Már láttuk, hogy a vámvédelem eltörlése ösztönözné a termelést, gyengítené a monopóliumokat, és megszabadítaná a kormányzást a korrupció egyik fő forrásától. „De — kérdezhetik — mi haszna volna ebből a munkásoknak? Emelkedne-e a munkabér?” Egy ideig és bizonyos mértékig igen. A termelés eleven energiája, miután megszabadulna a vámtarifa holt súlyától, átmenetileg növelné a munka iránti keresletet és ritkábbá tenné a munkanélküliséget. Azokban az ágazatokban pedig, ahol lehetséges az összefogás, a munkásoknak jobb alkalmuk nyílna munkaidejük csökkentésére és bérük emelésére — ahogy ez Angliában több ágazatban meg is történt a vámvédelem eltörlése óta. Ám még a vámvédelem teljes eltörlésétől sem várhatjuk a munkabérek általános és tartós emelkedését, sem a munkásosztály helyzetének általános és tartós javulását. A vámvédelem eltörlésének hatása, bármilyen nagy és áldásos volna is, természetében a felfedezések és találmányok hatásához hasonlítana: ezek korunkban rendkívül megnövelték a vagyon termelését, mégsem emelték sehol tartósan a munkabért, és önmagukban nem javították a munkásosztály helyzetét. Ez a szabadkereskedelem gyengesége abban a formában, ahogyan általában védik és értelmezik.
A munkás azt kérdi a szabadkereskedőtől: „Mi haszon lesz abból a változásból, amelyet javasolsz?” A szabadkereskedő csak így felelhet: „Növelni fogja a vagyont és leszállítja a javak előállításának költségét.” Csakhogy napjainkban a munkás már látta, hogy a vagyon rendkívül növekedett, anélkül, hogy a nyereségből neki is jutott volna. Látta, hogy a javak ára nagyot csökkent, anélkül, hogy a megélhetést könnyebbnek találta volna. Ha Angliát nézi, hol nemrégen pénzügyi vámok foglalták el a védővámok helyét és azt látja ott, hogy a munkások nyomorognak és rosszul fizetik őket, a munkabér csekélyebb a nálunk szokásosnál, azok a javulások pedig, amelyek a vámvédelem eltörlése óta léptek életbe, nyilván nem ennek, hanem a munkásegyleteknek, a mértékletességi és jótékonysági egyleteknek, a kivándorlásnak, a közoktatásnak és olyan törvényeknek tulajdoníthatók, amelyek a női és gyermekmunkát és a gyárak és bányák egészségi viszonyait szabályozzák. És ezt látva, a munkás, még ha több-kevesebb világossággal látja is a ringek és kombinációk képmutatását, amelyek az amerikai munkások védelmére követelnek vámokat, elfogadja a vámvédelem tévedéseit vagy legalábbis nem igyekszik visszautasítani őket, nem annyira erősségük, mint éppen az a támogatás gyengesége miatt, amelyet a szabadkereskedelem nyújt neki. A legértelmesebb és legbefolyásosabb amerikai munkások egy tekintélyes része legalább teljesen tudatában van annak, hogy a „vámvédelem” semmit sem tesz a munkásért, de viszont azt sem látják, hogy mit tehetne a szabadkereskedelem. És így a vámkérdést olyannak tekintik, mint amelynek semmiféle gyakorlati jelentősége sincs a munkásokra nézve, amely magatartás a védővámos érdekekre nézve csaknem éppoly kielégítő, mint a vámvédelem buzgó támogatása. Mert ha valamely érdek a törvénybe és a közfelfogásba belefészkelte magát, akik nincsenek ellene, mellette vannak.
Annak bebizonyítása, hogy a vámvédelem eltörlése az összvagyont növelné, még nem szolgáltat elegendő erőt a vámvédelem megdöntésére. Hogy ez megtörténjék, az bizonyítandó be, hogy a vámvédelem eltörlése a többség helyzetének javulását jelenti.
