Kereskedelem

A védelem fogalmához a megelőzés is hozzátartozik. Megvédeni annyi, mint megőrizni vagy megóvni.

Mitől óv meg a vámvédelem? A kereskedelemtől. Pontosabban szólva, az a része a kereskedelemnek, amely olyan javak idegenből való behozatalából áll, amelyek otthon is termelhetők.

De a kereskedelem, amelytől a védővám bennünket megóvni vagy megőrizni törekszik, nem olyan, mint az árvíz, földrengés vagy tornádó¹, valami, ami emberi tevékenység nélkül támad. A kereskedelem emberi tevékenységet foglal magában. Nem lehet szükség megóvásra vagy megvédésre a kereskedelem elől, hacsak nincsenek emberek, akik óhajtanak és próbálnak kereskedni. akik tehát azok, akiknek kereskedői törekvései elől a védővám megóv és megőriz bennünket?

Ha ezt a kérdést akkor intézték volna hozzám, mikor még nem kezdtem gondolkodni e dolog felől, azt mondtam volna, hogy a „védelem” az idegen termelők ellen óv meg bennünket, akik honi piacunkon akarják eladni termékeiket. Ez az a feltevés, amely az összes védővámos érveket áthatja, az a feltevés, hogy az idegenek folytonosan arra törekednek, hogy termékeiket ránk tukmálják és hogy a védővám eszköz, mellyel védjük magunkat az ellen, amit ők akarnak tenni.

De egy pillanatnyi gondolkodás ki fogja mutatni, hogy az idegenek semmiféle olyan törekvése, hogy eladják nekünk termékeiket, magában véve nem tenné a vámot szükségessé. Mert az egyik fél kívánsága, bármily erős legyen, magában véve nem hozhat kereskedelmet létre. Minden kereskedelemhez két olyan fél szükséges, akik kereskedni akarnak, és akiknek a tevékenysége kölcsönös. Senki sem vehet, ha nem talál valakit, aki hajlandó eladni; és senki sem adhat el, ha nincs más valaki, aki venni hajlandó. Ha az amerikaiak nem óhajtanának külföldi javakat venni, a külföldi javakat nem lehetne eladni, még ha vámok nem lennének is. A vámokkal megakadályozni kívánt kereskedelem valódi oka, az amerikaiak ama kívánsága, hogy idegen javakat vegyenek, nem pedig az idegen termelők kívánsága, hogy azokat eladják. Így a védővám tulajdonképpen azt akadályozza meg, amit a „védelmezettek” maguk kívánnak tenni. Nem az idegenektől óv és őriz meg a védővám, hanem önmagunk ellen.

A kereskedelem nem invázió. Nem foglal magában támadást egyfelől és ellenállást másfelől, hanem kölcsönös megegyezést és hasznot. Nem lehet kereskedelem, amíg a felek meg nem egyeznek, éppúgy mint nem lehet civakodás, ha a felek nem egyenetlenek. Azt mondjuk, hogy Anglia rákényszerítette a külvilággal való kereskedelmet Kínára és az Egyesült Államok Japánra. De mindkét esetben nem a népet kényszerítették a kereskedelemre, hanem kormányaikat, hogy népeiknek ezt megengedjék. Ha a nép nem óhajtott volna kereskedni, a kikötők megnyitása hasztalan lett volna.

