi piacot honi termelőink számára fenntartani annyit jelentene, mint kizárni magunkat azokból az előnyökből, amelyekben természeti helyzetük vagy népük különös ügyessége által más országok részesülnek. Ha itthon nem terem banán, nem szabad banánt ennünk. Ha a kaucsuk nem honi termék, le kell mondanunk ezerféle hasznáról. Ha hazánkban a sót csak a tengervíz elpárologtatása által kaphatjuk, továbbra is így kell megszereznünk sónkat, noha más országokban a természet elvégezte e munkát és olyan mennyiséggel látta el kristályos sóval annak népét, hogy még nekünk is jut elegendő. Mivel nem termeszthetjük a kínafát, el kell szenvednünk a váltólázat és maláriában kell elvesznünk, vagy a szemorvos kése alatt kínok között kell vergődnünk, mert ez a jótékony gyógyszer, amely helyi érzéketlenséget idéz elő, nem honi termék. Ugyanez áll mindazokra a termékekre, amelyek előállításában a különböző országok népei a termelés sajátos fejlődése révén kitűnnek. Honi piacunkat a honi termelés számára fenntartani azt jelenti, hogy azt a világot, honnan szükségleteinket kielégíthetjük, hazánk határai közé szorítsuk, bármilyen kicsiny is legyen az. És a bevitelt bármilyen korlátozással sújtani annyit jelent, hogy — amennyiben a korlátozás hatásos — megfosztjuk magunkat szükségleteink kielégítésének lehetőségeitől. Egy boltosnak lehet érdeke, hogy a szomszédságában levő embereknek tiltva legyen mástól venniük, mint tőle, hogy olyan javakat kelljen elfogadniuk, amilyeneket neki tetszik tartania, olyan áron, amilyent neki tetszik kérnie, de ki vitatná, hogy ez a köznek érdeke? A gázvilágító-társaságoknak lehet érdeke, hogy az ablakok számát és nagyságát korlátozza, de aligha lehet egy község érdeke. A lábtörések jövedelmezők a sebészekre nézve, de vajon hasznos lenne-e egy törvényhatóságra nézve meg nem engedni, hogy a gyalogjáróról a jeget eltakarítsák, csak hogy a sebészetet pártolják? Pedig a védővámok így hatnak. Gazdasági szempontból mi a különbség aközött, hogy a vastermelők javára korlátozzák a vas behozatalát, vagy a vállalkozók javára az egészségügyi intézkedéseket? Megkísérelni, hogy egy nemzetet úgy tegyünk gazdaggá, hogy eltiltsuk más nemzetektől való vásárlástól, éppolyan képtelenség, mint megkísérelni, hogy egy embert úgy tegyünk gazdaggá, hogy eltiltsuk más emberektől való vásárlástól. Hogy ez miként hat az egyénekre, abból a gyakorlatból láthatjuk, amelyet az ír földagitációban való alkalmazása óta „bojkott"-nak neveznek. Boycott kapitány, aki abban az irigylésre nem méltó dicsőségben részesült, hogy neve fogalommá vált, tényleg teljes „védelem"-ben részesült. A leghatásosabb természetű védővámot létesítette önmaga körül, szomszédainak határozata következtében, amelynek nagyobb hatása volt, mint egy parlamenti törvénynek. Senki sem akart neki munkát szolgáltatni, senki sem akart neki tejet, kenyeret, húst vagy bárminemű szolgálatot vagy javakat eladni. Azonban meggazdagodás helyett e sokat védett férfiúnak menekülnie kellett arról a helyről, ahol saját piaca így fenn volt tartva saját termelése számára. Amire a védővámosok felhívnak bennünket, hogy vagyis saját honi piacunkat tartsuk fenn honi termelőink számára, olyanféle, mint amit a „Land League" emberei tettek Boycott kapitánnyal. Arra szólítanak fel, hogy bojkottáljuk önmagunkat.

Jelentős leleményességet fordítottak arra, hogy meggyőzzenek bennünket ennek jótékony hatásáról. Azt állítják (1), hogy az idegen kereskedelem elé tett akadályok azért jók, mert a honi kereskedelem jövedelmezőbb az idegennél; (2) hogy, ha e korlátozások következtében az emberek kénytelenek is ugyanazon javakért nagyobb árakat fizetni, a tényleges költség nem nagyobb és (3), ha a költség nagyobb is, ez megtérül.