Mint már mondtam, igen természetes az a feltevés, hogy a vagyon növekedett termelése az összesség javára válik és egy gyermek, egy vadember vagy egy olyan civilizált ember előtt, aki dolgozószobájában él és újságokat nem olvas, ez szükségszerű feltevésnek látszanék. Azonban a civilizált társadalomban élő emberek többsége előtt annyira nem szükségszerű e feltevés, hogy a legfontosabb társadalmi jelenségek szokásos magyarázata épp ennek ellenkezőjét foglalja magában. Korunk legfontosabb társadalmi jelenségei kétségkívül a termelés részleges hanyatlásából erednek, amelyek minden nagyobb civilizációval bíró országban bizonyos mértékben állandóak és amelyek visszatérő periódusokban messzire terjedő és hosszan tartó termelési válságokban nyilvánulnak. Mi e jelenségek közönséges magyarázata? Nem tulajdonítják-e ezeket a túltermelésnek?
E magyarázatot kimondva vagy hallgatólagosan még azok is elfogadják, akik a nép tudatlanságának tulajdonítják, hogy nem tudja azokat a jótéteményeket megbecsülni, amelyek a védővámos tarifának pénzügyi vámos tarifával való helyettesítéséből származnak. De amíg azokat a viszonyokat, amelyek gyötrő gondot és keserves nélkülözést okoznak millióknak, általában a vagyon túltermelésének tulajdonítják, vajon csoda-e, ha az a reform, amelyet azon az alapon javasolnak, hogy még jobban fogja a vagyon termelését, nem kelt nagy lelkesedést a népben?
Ha csakugyan a nép tudatlansága adja meg a vámvédelemben vetett hit állhatatosságát, olyan tudatlanság ez, amely a vámkérdésnél sokkal fontosabb és égetőbb kérdésekre is kiterjed — olyan tudatlanság ez, amelynek eloszlatására a szabadkereskedelem védői semmit sem tettek és nem is tehettek, amíg meg nem magyarázzák, hogy a termelő erő rendkívüli növekedése ellenére, amely e századon át egyre gyorsabban növekedett, miért olyan nehéz a pusztán munkásnak megélhetést találnia.
E nagy tényben, hogy a vagyon és a vagyontermelő képesség növekedése nem hoz létre semmiféle olyan általános jótéteményt, amelyben az összes osztályok osztoznak — nem enyhíti a nagy tömegek létért folytatott küzdelmét, ebben van a szabadkereskedelemnek a nép előtti gyengeségének magyarázata. E tény növekvő értékelésének, nem pedig véletlen okoknak tulajdonítható, hogy az egész civilizált világon a szabadkereskedelmi mozgalom egy idő óta veszít energiájából. Az amerikai pénzügyi vámreformátorok csak magukat csalják, ha azt képzelik, hogy a vámvédelem az Egyesült Államokban a Cobden Clubéhez hasonló mozgalom által megdönthető. Ennek már elmúlt az ideje.
Igaz, hogy a brit vámreformátorok képesek voltak negyven év előtt ilyen módon olyan lelkesedést kelteni a népben, amely a vámvédelem megdöntéséhez szükséges. De nemcsak az a tény, hogy a brit vámtarifa az élelmicikkeket drágította, képesítette őket arra, hogy az együttérzésre és a képzeletre azzal a közvetlenséggel és erővel hassanak, ami lehetetlen ott, ahol a vám által érintett javak nem olyan elsőrendű fontosságúak, hanem annak a kornak az érzelmei az ilyen reformokat illetve sokkal reményteljesebbek voltak. Azokat a nagy társadalmi problémákat, amelyek ma olyan hamarosan tűnnek fel a civilizált világ láthatárán, akkor alig vették észre. A politikai zsarnokság és a kereskedelem korlátainak ledöntésében a buzgó és nagylelkű szellemek a munkások felszabadítását és a hosszan tartó szegénység kiirtását látták; és megvolt az a biztos hit, hogy az új kornak, amely most kezdődött a világon, ipari találmányai és fölfedezései a társadalmat legmélyebb alapjából fogják magasabbra emelni. Az a természetes feltevés uralkodott, hogy az összvagyon növekedésének a nép helyzetének általános javulását is kell jelentenie.