Ellenben a civilizált népek nem használják hadseregüket és hajóhadukat arra, hogy egymást arra kényszerítsék, hogy megnyissák kikötőiket a kereskedelemnek. Ők arra használják hadseregüket és hajóhadukat, hogy viszály esetén elzárják egymás kikötőjét. És akkor még inkább az a törekvésük, hogy az áruknak a kikötőbe való behozatalát, mint a kikötőből való kivitelét — inkább az importot, mint az exportot akadályozzák. Mert hamarabb lehet ártani egy népnek az áruk vásárlásának megakadályozásával, mint az eladásuk akadályozásával. A kereskedelem nem kíván erőszakot. A szabadkereskedelem egyszerűen abban áll, hogy az embereket tetszésük szerint hagyjuk venni és eladni. Csak a vámvédelem kíván erőszakot, minthogy megakadályozza az embereket abban, amit tenni akarnak. A védővámok éppúgy az erőszak eszközei, mint az ostromzároló hajórajok és céljuk is azonos — a kereskedelem megakadályozása. A különbség a kettő közt az, hogy a hajórajok olyan eszközök, amelyek által a nemzetek ellenségeinek a kereskedelem megakadályozására törekszenek; a védővámok olyan eszközök, amelyek által a nemzetek saját népüket igyekszenek megakadályozni a kereskedésben. A vámvédelem arra tanít bennünket, hogy azt tegyük önmagunk ellen béke idején, amit ellenségeink igyekszenek ellenünk tenni háború idején.

Képzelhető-e nagyobb visszaélés a nyelvvel, mint a kereskedelemre küzdelmet jelentő kifejezéseket alkalmazni és úgy beszélni egy nemzetről, hogy rátör, előzönli, túlhalmozza vagy elárasztja a másikat javakkal? Javak! Hát nem jó dolgok ezek — olyan dolgok, amelyeken örömest kapunk? Hát nem esztelenség arról beszélni, hogy egyik nemzet rákényszeríti jó dolgait egy másik nemzetre? Ugyan ki óhajtana, ami a saját személyét illeti, védelmet kapni egy ilyen invázió ellen? Ki ellenezné, hogy elárasszák ama női ruházati javakkal, amelyek feleségének és leányainak kellhetnek, hogy túlhalmozzák lóval és kocsival, hogy előzönöljék ruhával, fűszerekkel, jó szivarokkal, szép képekkel vagy bármi mással, aminek értéke van? És ki venné jó néven, ha bárki is arra vállalkoznék, hogy védelmezni fogja őt azáltal, hogy elkergeti mindazokat, akik neki ilyen dolgokat kívánnának hozni? Azonban a valóságban nemcsak lehetetlen, hogy egyik nemzet eladjon egy másiknak, ha a másik nem akar venni, hanem a nemzetközi kereskedelem nem is áll javak elküldésében, hogy azokat eladják. Minden civilizált ország behozatalának nagy tömege azon javakból áll, amelyeket az illető ország lakói rendeltek és a saját kockázatukra hoznak be. Ez a mi esetünkben is igaz, bár vámunk egyik következménye az, hogy sok árut, amelyet különben amerikaiak hoznának be, európai gyárosok szállítanak, minthogy így a csekélyebb értékbevallás könnyebb. De nem az importőr oka az importnak. Akár amerikai importőrök hozzák be, akár idegen exportőrök küldik ki az árukat, az áruk idejutásának oka az, hogy az amerikai nép kívánkozik utánuk. A kicsinyben vásárlók kereslete okozza javak behozatalát. Így tehát a védővám egy nép óvintézkedése nem az ellen, amit mások akarnak ő ellene tenni, hanem ellen, amit ő maga kíván. Ha a szó közönséges értelmében egyének vagy közületek önvédelméről beszélünk, mindig valami külellenség vagy veszély léte van feltételezve, mint hideg, meleg vagy baleset, vadállatok vagy ártalmas férgek, tűz vagy ragály, rablók vagy betörők, valami, ami olyat akar tenni, amit a védendő ellenez. Az egyetlen olyan esetek, amelyekben a szó közönséges értelme nem tételez fel külellenséget vagy veszélyt, mikor valamely nagyobb intelligenciájú védelmezőt tételez fel, mint mikor gyenge elméjűekről, őrültekről, vagy fiatal gyermekekről van szó, hogy saját cselekedeteik ellen megvédessenek.

De a megszorítás ama rendszere, amelyet védői „védővámnak” neveztek el, a valódi védelem mindkét lényeges kvalitása nélkül szűkölködik. Nem a külellenség vagy veszély ellen védik meg az embereket, hanem az ellen, amit az emberek maguk akarnak tenni. Ez a „védelem” azonban nem egy nagyobb intelligencia védelme, mert az emberi elme még nem volt képes valami olyan módozatot megjelölni, amelynél fogva a parlamentben vagy kongresszusban bármiféle olyan intelligencia volna biztosítható, amely a képviselt népet felülmúlná.

