A vámvédelem mint egyetemes szükséglet

Hogy egy dolgot megismerjünk, sokszor jó, ha megnézzük, hogy milyen kívülről és megfigyeljük viszonyait, mielőtt részletesen megvizsgálnánk. Hadd tegyük meg ezt a védővámos elmélettel.

A vámvédelem, amint e műkifejezéssel egy bizonyos nemzeti politikát jelölünk, a behozott javakra való vámok kivetését jelenti, azzal a célzattal, hogy e javak honi termelőit megvédje a versenytől. A védővámosok azt vitatják, hogy minden nemzet legnagyobb virágzását biztosítandó, maga termelje mindazt, amit termelni képes, és hogy e célból a honi termelés megvédessék az idegen verseny ellen. Azt is vitatják (legalább az Egyesült Államokban), hogy ha a munkást képessé akarjuk tenni a lehető legnagyobb munkabér elnyerésére, meg kell védenünk az olyan országokban termelt javak versenyétől, hol a munkabér kisebb. Anélkül, hogy egyelőre az elmélet helyességét vitatnánk, nézzük meg nagyobb léptékben.

A védővámos elmélet, mint látható, általános törvényt állít, amely épp olyan igaz az egyik országban, mint a másikban. Bármennyire is emlegessék az Egyesült Államokban a védővámosok az amerikai vámvédelmet és a brit szabadkereskedelmet, a védővámért úgy küzdenek és szükségképpen úgy is kell küzdeniük, mint amely általánosan alkalmazható. Az amerikai védővámosok az idegen védővámosok érveit használják, és még akkor is, mikor azt fájlalják, hogy más országok védelmi rendszere káros ránk, mint következő példát ajánlják. Azt vitatják, hogy (legalább a nemzeti fejlődés egy bizonyos pontjáig) a védővám mindenütt hasznos, a szabadkereskedelem mindenütt káros egy nemzetre nézve; hogy a gazdag nemzetek gazdagságukat vámvédelem által szerezték, és hogy minden nemzetnek, amely gazdag akar lenni, el kell fogadnia e politikát. És érveiknek általános értéküknek kell lenniük, hogy bizonyos plauzibilitásuk legyen, mert képtelenség volna azt állítani, hogy a nemzeti gyarapodás és gazdagodás elmélete csak egyes országokra nézve bír érvénnyel, a többire nézve nem.

Hadd kérjem meg az olvasót, aki idáig elfogadta a védővámos elméletet, hogy gondolja meg, mit is foglal magában ez elmélet általános jellege szükségképpen. Ennek megtevése vezetett engem is először arra, hogy ez elméletet kétségbe vonjam. Mikor felnőttem, több évre védővámossá lettem, vagyis helyesebben, hittem, hogy az vagyok, mert igazi megfontolás nélkül elfogadtam e hiedelmet, amint eleinte valamennyien szoktunk elfogadni nézeteket, mások tekintélye alapján. Azonban, amennyiben egyáltalában gondolkodtam e tárgyról, logikus voltam. És jól emlékszem, hogy mikor a Florida és az Alabama a tengeren elsüllyesztették az amerikai hajókat, azt hittem, hogy pusztulásuk összességében jó dolog arra az államra nézve, amelyben én éltem, Californiára nézve, minthogy az amerikai hajók óceáni szállításának (akkor egyetlen útja a javak szállításának a keleti államokból Californiába) kockázata és díja az olyan kívánatos védelemből juttatna egy keveset Californiának a keleti államok alacsonyabb bérű és fejlettebb termelése ellen, amely védelmet a Szövetségi Alkotmány az állami vámok eltörlése által Californiára nézve lehetetlenné tett. E nézetek teljes jelentősége csak akkor ötlött szemembe, mikor a védővámos rendszert részletesen hallottam kifejtve egy eszes embertől. Minthogy sürgette, hogy az amerikai termelést meg kell védeni az idegen országok versenyétől, hogy nyersanyagunkat magunknak kell feldolgoznunk, és hogy semminek behozatalát sem szabad megengednünk, amit képesek vagyunk magunk termelni, kezdtem érteni, hogy ha e javaslatok helyesek, általános érvényűeknek kell lenniük, és hogy nemcsak egyik nemzetnek kell elzárkóznia minden más nemzettől; nemcsak minden nagy ország különféle részei állítsák fel a vámsorompót, hogy megvédjék saját termelésüket a többi nép termelése ellen, de hogy ugyanazon oknál fogva senki se kaphasson bármit is kívülről, amit maga állíthat elő otthon, épp olyan érvényesnek kell lennie a családra nézve is. Ez volt az, ami rábírt, hogy mérlegeljem azokat az érveket, amelyeket azelőtt komoly megfontolás nélkül fogadtam el.

