Az iparpártolás

Anélkül, hogy célját tekintettük volna, láttuk, hogy a védővám mint eszköz elvetendő. Hadd vizsgáljuk most célját — a honi iparpártolását. Arra nézve nem lehet véleményeltérés, hogy mit jelent e pártolás. Védővámos értelemben egy ipar támogatása azt jelenti, hogy azoknak, akik űzik, nagyobb hasznot biztosítsanak, mint amekkorát különben elérnének. Csak amennyiben és ameddig teszi ezt a védelem, pártolhat egy ipart. De ha azt kérdezzük, hogy melyek azok az iparágak, amelyeknek pártolását a védelem ajánlja, nagy eltéréseket találunk. Azok, akiket az amerikai védővámosok legtehetségesebb szószólóiknak tartottak, a „zsenge iparágak” pártolására kértek védelmet — úgy festették le a védővámos rendszert, mint eszközt új iparágak létesítésére olyan országokban, amelyek erre alkalmasak.¹ Visszautasították azt az eszmét, hogy az egész ipart pártolják és kijelentették, hogy egy országba nem illő vagy már fennálló avagy fennállása után is segítségre szoruló iparág pártolása tékozlás és rablás. Amint azonban most a nép előtt védik és gyakorlatilag alkalmazzák az Egyesült Államokban, a védelem célja nem a „zsenge iparágak”, hanem a „honi ipar” pártolása — vagyis minden honi iparé. És ami igaznak bizonyult a mi esetünkben, általában igaz. Ahol egyszer bevezették a védelmet, a vámok kivetése nem szűnik meg, míg csak minden olyan honi termelési ág, amelynek csak némi politikai befolyása van és vámmal védhető, nem részesül valamelyes pártolásban. Az európai védővámosok alig kérhetik „zsengeségük” címén az olyan iparágak védelmét, amelyeket a rómaiak óta űznek. És az Egyesült Államokban most az olyan óriások pártolása, mint vas-, acél- és textiliparunké, annyi évi nagy vám után kézzelfogható képtelenségnek tűnne.

Így tehát két külön javaslatot kell megvizsgálnunk — az egyik, hogy az új és kívánatos iparágakat pártoljuk, amint ez még mindig szerepel a védővámos apológiákban s a másik, amelyet a közfelfogás sürget és a védővámos törvényhozás megvalósítani törekszik —, hogy a honi ipart támogassák.

Elvontan, azt hiszem, nem tagadható, hogy lehetnek iparágak, amelyekre az ideiglenes pártolás előnyösen terjeszthető ki. A fejlődésre képes közhasznú iparágaknak gyakran kell kezdetben nehézségekkel küzdeniük és fejlődésüket néha jótékonyan mozdíthatná elő a megfontolt pártolás. De leküzdhetetlen nehézségek állják útját annak, hogy fölfedezzük azokat az iparágakat, amelyek visszafizetnék a pártolást. Kétségkívül minden nagyobb közületben vannak rendkívüli tehetségű emberek, akiket ha közköltségen biztos megélhetéssel látnának el és ha gondtalanul kutathatnának, feltalálhatnának vagy gondolkodhatnának, igen becses ellenértéket szolgáltatnának a köznek. De bizonyos, hogy bármely eddig ismert rendszerben, ha ilyen állásokat szerveznének, nem ilyenféle emberekkel töltenék be, hanem tolakodókkal és nagy befolyásúakkal, hízelgőkkel és azoktól függőkkel, akik hatalmon vannak vagy pedig tiszteletreméltó nullákkal. Az igazi emberek, akik jó ellenszolgáltatást adnának ezen állásokért, éppen tulajdonságaik miatt, legutoljára nyernék el azokat. Így áll a dolog a küzdő iparágakkal. Minden tapasztalat azt bizonyítja, hogy ha egyszer megkezdték a pártolás politikáját, ez olyan tülekedésre visz, amelyben az erős és nem a gyönge, a lelkiismeretlen és nem aki megérdemli, kerekedik felül. Az igazi zsenge iparágaknak nincs több esélyük az állami támogatás elnyerésére, mint a zsenge malacoknak a kifejlett disznókkal szemben a vályúnál. Nemcsak az valószínű, hogy a pártolásban azok az iparágak részesülnek, amelyeknek erre szükségük nincs, hanem valószínű, hogy e pártolás azoknak az iparágaknak jut, amelyek csakis ezáltal tarthatók fenn és így a munka és tőke jövedelmező iparágaktól való elvonása által a közösségnek tiszta veszteséget okoznak. Összességében, bármely iparág ama képessége, hogy létesül és fenntartja magát szabad versenyben, közhasznának a mértéke, és a létért való küzdelem, amely a hasznot nem hajtó iparágakat kiszorítja, legjobb mód annak eldöntésére, hogy az adott viszonyok közt mely iparágak szükségesek és melyek nem. Még a sokat ígérő iparágak is inkább ki vannak téve a demoralizálásnak és hanyatlásnak egészséges fejlődésükben olyan pártolás által, amely azt juttatja nekik, amit nem ők kerestek meg, semhogy előnyös volna ez rájuk nézve, valamint egy fiatal embernek is inkább árt, mint használ a nagy örökség. Azok a nagy nehézségek, amelyekkel az új iparágaknak küzdeniük kell, nemcsak annak megállapítására szolgál, hogy amelyikük szükséges igazán, hanem abban is segítségükre van, hogy a környező viszonyokhoz alkalmazkodjanak és hogy olyan javításokat és találmányokat fejlesszenek ki, amelyekre kedvezőbb viszonyok között nem törekednének soha.

