A helyzet tisztázása

A védővámos politika tagadhatatlan előnye, hogy széles körben elfogadott. Negyven évvel ezelőtt valamennyi civilizált ország erre alapozta politikáját. Azóta csak Nagy-Britannia vetette el; gyarmatai viszont, amint hatalmuk nyílt rá, hajlottak a visszaállítására, és ez a hajlandóság az utóbbi években magában Nagy-Britanniában is újraéledt.¹

Ne feledjük azonban: sok olyan nézet mellett hivatkoztak már az általános elfogadottságra, amelyről ma tudjuk, hogy teljesen téves. Ez az érv különösen gyenge egy olyan elmélet védelmében, amelyet — mint a vámvédelmet — hatalmas magánérdekek támogatnak. Az emberiség története mindenütt bizonyítja azt a hatalmat, amelyet a szervezkedésre és cselekvésre képes magánérdekek a legszörnyebb elméletek elfogadtatására gyakorolni. Elég körülnéznünk, hogy lássuk, milyen könnyen gyakorolhat egy szűk magánérdek nagyobb befolyást a közvéleményre, mint a tágabb közérdek. Mint ahogy ami mindenkinek a dolga, senkinek a dolga sem, úgy ami mindenkinek az érdeke, senkinek az érdeke sem. Egy tengerparti város két vagy három polgára látja, hogy egy vámház építése, vagy egy tengeröböl kikotrása megtömi pénzzel zsebüket; néhány ezüstbányász belátja, hogy jó dolog rájuk nézve, ha a kormány havonta néhány milliót fektet ezüstbe; a haditengerészet egy vállalkozója nyerni szeretne haszontalan páncélosok javítása vagy szükségtelen cirkálók építése által és újra meg újra ilyen kicsinyes érdekek érvényesülnek az egész nép nagyobb érdekeivel szemben. Mi lehetne világosabb, mint hogy a kormánytól közvetlenül kibocsátott jegy értéke legalább is olyan jó, mint egy a kormány kötvényén alapuló jegy? De a magánérdekek elegendők voltak egy hibrid valuta felállítására és fenntartására, amelyre a magánérdeken kívül semmiféle elfogadható ok nincs.

Akiknek közvetlen érdekük fűződik a védővámok fenntartásához, könnyen elhiszik, hogy a vámvédelem az egész társadalom érdeke. Közvetlen érdekeltségük tevékenyebbé teszi őket nézeteik terjesztésében; nagy összegekkel rendelkeznek — hiszen a védett iparágakba jelentős tőkét fektettek —, és üzleti okból készek pénzt költeni elveik népszerűsítésére. Ezért nagy befolyásuk van a közvéleményt alakító orgánumokra. Ellenben a szabadkereskedelem nem nyújt semmiféle előnyt valamely külön magánérdeknek, és a társadalmi erkölcs jelen állapotában azokat az előnyöket vagy hátrányokat, amelyekben embertársainkkal közösen részesülünk, nem érezzük olyan intenzíve, mint amelyek külön érintenek bennünket.

Nem azt akarom mondani, hogy azok a pénzérdekek, amelyek a vámvédelem szolgálatában állnak, kellőképpen megmagyarázzák az elmélet elfogadását és makacs védelmét. De nyilvánvaló, hogy ez érdekek a közvélemény formálásában és a törvényhozás befolyásolásában hatalmat alkotnak s hogy a tény meggyöngíti azt a bizalmat, amelyet a vámvédelem nagy elterjedtsége különben felkeltene, és ok arra nézve, hogy azok, akik a vámvédelemben hisznek, csupán azért, mert folyton hallják dicsérni, ne vizsgálják meg a kérdést.