Hogy ahol védővámokat létesítettek, ez a nemzeti akarattal egyetértésben történt, nem tagadom. Amit ki akarok mutatni, az, hogy még az a nép is, amely így védővámot vet ki önmagára, mindazonáltal azt teszi, aminek megtételében védővám által akarja magát megakadályozni. Ez látható abból, hogy törekszenek folytatni a behozatalt a vámok ellenére, a polgárok ama hajlandóságából, hogy a vámot igyekszenek elkerülni amikor csak lehet és ama tényből, hogy ugyanazok az egyének, akik a vám kivetését követelik, hogy az idegen javak behozatalát megakadályozzák, azok közt az egyének közt vannak, akiknek a javakra irányuló keresete oka a behozatalnak. Egy olyan népet véve, amelynek minden férfia, nője és gyermeke védővámos és a vámra nézve egyhangúlag megegyeznek, e vám mégis korlátozza azt, amit az emberek tenni kívánnak és mégis csak tenni majd megkísérelnek. A védővámosok csak elméletben és politikában védővámosok. Ha arra kerül a sor, hogy megvegyék, amire szükségük van, az összes védővámosok szabadkereskedőkké válnak. Nem azért mondom ezt, hogy a védővámos következetlenségére mutassak rá, hanem valami jelentősebbre.

„Írok.” „Lélegzem.” Mindkét állítás cselekvést jelent ugyanazon egyén részéről, de különböző fajtájú cselekvést. Írok tudatos akarás által; lélegzem ösztönszerűleg. Csak akkor tudom, hogy lélegzem, ha gondolok rá. De lélegzésem folytatódik, akár gondolok rá, akár nem — ha tudatomat a gondolkodás foglalja el, vagy ha az szunnyad alváskor. Bár teljes akaratommal igyekszem a lélegzést elakasztani, mégis akaratom ellenére lélegzeni törekszem és folytatom e törekvést, míg az élet tart. Más vitális funkció még messzebbre áll a tudaton és akaraton felül. Szakadatlan és különféle processzusok folytatása által élünk, amelyek csak hatásaikban mutatkoznak és egyáltalán nem függnek szellemi irányítástól.

Az ember és a közület közt e tekintetben olyan analógia van, amely annál inkább növekszik, minél inkább halad a civilizáció és minél inkább bonyolulnak a társadalmi viszonyok. Az összesség hatalma, amely a kormányokba van letéve, tudatának és cselekvésének kiterjedésére nézve sok tekintetben úgy van korlátozva, mint az egyén tudatos akarata; s még a szellemi hiedelmek és óhajtások azon egybehangzósága, amelyet véleménynek neveznek, csak kevéssel áll efölött rangra nézve. Létezik a nemzeti irányon felül és a nemzeti tudaton alul a részek olyan élete és viszonya s a funkciók olyan teljesítése, amely a társadalmi testre nézve ugyanaz, mint a fizikai testre nézve a vitális folyamat. Ugyanaz, ami az egyénnel történnék, ha a test összes funkciói a tudat ellenőrzése alá volnának helyezve és egy ember elfeledhetne lélegezni, vagy rosszul számíthatná, hogy mennyi gyomorsav kell gyomrának, vagy tévedhetne, hogy mit kell kiválasztania a veséknek a vérből, az történnék egy nemzettel, amelyben minden egyéni tevékenység a kormány által volna irányítva. És bár egy nép kollektíve felállíthat vámot a kereskedelem megakadályozására, egyéni szükségletei és kívánalmai mégis arra kényszerítik, hogy kereskedni törekedjék, valamint ha egy ember zsineggel körülköti karját, vére mégis keringeni törekszik. Mert mindenkinek ama törekvése, hogy szükségleteit a legcsekélyebb fáradsággal elégítse ki, ami a kereskedelem motívuma, épp olyan ösztönszerű és folytonos, mint azok az ösztönzések, amelyeknek a test vitális szervei engedelmeskednek. Nem az importőr és exportőr oka a kereskedelemnek, hanem azoknak napi és órai szükségletei, akik sohasem gondolnak az importálásra vagy exportálásra és akiknek a kereskedelem nyújtja, amit kívánnak, valamint a vér a test minden izomszálának a nekivalót juttatja.