Így, noha elvontan igaz lehet, hogy vannak olyan iparágak, amelyeket jó volna támogatni, az egyetlen helyes mód valamennyinek szabad utat, de nem kedvezményt adni. Ha érezhető szükség van valamilyen találmányra vagy valamely iparág létesítésére, amely bár közhasznú, kereskedelmileg ki nem fizetődne ki, ennek pártolására legjobb mód siker esetére prémiumot felajánlani.

Semmi sem mutatja jobban annak a kísérletnek a hiábavalóságát, hogy vám által egy iparágat életképessé tegyünk, mint az általunk olyan régóta támogatott iparágak bevallott képtelensége, hogy saját lábukon megálljanak. Az amerikai köztársaság első napjaiban, mikor a védővám barátai a szövetségi jövedelmi rendszerbe beoltani igyekeztek rendszerüket, nem az amerikai ipar fenntartására kértek védelmet, hanem a „zsenge iparágak” létesítésére, amelyet ha néhány évig támogatnak, mondták, képesek lesznek egymagukban megállani. Annak a kornak a fiai és leányai felnőttek, öreg emberek és asszonyok lettek s kevés kivétellel el is hunytak. A nemzet, amely akkor az atlanti partra szorítkozott, a kontinensre terjeszkedett és négy millió helyett most közel hatvan milliót számlál.² Ellenben a „zsenge iparágak”, amelyek részére félénken kértek ideiglenes védelmet akkor, még mindig zsenge csecsemők pártolás utáni kívánkozásukban. Noha hatalmasan megnövekedtek, annál mohóbban követelik a gyermekvédő törvényt, kijelentve, hogy ha nem részesülnek sokkal nagyobb védelemben, mint amilyenek kéréséről eleinte csak álmodhattak volna is, nyomban tönkre kell menniük.

Mikor Broderick szenátort az Egyesült Államokban Terry főbíró párbajban lelőtte és ez végrendelet nélkül halt meg, egy dublini ember levelet írt egy sanfranciskói újság szerkesztőjének, azt állítva, hogy ő az elhunyt legközelebbi rokona. Megadta születésének idejét, amelyből kitűnt, hogy 47 éves és a szerkesztő segítségét kérte egy szegény árva számára, aki atyját és anyját elvesztette. A mostani „zsenge iparágak” érve mindig e szegény árvára emlékeztet.

A védővámos írók még mindig nem adták fel a „zsenge iparágak” apológiáját, mert ez az egyetlen érv, amelynek alapján a védelem az oknak némi látszatával kérhető; de a tényekkel szemben kiterjesztették azt az időtartamot, amelyről beigazolható, hogy elégséges egy zsenge iparág létrehozásához. Szokásban volt azt mondani az amerikai népnek, hogy néhány évi mérsékelt vám képesekké fogja tenni a védett iparágakat, hogy egymagukban megálljanak és megküzdjenek az idegen versennyel. Azonban Thompson, a pennsylvániai egyetem tanára, Political Economy-jában (p. 233) azt mondja, hogy „rendszerint két nemzedék életéig tart, míg egy új iparág akklimatizálódik és a honi termelés a honi szükséglet fokáig emelkedik”.