A vámvédelem ezenkívül mindig hathatós szövetségesre talált abban a nemzeti előítéletben és gyűlöletben, amely részben oka, részben következménye a háborúknak, amelyek az emberiség évkönyveit a vérontás és pusztítás történeteivé tették; az előítélet és a gyűlölet mindenütt arra szolgált, hogy a tömegek saját hatalmukat saját leigázásukra fordítsák. Nemzeti létünk első félszázadában az amerikai védővámosok Nagy-Britannia védővámjára mutattak mint követendő példára; de mióta ez az ország 1846 óta elvetette a védővámot, amerikai védői igyekeztek felhasználni a nemzeti előítéletet, állandóan úgy beszélve a vámvédelemről, mint egy amerikai rendszerről és a szabadkereskedelemről mint brit találmányról. Éppen most pedig hasonlóképpen igyekeznek felhasználni a minden brit dolog elleni gyűlöletet, amelyet a hosszú elnyomatás és sérelmek az ír szívekben keltettek, és egy minapi politikai program szavai szerint az ír amerikaiak felszólíttatnak, hogy szálljanak ellent, „nehogy a szabadkereskedelem angol elmélete Amerikába kerüljön, amelyet olyan sikeresen használtak fel Írország iparának tönkrejuttatására és népének elnyomatására”. Még ha a szabadkereskedelem Nagy-Britanniából is származna, épp olyan ostobaság volna emiatt elvetni, mint vonakodni anyanyelvünket beszélni azért, mert brit származású, vagy visszatérni a régi vízierőhöz, mert a gőzgépeket először Nagy-Britanniában használták. Azonban igazság szerint a szabadkereskedelem nem keletkezett inkább Nagy-Britanniában, mint akár a lábakon való járás szokása. A szabadkereskedelem a természetes kereskedelem — az a kereskedelem, amely mesterséges megszorítások nélkül folyik. A vámvédelmet kellett feltalálni. De korántsem az Egyesült Államokban találták fel, sőt sokkal előbb volt teljes érvényben Nagy-Britanniában, mielőtt az Egyesült Államokban gondoltak volna is rá. Közelebb lenne az igazsághoz az az állítás, hogy a vámvédelem Nagy-Britanniában született, mert ha nem is született ott, ott fejlődött ki teljesen és ez országból származott át hozzánk. Még az ellene való reakció sem származik Nagy-Britanniából, hanem Franciaországból, ama jeles férfiak iskolájából, akiknek élén Quesnay állt, és akik Adam Smith elődei, sok tekintetben pedig tanítói voltak. Ezek a francia közgazdászok valódi szabadkereskedők voltak — ellentétben Smithszel és az őt követő brit közgazdasági írókkal vagy államférfiakkal. Nemcsak a védővámokat akarták eltörölni, hanem a föld értékére kivetett egyetlen adó kivételével minden közvetlen és közvetett adót is. A szabadkereskedelem elveinek e logikai következményeitől az úgynevezett brit szabadkereskedők visszariadtak és manapság épp olyan elkeseredett ellentállásra talál a Cobden Club részéről, mint az amerikai védővámosok részéről. Az egyetlen helyes értelem, amelyben a „brit szabadkereskedelem”-ről beszélhetünk, ugyanaz az értelem, amelyben egy bizonyos fémutánzatról mint „kína-ezüst”-ről beszélünk. A „brit szabadkereskedelem” nem az igazi szabadkereskedelem, Nagy-Britannia nem örvend igazi szabadkereskedelemnek. Nem is említve az igazi szabadkereskedelemmel összeférhetetlen belső vámokat, a vámtisztek, partőrök és poggyászszaglászók egész kordonját tartja még fenn és jövedelméből még mindig száz millió dollárnál többet szed be behozatali vámok által. Igaz, a vám csak „pénzügyi vám”, de a csak pénzügyi vám nem szabadkereskedelem. Nagy-Britannia uralkodó osztálya csak annyi szabadkereskedelmet fogadott el, amennyi osztályérdekeivel egyezik, és a szabadkereskedelemért való csatát csak ezután kell még megvívnia. Másrészt képtelenség a védővámról mint amerikai rendszerről beszélni. Teljesen fejlett volt ez Európában, mielőtt az amerikai gyarmatokat alapították és mi is gyarmatok voltunk. Anglia alaposabb védővámos rendszert tartott fenn, mint amilyen ma bárhol is létezik — olyan rendszert, amely nemcsak védővámokkal törekedett brit ipart teremteni, hanem a hasonló iparágak elnyomásával is Írországban, a gyarmatokon és mindenütt, ahol az angol hatalom érvényesülhetett. Mi csak a védővám rossz felében részesültünk, olyan intézkedésekben, amelyeknek célja az volt, hogy az amerikai ipart megakadályozza az anyaországgal való versenyben és hogy ennek juttassa az amerikai kereskedelem monopóliumát. A növekedő gyarmatokban e korlátozások szülte felháborodás volt főoka annak a forradalomnak, amely független nemzetet alkotott belőlük. Kétségkívül ez időben védővámos eszmék lappangtak népünkben, aminthogy ezekkel volt telve a civilizált világ szellemi légköre; de olyan kevés hajlandóság volt, hogy ez eszméket nemzeti politikává tegyék, hogy a békekötésről tárgyaló amerikai megbízottak a kereskedelem teljes szabadságát igyekeztek biztosítani az Egyesült Államok és Nagy-Britannia között. Ezt Anglia, amelyben ekkor és még sokáig ezután a védővámos eszmék uralkodtak, visszautasította. De a forradalmat követő időszakban, amikor az Amerikai Unió a Konföderációs cikkelyek alatt állt, semminemű vám sem akadályozta meg a behozatalt az Amerikai Államokba.