Az emberre nézve épp olyan természetes kereskedni, mint a vérre nézve keringeni. Az ember természeténél fogva kereskedőállat, amelyet folytonos vágyai ösztökélnek a kereskedésre; olyan világba van helyezve, amelyben minden arra mutat, hogy kereskedésre van teremtve, és a kereskedelemben találja a társadalmi haladás lehetőségét. Kereskedelem nélkül vadember volna. Ahol minden család maga termeli táplálékát, maga épít házát, maga készíti ruháit, maga gyártja szerszámait, senkinek sem lehet többje az élethez legszükségesebbeknél és minden rossz termésnek éhséget kell hoznia. Egy így élő nép független lesz, de függetlensége az erdei vadak függetlenségéhez fog hasonlítani. Szegények, tudatlanok lesznek és teljesen erőtlenek a természeti erőkkel és az évszakok változásaival szemben.

A védővámos elmélet logikája abba a legalacsonyabb társadalmi állapotba vezetne vissza, amelyből az ember valaha felküzdötte magát. Az ember akkor kezdett fejlődni, amikor megtanulta szükségleteit a felebarátaival folytatott cserével kielégíteni, majd felszabadította és kiterjesztette a kereskedelmet. A meztelen vadak, akik a termelésnek csak elemeit ismerik, tudatlanságban és gyengeségük érzetében leborulnak a természeti erők előtt; a legmagasabb fokú civilizáció gazdagsága, tudománya és hatalma közti különbség ama függetlenség felcserélésének tulajdonítható, amely a védővámos rendszer célja, azért az egymástól való függésért, amely a kereskedelem következménye. Az emberek csak úgy szánhatják rá magukat ama számos dolgok egyikének termelésére, amelyeket az ember szükségletei kívánnak, ha termékeiket mások termékeivel kicserélhetik. És így csak amennyiben a kereskedelem növekvése megengedi a munkamegosztást, fejlődhetik ki kezdetből az ügyesség, szerezhető meg a tudomány és tehetők a feltalálások; az teszi, hogy a termelő erő a fenntartáshoz szükséges követelményeken felül lehetővé teszi a kényelmet és a tőkegyűjtést.

Ha a kereskedelem megakadályozása előmozdítaná a termelést és növelné a jóllétet, akkor azok a helyek, hol legelszigeteltebb az ember, mutatnák az első haladást. Az a természetes védelem, amelyet a honi termelésnek a zord hegyláncok, a forró sivatagok, vagy azok a tengerek, amelyek a hajdani tengerész gyenge bárkájára nézve túlságosan szélesek és viharosak voltak, nyújtottak a honi termelésnek, biztosították volna számunkra a civilizáció első sugarait és annak leggyorsabb növekvését. Tényleg azonban ott találjuk a vagyon első felgyülemlését és a civilizáció kezdetét, ahol a kereskedelem legjobban volt űzhető. A hozzáférhető kikötők, hajózható folyók és sokat járt utakon látjuk a városokat keletkezni, a művészetet és tudományt fejlődni. És amint a kereskedelem szabad és kiterjedt lesz — amint utakat csinálnak és a hajózást jobbítják, amint a szárazföldi és tengeri rablókat kiirtják és békekötésekkel vetnek véget a folytonos háborúknak —, úgy növekszik a vagyon és gyarapszik a civilizáció. Összes nagy munkamegtakarító találmányaink, a pénztől a gőzgépig, a kereskedelemből erednek és annak kiterjedését mozdítják elő. A kereskedelem volt mindenkor a háború kiirtója, az előítélet eloszlatója és a tudomány terjesztője. A kereskedelem folytán terjedtek el a világon a hasznos magvak és állatok, a hasznos mesterségek és találmányok s általa képesek az egyik helyen lakó emberek a más helyen lakó embereket nemcsak azok termékeit megkapni, hanem azok megfigyelésének, fölfedezéseinek és találmányainak is hasznát venni.