De egyik kiábrándulás a másik után lohasztotta le e reményeket és valamint a puszta köztársasági eszmébe vetett hit gyengült, épp úgy gyengült a szabadkereskedőknek a néphez intézett felhívásának ereje annak a hitnek a hanyatlásával együtt, hogy a termelőképesség puszta növekedése a munkabért is növelni fogja. Ahelyett, hogy a vámvédelemnek Nagy-Britanniában történt eltörlését, amint mindenütt várták, a vámvédelem eltörlése követte volna, nemcsak hogy erősebb ma az egész civilizált világon, mint akkor volt, de még Nagy-Britanniában is újból kezdi felütni fejét. Hiábavaló dolog azt mondani a munkásoknak, hogy az összvagyon növekedése helyzetük javulását jelenti. Tapasztalatból tudják, hogy ez nem igaz. Az Egyesült Államok munkásai látták az összvagyon óriási növekedését és azt is látták, hogy amint e vagyon nőtt, úgy nőtt a gazdagok vagyona, anélkül, hogy csak egy szikrával is könnyebb volna munka által megélni. Igaz, hogy a statisztikát lehet úgy intézni, hogy azoknak, akik hinni akarják, megelégedésére be lehet bizonyítani, hogy a munkások helyzete fokozatosan javul. De hogy az nem így van, azt jól tudják a munkások. Igaz, hogy az átlagos fogyasztás növekedett és hogy a javak olcsóbbodása általánosan használttá tett olyan dolgokat, amelyeket valaha fényűzési cikkeknek tekintettek. Az is igaz, hogy sok termelési ágban a munkabér valamelyest növekedett és a munkaidő pedig csökkent a munkások szövetkezése folytán. De noha az élet sorsjátékában kihúzott nyeremények — vagy, ha valaki inkább másként kívánja nevezni, azok, amiket nagyobb ügyességgel, energiával és előrelátással el lehet nyerni — egyre nagyobbak és fényesebbek lesznek, a ki nem húzott jegyek egyre számosabbak lesznek. A nagyobb tehetségű és szerencséjű ember azt remélheti, hogy milliókat fog számlálni, holott egy nemzedék előtt csak tízezreket számlálhatott; de az egyszerű emberre nézve a sikertelenség esélyei nagyobbak és a szükségtől való félelem nyomasztóbb. Nehezebb az átlagos emberre nézve, hogy a maga gazdájává lehessen, hogy családját eltartsa és hogy minden eshetőség ellen biztosítsa magát. Az amiatti félelem, hogy valaki állását veszítse, egyre nagyobb és nagyobb lesz és annak sorsa, aki állásából kiesik, egyre szomorúbb. Ennek igazolására nem kell a statisztikát idézni, hogy bebizonyítsuk, hogy a pauperizmus, a bűn, az elmebajok és az öngyilkosság mennyivel gyorsabban növekszik, mint népességünk gyarapodása. Az előtt, aki napilapjainkat olvassa, kell-e arra bizonyíték, hogy az összvagyon növekedése nem jelenti a munkás általi megélhetés könnyebbségének növekedését?
Íme itt egy cikk, amelyet most találok az újságban, amint írok. Nem azért írom, mintha hasonlóan megdöbbentő hírek ritkák volnának, hanem mert olyan hozzáfűzött magyarázatot találok, amelyet szintén szeretnék idézni: Éhen halt Ohióban.
Dayton, O. Aug. 26. Egyikével a legszörnyűbb halálnemeknek, amelyek civilizált országban valaha előfordultak, halt meg Frank Waltzman e városban ma reggel. Hét gyermeke és felesége van és valaha előkelő polgára volt Xeniának. Minden foglalkozással megpróbálkozott, ahol csak munkát talált és végül kénytelen volt kavicsot lapátolni, hogy gyermekei számára száraz kenyeret keressen. Az egész múlt héten ott dolgozott és szombat este kocsin hozták haza, mivel nem volt jártányi ereje. Ma reggel meghalt. Az eset vizsgálata folytán megállapították, hogy ez az ember éhen halt. A család csaknem két héten keresztül volt híjával a tápláléknak. Felesége szörnyű történetet beszél el haláláról, hogy amíg haldokolva feküdt nyughelyén, gyermekei körülállták és keservesen sírtak kenyérért.
És íme itt van az a jellemző magyarázat, amelyet a New York-i Tribune e kérdéshez fűz, egy pillanatra kizökkentve abból a kísérletből, hogy meggyőzze a munkásokat arról, hogy a vámtarifa javította helyzetüket: Éhen halt.