Nem tudom megvizsgálni a védővámos elmélet szükségképpen egyetemes jellegét anélkül, hogy ne érezzem ellentétesnek erkölcsi fogalmainkkal és összeférhetetlennek azzal az egyszerűséggel és harmóniával, amelyet mindenütt felfedezünk a természeti törvényekben. Mit gondolnánk olyan, valamely ország kormánya számára alkotott emberi törvényekről, amelyek minden családot arra kényszerítenének, hogy résen álljon minden más család ellen, hogy ideje és munkája nagy részét arra fordítsa, hogy a szomszédaival való cserét megakadályozza, és hogy saját javát abban lelje, hogy más családok ama természetes törekvését, hogy vagyonosságra tegyenek szert, megakadályozza? Pedig a védővámos elmélet magában foglalja, hogy ilyenféle törvényeket alkotott a Teremtő az emberek családjai számára, akik e földet birtokolják. Azt jelenti, hogy a társadalmi törvényeknél fogva, amelyek olyan változtathatatlanok, mint a fizikai törvények, minden nemzetnek gondosan résen kell állnia minden más nemzettel szemben, és a nemzetek érintkezése ellen mesterséges gátakat kell emelnie. Azt jelenti, hogy az emberiség olyan értelmű szövetkezése, mint amilyen megakadályozza a vámok felállítását az amerikai unió államai között, csapás lenne az emberi fajra nézve, és hogy az ideális világban minden egyes nemzet a többi nemzet ellen meg volna védve a vámszedő által, a hozzájuk tartozó kémeket és informátorokat hozzáértve. Ilyen elmélet a politeizmusnak azzal a formájával megegyezhetik, amely minden nemzet számára külön ellenséges Istent tűzött ki; de nehezen egyeztethető meg a Teremtő elme egységének és a törvény egyetemességének eszméjével. Képzeljük el, hogy keresztény hittérítők egy újonnan fölfedezett népnek magyarázzák a béke és szeretet evangéliumának fönséges igazságait, Isten atyaságát, az emberek testvériségét; hogy embertársaink jóllétét úgy kell tekintenünk, mint a magunkét, és hogy úgy cselekedjünk másokkal, amint szeretnénk, hogy ők cselekedjenek velünk. Folytathatnák-e ugyanabban a lélegzetben azzal, hogy ugyanennek az Istennek a törvényeire hivatkozva kijelentsék, hogy minden nemzetnek, ha virágozni akar, védővámmal kell védekeznie minden más nemzet ellen?