Egy védővámos elvek szerint teremtett világ összes részeinek egyforma talaja és éghajlata volna, ugyanazon termelésre lenne alkalmas, úgy hogy minden egyes terület lakosai képesek lennének otthon termelni mindazt, amire szükségük van. Tengerei és folyói nem lennének alkalmasak a hajózásra és minden külön község lakóhelyéül szánt kis rész védő hegylánc által volna oltalmazva. Ha ilyen világban találnánk magunkat, következtethetnénk, hogy a természet szándéka, hogy minden egyes nép a többitől függetlenül fejlessze ki saját termelését. De az a világ, amelyben tényleg vagyunk, nemcsak alkalmas az egymással való közlekedésre, de amit nyújt az embernek, úgy van megosztva, hogy a különféle vidékek népét rákényszeríti az egymással való közlekedésre, hogy teljesen kielégítsék vágyaikat. A talaj és éghajlat különbözősége, a víz, fa és bányák megoszlása, a tenger- és légáramlatok, a különféle részeknek különféle termelésre való alkalmasságára nézve végtelen eltéréseket okoznak. Nemcsak, hogy egyik földöv cukrot és kávét, banánát és ananászt szolgáltat s a másik búzát és zabot, almát és burgonyát; egyik prémeket, a másik pamutot nyújt; hogy itt a domboldalak legelőnek alkalmasak és ott a völgyek szántóföldnek; itt gránit van, ott agyag; egyik helyen vas és kőszén, a másikon réz és ón: de olyan finom különbségek is vannak, hogy, bár a tapasztalat bizonyítja létüket, nem tudjuk minek tulajdonítani. Bizonyos minőségű szőlőt termesztenek egyhelyütt, ugyane szőlő oltványai nem hajtanak másutt, bár a talaj és éghajlat azonosnak látszik. Némely vidék, megjelölhető ok nélkül, egy bizonyos faj termeléséről lesz híres és egy másik más fajáról, és a tapasztalat gyakran mutatja, hogy ugyanazon föld különféle részeiben különféleképpen díszlenek a növények. A végtelen változatosság, amelynél fogva a föld felszíne alkalmas az ember kívánta különféle dolgok termelésére, azt bizonyítja, hogy a természet nem arra rendelte az embert, hogy szükségleteinek fedezésében csak saját termelésétől függjön, hanem hogy cseréljen embertársaival, mint ahogy a házigazda, amikor a húst az egyik, a főzeléket a másik, a kenyeret pedig egy harmadik vendég elé teszi, azt jelzi, hogy vendégei segítsenek egymáson. Egyéb természeti ténynek is hasonló értelme van. Már régóta ismeretes, hogy ha a gazda a legjobb termést akarja, ne vessen saját földjén termett vetőmagot, hanem messziről hozottat. A házi állatok vérét behozott fajok mindig nemesíteni látszanak, még a baromfitenyésztők is eladják az általuk nevelt hímeket és helyüket messziről hozott kakasokkal pótolják. Akár igaz e törvény az ember testi részére, akár nem, bizonyos, hogy a népek keverődése ösztönző szellemi hatást eredményez. Előítéleteket hagynak el, az elme élesedik, a nyelv gazdagabb lesz, alkalom nyílik a szokások és erkölcsök egybevetésére és új eszmék születnek. A leghaladóbb népek, ha nem is mindig kevert vérűek, de mindig azok voltak, akik legtöbbet jöttek érintkezésbe és legtöbbet tanultak másoktól. Sőt mi több, jellemző az összes találmányokra és fölfedezésekre, amelyek olyan gyorsan növelik a természet fölötti hatalmunkat, hogy nagyobb munkamegosztást kívánnak és kiterjesztik a kereskedelmet. Így minden előre tett lépés csökkenti a függetlenséget és növeli az emberek egymástól való függését. Az emberi haladás határozott feltétele világosan az, hogy az emberek szorosabb viszonyba jöjjenek és egyre inkább függjenek egymástól. Így hát azok a megszorítások, amelyekre a védővámosság buzdít, hogy magunkkal szemben alkalmazzuk, körülbelül olyan helyesen alkalmasak a nemzeti jóllét előmozdítására, mint ahogy azok a kötések, amelyek a vérkeringést akadályozzák, volnának testi egészségünk és kényelmünk előmozdítására? A vámvédelem arra késztet, hogy hivatalnokokat fizessünk, kémeket és kutatókat pártoljunk s csalást és hamis esküt provokáljunk. És miért? Hát csak hogy megóvjon és megvédjen bennünket valamitől, ami erkölcsi törvényt nem sért, valamitől, amire ösztönszerűleg hajlunk, valamitől, ami nélkül sohasem szabadulhattunk volna ki a barbárságból és valamitől, ami a fizikai természet és a társadalmi törvény egyértelmű tanúsága szerint megegyező a teremtő szándékkal.