A Tribune kedden egy a szó szoros értelmében vett éhhalálról szóló igen szomorú hírt hozott olvasóinak Daytonból, O. Sok gondolkozó embert ez eset részletei megdöbbenthettek, hogy ez eset inkább azokhoz a szerencsétlenségekhez hasonló, amelyek az európai életben szokásosak, nem pedig a mienkben. A történet nagy vonásokban elég régi. Először a gazdag kereskedő; aztán az üzlet hanyatlása, csőd, fokozatos züllés, amíg végre a büszkeség és szégyen együtt idézték elő a pusztulást. Néhány év előtt azt mondták volna, hogy ilyen eset lehetetlenség Amerikában és bizonyára volt olyan idő, mikor senkinek sem kellett az ország egy részében sem éhen vesznie, ha tudott és akart dolgozni. Ez időszak alatt az egész világ csodálta az amerikaiak nagyfokú rugalmasságát és visszaszerző képességét. Senki sem gondolt üzleti sikertelenségre. Mindennemű vállalkozás utáni kereslet akkora volt, hogy minden átlagos bátorságú és energiájú ember talált foglalkozást. Ez a visszaszerző képesség talán nem is annyira nemzeti sajátság volt, mint inkább a létező társadalmi helyzet következménye. Persze, amint a dolgok a régibb államokban egyre inkább a rendes kerékvágásba jönnek, az európai és amerikai civilizáció közti párhuzam egyre erősebb lesz és azok a társadalmi kérdések, amelyek azokat a társadalmakat aggasztják, emezekre is kezdik vetni árnyékukat. Legnépesebb központjainkban a verseny egyre szűkebb körre szorítja azon vállalatok területét, amelyekhez pénz nem kell. Aki elesett, annak már nem olyan könnyű felkelnie. És a társadalmi konvenciók jobban kötik az embereket és egyre szűkebb korlátok közé szorítják őket. „Az a szegény fickó, aki tegnap Daytonban éhen halt, az óvilág végzetét szenvedte el. Alul volt és nem tudott felülkerekedni. Meg volt fosztva régi forrásaitól és nem tudott újakat kitalálni. Nagy családja növelte nehézségeit. Nem tudott a fiatalabb és kevésbé lenyűgözött kartársakkal versenyezni és elesett, amint ezren estek el Európa nagy fővárosaiban, de mint remélhetőleg eddig kevesen az amerikai városokban. Azonban a népesség és vagyon gyors növekedésének ez az irányzata. A küzdelem egyre erősebb lesz és amíg a társadalmi kötelezettségek egyre inkább kizárják az ambíciót, a jövedelmi forrás átlagos bősége és a gyors alkalmazkodó képesség hanyatlik, épp úgy, mint ahogy a munkás átlagos ügyessége a mechanikai segédeszközök tökéletesbülésével hanyatlik. A forgalom és a társadalmi zsarnokság mesterkélt követelményei olyan néposztályt neveltek fel közöttünk, akiknek élete örökös küzdelem és épp olyan örökös képmutatás. Kényelmesen élhetnének, ha lemondhatnának a fényűzésről, de nem mondhatnak le és így növelik saját nyomorukat, egyúttal pedig erkölcsileg lezüllesztik magukat. Ilyen módon az egészséges amerikai jellemvonások kiküszöbölődnek és helyettük egy satnya nemzedéket nevelünk fel, amely viszont épp olyan favágók és vízhordók szülője lehet, mint az óvilági városok népessége volt. És itt, épp úgy mint ott, a gyógyszernek és újjászületésnek a mezei élet elevenebb és edzettebb szülötteitől kell származnia.” Nem azt akarom kérdezni, hogyan jöhetne az újjászületés a mezei élet elevenebb szülötteitől, mikor minden népszámlálás a városokban összegyűlő lakosság nagyobb és nagyobb arányát mutatja és mikor a mezőkön át vezető utak legtávolabbi szélei is telve vannak csavargókkal. Csak azért nyomatom le újból ezt a cikket, mert példája annak a szembeötlő ténynek elismerésének, mellyel lépten-nyomon találkozhatunk még azok részéről is, akik formailag tagadják, hogy egyre nehezebbé válik a megélhetésük azokra nézve az Egyesült Államokban, akiknek egyebük nincs, mint a két kezük munkája. E tény lerontja azt a feltevést, mintha védővámos tarifánk emelné vagy süllyesztené a munkabért, de azt a feltevést is lehetetlenné teszi, mintha a vámvédelem eltörlése bármilyen tekintetben is változtatna azon az irányzaton, amely a vagyon növekedésével egyre nehezebbé teszi a létért való küzdelmet. Ez a tendencia az egész világon mutatkozik és a vagyon egyenlőtlenebb megoszlásából származik, amely a vagyon növekedését mindenütt nyomon kíséri.
