A vámok magukban foglalhatnak úgy a kivitelre, mint a behozatalra vetett jövedéket; azonban a kivitelre vetett vámokat az Egyesült Államok alkotmánya tiltja és csak kevés országban is szedik, mint Brazíliában és ott is csak néhány cikk után. A vám, mint mi tárgyaljuk, a behozatalra vetett adók sorozata. A tarifa (vám) állítólag a spanyol Tarifa, Gibraltár közelében levő várostól származik, ahol a mórok hatalmuk idejében adót szedtek, talán azoknak a kínai helyi vámházak mintájára, amelyeket rablóállomásoknak neveznek. De a dolog ősibb, mint neve. Augustus Caesar vámot vetett ki az Itáliába való behozatalra, és már régen a Caesarok előtt voltak vámok. A vámtarifák keletkezésének oka a jövedelemszerzés. A védelemre való felhasználásuk csak utógondolat. És mielőtt a vám védő funkcióját vizsgálnánk, jó lesz azokat mint jövedelmi forrást megvizsgálni.
Még a védővám ellenségei is rendszerint úgy vélik, hogy a vámot mint jövedelmi forrást fenn kell tartani. Azok legtöbbje, akiket rendszerint szabadkereskedőknek neveznek, helyesebben volna jövedelmi vámosoknak nevezhető. Ellenzik, nem a vámot, hanem csak annak védő jellegét és nem eltörlését javasolják, hanem hanem azt, hogy kizárólag jövedelmi célokat szolgáljon. A védővámos rendszernek csaknem egész ellenzéke ilyen fajta az Egyesült Államokban, és a köznapi vitatkozásban csak a jövedelmi vámot tekintik a védővám helyetti egyetlen alternatívának. De minthogy a vámokon kívül más módja is van a jövedelemszerzésnek, világos, hogy az nem így van. És ha a védelemre nem hasznos, minden vám egyetlen igazolója, hogy jó eszköz a jövedelemszerzésre. Hadd vizsgáljuk meg ezt.
A behozatalra vetett vámok közvetett adók. Ezért az a kérdés, hogy a vám jó jövedelmi eszköz-e, magában foglalja azt a kérdést, hogy vajon a közvetett adózás jó jövedelmi eszköz-e? A beszedés egyszerűségét és olcsóságát tekintve, a közvetett adózás bizonyára nem jó jövedelmi eszköz. Míg vannak közvetlen adók, mint az ingatlanokra kivetett adók, hagyományozási és örökségi adók, amelyekből könnyen és olcsón lehet nagy jövedelmet szedni, az egyetlen közvetett adó, amelyből számba vehető jövedelem kapható, nagy és költséges hivatalnoki kart s zaklató és sértő intézkedések rákényszerítését kívánja. A dohányra és szivarra kivetett közvetett adó beszedésére Franciaország és néhány más állam a kereskedést és gyártást szigorú állami egyedárúságnak nyilvánította, míg Nagy-Britannia pénz- és börtönbüntetéssel tiltja meg a dohány termelését — amely tilalom különösen Írországra nézve sérelmes, hol némely helyütt a föld és éghajlat különösen alkalmas néhány dohányfaj termelésére. Mi az Egyesült Államokban egy költséges inkvizítori rendszert tartunk fenn, amely arra vállalkozik, hogy minden font termelt vagy behozott dohányt nyomon kísérjen gyártásának összes fázisain és azt kívánja, hogy a kormányhivatalnokok részére a magánüzletek a legrészletesebb jövedelemkimutatást készítsék. Hogy a sóra kivetett közvetett adó könnyebben legyen beszedhető, Brit-India kormánya sok olyan helyen is kegyetlenül megtiltja a só előállítását, ahol a bennszülöttek ennek hiányát fájdalmasan érzik. A szeszes italokra vetett közvetett adó pedig, ahol csak behozták, a tilalom, felügyelet és kémkedés legfáradságosabb rendszerét kívánja.
