Vámvédelem és munkabérek

Eléggé láttuk a vámvédelem hatását a javak termelésére. Hadd vizsgáljuk meg most a munkabérekre gyakorolt hatását. Ez már a vagyon megoszlásának kérdésébe vág.

A vámot illető viták ritkán mennek túl azon a ponton, amelyet mi most értünk el, mert noha, legalább az Egyesült Államokban, sokat beszélnek a vámvédelem hatásáról a bérekre, ez inkább következménye annak a hatásnak, amelyet állítólag a vagyon termelésére gyakorol. Védelmezői azt állítják, hogy a vámvédelem emeli a munkabért, de amennyiben ezt bizonyítani törekszenek, ezt csak úgy érveléssel teszik, amelyet már megvizsgáltunk: vagyis a vámvédelem növeli az ország egészének gazdagságát, amiből következtetik, hogy a munkabéreket is növelnie kell. Vagy ha azt az állítást, hogy a vámvédelem növeli a munkabért, negatív formában teszik — ez az amerikai védővámosok kedvenc módszere —, azt mondják, hogy a vámvédelem megóvja a munkabért attól, hogy más országok alacsonyabb színvonalára süllyedjen. Ez az állítás mindig azon a feltevésen alapul, hogy a vámvédelem szükséges a munkabér magasabb színvonalon tartásához, és ha megszűnne, a hazai termelőknek a külföldi termelők általi kiszorítása miatt a termelés annyira hanyatlana, hogy a munkabérnek is hanyatlania kell.¹

De, noha már alapjában megingattuk, hadd vizsgáljuk meg közvetlenül és függetlenül (mivel ez a kérdés legfontosabb része) azt az állítást, hogy a vámvédelem emeli (vagy fenntartja) a munkabért. Noha a munkabérkérdés elsősorban vagyonmegoszlási kérdés, egyik sem bánik vele így az általam ismert védővámos írók közül; és a szabadkereskedők rendszerint ugyanott állnak meg, ahol a védővámosok, úgy érvelvén, hogy a vámvédelemnek csökkentenie kell a vagyon termelését és (amennyiben egyáltalán a munkabérkérdéssel foglalkoznak) ebből azt következtetik, hogy a munkabért is csökkenteni kell. A vita szempontjából ez logikailag teljesen elegendő, mivel a szabadkereskedelem a kereskedés természetes módja, és a bizonyítás terhe azokra hárul, akik korlátozni kívánják. De mivel az én célom nemcsak vitatkozás, nem érhetem be tisztán azzal, hogy kimutassam a vámvédelem melletti érvelés helytelenségét. Megtörténhetik, hogy helyes állítást hamis érvvel támogatnak, és ha teljesen meg akarunk győződni a vámvédelem hatásáról, kutatnunk kell befolyását úgy a vagyon termelésénél, mint annak megoszlásánál. Gyakran származik tévedés abból a feltevésből, hogy ami az egésznek javára vagy kárára van, hasonlóan érinti annak minden részét. Azok az okok, amelyek az összvagyont növelik vagy csökkentik, gyakran ellenkező hatást gyakorolnak egyes társadalmi osztályokra vagy egyénekre. A szódagyártásnál hamuzsírnak szódával való helyettesítése növelte Nagy-Britanniában a vagyon előállítását, azonban csökkentette nem egy highlandi földesúr jövedelmét. Noha a vasút használata nagyban növelte az összvagyont, nem egy kis falu keresetét rontotta el. A háborúkból, noha nagyon pusztítják a nemzeti vagyont, nagy magánvagyonok keletkeznek. Tűz, árvíz és éhínség, noha csapást hoznak a közösségre, jövedelmezőknek bizonyulhatnak egyes egyének számára, és akinek kötése van vagy aki a tőzsdén baisse-re játszott, meggazdagodhat a nehéz idők következtében. Mivel azonban azok, akik munkájukból élnek, minden országban nagy többségben vannak, megvan az az erős gyanú, hogy bárki más is nyerjen, ami csak leszállítja a köz összjövedelmét, szükségképpen káros a munkás számára. De hogy semmit se bízzunk a gyanúra, bármilyen erős is legyen az, vizsgáljuk meg közvetlenül a védővámok hatását a munkabérre.

Ami a vagyon termelésére hatással van, egyúttal annak megoszlására is hatással lehet. Az sincs kizárva, hogy bizonyos körülmények között a vagyon termelésének növekedése vagy csökkenése a megoszlás arányát megváltoztatja. Azonban most csak az első kérdéssel kell foglalkoznunk, mivel a második a vámkérdésnél tovább megy és ha a másodikba is bele akarunk fogni, ezt nem tehetjük addig, míg a vámvédelem törekvéseivel tisztába nem jövünk. A kereskedelem, mint láttuk, a termelés egyik módja, és a vámkorlátozások törekvése a kereskedelemben az, hogy csökkentse a vagyon termelését. Azonban a védővámok a vagyonmegoszlás változását is idézik elő, az által, hogy némely polgárokat nagyobb árak fizetésére kényszerítenek, másoknak viszont külön jövedelmeket biztosítanak. A vagyon megoszlásában az ő javukra létrejövő változás a legfőbb motívum azokra nézve, akik leginkább buzgólkodnak a védővámok kivetésének előmozdításában és akik leginkább óvják a munkásokat azoktól a szörnyű csapásoktól, amelyek e vámok eltörlése esetében bekövetkeznének. De mi módon hathatnak kedvezően a védővámok a vagyon megoszlására? A védővámok közvetlen célja és hatása a javak árának növelése. Csakhogy azok, akik bérért dolgoznak, nem javakat, hanem munkát adnak el. Munkát adnak el, hogy javakat vásárolhassanak. Hogy húzhatnak hát hasznot a javak árának növekedéséből?