Igaz, hogy a védővámosok nem kárhoztatnak minden kereskedelmet és bár némelyek közülök tűzóceánt kívántak az idegen termelvények kizárására, mások, bár okosabban, de kevésbé logikusan, megengednék egy országnak az ott nem termelhető javak behozatalát. Az a nemzetközi kereskedelem, amelyet ártalmatlannak tekintenek, a világ nemzetközi kereskedelmének nem teszi tizedét, sőt talán huszadát sem. És ami saját országunkat illeti, az itthon meg nem szerezhető javak alig mennek többre, mint a forró öv néhány termékére, sőt ezek is, ha kellőképp védetnek, mesterséges hő mellett itthon is termeszthetők, az üveg- és kőszénipar támogatásának szerencsés véletlenszerű egybeesésével. De ami az elmélet helyességét illeti, nem határoz, hogy vajon a „védelem” megengedte kereskedelem a megtiltottal összehasonlítva nagyobb vagy kisebb lenne-e. Az, amitől való óvakodásra és őrizkedésre buzdít a „védelem” bennünket: a kereskedelem. És akár ugyanazon nemzet polgárai, akár különböző nemzetek polgárai között legyen és akár olyan dolgokat kapunk általa, amelyeket nem termelhetnénk magunk, akár olyan dolgokat, amelyeket magunk is termelhetnénk, a kereskedelem célja mindig ugyanaz. Ha egy kanadaival, egy mexikóival, vagy egy angollal kereskedem, ugyanazon okból teszem, amiért egy amerikaival kereskedem, mert vagyis inkább akarom azt a dolgot, amelyet ő ad nekem, mint azt a dolgot, amelyet én adok neki. Miért vonakodnám inkább az idegennel cserélni, mint polgártársammal, ha cserémben saját előnyöm a célom, nem az övé? És vajon nem épp olyan sérelem-e rám nézve az egyik esetben, mint a másikban, ha megakadályoznak a cserében? Mi különbség rám nézve, hogy magam csinálhatom-e azt a dolgot vagy sem, amelyért cserélek? Ha nem kívánnám inkább azt a dolgot, amelyet kapok annál, amelyet oda akarok adni, nem óhajtanék kereskedni. Íme, itt van egy farmer, ki szomszédjával egy lovat akar kicserélni, amely nem kell neki, egy pár tehénért, amely kell neki. Vajon jó lenne-e a farmerekre nézve megakadályozni e cserét olyan okból, hogy az egyik maga nevelhetne lovakat, a másik pedig maga nevelhetné teheneit? De ha egyik farmer amerikai, a másik kanadai határvonal mellett élne, épp ezt cselekedné az amerikai és a kanadai kormány. És ezt nevezik „védelem”-nek.