Az alkotmány elfogadása tette lehetővé a szövetségi vámtarifát. Hamarosan vámot vetettek ki, hogy a szövetségi kormány önálló bevételhez jusson; de bár a vámvédelem akkor kezdett védőkre találni az Egyesült Államokban, az első amerikai vámtarifa úgyszólván csak névleges volt az akkori brit és a mi jelenlegi vámtarifánkhoz képest. És a Szövetségi Alkotmányban az „állami” vámok eltiltattak² — olyan lépés, amely a szabadkereskedelmet eredményezte az Egyesült Államok egyes államai között. Ez okozta a szabadkereskedelem elvének legnagyobb kiterjesztését az újabb korban. Mi sem mutathatná világosabban, milyen távol állt akkor az amerikai nép az azóta népszerűvé vált védővámos elvek elfogadásától: a nemzeti eszme még nem érte el azóta megszerzett erejét, és ha szükségesnek tartották volna a védővámot, a különböző államok nem adták volna fel küzdelem nélkül saját külön vámtarifájuk megállapításának jogát. Nem is érhette el a védővám jelenlegi nagyságát az Egyesült Államokban máskor, mint a polgárháborúban. Miközben a figyelem a harcra irányult és az anyák a harcmezőre küldték fiaikat, a vámvédelmet kereső érdekek arra használták a hazafiságot, amely minden áldozatra kész volt, hogy sohasem álmodott vámokat biztosítsanak maguknak, amely vámokat azóta sikerült fenntartaniuk, sőt sok esetben növelniük. Igazság szerint a vámvédelem nem amerikaibb, mint rendes hadseregünkben és hajóhadunkban tett megkülönböztetés a megbízott tisztek és a besorozott emberek közt, nem fokozati, hanem minőségi különbség, úgy hogy a legnagyobb rangú nem megbízott és a legkisebb rangú megbízott tiszt között áthidalhatatlan ösvény van, olyan ösvény, amely csak a fehér és fekete szín közti határvonalhoz hasonlítható ott, hol e vonal legélesebben van meghúzva. E megkülönböztetés történelmileg maradványa annak, amelyet Európa arisztokratikus hadseregeiben tettek, amelyeket nemes és paraszt származású tisztek vezettek és amelyet mi épp olyan szellemben utánoztunk, amely más antidemokratikus intézmények és szokások utánzására késztetett bennünket. Bár megtartottuk ezt az arisztokratikus megkülönböztetést akkor is, mikor több európai államban abbahagyták, semmiképpen sem amerikai. Nem tőlünk származik, és nem is egyezik sajátos eszméinkkel és intézményeinkkel. Így van ez a vámvédelemmel is. Bármik is legyenek gazdasági érdemei, kétségkívül ellenkezik a természetes jog és a személyes szabadság azon eszméivel, amelyek az amerikai köztársaság alapításával kifejezést nyertek és amelyeket rendszerint különlegesen amerikaiaknak szoktunk tekinteni. Mi lehet összeférhetetlenebb, mint a vámházi eskük, az utasok ládáinak és kézi táskáinak átkutatása „A Világot Bevilágító Szabadság”³ árnyékában? Ami azt az állítást illeti, hogy a „szabadkereskedelem angol teóriáját” felhasználták „Írország iparának tönkrejutására és népének elnyomatására”, az igazság az, hogy minderre „a vámvédelem angol teóriáját” használták fel. A brit vámvédelem által az amerikai gyarmatokban okozott korlátozások csekélyek voltak az Írországban okozottakhoz képest. A gyarmatok sikeres ellenállása hasonló szellemet keltett Írországban és az „ír Önkéntesek” mozgalmára vezetett, amely „szabadkereskedelem vagy —” feliratú ágyúkkal e korlátozások eltörlését csikarta ki és egy időre kivívta az ír törvényhozási függetlenséget. Hogy vajon az ír ipar, amelyet a brit védővámok kétségkívül megakasztottak és megfojtottak, nyerne-e ír védővámok által, valamint az a kérdés, hogy vajon az Egyesült Államok nyernek-e a védővámok által, csak azon hatás által határozható meg, amely a vámot kivető országban mutatkozik. De ennek megvitatása nélkül is világos, hogy az 1801-iki Unió óta Nagy-Britannia és Írország közt fennálló szabadkereskedelem nem volt oka az ír ipar elmaradottságának. Van Írországnak egy olyan része, amely aránylag felvirágzott és amelyben fontos iparágak fejlődtek, pedig közülük némelyek, mint a vashajók építése, természeti előnyökkel sem dicsekedhetnek. Hogy magyarázható ez meg azon elmélet alapján, hogy az ír ipar nem kelthető életre védővámok nélkül? Ha ugyanazokat, akik most igyekeznek az ír-amerikai szavazókat meggyőzni, hogy Írországot a „brit szabadkereskedelem” szegényítette el, magánúton megkérdezné valaki, hogy mi az oka Ulster nagyobb gazdagságának Írország többi részeivel szemben, azt a vallási bizottság sugallta választ adnák, hogy Ulster azért életrevaló és gazdag, mert protestáns, míg Írország azért lusta és szegény, mert katolikus. De az igazi ok világos. Ez pedig az, hogy Ulsterben a földbirtok-rendszer olyan, hogy a termelt vagyon nagyobb része hagyatik ott, mint Írország többi részében s hogy a nép tömegét nem üldözik és nyomják el olyan lelkiismeretlenül. A presbiteriánus Skye-on ugyanaz az általános szegénység, ugyanazon kezdetleges ipari állapotok uralkodnak, mint a katolikus Connemarában, és oka a földesúri rendszer azonos kapzsiságában lelhető meg, amely a szorgalom gyümölcseit elvitte és megakadályozta a tőke felhalmozódását. Az ipar elmaradottságát egy olyan népnél, amelyet a puszta létfenntartáshoz szükségesen kívül mindenétől kifosztanak, a védővámoknak vagy vallási nézeteknek tulajdonítani épp olyan, mint egy meglékelt hajó süllyedését a hajódísz elvesztésének, vagy festése színének tulajdonítani.