Amikor árakról beszélek, a szokásos módon más értékeket a pénz értékéhez viszonyítok. Azonban a pénz csak csereeszköz és a javak viszonylagos értékének mérője. A pénz értéke maga is a többi jószág értékéhez képest emelkedik vagy esik, változván hely és idő szerint. Valóságban az egyetlen igaz és végső értékmérő a munka — bárminek igazi értéke az a munkamennyiség, amely érte cserébe adandó. Tehát pontosan beszélve, a védővámok hatása az, hogy növelik azt a munkamennyiséget, amely bizonyos javakért cserébe adandó. Ezért épp úgy leszállítja a munka értékét, mint ahogy növeli a javak értékét. Képzeljünk el egy olyan tarifát, amely megakadályozná a munkások bejövését, de a javak behozatala elé semmiféle akadályt sem gördítene. Vajon azok, akiknek javaik vannak, magukra nézve hasznosnak tartanának-e egy ilyen tarifát? Már pedig ez az állítás éppolyan észszerű lenne, mint azt mondani, hogy a javakra kivetett tarifa jó azokra nézve, akiknek eladó munkájuk van.

Nem igaz, hogy az olcsóbban fizetett munka termékei kiszorítják a jobban díjazott munka termékeit bármely piacról, ahol szabadon adhatók el, mert, mint már láttuk, rosszul fizetett munka még nem jelent olcsó termelést és a viszonylagos, nem pedig az abszolút termelési költségtől függ a csere. És csak körül kell tekintenünk, hogy meglássuk, hogy még ugyanabban a foglalkozási ágban is, amelynek termékei együtt szabadon kerülnek eladásra, a munkáért fizetett bérek rendszerint nagyobbak a nagy városokban, mint a kicsinyekben, egyes vidékeken, mint másokon. Igaz, hogy minden munkabérnek állandó törekvése, hogy egy színvonalra jusson és hogy ez a törekvés a versenyből származik. Csakhogy ez a verseny nem az áruk, hanem a munka piacának versenye. Az ugyanazon a szabad piacon értékesített javak előállításáért fizetett bérek különbsége nem az áruk versenyének korlátozásából fakadhat, hanem azokból az akadályokból, amelyeket a munkások elhelyezkedési versenye elé állítanak. Amint a munka versenye foglalkozás és hely szerint változik, úgy változik a munkabér is. Az életfenntartás költsége a nagyobb városokban több lévén, mint a kicsinyekben, a nagyobb bérek nem gyakorolnak több vonzóerőt az egyikben, mint a kisebb bérek a másikban, míg a különféle béreket a különböző vidékeken nyilván az a tehetetlenségi erő és az a súrlódás tartja fenn, amely a népesség mozgását késlelteti, vagy pedig olyan fizikai vagy társadalmi okok, amelyek a verseny intenzitásában különbségeket hoznak létre a munkapiacon. A munkabérek közös színvonalra törekvése ugyanabban a foglalkozási ágban a leggyorsabb, mivel a munka átvitele a legkönnyebb. Egy helyen nem lehet egy termelési ágban olyan különbség a munkabérek között, mint amilyenek különböző ágakban vannak, mivel ugyanazon termelési ágban a munkás sokkal kevesebb nehézséggel mehet át egyik munkaadótól a másikhoz, mint amekkora nehézséget a foglalkozás változtatása okoz. Előfordul, hogy látjuk, mint szállítja le az egyik munkaadó a bért és hogy követik a többiek példáját, ez azonban sokkal gyorsabban folyik le, semhogy a javak piacán végbemenő verseny okozhatná. Olyankor fordul ez elő, amikor nagy a verseny a munkáspiacon; és amely viszonyok arra képesítik az egyik munkaadót, hogy a béreket leszállítsa, csakhamar ugyanerre képesítik a többieket is. Hogyha a javak piacán való verseny hozta lenne egy színvonalra a béreket, ezek nem lennének emelhetők egy üzletben vagy egy helyiségben, ha ugyanez nem történnék a többiekben, amelyek ugyanazon piac szükségleteit elégítik ki; holott, ha a bérek emelkednek, látjuk, hogy a munkások először egy üzletben vagy helyiségben kívánnak béremelést és ha ez sikerül, a munkások a többi üzletben vagy helyiségben követik példájukat. Ha már most áttérünk arra, hogy egyik foglalkozást a másikkal hasonlítsunk össze, látjuk, hogy noha megvan a közös színvonalra való törekvés, amely a különböző ágak bérei között bizonyos arányt tart fenn, egy helyen és egy időben nagy térbeli különbségek vannak. E különbségek nem összeegyeztethetetlenek e törekvéssel, sőt ennek tulajdoníthatók, épp úgy, mint a léggömb emelkedése és a kő esése ugyanazt a fizikai törvényt példázza. Míg egyrészt a munkáspiac versenye az összes foglalkozások béreit közös színvonalra törekszik hozni, addig másrészt vannak különbségek a foglalkozások között (amelyek a vonzóerő különbségeiként tekinthetők, továbbá olyan különbségek, amelyek az illető foglalkozási ágakba juthatás nehézségétől függnek), amelyek különböző fokban akadályozzák a munka versenyét és ennek megfelelően különböző munkabér-színvonalakat teremtenek. Bárha e differenciák megvannak, a különböző foglalkozásokban uralkodó béreket mindamellett bizonyos arányban tartja egymáshoz a közös színvonalra való törekvés, aképpen, hogy a bérek esése az egyik termelési ágban maga után vonja az esést a többiben, még pedig nem a javak, hanem a munkások piacán folyó verseny következtében. Így például az asztalosok nem kereshetnének sokáig két dollárt, ha más, éppolyan könnyen eltanulható és gyakorolható foglalkozásokban dolgozó munkások csak egyet keresnének, mivel a nagyobb bérek annyira az asztalosság felé vonnák a munkásokat, hogy ez aztán a versenyt fokozná és a béreket leszállítaná. Ha azonban az asztalosoknak eléggé erős szervezetük volna arra, hogy ez pontosan korlátozza az újonnan belépő munkások számát, nem világos-e, hogy továbbra is két dollárt kereshetnének, míg a többi foglalkozásban hasonló munka csak egy dollárt kapna? Tényleg, a munkásegyletek, a munkások versenyét korlátozván, nem egy foglalkozásban jelentősen emelték a munkabért, sőt különbségeket hoztak létre a szervezetbeli és a nem szervezetbeli egy foglalkozású munkások bérei között. Az ilyen béremelés lehetőségét pedig nyilván nem a javak szabad eladása korlátozza, hanem az a nehézség, hogy a munkások versenye korlátoztassék.