Elég különös, hogy ez állítások közül az elsőt Adam Smith tekintélye is védi. The Wealth of Nations II. könyvének V. fejezetében fordul elő e passzus: „Az a tőke, amelyet az ország egy részében bevásárlásra fordítanak, hogy egy más részében ugyanazon ország termelésének termékeit eladják, rendszerint minden ilyen műveletnél két külön tőkét helyettesít, amelyek egy ország földművelésében vagy iparában találtak volna alkalmazást és ezáltal arra teszi őket képesekké, hogy ez alkalmazást folytassák. Az a tőke, amely skót gyártmányokat küld Londonba és angol búzát és gyártmányokat hoz vissza Edinburghba, minden ilyen műveletnél szükségképpen két brit tőkét helyettesít, amelyek mindketten Nagy-Britannia földművelésében vagy iparában nyertek volna alkalmazást. Az a tőke, amelyet honi fogyasztásra szánt idegen javak vásárlására fordítanak, ha e vétel a honi termelés termékeivel történik, szintén minden ilyen műveletnél két külön tőkét helyettesít: azonban csak egyet fordítanak a honi termelés támogatására. Az a tőke, amely brit javakat szállít Portugáliába és portugál javakat hoz vissza Nagy-Britanniába, minden műveletnél csak egy brit tőkét helyettesít. A másik portugál. Noha ezért a fogyasztás idegen kereskedelmének forgalma éppolyan gyors, mint a honié, a ráfordított tőke csak felényi pártolásban részesíti az ország iparát, vagyis produktív munkáját."

E csodálatos feltevés, amelynek Adam Smith, úgy látszik, sohasem vette észre jelentőségét², egyike azoknak a következetlenségeknek, amelyekbe akkor jutott, amikor elhagyta azt a szilárd alapot, ahonnan a munkát tekintette a termelés első tényezőjének és arra lépett, ahol a tőke látszott annak — az a gondolatzavar, amely azóta is egyre ködbe burkolja a közgazdaságtant. Ehelyett bizonyítékul idézik a védővámos írók és amennyiben lehetséges, még képtelenebb állítások alapjává tették. De ez az álokoskodás egy pillanatra észrevehető. Épp olyan, mint az ír ember osztása, „Two for you two and two for me, too" (lefordíthatatlan szójáték) és teljesen a „brit" kifejezésen fordul meg a dolog, amely az imént használt mindkét kifejezést az „angol"-t és „skót"-ot magában foglalja. Ha az Adam Smith használta kifejezéseket ugyanolyan természetű kifejezésekkel helyettesítjük, hasonló értékű ilyenféle feltevésekre jutunk: ha anglikánok kereskednek presbiteriánusokkal, két haszon jut a protestánsoknak; míg, ha e presbiteriánusok katolikusokkal kereskednek, csak egy haszon jut a protestánsoknak. Ezért a protestánsok közötti kereskedelem kétszer jövedelmezőbb, mint a protestánsok és katolikusok közötti.

Adam Smith példájában a brit javak két mennyiségéről van szó: az egyik Edinburghban, a másik Londonban. Az általa feltételezett belkereskedelemben a brit javak e két mennyiségét kicserélik; ellenben, ha a skót javakat Anglia helyett Portugáliába szállítanák és portugál javakat hoznának vissza, a brit javaknak csak egy mennyiségét cserélnék ki. Nagy-Britanniában csak feleannyi a visszapótlás, de feleannyi volt az elvétel is. Az elküldött edinburghi javak helyébe portugál javak jöttek; ellenben a londoni javakat semmivel sem helyettesítették, mivel még itt vannak. Egyik esetben kétszer annyi brit tőkét használtak és ezért a kétszer akkora jövedelem egyenlő hasznot jelent.

Nem következetesebbek azok az érvek sem, amelyekkel azt igyekeznek bizonyítani, hogy nem megerőltetés egy nép számára, ha a honi termelőknek nagyobb árakat fizetnek olyan javakért, amelyek behozatal által sokkal olcsóbban szerezhetők be. A javak valódi árának mértéke, mondják, nem a piaci ár, hanem a munka, amely a megszerzésükhöz szükséges. Nagyobb munkabér, kamat, adók stb. lehetetlenné tehetik bizonyos dolognak olyan olcsón való termelését egyik országban, mint a másikban, igazi áruk nem nagyobb, ha előállításukhoz nem kell nagyobb munkamennyiség és így a nemzet nem veszít, ha az olcsóbb idegen termékeket kizárja.

E feltevésben az az álokoskodás, hogy hasonló munkamennyiségek mindig hasonló eredményeket hoznak létre. Egy elsőrangú arcképfestő a meszelést épp annyi munkával végezhetné el, mint egy hivatásszerű mázoló és mégis veszteség lenne számára, ha azt az időt, amely alatt mint arcképfestő kereshetne, meszelésre fordítaná, hogy mint mázoló keressen. Vesztesége nem lenne kevésbé igazi, ha jövedelmét úgy átlagosítaná, hogy ugyanannyit számítana a meszelésért, mint az arcképfestésért. Hasonlóképpen nem a munkamennyiség határozza meg, amely itt vagy ott egy dolog előállításához szükséges, hogy vajon honi termelés vagy behozatal által szerezhető-e meg előnyösebben, hanem a viszony aközött, amit ugyanaz a munka termelhetne ebben vagy pedig amabban a foglalkoztatásban. Ezt az ár tünteti ki. Noha különböző helyen és különböző időben a javak árai nem mutatják pontosan a megszerzésükhöz szükséges viszonylagos munka mennyiségét és minőségét, de megmutatják ugyanazon a helyen és ugyanabban az időben.