Ha halljuk, hogy két nemzedéknek kell magát megadóztatnia, hogy egy harmadik számára ipart létesítsen, hát kérdezhetnénk: „Ugyan mit tett értünk az utókor?” De még e reményt sem igazolják a tények. Azok az iparágak, amelyeket több mint két nemzedéken át védtünk, a védővámosok állítása szerint most több védelemre szorulnak, mint valaha.

Azonban ma az Egyesült Államokban a tömeg előtt a védővámot nem úgy ajánlják, mint a zsenge iparágak, hanem mint a honi ipar pártolását, vagyis valamennyi honi iparágét.

Most világos, hogy egy védelmi tarifa nem pártolhat minden honi ipart. A kizárólag itthon készült javakra kivetett vámok persze nem lehetnek pártoló hatással semmiféle honi iparágra. Csak ha a megvámolt javak részint importáltak és részint itthon készültek, vagy egészen importáltak, de itthon is termelhetők, képesek a vámok egyáltalában valamely termelési ágat támogatni. Például a pamut vagy gabona termelését, az állattenyésztést, a kőolajtermelést, az arany- vagy ezüstbányászatot az Egyesült Államok semmiféle vámja sem pártolhatná; mert nemcsak hogy nincs behozatalunk e dolgokból, nemcsak hogy magunknak jut elég, de még fölöslegünk is van, amelyet kiviszünk.

Valamint azon iparágak egyikét sem pártolhatja semmiféle behozatali vám, amelyet a szükséglet helyszínén kell űzni, mint amilyen például az építés, a patkolás, újságnyomás stb. Minthogy ama termelési ágak, amelyek nem védhetők, minden országban a termelési ágak nagy többsége, a védelmi tarifa legjobb esetben egy ország összes termelési ágaiból csak néhánynak a védelmét kísérelheti meg.

E szembeötlő tény ellenére a védelmet sohasem kizárólag azoknak a termelési ágaknak sürgetik, amelyek a vám által nyerhetnek. Ez annak megengedését jelentené, hogy a vám néhánynak nyújtott előnyt a többi rovására és így a nagyközönségének szánt védőbeszédekben az egész termelés pártolásáról van szó. Ha megkérdezzük, hogy ez hogy lehetséges, azt felelik, hogy a tarifa pártolja a védett termelési ágakat és azután a védett termelési ágak pártolják a védtelen ágakat; hogy a védelem felépíti a gyárat és a vaskohót a gyár és a vaskohó pedig keresletet idéz elő a farmer terményei iránt.

Képzeljünk el egy száz szavazattal bíró falut. Képzeljük el, hogy két falubeli ember ilyenféle javaslatot tesz: „Szeretnénk benneteket, polgártársak, gazdagabbaknak látni és e célból azt a tervet javasoljuk: Adjátok meg nekünk azt a kiváltságot, hogy a faluban mindenkire napi öt cent adót vessünk. Senki sem érezné meg nagyon ezt az adót, mert hiszen egy feleséges és nyolc gyerekes embernél is mindössze potom napi ötven centre rúgna. Azonban ez a csekély adó falunknak két gazdag embert ad, akiknek költeni való pénzük lesz. Egyszerre majd elkezdünk megfelelő módon élni. Kibővítjük házainkat és feljavítjuk földeinket, fogatokat tartunk, szolgákat fogadunk, zsúrokat rendezünk és az üzletekben bővebben vásárolunk. Ez a forgalmat élénkítené és a munka utáni keresletet okozna. Ez viszont nagyobb keresletet teremtene mezőgazdasági termékek után, ami a szomszédos farmereket arra képesítené, hogy üzleti javakra és ipari munkákra többet költsenek. Így valamennyien gazdagok leszünk.”³

Sehol egy országban sem, a föld színén nincs az a falu, amelynek népe az ilyen tervekre hallgatna. Pedig minden porcikája épp olyan hihető, mint az a tan, hogy néhány iparág pártolása a többit is pártolja.