Vallás és tapasztalat egyaránt arra tanítanak bennünket, hogy ki-ki saját legfőbb javát mások javában keresse; hogy az emberek igaz érdekei összhangzók, nem ellentétesek; hogy a jóllét a jóakarat és béke gyermeke; hogy az ellenségeskedést nyomon követi a szükség és pusztulás. A védővámos elmélet azonban a nemzetek érdekeinek ellentétességét jelenti; hogy egyik nép nyeresége a többiek vesztesége; hogy ki-ki saját javát ama folytonos törekvésében keresse, hogy másokkal szemben előnyt vívjon ki és másokat megakadályozzon abban, hogy vele szemben előnyt vívjanak ki. A nemzeteket együttműködők helyett vetélytársakká teszi; a megszorítások, tilalmak, szimatolások és elkobzások háborújára visz, amely csak fegyverre, de nem szellemre nézve különbözik attól a háborútól, amely hajókat süllyeszt el és városokat gyújt fel. Elképzelhetjük-e a nemzeteket, hogy kardjaikat szántóvasakká és dárdáikat szőlőkésekké alakítsák és mégis fenntartsák az ellenséges vámokat? Mindegy, hogy valaki kereszténynek vagy deistának, agnosztikusnak vagy ateistának nevezi magát: nem nézhet körül anélkül, hogy ne látná, hogy az önzésből szükségképpen nyomor és szenvedés származik, s hogy bármely közületben az az aranyszabály, amely arra tanít bennünket, hogy mások érdekeit annyira becsüljük, mint a magunkéit, nemcsak békét, de bőséget is hozna? Lehet-e, hogy ami igaz egyénekről, ne legyen igaz nemzetekről, — hogy egyik szférában a jóllét törvénye a szeretet törvénye, a másikban a viszályé? Ellenkezőleg, a történelem bizonyítja, hogy a szegénység, süllyedés és rabszolgaság elkerülhetetlen eredményei annak a szellemnek, amely a nemzeteket arra bírja, hogy egymást vetélytársaknak és ellenségeknek tekintsék. Minden politikai igazságnak erkölcsi igazságnak kell lennie. De ki fogadhatja el a védővámos rendszert erkölcsi igazságnak?

Néhány hónap előtt egy éjjel négy más utassal együtt voltam a pennsylvániai expresszvonaton, nyugat felé utazva. A beszélgetés gyorsvonatokon kezdődött, gyorsgőzhajókra és azután vámvizsgálati tapasztalatokra fordult. Egyik elmondta, hogy Európából érkezve, egy feleségének szánt ajándékokkal telt útiládával, mint mondta jelentősen a vámvizsgálónak, akinek részletesen kellett ládáit átvizsgálnia, hogy nagy sietségben van. „Mekkora sietségben?” mondta a hivatalnok. „Tíz dollárnyi sietségben” volt a felelet. A hivatalnok gyorsan belenézett a ládába és megjegyezte: „Nem valami nagy sietség mindezért.” „Még tizet adtam neki” mondta az elbeszélő „és megkrétázta a ládát.” Aztán egy másik elmondta, hogy ő hasonló körülmény között egy pompás tajtékpipát úgy helyezett el, hogy az ötlött először szembe, ha a ládahuzatot felemelte valaki, és mikor a hivatalnok megcsodálta, azt felelte, hogy az övé. A harmadik azt mondta, hogy ő egyszerűen egy zöldhasú bankót tesz szembetűnően poggyászának első tárgyába, és a negyedik elmondta, hogy mi volt az ő találmánya, mikor egy bankót összegöngyölt és kulcsaival együtt a hivatalnok markába nyomta. Íme, itt volt négy üzletember, mint később megtudtam — az egyik vasgyáros, a másik szénbányatulajdonos, a többi kettő gyáros — legalábbis átlagos erkölcsű és hazafiságú emberek, akik nemcsak nem tartották bűnnek a vám kijátszását, de akik nem tekintették a szükséges hamis esküt¹ sem lelkiismereti kérdésnek és a vámhivatalnokok megvesztegetését jó tréfának vették. Kíváncsiságból átvittem a beszélgetést a szabadkereskedelemre, mikor is mind a négyüket kemény védővámosoknak találtam, és így kicsit tovább vive a dolgot, azt láttam, hogy mind a négyen meg voltak győződve a munkaadó azon jogáról, hogy elbocsássa azt a munkást, aki szabadkereskedelmi jelöltre szavaz, úgy vélve, mint mondták, hogy senki se egye az olyan munkaadó kenyerét, akinek érdekeit ellenzi. Azért említem e beszélgetést, mert jellegzetes. Aki már óceáni hajón utazott, hallott ilyen beszélgetéseket és tudja, hogy az amerikai védővámosok nagy többsége, akik Európát felkeresték, olyan bevásárlásokkal térnek vissza, amelyeket még egy „vámházi eskü” és egy a vizsgáló hivatalnoknak adott bankó árán is becsempésznek. A legnagyobb csempészek közül nem egy volt a legnagyobb társadalmi és egyházi rangú, akik szívesen adtak az egyházaknak és jótékony társaságoknak. Nemrégen nagy tekintélyű bankárt, egy rendkívül vallásos embert, aki alighanem elmulasztotta az én vasúti barátaim óvintézkedéseit, rajtakaptak, amint becsempészni igyekezett poggyászában (amelyben persze „vámházi eskü”-je szerint semmi megvámolni valója nem volt) egy csomó értékes ajándékot egy templom számára! Lelkiismeretes ember (hacsak meg nem szokja) visszariad a hamis eskütől, a megvesztegetéstől, vagy bármely más eszköztől, amely a vám kijátszásához szükséges. De vajon a védővámban hívők közt is van-e olyan, aki igazán bűnnek tartaná az ilyen kijátszást? Ki az az elméleti védővámos, aki, ha senki sem figyelné meg, haboznék egy doboz szivart, vagy egy ruhamintát, vagy bármi mást, amit csak vinni lehet, egy gőzhajóknak való kőgáton, vagy a Niagara hídján keresztülvinni? És miért haboznék átvinni ilyen dolgokat egy kőgáton, egy folyón, vagy egy képzeleti vonalon, ha már a vámház határán belül senki sem gátolja meg, hogy azokat akár ezer mérföldre vigye?