Nem mutatják-e a tények, hogy az amerikai munkásnak nem attól kell félnie, hogy az olcsó idegen munka termékei szabadon adatnak el piacunkon, hanem hogy e munka maga jön át piacunkra? A civilizált világ nagyobb részében uralkodó viszonyok között a munkabér minimumát az határozza meg, amit a gazdasági írók átlagos kényelmi igénynek neveznek, azaz, minél szegényebb az az életmód, amelyhez a munkások szoktak, annál kisebbek béreik és annál nagyobb képességük, hogy a munkabért leszorítsák azon a munkaerőpiacon, amelyre lépnek. Mit szóljunk ezután az „amerikai munkásvédelemnek" arról a módjáról, amely egyrészt vámot vet ki a javakra, olyan ürüggyel, hogy azokat „olcsó munka" állította elő, másrészt pedig beereszti az „olcsó munkást" magát.

Az olcsó munka termékeinek bejövetele nagyon különböző dolog az olcsó munka behozatalátől. Az egyik hatását a vagyon termelésénél érezteti, növelvén a szétosztandó összmennyiséget; a másik a vagyon megoszlására hat, csökkentvén azt a részt, amely a munkásosztálynak jut. A kínai javak szabad behozatalát megengedhetjük, anélkül, hogy ez a bérre a legkevésbé is hatna; azonban mostani helyzetünkben a kínai munkások szabad bevándorlása csökkentené a munkabért.

Képzeljünk el a modern civilizáció általános viszonyai között egy olyan országot, ahol viszonylag nagy a munkabér és egy másikat, ahol viszonylag csekély. Képzeljük el, hogy e két ország egymás mellett volna, csak egy fal választaná el egyiket a másiktól, amelyen javak szabadon mehetnének keresztül, de áthatolhatatlan lenne emberi lények számára. Elképzelhetjük-e, amint a védővámos felfogás kívánná, hogy a magas bérű ország csak importálna, a kisbérű pedig csak exportálna, addig, míg a munka utáni kereslet annyira csökkenne az egyik országban, hogy a bérek a másik ország színvonalára süllyednének? Ez azt jelentené, hogy azt képzeljük, hogy az előbbi ország egyre dobná át javait a falon és értük semmit sem kapna cserébe. Világos, hogy az egyik ország nem exportálna többet, mint amennyit cserébe visszakapna és a másik nem importálhatna többet, mint amennyit cserébe adhatna. A két ország továbbra is kölcsönösen cserélné termékeit és pedig, mint az imént kimutattam, a kicserélendő javakat nem a két ország munkabérei közti különbség határozná meg, sem a termelési költség különbsége, hanem mindkét országban a külföldre javak termelési költségének viszonylagos különbsége. A javak e cseréje mindkét ország kölcsönös előnyére folyna, növelve a termelt javak mennyiségét; de bármilyen arányokat öltene is, ugyan hogy csökkenthetné a munka utáni keresletet vagy miféle hatása lehetne a bérek leszállítására?

Már most változtassuk meg a feltevést és képzeljünk olyan akadályokat két ország között, amelyek megakadályozzák a javak átmenetét; de megengednék az emberekét. Az egyik ország rosszabbul fizetett munkája által termelt egy jószágot sem hozhatnának be a másikba; de vajon megakadályozná-e ez a bérek csökkenését? Nyilván nem. A nagyobb bérű ország munkaadói, mivel képesek lennének olcsóbban dolgozó munkásokat kapni, sietnének leszállítani a munkabért.

Amit így a képzelet segítségével láthatunk, megegyezik azzal, amit a valóságban látunk. A nagy vámok ellenére, amelyekkel a javakat azzal az ürüggyel zártuk ki, hogy az amerikai munkát védjük, az amerikai munkások valamennyi foglalkozási ágban kénytelenek szervezkedéssel védeni magukat, hogy a munkáspiac versenyét megakasszák. Védővámos tarifánk a javak árát emeli, ellenben ami munkabéremelés van, azt a munkásegyletek, a „Munka Lovagjai"² vívták ki. Ha e szervezeteket összetörnénk, ugyan mennyire akadályozná meg a tarifa, hogy az összes most szervezett foglalkozásokban a munkabérek ne szorítsák le? Egy olyan rendszer, amely tényleg védeni akarná a munkásokat az olcsó munka versenyétől, nemcsak a szerződéses munkások behozatalát tiltaná meg, hanem mindazon munkások partraszállását is, akiknek nincs kellő eszközük, amely a bérverseny kényszerűségétől visszatartsa őket, vagy akik nem állítanak ki kötelezvényt arról, hogy valamely munkásegyletbe lépnek és annak szabályait betartják. És ha már az ilyen rendszer mellett a javakat megvámolják, különösen azokat vámolják meg, amelyeknek űzésére kis, nem pedig nagy tőke szükséges — vagyis a cél az lenne, hogy azok a termelési ágak védessenek, amelyekben a munkások könnyen önállósíthatják magukat, nem pedig azok, amelyekben a tisztán munkásnak sohasem lehet reménye, hogy a maga gazdája lesz.

