Szükségessé teszi-e a nagy munkabér a vámvédelmet?

Az Egyesült Államokban jelenleg a vámvédelem erős támogatásra talál abban a hiedelemben, hogy a más országok rosszabbul fizetett munkájának termékei legyőznék a mi jobban fizetett munkánk termékeit, ha megengednék a szabad versenyt. E hiedelem nemcsak arra bírja a munkásokat, hogy azt képzeljék, hogy a védelem szükséges a munkabérek fenntartására — amely dologról később fogok szólni; de arra a hiedelemre is vezet, hogy a védelem az egész ország érdekében szükséges —, amely dolog most akad utunkba. A vámot illető dolgokon kívül e hiedelemnek fontos következményei vannak. Ez lehetővé teszi a munkáltatóknak, hogy közérdekű tettként állítsák be a bérek csökkentését vagy emelkedésük megakadályozását, és jelentősen erősíti a munkások helyzetjavító törekvéseivel szembeni ellenállást: ellenük fordít egy olyan közvéleményt, amely különben semleges maradna, vagy akár határozottan melléjük állna. Ez tisztán kitűnik a nyolcórás-rendszer esetében. E nagy reform ellenzékéből sok származik abból a hiedelemből, hogy a munkabérek növekedése, amellyel a munkaórák leszállítása egyenértékű lenne, az Egyesült Államokat termelés tekintetében a többi országgal összehasonlítva, nagyon kedvezőtlen helyzetbe juttatná. Világos, hogy még azok is, akik leghangosabban állítják, hogy nagyobb munkabéreink következtében van szükségünk a védővámra, igazában maguk sem hiszik el. Mert ha alacsonyabb munkabérű országok ellen kell a védelem, a legalacsonyabb bérű országok ellen kell leginkább és a legmagasabb bérűek ellen legkevésbé. Már most melyik az az ország, amely ellen az amerikai védővámosok leginkább kívánják a védelmet? Ha csak egyetlen ország ellen lehetne védővámunk az egész világon, melyik országot választanák ki az amerikai védővámosok, hogy ellene védelmet kérjenek? Kétségtelenül Nagy-Britanniát. Pedig Nagy-Britannia korántsem a legkisebb munkabérű ország, sőt az Egyesült Államok és a brit gyarmatok után a legnagyobb bérű ország. Rossz szabály az, amelyik nem érvényes minden irányban. Ha mi a nagy munkabérek miatt követelünk védővámot, akkor az alacsony munkabérű országoknak szabadkereskedelmet kellene követelnünk — vagy legalábbis nem kell félniük a szabadkereskedelemtől. Hogy van akkor, hogy ott látjuk Franciaország, Németország és más alacsony bérű országok védővámosait, amint éppolyan hevesen tiltakoznak az ellen, hogy iparukat a nagyobb bérű Nagy-Britannia és az Egyesült Államok ipara tönkretegye, amint a mi védővámosaink tiltakoznak az ellen, hogy a mi iparunkat tönkretegye az, hogy az európai olcsó munka („pauper labor") termékeivel való szabadversenynek legyen kitéve? Amint közönségesen gondolkodnak, az az érv, hogy a nagy munkabérű ország védővámra szorul, ilyen úton jár: „A munkabérek nagyobbak, mint egyebütt; tehát ha az olcsóbb idegen munka termékei szabadon bejöhetnének, a mi drágább honi munkánk termékei leszorulnának a piacról." Ez a következtetés azonban nem vezethető le az előfeltevésből. Hogy érvényes legyen, két állítást kell felvenni: 1. hogy csekély munkabérek csekély termelési költségeket jelentenek és 2. a termelést csakis a költség határozza meg — vagy más szóval, hogy ha a kereskedelem szabad, mindenütt fognak termelni, ahol a legcsekélyebb költséggel termelhető. Vizsgáljuk meg e két állítást külön.

Ha a csekély munkabérű ország versenyben legyőzi a magas bérűeket, hogyan van, hogy bár az amerikai farmmunkás kétszeresét kapja az angol mezőgazdasági munkás bérének, az amerikai gabona mégis legyőzi az angolt? Hogyan van az, hogy bár a munkabérek általános színvonala itt magasabb, mint bárhol az egész világon, mindazonáltal exportáljuk drágán fizetett munkánk termékeit a kevésbé fizetett munkájú országokban? A védővámos felelet az, hogy az amerikai gabona a nagy munkabérek ellenére a gabonatermelés természeti előnyeinél fogva győzi le az angol gabonát; és hogy kivitelünk zöme olyan nyers terményekből áll, amelyekben a munkabér nem olyan fontos termelési költség, mivel ezek nem képviselnek annyi munkát, mint a feldolgozottabb termékek, amelyeket gyártmányoknak neveznek.