Ami azonban, legalább az Egyesült Államokban, inkább keltett hangulatot a vámvédelem mellett, mint bármilyen hivatkozás a nemzeti érzelemre, a versengő politikai irányok magatartása volt a munkásosztállyal szemben. Kezdetben a vámvédelem azon részekben volt a legerősebb, ahol legtöbb alkalom kínálkozott munkára és ahol a munka a legnagyobb megbecsülésben részesült, míg a szabadkereskedelem ereje ott volt a legnagyobb, hol a polgárháborúig a rabszolgaság uralkodott. Az a politikai párt, amely sikeresen harcolt a rabszolgaság hatalma ellen, a védővám mellett nyilatkozott, míg akik az Uniót olyanná akarták tenni, hogy olyan nemzetet teremtsenek, amely a tőke azon jogán alapul, hogy a munkát tulajdonban tarthassa, az általuk csinált alkotmányban útját szegték a védővámnak. E tények magyarázata az, hogy az ország egyik részében sok védeni való ipar volt, a másikban kevés. Míg az amerikai pamuttermelés első éveiben volt, a déli pamutültetvényesek ugyancsak hajlandók voltak az indiai pamutra kivetett súlyos vámmal védekezni, és a louisianai cukortermelők is mindenkor buzgó harcosai voltak a vámvédelemnek. De mikor a kivitelre termelt pamut lett a Dél főterméke, a vámvédelem, gyárak nemlétében, nemcsak nyilván ellenkezett a déli uralkodó érdekekkel, de részleges adó jellegével bírt, amely által a Dél az Észak javára adóztattatott meg. A vámkérdés miatti megoszlásnak semmi köze sem volt a munka érdekeihez, de sok elmére nézve az a hatása volt, hogy a vámvédelmet a munka iránti tisztelettel és a szabadkereskedelmet ennek rabszolgaságra vetésével társította.