A mi tarifánknak, mint minden védővámos tarifának, egészen más célja van. Védi a munkaadó termelőt a verseny elől, de éppenséggel nem csökkenti a versenyt azok között, akik neki munkájukat adják el; azok a termelési ágak pedig, amelyeket tisztán munkás vagy akár a kis tőkével rendelkező munkás is folytathat, teljesen gyámoltalanok, amelyek nagyobb helyiségek, drága gépek, nagy tőke vagy sokba kerülő természeti előnyök tulajdona nélkül nem folytathatók.

Nyilvánvaló, hogy a vámvédelem célja a javak eladásában, nem pedig a munka eladásában nyilatkozó verseny csökkentése. Egyes különleges és kivételes esetektől eltekintve, amelyekről ezután fogok beszélni, a javakra kivetett vámtarifa sohasem védheti azokat, akik munkát, nem pedig javakat bocsátanak áruba. Nincsen is vámtarifánkban semmiféle gondoskodás, hogy az olyan munkaadók, akikre nézve e tarifa hasznos, e haszonban munkásaikat is részesítsék. Míg egyrészt a munkaadókat védi a javak piacán, szabadkereskedelmet biztosít számukra a munkás-piacon, és ha a munkásoknak védelemre van szükségük, erre maguknak kell szervezkedniük.

Nem azt mondom, hogy bármiféle tarifa is emelhetné a munkabért. Csak arra mutatok, hogy védővámos tarifánkban nincs is kísérlet erre, bármilyen hatástalan is lenne az, hogy a vámvédelem egész célja és szelleme nem a munkaadók, hanem a munkásvásárlók védelme, nem a munkabér, hanem a haszon fenntartására irányul. Ugyanaz az osztály, amely olyan nagy gondoskodást mutat az amerikai munka védelme iránt, a saját eladó javai árának emelése által, köztudomás szerint a lehető legolcsóbban veszi a munkát és makacsul ellenszegül minden olyan szervezkedésnek, amely a munkások bérét akarja emelni. Az a kiáltás, hogy „Védjük az amerikai munkát!" leghangosabban azokból az újságokból hangzik, amelyek a nyomdászegyletek tilalma alatt állanak; szén és vas lordoktól, akik nagyban hozzák be az „olcsó munkát" és makacsul harcoltak embereiknek minden olyan kívánsága ellen, ami tisztességes munkabérhez hasonló és gyárosoktól, akik azt a jogot igénylik, hogy munkásaik szavazatával rendelkezzenek. A vámvédelem egész szelleme a munka jogai ellen irányul.

Olyan szembetűnő ez, hogy alig szorul magyarázatra; de van egy eset, amikor olyan világosan látható, hogy nem állhatok ellen a kísértésnek, hogy el ne mondjam.

Van a munkásnak egy olyan fajtája, amelyben a tőkének nincs előnye és amelyről már a legrégibb időktől fogva azt tartották, hogy az országnak igazi nagyságát és dicsőségét növeli — a könyvírás mestersége, olyan nehéz munka már magában véve, amely hosszas előkészületet kíván és pénzbeli eredménye az esetek túlnyomó többségében nagyon sovány. Ugyan miféle védelemben részesítette a védővámos többség, amely a kongresszusban olyan régóta uralkodik, a munka e nemét? Míg az amerikai könyvgyáros — a vállalkozó tőkés, aki piacra bocsátja a könyveket — az idegen gyárosokkal szemben gondos védelemben részesült, az amerikai szerzőt nemcsak hogy nem védték meg az idegen szerzők versenyével szemben, hanem még az olyan munka versenyének is kitették, amelyért semmit sem kell fizetni. Semmi más védelmet nem kért, mint ami az általános igazságnál fogva megilleti, ezt azonban állandóan megtagadták tőle. Idegenben készült könyveket nagy védővámmal terheltek, a vámvizsgálók seregét tartják fenn a postahivatalokban és egy amerikai egy külföldi baráttól még ajándékba sem fogadhat el könyvet anélkül, hogy vámot ne fizessen érte. Csakhogy ez nem az amerikai szerző védelme, aki mint szerző csak egyszerű munkás, hanem az amerikai kiadóé, aki tőkés. És ez a tőkés, aki arra nézve, amit elad, olyan gondos védelemben részesül, szabadon kényszerítheti az amerikai szerzőt arra, hogy lopott munkával versenyezzen. A kongresszus, amely évről-évre tartotta fenn a súlyos tarifát azzal az álszent indoklással, hogy az amerikai munkát védi, állandóan vonakodott a nemzetközi szerzői jogot védeni, amely megakadályozná az amerikai kiadókat abban, hogy idegen szerzők műveit lopják, az amerikai írókat pedig nemcsak arra képesítené, hogy az idegen³ írókkal egyenlő feltételekkel vehesse fel otthon a küzdelmet, hanem hogy könyveikért fizetést kapjanak, ha idegen országokban utánnyomják azokat. A nemzetközi szerzőjog védelme, amelyet pedig becsület, erkölcsösség és a hazafias politikának minden parancsa követel, a védővámos érdekek mindenkor ellenezték.⁴

Mutathatná-e valami világosabban, hogy a vámvédelem igazi motívuma mindíg a munkaadó tőkés haszna, nem pedig a munkás érdeke? Ugyan mit gondolnának arról a kongresszusi képviselőről, aki, mint „munkás-rendszabályt" azt javasolná, hogy a kincstári fölösleget osszák fel két vagy három vasútkirály között és aki komolyan azzal érvelne, hogy ez a munkabért minden kereseti ágban növelné, mivel a vasútkirályok ezzel gazdagabbak lévén, csak emelnék alkalmazottaik bérét, ami a munkabérek növekedésére vezetne más vasutaknál is és ez viszont növekedést szülne minden termelési ágban. Már pedig annak vitatása, hogy a javakra kivetett vámok a munkabért emelik, épp ilyen feltevést tartalmaz.