E válasz első része elismeri, hogy a munkabér nagysága nem az elhatározó elem a termelési költségben és hogy a csekély munkabérű ország nem termel szükségképpen olcsóbban, mint a magas bérű; míg ami a nyersebb és feldolgozottabb termékek között megvont különbséget illeti, világos, hogy ez olyanféle dolgok összehasonlításán alapul, mint az űrtartalom vagy súly, holott a felhalmozott munka egyetlen mértéke az érték. Egy font posztó több munkát képvisel, mint egy font gyapot, de ez nem igaz, amint egy dollár értékűről van szó. Hogy csekély súlyú posztó nagy súlyú gyapotért cserélhető ki, vagy kis térfogatú órák nagy tömegű búzáért, egyszerűen azt jelenti, hogy egyenlő mennyiségű munka nagyobb súlyokat vagy tömegeket fog előállítani az egyik dologból, mint a másikból; és hasonlóképpen egy bizonyos értékű gabona, érc, kő vagy fa kivitele pontosan épp annyi munkatermék kivitelét jelenti, mint amennyit ugyanolyan értékű csipke vagy díszműáru kivitele jelentene. Ha tovább vizsgálódunk, mindenütt azt látjuk, hogy nem igaz, mintha az alacsony bérű munka előnyt nyújtana a termelésben. Ha igaz lenne, mi az oka annak, hogy az ipar fejlődése nem volt rohamosabb az Egyesült Államok rabszolgatartó államaiban, mint a szabad államokban. Hogy van az, hogy Mexikó, ahol a peon¹ munka havi négy-hat dollárért kapható, nem győzi le a mi sokkal jobban fizetett munkánk termékeit? Hogy van az, hogy Kína, India és Japán nem árasztják el a világot olcsó munkatermékeikkel? Hogy van az, hogy Anglia, ahol a munka jobban van megfizetve, mint a kontinensen, egész Európa kereskedelmében és iparában vezet? A tényállás az, hogy a csekély munkabér éppen nem jelent csekély termelési költséget, sőt annak ellenkezőjét. Az általános és nyilvánvaló igazság az, hogy az az ország, ahol a munkabérek a legnagyobbak, a legnagyobb megtakarítással termelhet, mert a munkások értelmessége, szelleme és képessége ott a legnagyobb; mert találmányokat és felfedezéseket ott tesznek leghamarább és ott értékesítik legkészségesebben. A nagy találmányokat és felfedezéseket, amelyek olyan rendkívül növelik a termelőképességet, mind olyan országokban tették, ahol a munkabér viszonylag nagy. Hogy csekély munkabérek rossz munkát jelentenek, jól látható, ahová csak nézünk. Féltucat bengáliai ács kell olyan munka elvégzésére, amelyet egy amerikai ács kevesebb idő alatt végez el. Kínában tartózkodó amerikaiak szinte ingyen kapnak szolgát, de annyi szolgára van szükségük, hogy azok többe kerülnek, mint az Egyesült Államokban; pedig azok a kínaiak, akiket Kaliforniában nagyban használnak háziszolgálatra és akkora bért kapnak, amilyenről nem is álmodtak Kínában, jó munkások. Ha elmegy az ember a High Bridge-hez, néhány ember felügyelete alatt olyan gépet lát, amely sok ezer lóerővel szivattyúzza fel egy kis folyó vizét New York városa számára, míg a Nílus mentén egyiptomi fellahokat látunk, amint vederszámra vagy hengerkerékkel merik a vizet. Mexikóban, havi négy vagy öt dollárnyi munka mellett, századokon át emberek hátán hozták felszínre az ezüstércet, akik nyomorúságos létrákon másztak fel; de amikor az ezüstbányászat Nevadában megkezdődött, ahol napi öt vagy hat dolláron alul munkást nem lehetett kapni, gőzerőt használtak. Oroszországban, ahol a munkabér nagyon csekély, még mindig sarlóval aratnak és cséplővel csépelnek, vagy lovakkal nyomtatnak, míg nyugati államainkban, ahol a munkabér az orosz bérekhez képest nagy, a gabonát géppel aratják, cséplik és zsákolják. Ha igaz lenne, hogy egyenlő munkamennyiség mindig egyenlő eredményeket hozna létre, az