Így áll a dolog a behozatalra vetett közvetett adókkal. Őrizni kell a szárazföldi határt és a tengerpartot; a behozatalt meg lehet tiltani bizonyos helyek kivételével és olyan intézkedések mellett, amelyek mindig zaklatók s gyakran kárt okozó halasztásokat és költségeket vonnak maguk után; a világ minden sarkában konzulokat kell tartani és a megkövetelt esküknek se vége, se hossza; a hajókat szemmel kell tartani attól kezdve, hogy a kikötőbe jönnek, addig, míg azt el nem hagyják, és amit csak partra tesznek, mindent meg kell vizsgálni, le egészen utasok ládáiig és dobozaiig s néha még személyéig is, miközben kémeket, besúgókat és kopókat kell tartani. E tilalmak, megszorítások, szimatolások, őrködések és eskük ellenére, a javakra kivetett közvetett adókat sűrűn játsszák ki, néha hivatalnokok megvesztegetése, másszor az által, hogy éberségüket igyekszenek kijátszani, ami, bár magában véve költséges, az adóknál kevesebbe kerül. Mind e kiadások, akár a kormány fizeti, akár az adók első fizetői (vagy kijátszói), a növekvő árak folytán növekvő költségekkel együtt, végeredményükben a fogyasztókra esnek és így az adózásnak ezen módja rendkívül pazarló, mert sokkal többet vesz el az emberektől, mint amennyit a kormány kap.
Még fontosabb ellenvetés a közvetett adózással szemben, hogyha közhasználatú cikkekre van kivetve (és csak ilyen cikkek után kapható nagy jövedelem), nagyobb súllyal nehezedik szegényre, mint a gazdagra. Minthogy az ilyen adó nem aszerint van kivetve az emberekre, hogy mennyijük van, hanem hogy mennyit fogyasztanak, azokra nézve legterhesebb, akiknek fogyasztása vagyonukhoz képest a legnagyobb. Épp annyi cukor kell egy szegény munkás teájának megédesítéséhez, mint az ország leggazdagabb hölgyééhez, de jövedelmük ama része, amelyet cukoradóul kénytelen mindegyikük a kormánynak fizetni, az egyiknél sokkal nagyobb, mint a másiknál. Így van ez minden olyan adóval, amely a közfogyasztás cikkeinek költségét növeli. Sokkal súlyosabban nehezednek a nős, mint a legényemberekre; a gyermekkel bírókra, mint a gyermektelenekre; azokra, akik éppen hogy eltarthatják családjukat, mint azokra, akiknek jövedelme nagy felesleget hagy számukra. Ha a milliomos szűken akar élni, nem kell a közvetett adókból többet fizetnie, mint a munkásnak. Legalább én ismertem két olyan milliomost — nem egy, hanem hat-tíz milliója volt mindegyiknek —, akik alig fizettek valamivel több ilyen adót, mint a közönséges napszámosok.
Még ha az olcsóbb cikkeket nem is adóztatnák meg jobban a drágábbaknál, az ilyen adózás kirívó igazságtalanság volna; de a közvetett adónál mindig megvan az a tendencia, hogy a mindenki által használt olcsóbb cikkekre súlyosabb adót vessenek, mint a csak gazdagok által használt drágább cikkekre. Ez a dolog szükségességéből következik. A közfogyasztás nagyobb tömegű cikkei nemcsak szélesebb alapot nyújtanak nagy jövedelemre, mint a drágább cikkek kisebb tömege, hanem a rájuk kivetett adó nem is játszható ki olyan könnyen. Míg például az olyan cikkeket, amelyeket szegény és gazdag egyaránt használ, vámrendszerünk 50—100%-os vámmal sújt, a gyémántra kivetett vám csak 10% és még ez az aránylag könnyű adó is nehezen vihető keresztül, a gyémántnak értékéhez képest csekély tömegénél fogva. Még ott is, hol hasonló megkülönböztetést nem tesznek a közvetett adózásban, az adó beszedésénél merül fel. A tételes adók súlyosabban nehezednek a javaknak olcsóbb, mint a drágább minőségére, míg az ad valorem (érték szerinti) adóknál is, kisebb értékbemondás és kijátszás könnyebb az értékesebb minőségeknél.
Az a körülmény, hogy a közvetett adók jobban sújtják a szegényeket, mint a gazdagokat, mindenesetre egyik oka volt annak, hogy szívesen fogadták őket el. A gazdagok mindig a hatalmasok és minden kormányforma alatt legtöbb befolyásuk van a közvélemény irányítására és a törvények alkotására, míg a szegényeknek soha nincs szavuk. És míg a közvetett adók sohasem okoznak azoknak kárt, akik először fizetik, másrészt olyan rejtett módon szedik be, hogy azok, akik a végén fizetik, észre sem veszik. Így a legjobb eszközt nyújtja, hogy a nép tömegéből a legnagyobb jövedelmet szedjék be, a legcsekélyebb ellenszegüléssel úgy a behajtott összeg nagyságával, mint annak felhasználási módjával szemben. Ez a fő oka annak, hogy a kormány olyan bőven fordult a közvetett adózáshoz. A közvetlen adó, ha igazságossága és szükségessége nem világos, zúgolódást és ellenzést idéz elő, amely gyakran kelt sikeres ellenállást; ellenben a közvetetten megadóztatottak nemcsak hogy ritkán veszik észre, hanem rendkívül bajos számukra ennek fizetését megtagadni. Nincsenek felszólítva, hogy jelzett időben a kormány megbízottjának határozott összeget fizessenek, hanem az adó felismerhetetlenül egybefolyik a vásárolt javak előállítási költségével. Mikor azokhoz jut, akik végeredményében megfizetik, a beszedés összes költségeivel és hasznával együtt, nem egy fizetendő adóról van szó, hanem egy már régen fizetett adóról, amely nem választható el a javak előállítási költségétől. Nincs más választás, mint vagy megfizetni az adót, vagy meglenni a javak nélkül.