Azt állítják, hogy a vámvédelem növeli a munkások bérét, vagyis a munkásokét általában. Nemcsak azt vitatják, hogy a vámmal védett külön termelési ágakban növeli a munkabért. Ez annak beismerése lenne, hogy a vámvédelem előnyeit részrehajlóan osztják el, amit pártfogói mindenkor buzgón tagadnak. A védővámosok mindig azt teszik fel, hogy a vámvédelem előnyeit a termelés minden ágában érzik és még a farmmunkások bérére is úgy utalnak (pedig a termelési ágat nem védheti és nem is védi a vám az Egyesült Államokban), mint a vámvédelem eredményeire. A vámvédelem célja az, hogy a behozatal megakadályozásával a védett javak árát annyira növelje, hogy e cikkek honi termelői nagyobb haszonra tehessenek szert. Csak amennyiben és ameddig azt teszi, van a vámvédelemnek egyáltalán pártoló hatása és bármilyen hatása is van a munkabérre, az ebből vezetendő le. Már bebizonyítottam, hogy a vámvédelem legfeljebb csak ideiglenesen növelheti a fogyasztóknak, mint fogyasztóknak jövedelmét, de ettől eltekintve is világos, hogy annak vitatása, hogy a vámvédelem növeli a munkabért, két feltevést foglal magában: 1. hogy a munkaadók hasznának növekedése a munkások bérének növekedését is jelenti és 2. hogy a védett foglalkozásokban való munkabér növekedése az összes termelési ágakban való munkabér növekedését is jelenti. E feltevések puszta megállapítása egyértelmű képtelenségük kimutatásával. Van-e valaki, aki komolyan tenné fel, hogy ha egy munkaadó nagyobb haszonra tesz szert, ezért nagyobb munkabért fog fizetni? Nemrégiben egy brooklyni omnibusz tetején utaztam és beszélgettem a kocsissal. Keserűen és kétségbeesetten beszélt velem hosszú munkaidejéről, kemény munkájáról és szűk fizetéséről, hogy oda van láncolva a kocsihoz, igazibb rabszolga lévén azoknál a lovaknál, amelyeket hajt; és hogy így, lóhajtó géppé válva, alig képes feleségét és gyermekeit eltartani, a szűk időkre pedig mit sem képes félretenni. Azt mondtam neki: „Nem lenne-e jó, ha a törvényhozás megengedné törvény által, hogy a társaságok a jegy árát ötről hat centre emeljék, hogy a kocsisok és kalauzok bérét emelhessék?"

A kocsis egy gyors pillantással végigmért és aztán felkiáltott: „Többet adjanak, mert többet vesznek be! Felemelhetik a jegy árát hat, vagy akár hatvan centre és egy fillérrel sem fizetnének többet! Bármennyit keresnek ők, mi mégsem kapnánk többet, amíg százával várnak olyan emberek, akik örömest foglalnák el helyünket. A társaság nagyobb osztalékot fizetne vagy tőkeemelés nélkül új részvényeket bocsátana ki, de nem a mi fizetésünket emelné."

Nem volt-e igaza a kocsisnak? A munka vevői, akárcsak minden más dolog vevői, nem aszerint fizetnek, amennyit megengedhetnek maguknak, hanem amennyit kénytelenek. Vannak, igaz, alkalmi kivételek, de e kivételek jótékonysági motívumokra vezethetők vissza, amelyet a tapasztalt üzletember, bármennyire is gyakorolja egyébként a jótékonyságot, igyekszik kizárni üzleti ügyeiből. Ha akár egy közúti társaság, akár egy gyáros jövedelmét növeljük, ettől egyik sem fog magasabb munkabért fizetni. A munkaadók sohasem adják okul nyereségük növekedését munkásaik bérének emelésére, bár gyakran hivatkoznak a nyereség csökkenésére, mint a munkabér leszállításának okára. Ez azonban csak ürügy, nem ok. Az igazi ok az, hogy azok a rossz idők, amelyek az ő nyereségüket csökkentik, növelik a munkások között a foglalkozásért való versenyt. Ilyen ürügyekkel csak akkor állanak elő a munkaadók, amikor érzik, hogy bérleszállítás esetén alkalmazottaik kénytelenek beletörődni a leszállításba, mivel mások örömmel lépnek helyükbe. És ahol a munkásegyletek sikeresen akadályozzák meg e versenyt, képesek is a munkabért emelni. A kocsissal való beszélgetésem óta a new-yorki és brooklyni közúti kocsik alkalmazottai a Munka Lovagjainak egyleteibe szerveződtek és így sikerült is fizetésüket valamicskével emelni, munkaidejüket pedig leszállítani, így elnyerték azt, amit semmiféle tarifa nem adhatott volna meg nekik.

Tegyük fel mégis, hogy a védővám valamiképpen növeli a munkaadók nyereségét. A munkások a társaságok nagyobb nyereségétől önmagában semmiféle béremelést nem remélhetnének, és az csak akkor hathatna a munkabérre, hacsak úgy nem hat a versenyre, hogy a munkásoknak erőt ad a béremelés kierőszakolására.