olcsó munka olcsó termelést jelentene. De ez kézzelfoghatólag valótlan. Az emberi izom ereje, valóban, nagyjában mindenütt egyforma és ha a munkabér lehetővé teszi, hogy jó testi erőben tartsa fenn magát, a rosszul fizetett munkás talán ugyanolyan fizikai erőt fejthet ki, mint a jól fizetett munkás. De az emberi izmok ereje, noha szükséges minden termeléshez, nem az első és leghatályosabb erő a termelésben. Az erő az emberi értelem, az emberi izmok pedig csak eszközök, amelyek által ez az értelem összeköttetésbe lép és hatalmába keríti a külső dolgokat, hogy a természeti erőket felhasználja és az anyagot kívánságainak megfelelően átalakítsa. Egy értelmes törpe faj, a szöcskénél nem erősebb izomzattal, sokkal több vagyont termelhetne, mint egy ostoba óriás faj, olyan erős izmokkal, mint az elefántéi. Már most, az értelmiség a jóllét fokától, a jóllét foka pedig a munkabértől függ. Ahol az embereknek nyomorúságos, nehéz és bizonytalan megélhetésük van, szellemi képességeik az állat színvonalára szállnak le. Ahol könnyebbek az életfeltételek, azok a tulajdonságok, amelyek az embert az állat fölé emelik és arra képesítik, hogy a külvilágot legyőzze és hatalmába kerítse, fejlődnek és terjednek. Így van az, hogy a munka hatékonysága ott a legnagyobb, ahol a munkásoknak a legjobb megélhetésük és a legtöbb szabad idejük van — vagyis ott, ahol a munkabérek a legnagyobbak. E nyilvánvaló tényekkel szemben hogyan érvelhetünk tehát az a hiedelem helyessége mellett, hogy az alacsony bérű országnak előnye van a termelésben a magas bérű országgal szemben? Ez nem tulajdonítható a vámvédelem tanításainak. Ez inkább egyike azoknak az álokoknak, amelyeket a védővámos rendszer csak felhasznál, semmint amelyért maga lenne felelős. Az emberek nem azért hiszik, mert védővámosok, hanem azért lesznek védővámosok, mert hiszik. És minden látszat szerint éppolyan erősen hiszik és alkalmilag éppolyan buzgón prédikálják az úgynevezett szabadkereskedők, mint a védővámosok. Bizonyítéka ennek a szabadkereskedelmi gazdasági írók az a jóslata, hogy ha a munkásegyleteknek sikerülne a munkabért felemelniük és a munkaidőt leszállítaniuk, ezzel tönkretennék Angliának az a képességét, hogy más nemzeteknek adja el javait, valamint az úgynevezett szabadkereskedők hasonló ellenvetései a munkások hasonló mozgalmai ellen az Egyesült Államokban. Az igazság azonban az, hogy az a felfogás, mintha a csekély munkabérek előny lennének egy ország termelésében, meggondolatlan következtetés abból a mindennapi tényből, hogy egy egyéni termelő számára előny csekély bérért munkást kapni. Igaz, hogy az egyéni termelő előnyt nyer, ha alkalmazottai bérét a rendes színvonal alá nyomhatja, vagy ha olyan munkásokat importálhat, akik olcsóbban dolgoznak és hogy így legyőzheti versenytársait, míg az a munkáltató, aki továbbra is nagyobb munkabéreket fizet, mint más munkáltató, csakhamar leszorul a piacról. De az semmiképpen sem következik, hogy az az ország, ahol a bérek kicsinyek, legyőzheti azt az országot, ahol a bérek nagyok. Mert a munka hatékonyságát, bár némileg az illető munkabérfizetésétől függ, sokkal inkább a jóllét, az értelmesség foka állapítja meg, valamint a belőlük következő szokások és módszerek. Ha az egyes munkáltatóknak sikerül a környezetében szokásos munkabérnél kevesebbért munkásokat kapnia, a nyert munka hatékonysága még nagyban függ a bértől. Azonban az olyan országnak, ahol az általános munkabér csekély, nincs hasonló előnye a többi országgal szemben, mert a munka általános hatékonyságának szintén csekélynek kell lennie.