Ha minden üzlet ajtajában egy adószedő állna és minden vásárolt cikk után 25 százalékos adót szedne, csakhamar zúgolódás támadna; hanem ugyanazok az emberek, akik inkább verekednének, semhogy ilyen adót fizessenek, szó nélkül fizetnek nagyobb adókat is, ha megnövekedett árak alakjában szedik be a kereskedők. És még ha észre is vesznek egy közvetett adót, nehéz küzdeni ellene. Forradalmunk kezdetén a brit kormány által a teára kivetett adónak, amelyet az amerikai gyarmatok meg nem szavaztak, sikeresen úgy álltak ellent, hogy megakadályozták a tea partraszállítását; de ha a tea a rája fizetett adóval a kereskedők kezébe jutott volna, az angol kormány fittyet hányhatott volna a hazafiak ellentállásának. Mikor Írországban voltam, a „Land League” agitáció tetőpontján, nagyon meglepett az a könnyűség és biztonság, mellyel egy népszerűtlen kormány közvetett adókat szedhet. A (múlt) század elején az ír nép bebizonyította, amerikai segítség nélkül, a híres tizedháborúban, hogy az angol kormány teljes hatalma nem volt elegendő a közvetlen adók behajtására, amelyeknek meg nem fizetését elhatározták; és a földjáradék elleni sztrájk, amely olyan eredményesnek mutatkozott, míg szilárdan kitartottak mellette, könnyen lett volna átalakítható a közvetlen adózás elleni sztrájkká. Ha a kormány, amely a földesurak igényeiért küzdött, csak a közvetlen adóból tartotta volna fenn magát, bevételi forrásai számba vehetően csökkentek volna s ugyanazon veszteség által, amely a földesurakat bénította meg; de az egész sztrájk alatt a népies mozgalom leverésére használt erőt ama nép közvetett adói szolgáltatták, amely passzív ellenállást folytatott. A földjáradék ellen sztrájkoló nép nem sztrájkolhatott a használati javak vásárlásánál fizetett adók ellen. Még ha a lázadás aktív és általános lett volna is, a brit kormány jövedelmének zömét a közvetett adókból beszerezhette volna, míg a fontosabb városok fölötti uralmat megtarthatta volna.
Nem csoda, hogy a fejedelmek és miniszterek, akik igyekeznek bevételeiket lehetőleg növelni, megszeretik azt a módszert, amely lehetővé teszi számukra, hogy úgy kopasszák meg a libát, hogy ne gágogjon, valamint az sem csodálatos, hogy akik a népkormányzatot hatalmukba kerítik, osztoznak e megszeretésben; azonban épp az az ok, amely a közvetett adókat olyan kedvessé teszi azok előtt, akik az adót szedik, elég ok arra, hogy egy szabadságára féltékeny nép azt szorgalmazza, hogy a jövedelem céljából szedett adók csak közvetlenek legyenek, sohase pedig közvetettek.
A közvetett adót nemcsak az teszi vonzóvá, hogy könnyű beszedni. Az ilyen adók mindig számíthatnak tevékeny magánérdekek támogatására. Az adóbeszedés egyik legkorábbi, a kormányzat számára kényelmes módja az adók bérbeadása volt. Ebben a rendszerben, amely Franciaországban a forradalomig fennállt, és ma is létezik olyan országokban, mint Törökország, az adóbérlők megvásárolják bizonyos adók beszedésének jogát. Abból a többletből, amelyet éberségük és kapzsiságuk révén hajtanak be, gyakran igen nagy nyereségre tesznek szert. A közvetett adózás rendszere lényegében ugyanilyen.