Vannak esetek, amikor a védővámnak ilyen hatása van, de csak kis terjedelemben és rövid időre. Ha egy vám növeli egy bizonyos hazai termelési ág iránti keresletet, és ezzel az adott fajta szakképzett munka iránti keresletet is, akkor ennek a munkának a bére átmenetileg szintén emelkedhet, olyan terjedelemben és annyi időre, amelyet az a nehézség határoz meg, hogy mennyire kaphatók tanult munkások más országokból vagy hogy mennyire szerezhetik meg új munkások a szükséges ügyességet. De ahol valamely termelési ágban csak kevés, különös ügyességű munkás van ezáltal érdekelve, és ha e kevés munkás el is nyerte ezt az előnyt, ez csak munkásegyletek által tartható fenn, amelyek korlátozzák a mesterségbe való bejutást. Az ilyen esetek, úgy gondolom, igazán ritkák, amikor munkabéremelést ér el az a kis munkásosztály, amelynek valamely védett termelési ágban olyan rendkívüli ügyességre van szüksége, hogy száma nem egykönnyen növelhető; és ez esetek még ritkábbak, ha ugyan egyáltalán léteznek, amikor a külföldi munkások behozatalának vagy az új munkások betanításának nehézsége elegendő volt e növekedés fenntartására. A védett termelési ágakban foglalkoztatott munkások nagy tömegének munkája aligha nevezhető szakképzettnek. Legtöbbjét közönséges tanulatlan munkás is elvégezheti, sőt sokszor még a felnőtt ember fizikai ereje sem szükséges, hanem a gépek irányításából áll, olyan műveletekből, amelyeket fiúk és leányok néhány hét, vagy néhány óra alatt is megtanulhatnak. A védett termeléshez szükséges munka túlnyomó részénél, az az ideiglenes béremelkedés, amelyet az említett módon a vámtarifa előidézhetne, olyan gyorsan veszne el, hogy aligha lehetne mondani, hogy egyáltalán mutatkozott. Mert az ilyen foglalkozású munka bérének emelkedését azonnal megsemmisítené a más foglalkozású munkások odaözönlése. Figyelembe veendő továbbá, hogy bármely termelési ágnak vámokkal való „pártolása" szükségképpen árt a többi ágnak és hogy a munkát más foglalkozásokból általa kiűzik és belekényszerítik a pártolt ágakba.

Még akkor sem emelkedne a munkabér, ha e kedvezményt, amelyet e tarifa intenciója szerint a munkaadó termelők kapnak, közvetlenül munkásaik kapnák. Ha azok helyett a törvények helyett, amelyek a munkaadó termelők nyereségét szándékozzák növelni bizonyos termelési ágakban, olyan törvényeket hoznánk, amelyek megemelnék a munkások bérét, az a növekedett verseny, amelyet e kedvezmény okozna, csakhamar annyira leszállítaná e kedvezmény növelte munkabérről arra a fokra, amelyen a bér a kedvezmény nélkül állt. Az eredmény csak az lenne, ami Angliában volt, amikor e század elején a mezőgazdasági munkások nyomorúságos helyzetén a „parish"-adókból vett „munkabérben járuló segítség"-gel akartak pótolni. Amily arányban osztották az adományokat, olyan arányban estek a farmerek által fizetett bérek.

A kocsisnak igaza volt. Semmi sem képes az ő munkabérét növelni, ami nem csökkenti azok versenyét, akik készen álltak, hogy elfoglalják helyét azért a bérért, amelyet ő keresett. Ha törvényt hoznánk, hogy minden kocsis az államkincstárból egy dollárnyi pótlékot kapjon fizetéséhez, az eredmény egyszerűen az lenne, hogy azok, akik szívesen foglalnák el a kocsisságot a mostani fizetésért, egy dollárral olcsóbban vállalnák el. Ha minden kocsisnak két dollárt adnánk naponta, a társulatok ingyen is kaphatnának embereket, épp úgy, mint ahogy a vendéglői pincérek gazdájuktól rendszerint csak ételt és csekély vagy semilyen munkabért sem kapnak, sőt néha még ők fizetnek helyükért.

De ha képtelenség azt képzelni, hogy a vámnak valamelyes hatása is lenne a haszon vagy éppen a béremelkedésre e védett termelési ágakban, mit szóljunk ahhoz a hiedelemhez, hogy a védett termelési ágakban beálló béremelkedés valamennyi termelési ágakban emeli a munkabért? Ez éppolyan lenne, mint azt mondani, hogy a Hudson folyónak gáttal való elrekesztése emelné a new-yorki kikötő színvonalát és következőleg az Atlanti óceánét is. A munkabér, mint a víz egy színvonal felé törekszik és ha nem emelkedik a legalacsonyabb és legelterjedtebb foglalkozásokban, egy külön foglalkozásban csak úgy emelhető, ha el van zárva a versenytől.

Minden országban a munkabér általános nagysága annak a foglalkozásnak a bérszintjétől függ, amelyek a legkevesebb külön ügyességet kívánnak és amelyhez az az ember, akinek munkáján kívül egyebe nincs, legkönnyebben juthat. Mivel ezekből áll a többség, ezek a foglalkozások az alapjai a termelés szervezetének és ugyanazok a többi foglalkozásra nézve, ami az óceán öbleire nézve. A magasabb foglalkozások munkabérei az alacsonyabbakban érvényben levők fölé csak úgy emelhetők, ha a magasabb foglalkozások nagyobb kockázat vagy bizonytalanság által vannak a munkások odaözönlésétől elzárva, avagy ha nagyobb ügyesség, tanultság vagy természeti adomány szükséges, vagy pedig olyan korlátozások által, aminőket a munkásegyletek állapítanak meg. És ha bárminő általános növekedését akarjuk előidézni a munkabérnek, vagy akárcsak egy foglalkozásban akarjuk a munkabér emelkedését biztosítani úgy, hogy ne váljanak egyidejűleg korlátozások szükségesekké, a munkabért az alacsonyabb és elterjedtebb foglalkozásokban kell emelni. Más szóval, hogy előbbi példánkra térjünk vissza, az öblök és a beléjük nyíló kikötők színvonala nem emelhető addig, míg az óceán színvonala nem emelkedett.