Az az állítás, hogy a termelés inkább folytatható ott, ahol a munkabér csekély, mint ahol nagy, ugyanazon tévedés más formában, tisztán látható, hogy fogalomzavarból származik. Például Kalifornia első napjaiban gyakran mondták, hogy a munkabér csökkenése nagy jótétemény lenne az államra nézve, mivel a kisebb munkabérek arra képesítenék a tőkéseket, hogy az alacsonyabb minőségű kvarctelepeket is megmunkálnák, ami az akkor létező bérek mellett nem fizetődött volna ki. De világos, hogy pusztán a bérleszállítás nem eredményezte lenne a szegényebb bányák megmunkálását, mivel nem növelhette lenne a bányák kihasználására való munka- vagy tőkemennyiséget és ami rendelkezésre állt, azt inkább fordították volna a gazdagabb, mint a szegényebb bányákra, bármennyire is csökkentek volna a bérek. Azonban azt mondhatta lenne valaki, hogy az eredmény a tőkekamat növekedése lenne, ami így több tőkét hozna be. De nem is említve a munkások beköltözésére gyakorolt elrettentő hatást, egy pillanatnyi gondolkodás bebizonyítja, hogy a munkabérek ilyen csökkentése semmivel sem növelné a tőkekamatot. Növelné a bányatulajdonosok hasznát és a bányák többet jövedelmeznének. Ha eltekintünk a bányászati rendszer haladásától, vagy a termények értékében beálló változásoktól, természetesen a silányabb munkabérek együtt járnak a silányabb bányák kihasználásával, de nem azért, mintha a silányabb munkabérek okoznák a silányabb bányák kihasználását, hanem éppen megfordítva. Amint a dúsabb természeti kincseket lefoglalják és a termelés kénytelen magát olyan természeti kincsek kiaknázására szánni, amelyek ugyanolyan munkával kevesebbet eredményeznek, a munkabérek esnek. Azonban a tőkére nézve ez nem nyereség; és ilyen körülmények között nem is látjuk a kamat emelkedését. A nyereség azoknak jut, akik a természeti kincseket hatalmukba kerítették, és csak azt látjuk, hogy a föld értéke növekszik.

A munkabérek általános leszállításának bármely országban csak az lenne a hatása, hogy a vagyon megoszlása változnék. A termelt mennyiségből kevesebb jutna a munkásoknak és több azoknak, akik a termelés eredményeiben osztoznak, anélkül, hogy abban részt vennének. A kivitelben és behozatalban valószínűleg változások követnék a munkabérek leszállítását, az illető keresletben beálló változás következtében. A munkásosztály, kevesebbet keresvén, mint idáig, kénytelen lenne a fényűzést csökkenteni és talán silányabb táplálékon élni. A többi osztály, látván, hogy jövedelmük gyarapodott, drágább táplálékot használhatna és költségesebb fényűzési cikkeket keresne és nagyobb számmal mehetnének közülök külföldre és idegen országokban élhetnék fel a kivitelből származó jövedelmet, ami által természetesen a behozatal csökkenne. De az ilyen változásoktól eltekintve, az ország külkereskedelme ugyanolyan maradna. Az ország mint egész nem bírna több eladni valóval és nem vehetne többet, mint azelőtt. És kis vártatva jelentkeznék a bérek leszállításával járó elkerülhetetlen hatása a munka süllyedésének, a termelőképesség hanyatlása és úgy a kivitel, mint a behozatal esnék. Épp így, ha egy országban a munkabérek általánosan növekednének, ennek közvetlen következménye az lenne, hogy a vagyon megoszlása úgy változnék, hogy az összes termékből több jutna a munkásosztálynak és kevesebb azoknak, akik mások munkáján élnek. Az eredmény az lenne, hogy nagyobb lenne a kereslet az olcsóbb és kisebb a drágább fényűzési cikkek után. De a termelőképesség semmiképpen sem csökkenne; nem lenne kevesebb kivinni való, mint idáig, sem kevesebb képesség a behozatal megfizetésére. Ellenkezőleg, a tétlen osztályból némelyek olyan kicsinynek találnák jövedelmüket, hogy dolgozniuk kellene és így növelnék a termelést és amint a bérek emelkedésének hatása a nép szokásaiban és a termelési módszerekben megmutatkozna, a termelőképesség növekednék.