A kereskedelem számos előnyének csak egyike, hogy lehetővé teszi az embereknek annak megszerzését, amelyet lakóhelyeik természeti viszonyainál fogva nem termelhetnének. Ez azonban olyan szembeötlő áldás, hogy a védővámosok sem hagyhatják valamennyien figyelmen kívül s az amerikai védővámosok kedvenc tanítása, hogy a kereskedelemnek a délköröket, nem pedig a szélességi köröket kell követnie, mert az éghajlati és következőleg a természetes termelésben is észak és dél közt vannak nagy eltérések.²³ E teória alapján a világ legkívánatosabb rekonstrukciója olyan „ország”-okba való felosztása volna, amelyek keskeny, az egyenlítőtől a sarkokig terjedő szeletek lennének, mindkét oldalon és az egyenlítői vég felé, mert a sarki jég a másik oldalon szolgálná e célt. Azonban e felfogás ellenére — vagyis a kereskedelemnek inkább észak és dél, mint kelet és nyugat közt kell lennie, a tény az, hogy a világkereskedelem kelet és nyugat közt van s volt is mindig. És ez ok világos. Az egymásra szokásokban és szükségletekben leghasonlóbb népek fogják leginkább kívánni egymás termékeit s a költözések és asszimiláló befolyások iránya inkább kelet és nyugat, mint észak és dél közt volt. A szélességi különbség csak egyik eleme az éghajlati különbségnek, és az éghajlati különbség csak egyik eleme a termelés és termelőképesség végtelen változatosságának. Sehol sem nyújtja a természet az embernek mindazt, amit az ember hasznosnak talál. A termékek egyik osztályára való alkalmasság magában foglalja a többire való alkalmatlanságot. A kereskedelem azáltal, hogy lehetővé teszi minden számunkra szükséges dolog beszerzését a termelésére legalkalmasabb helyről, képessé tesz bennünket a termelésben a természeti erők legjobb kihasználására és azáltal a különböző dolgok tömegének óriási növelésére, amely dolgokat csak egy adott mennyiségű munka bármely helyen is biztosíthat. Sőt ami még fontosabb, a kereskedelem képessé tesz bennünket a termelésben az emberi tényező legnagyobb erejének kihasználására. Mindenki nem végezhet egyformán jól mindent. Testi és szellemi képességekben olyan különbségek vannak, amelyek az emberi szükségletek fedezésére szánt munka különböző részeire való alkalmasságnak különféle fokát nyújtják. És még nagyobbak a speciális ügyességből származó különbségek. Ha egy ember a termelés egy ágának szenteli magát, olyan ügyességre tehet szert, amely képessé teszi, hogy ugyanakkora munkával nagyon sokkal többet termeljen, mint akinek nem specialitása ezen ág. Húsz fiúnak egyforma tehetsége lehet húszféle mesterségre, de ha mindegyik mind a húszféle mesterséget meg akarja tanulni, egyik sem lesz ügyes munkás egyikben sem; míg ha mindegyik egy mesterségre adja magát, valamennyien jó munkások lehetnek. Nemcsak a tanulásra szánt időben és fáradságban lesz megtakarítás, hanem azonfelül mindegyik egy mesterségben nagyobb eredménnyel dolgozhat és olyan eszközökre tehet szert s olyanokat használhat, amelyeknek megszerzése és használata lehetetlen volna, ha mindegyik mind a húszat próbálná. És valamint egyének között vannak olyan különbségek, amelyek a termelés különféle ágaira alkalmassá teszik őket, ilyen, de nagyobb okú különbségek vannak közületek között. Nem szólva újból a fekvés és természeti előnyök nyújtotta különbségekről, némely dolgot aránylag nagyobb előnnyel termelhetni, ahol a népesség ritka, másokat, ahol sűrű és az ipari fejlettségben, szokásokban, erkölcsökben és a rokon foglalkozásokban lévő különbségek a viszonylagos alkalmasságban is különbségeket szülnek. Sőt mi több, olyan nyereségek, amelyek munkamegosztás által az egyénekre háramlanak, munkamegosztás által a közületekre is háramlanak és az iparnak ama lokalizálására vezetnek, amely okozza, hogy különböző helyek különböző iparágakról válnak nevezetesekké. Ahol valamely különleges dolog előállítása vezériparággá válik, az ügyesség könnyebben szerezhető meg és jobban fejleszthető, nyersanyag igen könnyen szerezhető be, a segéd- és rokonfoglalkozások felnőnek és a nagyobb mérvű termelés eredményesebb módszerek alkalmazására vezet. Így a kereskedelem a társadalom természetes fejlődésében termelés tekintetében közületek, valamint egyének között differenciációt hoz létre, még pedig hasonlóan előnyös differenciációt. Különböző nemzetiségűek ugyanaz okból kereskednek egymással, mint ugyanazon nemzet tagjai — mert jövedelmezőnek találják; mert így azt, amit kívánnak, kevesebb munkával kaphatják meg, mint különben. Egy országba sem visznek javakat, ha más valaminek termelése által könnyebben meg nem szerezhető és be nem cserélhető, mint közvetlen termelés által. És így a behozatal megszorítása szükségképpen csökkenti a termelőképességet és kisebbíti azt az alapot, amelyből az összes jövedelmek származnak.