Hogyan érinthetné ezt a vámvédelem eltörlése? A legrosszabb, amit e tekintetben a vámvédelemről mondhatunk, hogy valamelyest gyorsítja ezt az irányzatot. A legjobb, amit a vámvédelem megszűnése ígérhet, az, hogy ezt némileg visszatartja. Angliában ugyanez az irányzat tartotta fenn magát a vámvédelem eltörlése óta, annak ellenére, hogy a nép támogatására és helyzetének javítására nagy tényezők működtek. A kivándorlás növekedése, az általánosabb iskolázás, a munkásegyletek növekedése, az egészségügyi reformok, a jótékonyság jobb szervezése és a munkások helyzetének állami szabályozása minden időn keresztül egyenesen arra irányult, hogy a munkásosztály helyzetét javítsa. Azonban a szegénység mélysége épp olyan sötét, mint azelőtt és a szükség és a gazdagság közti ellentét épp olyan vakítóan ragyog.
Bár a gabonatörvény reformátorai azt vélték, hogy az éhséget lehetetlenné tették, de noha a gabonatörvényeket azóta régen eltörölték, az éhhalál még mindig szerepel annak az országnak a halálozási statisztikájában, amelyet a vagyon eláraszt.
amíg a „statisztikusok” számokat sorakoztatnak, kimutatva a gazdagnak megelégedésére, hogy mennyivel lett gazdagabb Lázár, íme itt van, amit a világ legnagyobb és leggazdagabb nagyvárosainak kongregacionális papjai „A kitagadott London keserves panaszá”-ban kinyilatkoztatnak:
„amíg mi templomainkat építettük és hitünkkel vigasztaltuk magunkat és azt álmodtuk, hogy a millennium közeledik, a szegény szegényebb, a nyomorult nyomorultabb, az erkölcstelen erkölcstelenebb lett. Az az örvény, amely a társadalom legalsóbb osztályát templomainktól és imaházainktól és minden tisztességtől és műveltségtől elválasztja, napról-napra szélesedett.” Könnyű a tényeknek olyan rendjét összeállítani, amelyek látszólag ellenkező következtetésre mutatnak. De mindez mit bizonyít? Tisztára bolondok házában élünk, ha azt képzeljük, hogy mind e tényezők együttesen egy ezredrészét is megteszik annak, amit tenniük kellene. Szembe kell néznünk a tényekkel és ezek arra a következtetésre kényszerítenek bennünket, hogy a bűn és nyomorúság e szörnyű áradata egyre jobban vesz erőt rajtunk. Napról-napra növekszik.
Mindenütt így hangzik az érdek nélküli, jóindulatú szemlélők tanúbizonysága. Akik a kemény küzdelmen felülemelkedtek, nem látják, hogy mi történik alattuk. De aki nézni akar, láthatja.
És ha hosszabb időszakokat veszünk számításba, mint rendesen szokás, annak megvitatásánál, hogy vajon a munkások helyzete javult-e vagy sem a termelési tényezők javulásával vagy a vagyon növekedésével, a nagy tény íme ez:
Öt század előtt Anglia vagyontermelő ereje a mostanival összehasonlítva, csekély volt. Nemcsak hogy nem is álmodtak azokról a nagy találmányokról és fölfedezésekről, amelyek a gőz használata óta forradalmat okoztak a mechanikai iparban, de még a földművelés is sokkal kezdetlegesebb és kevésbé termelékeny volt. A mesterséges fűre még nem jöttek rá. A burgonya, a sárga-, fehér- és cukorrépa, valamint számos más növény, amely most a gazdára nézve fölötte jövedelmező, ismeretlen volt. Azok az előnyök, amelyek a vetésforgásból származnak, ismeretlenek voltak. A mezőgazdasági felszerelés az ásóból, sarlóból, csépből, a kezdetleges ekéből és boronából állott. A szarvasmarhákat nem nevelték félakkorára, mint most és a juhok felényi gyapjút sem szolgáltattak. Az utak, ahol ugyan egyáltalán voltak, végtelenül rosszak, a kerekes járművek pedig ritkák és kezdetlegesek voltak és egymástól néhány száz mérföldnyire levő helyek, a szállítás nehézségét tekintve, olyan távol voltak egymástól, mint London Hongkongtól vagy San-Francisco New-Yorktól most.