Ettől függetlenül a két elmélet külső megjelenése is sok tekintetben a vámvédelem felé, a szabadkereskedelem ellen hangolta a munkásosztályt. A munkások általában érzik, hogy munkájukért nem kapnak tisztességes fizetést. Tudják, hogy megakadályozza őket a nagyobb munkabér eredményes követelésében a mások sikeres versenye, akik szeretnének munkát kapni és természetszerűleg hajlandók pártolni azt az elméletet vagy pártot, amely a verseny elleni védelmet javasolja. Ez, mint védői szorgalmazzák, a vámvédelem célja. És bármit is tesz a vámvédelem, a védővámosok legalább a munkásosztály iránt figyelmet mutatnak és azt hirdetik, hogy a kormányhatalmat a munkabér emelésére és fenntartására kívánják fordítani. A protekció, a vámvédelem, mondják, a munka védelmét jelenti. Olyan gyakran ismétlik ezt, hogy sokan azt hiszik, ez e kifejezés igazi származása és hogy „protekció” csak „a munka protekció”-jának rövidítése.

Másrészt a vámvédelem ellenségei legtöbbnyire nemcsak nem mutatták semmi különös érdeklődést a munkásosztály jólléte és a munkabérek emelése iránt, de tagadták annak jogosultságát is, hogy a kormányhatalmat ilyen célra használják. A szabadkereskedelem elveit olyan tanokkal keverték össze, amelyek természeti törvényekre vezetik vissza a munkásosztály szegénységét és könyörtelen közönyt árasztanak szenvedéseik iránt. Ugyanazon az alapon, amelyen elítélték a törvényhozás beavatkozását a kereskedelembe, elítélték a szabadkereskedők a munkaidő és a munkabérek megállapításába, sőt a nők és gyermekek foglalkoztatásába való avatkozást is s a vámvédelmet a tradeunionismussal egy kalap alá vették, azt hirdetve, hogy a kereslet és kínálat a munka árának épp olyan igazságos és jogos megállapítója, mint a nyersvas árának. Miközben a vagyon termelésének korlátozása ellen tiltakoztak, megfeledkeztek a vagyon megoszlásának szörnyű igazságtalanságáról. Tisztességesnek és normálisnak tekintették azt a versenyt, amelyben a saját maguk foglalkoztatásának természetes lehetőségétől megfosztott emberek a sanyarú ínség kényszere alatt egymás bérét nyomják le.