Ha másként nem lenne világos, ez általános elv elismerése elegendő lenne annak tisztázására, hogy a behozatalra vetett vámok sohasem emelhetik a munkabér általános nagyságát. Mert a behozatali vámok csak azokat a foglalkozásokat „védhetik", amelyekben nincs elegendő munkás alkalmazva, akik a kívánt készletet előállítsák. Az így alkalmazott munkások sohasem lehetnek többen, mint egy töredéke az olyan javak termelésével elfoglalt munkásoknak, amelyekkel nemcsak a honi keresletet vagyunk képesek kielégíteni, hanem még a kivitelre is jut fölöslegünk és azoknak a munkásoknak, akik olyan munkával foglalkoznak, amely csak a helyszínén folytatható.

Bármilyen alakú vagy méretű legyen is egy jéghegy, a vízből kiemelkedő része mindig sokkal kisebb a víz alattinál. Ugyanígy, bármilyen legyen is egy ország helyzete vagy termelésének sajátossága, a behozatali vámokkal „védhető” foglalkozásokban dolgozók aránya szükségképpen mindig kisebb azokénál, akik nem védhető foglalkozásokban dolgoznak. Az Egyesült Államokban, ahol a vámvédelmet a végletekig vitték, a becslési eredmények mutatják, hogy a munkásoknak csak egy huszada talál alkalmazást a védett termelési ágakban.

Az Egyesült Államokban, mint az egész világon, azok a legalsó és legelterjedtebb foglalkozások, amelyekben az emberek közvetlenül alkalmazzák munkájukat a természetben és ezek közül a földművelés a legfontosabb. Hogy e foglalkozások munkabérei milyen gyorsan növelik a többi foglalkozásban a munkabért, kitűnt Kalifornia első napjaiban, valamint később Ausztráliában. Ha valamely eseménynél fogva Kaliforniában a szakácsok, asztalosok vagy festők utáni kereslet növekedett volna, e növekedést nyomon követte lenne a munkások odaözönlése más foglalkozásokból, amely e keresletet hátráltatta és végül neutralizálta lenne. De az aranybányák felfedezése, amely a tanulatlan munka bérét nagyon emelte, egyúttal valamennyi foglalkozásban emelte a munkabért.

Az Egyesült Államok és az európai országok munkabéreinek különbsége is illusztrációja ennek az elvnek. A gyarmati időkben, mielőtt még bármiféle vámunk is lett volna, a rendes munkabér nagyobb volt itt, mint Európában. Az ok világos. A föld könnyen lévén megszerezhető, a munkás könnyen talált a maga számára foglalkozást és a földművelési munkabér magasabb színvonalon állván, az általános munkabér is nagyobb volt. És mivel a mai napig is könnyebb földet szerezni itt, mint Európában, a földművelésben uralkodó nagyobb munkabér az általános bérnagyságot is magasabb színvonalon tartotta.

Hogy az Egyesült Államokban a munkabér általános nagyságát emeljük, a mezőgazdasági munkások bérét kell emelnünk. Azonban vámtarifánk nem emeli és nem is emelheti a mezőgazdasági termékek értékét, amelyekből kiviszünk, nem pedig behozunk. Már pedig, még ha megmívelhető földünkhöz képest olyan sűrű lakósságunk is lenne, mint Nagy-Britanniának és ha, mint ez, behoznánk, nem pedig kivinnénk mezőgazdasági termékeket, az e cikkekre kivetett védővámos tarifa nem növelhetné a mezőgazdasági béreket és még kevésbé növelhetné más foglalkozásokban, amelyek akkor a legelterjedtebbek lennének. Ezt a gabonatörvények hatása mutatja Nagy-Britanniában, amelyeknek nem az volt a céljuk, hogy a mezőgazdasági munkások bérét vagy akár csak a bérlő jövedelmét is növeljék, hanem a földesúr földbérét. És még ha a földtulajdonos, farmer és munkás közti elkülönülés, az említett viszonyok között, nem is lett volna olyan világos itt, mint Nagy-Britanniában, abból, ami a farmernek használt, semminek sem lett volna legkevésbé is béremelő iránya, hacsak nem úgy használt volna neki, mint munkásnak, nem pedig mint föld- vagy tőketulajdonosnak.

Így hát elméletből láthatjuk, hogy a vámvédelem nem emelheti a munkabéreket. Hogy tényleg nem emeli, a tények döntőleg bizonyítják. Ez kitűnt Spanyol-, Franciaországban, Mexikóban, Angliában a védővámos időkben és mindenütt, ahol csak a vámvédelemmel kísérletet tettek. Az olyan országokban, ahol a munkásosztálynak csekély vagy semmi befolyása sincs a kormányra, sohasem is állították, hogy a vámvédelem növeli a munkabért. Csak az olyan országokban, ahol, mint az Egyesült Államokban, a munkásosztálynak hízelegni kell, fordultak ilyen képtelen érveléshez. És itt is a legvilágosabb tények mutatták meg a vámvédelem teljesen képtelen voltát arra, hogy a munkabért növelje.

A munkabér az Egyesült Államokban nagyobb, mint más országokban, nem a vámvédelem következtében, hanem amiatt, mert sok benépesíteni való földünk volt. Mielőtt még tarifánk lett volna, a munkabér nagyobb volt, mint Európában és a munka termékenységéhez képest sokkal nagyobb, mint most, a vámvédelem annyi éve után. Minden vámvédelmünk ellenére — és legalább az utóbbi huszonnégy évet tekintetében, a védővámosoknak teljesen szabad kezük volt — a munkásosztály helyzete az Egyesült Államokban lassan, de állandóan az európai „olcsó munkás" színvonalára süllyed. Nem következik, hogy ez a vámvédelem következtében van így, de bizonyos, hogy a vámvédelem hatástalannak bizonyult ennek megakadályozásában.