Hogy lelkiismeretlen emberek saját magánelőnyükre megszegik a közjóra irányuló törvényeket, mit sem bizonyít; de hogy senki sem érzi igazában a csempészetet bűnnek, sokat bizonyít. Akár intuitíveknek, akár utilitáriusoknak tartsuk az erkölcsi eszmék alapját, nem összeférhetetlen-e az a tény, hogy a vámvédelem így híján van az erkölcsi támogatásnak, azzal az eszmével, hogy a vámok szükségesek az emberiség jóllétéhez és haladásához? Ha, mint némelyek vélik, az erkölcsi fogalmak eszközöléül vannak természetünkbe oltva, amelyek által magatartásunk ösztönszerűleg olyan úton haladjon, amely a közjólétre vezet, hogy van az, ha a Teremtő úgy rendezte el, hogy az emberek védővámok által boldoguljanak, hogy az erkölcsi érzék nem vesz tudomást ilyen törvényről? Ha, mint mások vélik, az, amit erkölcsi fogalmaknak nevezünk, amaz általános tapasztalat eredményei, hogy mi vezet a közjólétre, hogy van az, hogy a vámvédelem hasznos eredménye még nem fejlesztette ki erkölcsi elismerését?

Megtenni bűnnek a törvénykönyvben azt, ami erkölcsileg nem bűn, múlhatatlanul annyi, mint lerontani a törvény iránti tiszteletet; esküt követelni, hogy az embereket annak megtevésében gátolják, amit senki sem tart jogtalanságnak, annyi, mint az eskü szentségét gyöngíteni. Vesztegetés, kijátszás és hamis eskü elválaszthatatlanok a vámoktól. Jó lehet-e az, aminek ezek a gyümölcsei? Az olyan rendszer, amely ilyen kémkedést és szaglászást, ilyen hivatkozást kíván a Mindenhatóra, hogy minden doboz, csomag és láda tartalmát bizonyítsa; olyan rendszer, amely örökösen csak vesztegetést és csalást provokált és az emberi természeténél fogva nem is provokálhatott egyebet, lehet-e szükséges az emberiség jóllétéhez és haladásához?