Az egyetlen mód, amelyen csak meg is kísérelhetnők az egész ipar pártolását, a prémiumos vagy szubvenciós rendszer volna. Ha a vámokat prémiumokkal helyettesítenénk, mint az iparpártolás eszközét, nemcsak az válna lehetővé, hogy a most vámokkal pártolt iparágakon kívül másokat is pártoljuk, hanem kénytelenek is lennénk így tenni, mert ellenkezik az emberi természettel, hogy a farmerek, állattenyésztők, építészek, újságkiadók stb. beleegyezzenek más termelési ágaknak prémiumokkal való fizetésébe anélkül, hogy saját maguk számára ne kívánnák ugyanazt. Következőleg meg sem állhatnánk, míg minden termelési faj, a cipőtisztításig és a rongyszedésig nem részesül szubvencióban. Pedig világos, hogy valamennyinek ilyen pártolása csak ártana valamennyinek. Mert, minthogy csak az osztható ki, amit adózással szedtek be, levonva a szedés költségeit, ha a felosztás igazságos lenne, senki sem kaphatna szubvenció alakjában annyit, mint amennyit adókban fizetnie kellett. Ez a gyakorlati redukció ad absurdum lehetetlen a védővámos rendszer alatt, minthogy így egy ország termelésének csekély része „pártolható”, a pártolás költsége pedig el van rejtve az árakban, amit a tömeg észre nem vesz. Az adószedő nem kér minden polgártól adót a kiválasztott kevesek pártolására. Csak leül egy vámházba és a behozatal megadóztatása által lehetővé teszi a kedvezményes termelő számára, hogy polgártársaitól a „pártolást” nagyobb árak alakjában szedje be. Pedig épp olyan igaz a vám, mint a prémium általi pártolásnál, hogy a néhányaknak jutott nyereség a többiek veszteségét jelenti s minthogy a vám általi pártolás sokkal több költséget és pazarlást jelent, mint a prémium által, annak az aránynak, amelyben a veszteség a nyereséggel áll, is nagyobbnak kell lennie. Bármily hatása is legyen a védelemnek az ipar egyes ágaira, az ipar összes termékeit szükségképpen csökkentenie kell — először is a vámmal való pártolástól elválaszthatatlan fecsérlés által és másodszor ama veszteség által, amely a tőkét és munkát azáltal éri, hogy ama helyekről, amelyeket maguk választanának, olyan kevésbé jövedelmező helyekre vitetnek el, amelyeket csak megvesztegetések által foglalnak el. Ha ezt gondolkodás nélkül észre nem vesszük, ez csak azért van, mert figyelmünk a védelem következményeinek csak egy részével van elfoglalva. Látjuk a nagy olvasztóműveket és a hatalmas fonógyárat anélkül, hogy eszünkbe jutna, hogy ugyanazok az adók, amelyekről azt halljuk, hogy ez épületeket létesítették, minden egyes elkészült szöget és minden tűbe való cérnát, amit csak az országban használnak, drágábbá tett. Képzeletünket épp úgy megragadja ez, mint az első európaiakét, akik Indiát felkeresték, elkábította a ráják pazarlása és pompája, és nem vették észre a tömeg földhözragadt szegénységét, a föld leggazdagabb országának nézték azt, amely igazában a legszegényebb volt. De a gondolkodás azt is kimutatja, hogy a védővám mellett felhozott népszerű érv, hogy pártolja a honi ipart, (vagyis az egész honi ipart), csak egy értelemben igaz, — olyan értelemben, amilyenben Fáraó pártolta a zsidók iparát, mikor arra késztette őket, hogy szalma nélkül csináljanak téglákat. A védővámok több munkát adnak, olyan értelemben, mint a zsír kiömlése a konyhapadlóra a háziasszonynak ad több munkát, vagy mint az eső, amely átáztatja a szénát, a gazdának ad több munkát.

Lábjegyzetek

1. „Aki Alexander Hamiltonnak az iparról szóló jelentését, Mattheus Carey, Hezekiel Niles és társaik iratait forgatja, Henry Clay, Thomas Newton, James Tod, Walter Forward, Rollin C. Mallary és más védővámos harcosok beszédeivel együtt első elnökeink, Governor Simon Suyder, George Clinton, Daniel D. Tompkins, De Witt Clinton és másokéival, lehetetlen észre nem vennie, hogy nem a honi ipar fenntartásáért, hanem annak megteremtéséért küzdenek.” — Horace Greeley, Political Economy, p. 34. ↩

2. Ma nyolcvanat. ↩

3. Nálunk még ilyen érvelés is bajos. Mert fölötte valószínű, hogy a mi két gazdag emberünk a szomszéd faluban (Ausztriában) költené el pénzét. A ford. ↩