A közvetett adók beszedésére vonatkozó megszorítások és intézkedéseknek az a tendenciája van, hogy a gazdasági életet központosítja és a nagytőkének kedvez. Például egy asztal, egy kés, egy pácoló üst és néhány dollár értékű dohány segítségével egy hozzáértő szivarkészítő megkezdhetné üzletét, ha jövedéki szabályzatok nem volnának. Valójában azonban az Egyesült Államokban nemcsak hogy a beszerzendő dohánykészlet ára a rá kivetett adó által két-háromszorosára emelkedik, hanem mielőtt a szivarkészítő munkához fogna, iparengedélyt kell szereznie és biztosítékul ötszáz dollárt kell letennie. Mielőtt a kész szivarokat eladhatná, először is adót kell fizetnie utánuk és még azután, ha egy doboznál kisebb mennyiséget akarna eladni, egy második engedélyt kell szereznie. Mindennek következménye, hogy ez a nagy tőkének kedvez és a nagyiparosok kezében koncentrálja azt az üzletágat, amely ha szabad lenne, a munkások könnyen kezdhetnék meg önállóan.
De még az ilyen intézkedések hiányában is koncentrációra törekszik a közvetett adózás. A közvetett adók nemcsak az adóval, hanem az adó után járó haszonnal is növelik a javak árát. Ha valamely egy dollár árú jószág után a gyárosnak vagy kereskedőnek ötven centet kellett adóul fizetnie, egy dollár helyett egy dollár és ötven cent utáni hasznot fog várni. Amint a kereskedelem folyamán e megadózott javak kézről kézre mennek, az az összeg is, amelyet minden következő vevő az adó folytán fizet, folyton növekszik. Nemcsak az elkerülhetetlen, hogy a fogyasztónak jóval többet kell fizetnie egy dollárnál minden dollár után, amelyet a kormány kap, hanem a kereskedőknek is nagyobb tőkére van szükségük. A nagyobb tőke, amely az adók által árúkban növelt javakkal való kereskedelemben szükséges, azok a megszorítások az üzletágban, amelyek az adó beszedését biztosítják és a kedvezőbb alkalom, amely az üzletet nagyban folytatók számára a kiadások megtakarítására vagy az adó kijátszására nyílik, koncentrációra vezet és a verseny megakadályozása által nagyobb haszonra, amelyet végeredményében a fogyasztók fizetnek. Így a közvetett adók első fizetői általában nemcsak indifferensek az adóval szemben, hanem még szívesen is veszik.
Hogy a közvetett adók a kincstári jövedelem bérbeadásának természetével bírnak, azt az a tény mutatja, hogy akik ezeket az adókat a kormánynak fizetik, ritkán vagy sohasem kérik azok leszállítását vagy eltörlését, sőt ellenkezőleg, általában ellenzik az ilyen javaslatokat. A dohány- és szivarárusok és -gyárosok sohasem törekedtek az e cikkekre vetett súlyos vámok bárminő leszállítását is biztosítani, és az importőrök, akik közvetlenül fizetik a vámházak által szedett eme óriási összegeket, sohasem zúgolódtak a vámok ellen, bármennyire is zúgolódnak szedésének módja ellen. Mikor háború idejében a nemzeti1 adó rendkívül növekedett, nem volt semmiféle ellenzés sem a közvetett adók kivetése ellen azok részéről, akik a kormány számára nagy összegek fizetésére voltak felszólítva. Ellenkezőleg, az adók kivetése azáltal, hogy a meglevő tőke értékét fokozta, sokakat tett gazdagokká. És a háború óta az adó leszállításának fő nehézsége ugyanazon emberek ellenszegülése volt, akik az adókat a kormánynak fizetik. A whiskyre kivetett hadi adó leszállítását a nagy párolók alkotta whisky-ring erősen ellenezte. A gyufagyárosok elkeseredetten küzdöttek a gyufaadó eltörlése ellen. Bármikor is javasolták valamely közvetett adó leszállítását vagy eltörlését, a kongresszust a kulisszák mögül valósággal megrohanták, hogy bármily más adót lehet nélkülözni, csak ezt a különleges adót hagyják meg teljes érvényében. Hogy okot találjanak a közvetett adók fenntartására, mindenféle pazarló kiadásra fordították a nemzeti pénzt és százmilliókat szavaztak oda, hogy kivegyék a kincstárból.2 Mindemez pazarlás ellenére is többletünk van; azonban mégis folytatjuk az olyan adók szedését, amelyekre nincs szükségünk, a leszállításukban érdekelt pártok ellenzése folytán. Ez az ellenzés épp olyan természetű és ugyanoly forrásból származik, mint amilyen a régi francia rendszer alatt a kincstári adóbérlőké lett volna azon adó leszállításával szemben, amely képessé tenné őket arra, hogy két millió frankot csikarjanak ki a francia néptől egy millióért, amit a kormánynak fizettek.