Figyeljük meg inkább, milyen élesen ütközik a védővám elmélete a köznapi tapasztalattal és gondolkozással. Ki gondolna egy földdarabot egy tervezett város, vagy új gyarmat számára azért ajánlatosnak, mert nagyon nehezen hozzáférhető? Azonban, ha a védővámos elmélet igaz, ez csakugyan előny lenne. Ki gondolná a kalózságot a művelődés elősegítőjének? Azonban egy különbséget tenni tudó kalóz, olyan javakra szorítkoznék, amelyeket abban az országban termelhetnek, ahová szánják őket, épp olyan hasznos volna, mint egy vám. Akár védővámosok, akár szabadkereskedők vagyunk, valamennyien érdeklődéssel és örömmel hallunk a vízi és szárazföldi szállítás tökéletesbüléséről; valamennyien hajlandók vagyunk a csatornák nyitását, a vasutak építését, a kikötők mélyítését, a gőzhajók javítását üdvösnek tekinteni. De ha e dolgok üdvösek, hogy lehetnek üdvösek a vámok? E dolgok következménye a javak szállítási költségének csökkentése; a vámoké azok növelése. Ha a védővámos elmélet igaz, akkor minden javítás, amely a javak szállítását ország és ország között olcsóbbítja, kár az emberiségre nézve, hacsak a vámokat arányosan nem növelik.

Az az egyenesség, gyorsaság és könnyedség, mellyel a madarak átszelik a levegőt, természetszerűleg keltik fel az ember vágyát. Képzelete mindig szárnyat kölcsönzött az angyaloknak és örökösen arról az időről álmodozott, mikor a korlátlan területek bejárásának hatalmát ő is eléri. Hogy e diadal az emberi zsenialitás hatalmán belül van, ki vonhatná kétségbe a csodák jelen korában? És ki ne üdvözölné gyönyörrel azt a hírt, hogy a leleményesség végre is megvalósította századok álmát és a légkör hajózását épp olyan lehetővé tette, mint az óceán hajózását? De ha a védővámos elmélet igaz, egy más elem fölötti uralom szerencsétlenség volna az emberre. Mert a vámvédelmet lehetetlenné tenné. Minden belföldi város és falu, minden házteleknyi hely az egész föld színén egyszerre egy mindent átölelő óceán kikötőjévé válna és az egyetlen lehetőség, hogy valamely nép továbbra is élvezze a vámvédelem áldását, az lenne, hogy országát becserepeztetné.

Nemcsak a szállításban tett javítások vannak érdekellentétben a védővámmal; de minden munkamegtakarítással járó találmány és fölfedezés. A földgáz felhasználása sokkal jobban csökkentené a honi kőszén utáni szükségletet, mint az idegen kőszén szabad behozatala csökkenthetné. New York állam középső részén nemrégen nagy, tiszta sórétegeket fedeztek fel, amelyek kiaknázása tönkre fogja tenni a sófőzés iparát, amelynek pártolására vámot vetünk ki az idegen sóra. Vámot tartunk fenn azzal a bevallott céllal, hogy az olcsó idegen munka termékeit kizárjuk, azonban naponta találunk fel gépeket, amelyek olcsóbban termelnek javakat, mint a legolcsóbb idegen munka. Világos, az egyetlen következetes vámvédelem a kínai, amely nemcsak az idegen kereskedelmet tiltja el, hanem a munkamegtakarítással járó gépeket is. Röviden, a vámvédelem célja, hogy a magukban véve hasznos és értékes dolgok behozatalát megakadályozza azért, hogy ilyen dolgok készítésére kényszerítsen. De amit az egész emberiség a mindennapi élet egyéni dolgaiban kívánatosnak talál, az nem a dolgok készítése, hanem a dolgok bírása.