De amaz idők türelmes kutatói — olyan emberek, mint Prof. Thorold Rogers1, aki az árak történetének szentelte magát és aki kollégiumok, nemesi gazdaságok és közhivatalok feljegyzéseit kifürkészte, elmondják, hogy az angol munkás helyzete nemcsak viszonylag, hanem abszolút értelemben is jobb volt a nyers időkben, mint a mai Angliában, öt századnyi haladás után a termelésben. Elmondják, hogy a munkás nem végzett olyan nehéz munkát és jobban élt; hogy nem volt attól a nyugtalanító félelemtől, hogy helyének elvesztése által nyomorogni és koldulni lesz kénytelen, vagy pedig hogy családját úgy hagyja hátra, hogy az közjótékonyságra szorul, hogy éhen ne vesszen. Az a pauperizmus, amely a XIX. század gazdag Angliájában uralkodik, a sokkalta szegényebb XIV. század Angliájában teljesen ismeretlen volt. Az orvosi tudomány tapasztalati és babonás, az egészségügyi szabályozások és óvintézkedések pedig teljesen ismeretlenek voltak. Gyakran volt ragály és néha éhínség, mert a szállítás nehézségénél fogva az egyik kerület szükségén nem lehetett a másik bőségével segíteni. Csakhogy az emberek nem haltak meg a bőség közepette, mint ma; és ami talán valamennyi közül a legjelentősebb tény, hogy nemcsak hogy a nők és gyermekek nem dolgoztak, mint ma, hanem a nyolcórás munkaidő, amelyet még az Egyesült Államok munkásosztálya sem ért el a munkamegtakarító gépek elterjedése ellenére, akkor rendes dolog volt!
Ha ez volt az eredménye a termelőképesség akkora növekedésének, aminőt azelőtt sohasem látott a világ, mi reménysége van arra, hogy a védővám puszta eltörlése tartós jótétemény volna a munkásokra nézve? És nemcsak hogy az ilyenféle tények meggátolnak bármilyen ábrándot a feltevésben, hogy a vámvédelem eltörlése tartósan segíthetne a munkásokon, de még azt a kérdést is sugallják, hogy vajon növelhetik-e tartósan a termelést?
A javak megoszlásának egyenlőtlensége a vagyontermelés csökkentésére törekszik — egyrészt a munkások között az értelmességet és buzgalmat csökkentve, másrészt növelve a munkátlanok és ezek szolgáinak számát, továbbá növelve a vétket, bűnt és pazarlást. Már most, ha a vagyon termelésének gyarapodása a megoszlásban is az egyenlőtlenséget törekszik növelni, nemcsak hiba volna teljes eredményt éppen attól várni, amelynek irányzata a termelés növelése, de egy olyan pontnak is kell lennie, amelynél a megoszlás növekedett egyenlőtlensége semlegesíti a növekedett termelőképességet, épp úgy, mint túlságosan sok vitorla kifeszítése a hajó útját veszélyezteti.
A kereskedelem a termelés egy munkamegtakarító módja, és a kereskedelemre kivetett vámok hatása kétségkívül az, hogy csökkenti a termelőképességet. De bármilyen fontos is legyen a vámvédelem hatása a vagyon termelésének csökkentésére, sokkal kevésbé fontos, mint a termelőerőknek az a pazarlása, amelyet éppen a termelőerők túlságos fölöslegének szoktak tulajdonítani. A védővámok léte nem magyarázza meg kellőképpen a termelőerőknek azt a megbénulását, amely látszólag a termelőképesség fölöslegéből keletkezik a fogyasztásra való kereslettel szemben és amely mindenütt a termelés korlátozására irányuló összefogást eredményezett. És ezt megfontolva, egészen biztosak lehetünk-e, hogy a vámvédelem megszűnésének hatása több volna, mint a vagyon termelésének ideiglenes növekedése?
Lábjegyzetek
-
Thorold Rogers nagy művéből a legérdekesebb részek egy kisebb kötetben jelentek meg: Work and Wages, London, Swan Sonnenschein. Ára 2 s. 6 d. A ford. ↩