Most ama nagy veszteségen kívül, amelyet a népnek a közvetett adózás okoz, az a mód, amely által egyéneknek és testületeknek közvetlen és önző érdekeket szolgáltat a közügyekben, hatalmasan elősegíti a kormányzat korrupcióját.
A pénzérdekek, mint hatalmas demoralizáló erő lépnek fel politikánkban. Ami a közönséges polgárra nézve közpolitikai kérdés, amely őt csak mint egyikét valami hatvan millió embernek érinti, rájuk nézve speciális pénzérdek. Ennek tulajdonítható a dolgok jelen állása, amelyben a politika hivatásszerű politikusok mestersége lett; amelyben ritkaság, hogy valaki, akinek nincs kiadni való pénze, a siker valamelyes reményével is kitehetné magát polgártársai szavazatának, amelyben a kongresszust körülfogják lobbyisták,3 akik külön érdekeikért zajongnak és a legnagyobb közérdekű kérdéseket szem elől veszítik abban a marakodásban, amely az adózás harcai miatt folyik. Hogy ilyen adórendszer mellett a kormányzat nem sokkal romlottabb, az a köztársasági intézmények szellemének tulajdonítható.
Hogy a közvetett megadóztatás kitűnő segítő lehet a jövedelemszerzésnél, nem tagadom. A szeszesital-árusoktól szedett italmérési adókat azon az alapon lehet megvédeni, hogy a korcsmák számát csökkentik és a közerkölcsökre nézve veszedelmes üzletágat megszorítanak. Valamint, hogy a dohány- és szeszadó is védhető azzal, hogy a dohány és szeszes italok élvezése káros bűn, amely csökkenthető a dohány és szeszes italok drágítása által, úgy, hogy (a gazdagok kivételével) azok, akik dohányozni akarnak, kénytelenek legyenek rosszabb dohányt szívni, akik pedig inni, silányabb szeszes italokat igyanak. Azonban tisztán mint jövedelmi forrást, világos, hogy a közvetett adókat kárhoztatnunk kell, minthogy sokkal többe kerülnek, mint amennyit hoznak, súlyosabban nehezednek azokra, akik legkevésbé képesek fizetni, növelik a korrumpáló befolyást és csökkentik a nép ellenőrzését saját kormánya fölött.
Mindazok az ellenvetések, amelyek a közvetett adókra ráillenek, általában ráillenek a behozatali vámokra. Azoknak a védővámosoknak van igazuk, akik azt hangoztatják, hogy a vám egyetlen jogos formája a védővám4 és a csak jövedelmi célból kivetett vám-nak nincs értelme. Ha nem kell védelmi célra vám, nem is kell egyáltalában, és a csak jövedelmi vám szedése használjon olyan módszert, amely nem épp úgy sújtja a kézművest, mint a milliomost, amely nem kényszeríti azt, aki családot nevel, hogy ezért többet fizessen, mint aki e természetes kötelessége alól kibúvik és egy olyan nőt, kit a természet rendje szerint neki kellene eltartania, arra bír, hogy maga gondoskodjék magáról, ahogy éppen tud.
Lábjegyzetek
-
Amerikában a nemzeti mindig ellentétes az állami-val. A ford. ↩
-
Épp most (1886) a közvetett adózás fenntartásában érdekeltek a képzelhető legrosszabb módját sürgetik annak, hogy partvédő páncélosokra óriási összegeket költsenek. ↩
-
A törvényhozó testületek előszobáit nevezik angolul lobbyknak, amelyet a protekciót és egyéb illetéktelen befolyást érvényesíteni akarók keresnek fel, akiket lobbyistáknak neveznek. A lobby-szó gyűjtő fogalom törvényhozást illetéktelenül irányító erők megjelölésére. A ford. ↩
-
„…jövedelmi vámoknak nincs létjogosultságuk. A termelésbe való beavatkozás csak mint önvédelemre szolgáló eszköz tűrhető meg. H. C. Carey, Past, Present and Future, p. 472.” „…jövedelmi adókat közvetlenül kell kivetni, mert ez az egyetlen mód, amely szerint minden egyén járuléka jövedelmével arányba hozható.” Prof. E. P. Smith, Political Economy, p. 265—68. „A jövedelmi adók… fölötte igazságtalanok. Az közvetett és egyenlőtlen adózás minden baját okozza, anélkül, hogy a fogyasztóra nézve valami jó célzata is lenne.” Prof. R. E. Thompson, Political Economy, p. 232. ↩