Bárki is átláthatja, hogy mi lenne a következménye, ha minden egyénnek tiltva volna mástól beszerezni valamely olyan jószágot vagy szolgálatot, amelynek termelésére vagy megtételére a természettől fogva maga is képes. Ilyen rendelkezés, ha valamely kormány eléggé őrült lenne elfogadni és eléggé hatalmas keresztülvinni, megbénítaná azokat az erőket, amelyek a civilizációt lehetővé teszik s a legnépesebb és leggazdagabb országot csakhamar sivár pusztasággá változtatná. Azok a megszorítások, amelyeket a vámvédelem vetne az idegen kereskedelemre, csak fokozatban, de nem lényegben különböznének e megszorításoktól. Nem vetnének újból barbárságba egy nemzetet, mert nem vonatkoznának az egész kereskedelemre és inkább csak gátolják, mint megakadályozzák az illető kereskedelmet; de azt a népet, amely elfogadja, megakadályozzák, hogy bőségben legyen része, amelyben különben volna. Ha a munka célja nem erőkifejtés, hanem eredmények biztosítása, akkor az, hogy valamely külön dolgot egy országban honi termelés vagy behozatal által szereznek meg, csak attól függ, hogy a megszerzés melyik módja nyújtja a legnagyobb eredményt a legcsekélyebb munkának. Olyan bonyolult viszonyoktól függ, hogy egy ország valamely dolgot így vagy úgy szerezzen-e be, hogy ezt semmiféle kongresszus vagy parlament nem döntheti el. Nyugodtan bízható azokra a biztos ösztönökre, amelyek a társadalomra nézve ugyanazok mint amelyek a testre nézve a vitális ösztönök és amelyek mindig arra bírják az embert, hogy a számukra nyíló legkönnyebb utat válasszák céljaik elérésére. Ha nem mesterséges akadályok okozzák, a kereskedelemben minden irány biztos lehet, hogy a neki való irányt veszi és a korlátozások ártanak, mert korlátoznak és amilyen arányban korlátoznak. Azt állítani, hogy a legjobb mód, hogy az ember egészséges és erős legyen, az, hogy gyomrába kényszerítse azt, amit a természet kivetni igyekszik, hogy tüdőmozgását kötelékkel szabályozza, vagy vérének keringését zsinegekkel ellenőrizze, egy szikrával sem volna képtelenebb, mint azt állítani, hogy a nemzetek meggazdagodásának legjobb módja ama természetes törekvésük elnyomása, hogy kereskedjenek.

Lábjegyzetek

1. Pusztító orkán a trópusok alatt. A ford. ↩

2. „Tehát a mi álláspontunk a kereskedelmet illetőleg, hogy a különböző égövek és éghajlatok termékeit cserélje ki, hogy tengerentúli útjaiban inkább a hosszúsági, mint a szélességi köröket kövesse.” Horace Greeley, Political Economy, p. 39. ↩

3. „A legitim és természetes kereskedelem inkább mozog a dél, mint a szélességi körök irányában.” Prof. Robert Ellis Thompson, Political Economy, p. 217. ↩