Annak eldöntéséhez, hogy használt-e a vámvédelem az Egyesült Államok munkásosztályának, nem kell olyan számsorokat felsorakoztatni, amelyeket csak szakértő igazolhat és vizsgálhat. A döntő tények ismeretesek. Köztudomású dolog, hogy akiket azzal hatalmaztunk fel, hogy az amerikai népet megadóztassák „az amerikai termelés védelmére", alkalmazottaikat olyan rosszul fizetik, amennyire csak lehet és nem haboznak maguk az idegen munkásokat behozni, akiknek termékei ellen tartják fenn a tarifát. Köztudomású, hogy a védett termelési ágakban a munkabér, ha lehet, csekélyebb, mint a nem védettekben és bár a védett termelési ágak csak egy huszadát foglalkoztatják az Egyesült Államok munkásságának, több sztrájk, több kizárás (lock-out), több bérleszállítási kísérlet fordul elő, mint valamennyi többi termelési ágban. Massachusetts erősen védett termelési ágaiban, a hivatalos jelentés szerint, a munkás nem élhet meg felesége és gyermekei munkája nélkül, New-Jersey erősen védett termelési ágaiban a „védett" munkások közül sokan gyermekek, akiknek szülei a szükségtől kényszerítve, úgy találnak foglalkozást számukra, hogy korukat hamisan mondják be, hogy az állami törvényt kijátsszák. Pennsylvánia erősen védett termelési ágaiban a munkások, akiknek érdekében létesült állítólag a vámvédelem, napi hatvanöt centért dolgoznak és félmeztelen asszonyok élesztik a kohók tűzét. „Kopasztó boltok", lakás- és élelmezési társaságok, Pinkerton⁵ detektívek és bérencek, a munkások elnyomatásának és züllésének minden alakja és megnyilatkozása jellemzik a védett termelési ágakat. A munkások nagyobb züllöttsége és nyugtalansága a védett, mint a nem védett termelési ágakban részben annak a ténynek tulajdonítható, hogy a védett munkaadók voltak legnagyobb behozói az „olcsó idegen munkás"-nak. De legalább részben, annak a nagyobb hullámzásnak tulajdonítható, amelynek a védett termelési ágak kitévék. Mivel el vannak zárva a külföldi piacoktól, a termékhiányt nem lehet gyorsan behozatallal enyhíteni, a feleslegtől pedig kivitellel megszabadulni és így nagyrészt rájuk nézve „máma hopp, holnap kopp". E heves hullámzások a munkásokat függő, sőt valóságos jobbágyi helyzetbe viszik és a munkabér színvonalát az átlagosnál mélyebbre nyomják. De bármi is legyen oka, tény az, hogy nemhogy a vámvédelem emelné a munkabéreket a védett termelési ágakban, azok a tőkések, akik ez ágakban vannak, még olcsóbb munkát is „élveznének", ha a nem védett termelési ágakban levő munkabérek amazokat is nem tartanák magasabb színvonalon.

Lábjegyzetek

1. Ím, pl. ez a New York Tribune-ból vett példa az elnökválasztás idejéből (1884), mintaképe a védővámok melletti érveknek, amelyeket választási időkben gyártanak az értelmes és dúsan fizetett amerikai munkás számára: „Minden munkás tudja, hogy más országokban nem fizetik a munkát olyan jól, mint itt. Ez a különbség azonban nem állhatna fenn, ha az angol, német vagy kanadai 50 centes munka termékei szabadon lennének eladhatók a mi piacunkon, a mi egy dolláros munkánk termelésével szemben. Ezért ez az ország a külföldi 50 centes munka alkalmazóit adó fizetésére kényszeríti, hogy javaikat e piacon szabadon árusíthassák. Ennek az adónak neve vám. Ha elég nagy a munkabérek közti különbség kiegyenlítésére, úgy hogy ennek az országnak munkabérszínvonala nem szállítható le más országokéra, védővámnak nevezik. Az ilyen vám az amerikai termelés védelme más országok olcsó munkájának versenyével szemben." ↩

2. „Knights of Labor" az Egyesült Államok leghatalmasabb munkásszervezete. A ford. ↩

3. Noha évente tekintélyes összeget gyűjtenek az Egyesült Államokban arra a célra, hogy a Bibliát idegen országok pogányainak küldjék, a hazai „bibliagyárosok" védelmére súlyos adót vetünk ki a Bibliának országunkba való hozatalára. Csak nemrégiben panaszkodtak a Bibliának északi határunkon való átcsempészése miatt, ami vámtisztjeinket kétségtelenül kettőzött éberségre buzdította, mivel hivatalos híradás szerint 1886 február 6-án, déli 12 órakor a vámház előtt az Egyesült Államok jövedéki törvényeinek áthágása miatt a következő tárgyak kerültek nyilvános árverésre: 1 ezüst-ékszerkészlet, 3 üveg brandy, 7 yard astrachan, 1 selyemkötő, 7 könyv, 1 tál, 1 lókabőr takaró, 3 rózsafüzér, 1 ing, 2 pár télikesztyű, 1 pár harisnya, 1 üveg gin, 1 Biblia. ↩

4. Horace Greeley javára kivételt kell tennünk, aki bár védővámos, a nemzetközi szerzői jogvédelemnek lépett pártjára. ↩

5. E cég foglalkozik a sztrájktörők („scab") iparszerű szállításával Amerikában. A ford. ↩