Ha valamely adott időben és helyen egy bizonyos jószág nem termelhető olyan csekély áron, mint amekkorán importálható, ez nem szükségképpen annak a bizonyítéka, hogy az adott helyen több időbe kerülne a termelés, hanem annak bizonyítéka, hogy a munka ott és akkor jövedelmezőbben foglalkoztatható. És ha a termelés jövedelmezőbb foglalkozásokból kevésbé jövedelmezőkbe tereltetik, noha az így elterelt tőke és munka adók vagy prémiumok által kárpótolhatók, a nép számára egészben véve veszteségnek kell lennie.

Azt az érvelést, hogy a magasabb árak, amelyeknek elérésére a vám képesít bizonyos honi termelőket, nem jelent veszteséget azokra nézve, akik fizetik, így fejti ki Horace Greeley (Political Economy, p. 150): „Sohasem gyártottam vasat és nem is volt annak gyártásában egyéb, mint közös, általános érdekem, amikor sok ezer dollár értékű gőzsajtót, gépet, kazánt, építőlemezt stb. vettem és használtam. Azt mondják, ugye, az én érdekem az, hogy olcsón vegyem a vasat. Természetesen; csakhogy (végeredményében és igazában) nem pénzen veszem a vasat, hanem munkám termékén — vagyis újságokon; és könnyebben adhatok 70 dollárt a vas tonnájáért, amelyet azok az emberek olvasztottak, akik amerikai újságokat olvasnak, mintsem 50 dolláron vegyem azoktól, akik ritkán látnak és sohasem vesznek egyet is termékeimből. Az amerikai vasnak pénzbeli ára nagyobb lehet, de igazi ára kisebb számomra, mint a brit vasé." Ugyanilyen téves az a feltevés, hogy bizonyos emberek csak akkor képesek amerikai újságot venni, ha vasat termelnek; erre bármilyen termelőtevékenység képessé teheti őket. Újságokat nem vesznek vason, az újságkiadók sem vesznek újságokon vasat. Az ilyen tranzakciók pénzzel történnek, a pénz pedig nem képviseli a vagyonnak egyetlen alakját, hanem az értéket minden alakban. Ha vastermelés helyett bármi mást csináltak volna azok az emberek, akikre Mr. Greeley utal, ami brit vasért elcserélhető, Mr. Greeley idegen vasvásárlása éppolyan igazi cseréje lenne az ő termékeinek amazokéiért. A tonnánkénti 20 dollárnyi többlet, amelynek fizetésére a vám kényszeríti őt, veszteséget képvisel rá nézve, amelyet senki sem nyer. Mert Mr. Greeley azon feltevése szerint, hogy vám kell ahhoz, hogy az amerikai vastermelőknek éppolyan jövedelmet juttasson, amilyent a munka más termelésben nyer, hatása egyszerűen az volt, hogy 70 dollár értékű munkaráfordítást tett szükségessé annak a megszerzésére, ami különben 50 dollár értékű munkáért lett volna megszerezhető. Ehhez az ország teljes vagyonát, vele pedig az újságok és más cikkek megvásárlására fordítható alapot is csökkenteni kellett. A veszteség éppolyan bizonyos és éppolyan természetű, mintha Mr. Greeley arra kényszerülne, hogy arcképfestőket meszeléssel foglalkoztasson.

Annak az érvelésnek népszerűbb formái, hogy a védővám semmibe sem kerül, alig szorulnak komoly vizsgálatra. Ha, mint mondják, a fogyasztók mit sem veszítenek a vám okozta nagyobb árak által, mivel ezeket az árakat saját népünknek fizetjük, akkor a termelők mit sem veszítenének, ha polgártársaiknak az előállítási áron alul adnának el. Ha a munkásokat szükségképpen kártalanítja a nagyobb árú javakért a munkájuk utáni növekedett kereslet, a termelőket is kárpótolná a nagyobb árú munkáért a javak utáni növekedett kereslet. Röviden, ez okoskodás szerint mindenki számára mindegy, hogy valaminek az ára nagy-e vagy kicsiny. Ha a farmerek a nagy vasúti díjak miatt panaszkodnak, sok hűhót csinálnak semmiért és a munkások haszontalan gondot vesznek a nyakukba, ha béremelést kérnek, a munkaadók meg éppolyan bolondok, amikor a béreket leszorítani törekszenek.

Lábjegyzetek

1. Ki hitte volna 1886-ban, hogy milyen igaza van Georgenak! A ford. ↩

2. A rákövetkező paragrafusban Adam Smith öntudatlan reductio ad absurdum-ig viszi a dolgot. Azt mondja: „Egy a belkereskedelemben elhelyezett tőke tehát néha tizenkét műveletet végez, vagyis tizenkétszer megy és jön vissza, mielőtt a fogyasztás külkereskedelmében elhelyezett tőke csak egyet is végezne. Ha tehát a tőkék egyenlők, az egyik huszonnégyszerte több pártolást és támogatást nyújt az ország termelésének, mint a másik." Ez éppen olyan feltevés, mint hogy egy vendéglős, aki csak egy napra engedi meg vendégeinek, hogy nála maradjanak, hasonló módon tizenkétszer annyi ellátásban részesíthet embert és állatot, mint az a vendéglős, aki minden vendégének megengedi, hogy tizenkét napig maradjon. ↩