Mindez igaz. De az is igaz, hogy a munkások bajai nemcsak nyájas szavakat kívánnak és nem elégíthetők ki olyan hízelgő beszéddel, amilyet egy lóhoz intézünk, mikor meg akarjuk fogni, hogy zabolát tehessünk szájába és nyerget hátára. Hadd kérdezzem meg azokat, akik hajlandók azt hinni, hogy a védővám kedvez a munkások kívánalmainak: vajon igaz lehet-e, hogy a munkának védelemre van szüksége? Megengedni, hogy a munkának védelemre van szüksége, annyi, mint gyöngeségét elismerni; annyi, mint belenyugodni abba a feltevésbe, amely a munkást függő helyzetbe süllyeszti és logikailag ahhoz az igényhez vezet, hogy az alkalmazott köteles a munkaadó érdekében szavazni, aki őt munkával látja el. Van valami e puszta „protekció”, védelem szóban, amely óvatossá kell hogy tegye a munkásokat, hogy bármit is elfogadjanak, amit e név alatt ajánlanak. A tömeg védelmezése minden időben ürügye volt a zsarnokságnak, a monarchiának, az arisztokráciának és mindennemű magánérdekeknek. A rabszolgatartók a rabszolgaságot mint a rabszolgák védelmezését igazolták. Az igazságtalan brit kormányzatot Írországban azzal magyarázzák, hogy az írek védelmére való. De vajon, akár monarchiában, akár köztársaságban, van-e arra példa a világtörténelemben, hogy a munkásosztály „védelme” ne jelentette volna annak elnyomatását? Az a védelem, amelyben azok, akik a törvényhozóhatalmat kezükbe kerítették, a munkásosztályt részesítették, legjobb esetben az a védelem volt, amelyben az ember barmát részesíti — védi, hogy használhassa és megehesse.

A védővámosoknak munkásokra vonatkozó tanításán egy bizonyos leereszkedő atyáskodás hangja vonul át, amely jobban sérti azokat, akik a munka igazi méltóságát érzik, mint a nyíltan kifejezett megvetés sérthetné — az a felfogás, hogy a munkásság természetes helyzete a pauperizmus, amelybe mindenütt bele kell esnie, hacsak jótékony védelemben nem részesül. Sohasem javasolják, hogy a földtulajdonos vagy a tőkés védelmeztessék. Felteszik, hogy ezek tudják maguknak gondját viselni. Csak a szegény munkást kell védeni.

Vajon mi a munka, hogy ennyire rászorul a védelemre? Vajon nem a munka-e teremtője a tőkének, termelője minden vagyonnak? Nem azok táplálják és ruházzák a többieket, akik munkások? Nem igaz-e, amint mondják, hogy a társadalom három rendje a „munkások, koldusok és tolvajok” rendje? Mi az oka, hogy csupán a munkások szorulnak a védelemre? Mikor az első ember megjelent a földön, ki volt, aki megvédte vagy ellátta volna munkával? Bármikor és bárhol is jelent meg, magának kellett gondoskodnia, hogy megélhessen és családot nevelhessen. Ha megfontoljuk, hogy a munka minden vagyon termelője, nem világos-e, hogy a munkásság függése és szegénysége rendellenes körülmények, megszorításoknak és bitorlásoknak eredménye, és a védelem elfogadása helyett a szabadság az, amit a munkának követelnie kell? Hogy azok, akik a szabadság valamelyes kiterjesztését védelmezik, nem mennek tovább, mint amennyi magánérdekeiknek megfelel, nem ok, hogy magában a szabadságban ne bízzunk. Évekig azt vélték, hogy Függetlenségi Nyilatkozatunk⁴ azon állítása, hogy minden ember egyenlőnek született és a teremtő által bizonyos elidegeníthetetlen jogokkal van felruházva, csak a fehér emberekre illik. De ez semmiben sem rontja le az elvet. Valamint az sem rontja le az elvet, hogy még mindig azt vallják, hogy csak politikai jogokra vonatkozik.

És így az a körülmény, hogy a kereskedelem szabadságát azok védik, akik nem éreznek szimpatiát a munkásság iránt, ne keltsen ellene előítéletet bennünk. Lehet-e a tömegek gazdasági felszabadításának útja más, mint a szabadság útja?

Lábjegyzetek

1. E mozgalom George halála óta Chamberlain agitációja folytán még inkább növekedett. A ford. ↩

2. T. i. az Egyesült Államok egyes államai között. II. József is így járt el, mikor az egész monarchiát vámokkal zárta el a külföldtől, de az egyes államok között teljesen szabadkereskedelmet akart létesíteni, így például Magyarország és az örökös tartományok közt. Ez akkor nagyon népszerű eszme volt nálunk. A ford. ↩

3. A newyorki szabadságszobor. A ford. ↩

4. Declaration of Independence. A ford. ↩