A vámvédelem és a termelők

A vámvédelem eredeti célja a termelők¹ pártolása, vagyis a tőke jövedelmének fokozása a termelés bizonyos ágaiban. A védővámos elmélet szerint az az árnövekedés, amelyet a védővám valamely importált cikkre nézve az országon belül előidéz, védi a hazai termelőt (vagyis azt az embert, akinek számára a javakat eladás céljából termelik) a külföldi versenytől azzal, hogy a szokásosnál nagyobb nyereséggel arra ösztönzi, hogy folytassa vagy növelje a termelést. A vámvédelem állítólagos összes kedvező hatása így a foglalkoztató termelő pártolása, valamint egy gép működésének összes hatása egy gyár bonyolult gépezetében a fő lendítőkerék forgatására való hatástól függ. A védővámos elmélet fő lendítőkereke (hogy úgy mondjuk) az, hogy a vámvédelem növeli a védett termelő nyereségét.

De amikor a vámvédelem ellenzői ezt elhiszik, a védett termelők egész osztályát úgy tüntetik fel, hogy polgártársaik rovására gazdagodnak, a világos tények cáfolnak rájuk. Üzletemberek jól tudják, hogy régóta védett termelési ágainkban a nyereség esélye éppolyan csekély és a balsiker esélyei éppolyan nagyok, mint bárhol másutt, — ha ugyan tényleg a védett termelési ágakban nem nehezebb sikert elérni azoknak az ingadozásoknak a következtében, amelyeknek fokozottabban ki vannak téve.

Könnyű felismerni, miért nem jelent a vámvédelem a legtöbb esetben valódi támogatást. Valamely védelmi vám költsége egy nép számára (1), a behozott javak után szedett vám, hozzáadva a vám utáni nyereséget, hozzáadva a csempészet különféle formái után járó kiadást és nyereséget, hozzáadva azokat a költségeket, amelyeket a néha durvább fajtájú csempészek okoznak, akik közül alkalmilag egy-egy szegény és jóbarátok nélküli fegyházba kerül, hozzáadva azokat a sápokat és felezéseket, amelyekben az állami tisztviselők részesülnek és (2) az az ártöbblet, amelyet a védett honi termelés termékeiért kell fizetni. Csakis e második részből kaphatja a védett termelési ág a pártolást. Azonban e résznek, amelyet a nép egészben fizet, csak egy része igazi pártolás. Elsősorban is, mint a közvetlen államsegélyről, úgy a védővámokról is igaz, hogy nem szerezhetők meg ingyen. Valamint a Pacific Mail Steamship Company-nek és a különféle, földdel és kötvényekkel ellátott vasutaknak is nagy összegeket kellett képviseletük biztosítására kiadniuk Washingtonban és szépen osztozniuk kellett a washingtoni lobbyval, úgy annak biztosításának költsége, hogy a kongresszus valamely zsenge iparágat annak ismerjen el, vagy a „pártolás" leszállításának veszedelme elleni harc és minden új vámtarifai törvényjavaslat átnézése jelentős kiadás. De még jelentősebb az a teljes veszteség, amelyet a magukban véve annyira jövedelmezőtlen termelési ágak űzése okoz, hogy csakis államsegéllyel tarthatók fenn. Ehhez a veszteséghez még hozzászámítandó az a pazarlás, amely elválaszthatatlannak látszik az állami gyámolítástól, mert minél inkább védik a termelési ágakat a versenytől, annál lassabban hasznosítják a gépek és a termelési módszerek fejlődését.² A magasabb árakból származó támogatás nagy részét felemészti ez a pazarlás, így a vámmal védettekhez eljutó tiszta támogatás csak kis töredéke annak, amit a fogyasztók megfizetnek. Egybevetve a termelők pártolását és a fogyasztók megadóztatását, óriási veszteség mutatkozik. Ezért mindig, amikor csak valamely speciális termelési ág érdekében vámot vetnek ki, a termelést érő általános kárnak nagyobbnak kell lennie a speciális termelési ágat érő haszonnál. Mivel azonban az egyik nagy felületre terjed ki, a másik pedig kicsinyre, a haszon szembeötlőbb a kárnál és az egész termelést érő kár nemigen érinti a csekély számú szubvencionált termelési ágat.

De egy vámról szóló törvényjavaslat bemutatása a kongresszusban vagy parlamentben csak olyan, mintha egy banánt vetnénk egy majomketrecbe. Amint az egyik termelési ág védelmét javasolják, az összes többi ág, amelynek védelme lehetséges, elkezd jajveszékelni és tülekedni. Tényleg kénytelenek is vele, mert aki a pártolt körből kimarad, az szükségképpen kárt szenved. Az eredmény, mint az Egyesült Államokban látjuk, hogy valamennyien védelemben részesülnek, némelyek nagyobb, mások kisebb mértékben, aszerint, hogy mennyi pénzt költhetnek és mennyi politikai befolyást gyakorolhatnak. Már most minden vám, amely az egyik termelési ág pártolására növeli az árakat, szükségképpen károsan hat az összes többi ágra, amelynél az első ág terméke szerepel. Így az olyan vám, amely a fa árát növeli, szükségképpen sújtja azokat az iparágakat, amelyek fát dolgoznak fel, a házépítéstől és hajógyártástól kezdve a gyufa és fogpiszkáló gyártásig; az a vám, amely a vas árát növeli, sújtja mindazt a számtalan iparágat, amely vasat dolgoz fel; az a vám, amely a só árát növeli, a majorost és a halászt sújtja; az a vám, amely a cukor árát növeli, a gyümölcskonzerv, szirup és cukros italok gyártóit stb. Így tehát világos, hogy minden újabban támogatott ipar csökkenti a már támogatottak pártolását. És mivel tisztán a pártolás, amelyben a vámmal védettek részesülhetnek, egészben véve sokkal kevesebb, mint az az összeg, amely az árak olyan növelésére szükséges, hogy e védelmet biztossá tegye, világos, hogy az a pont, ahol a védelem semmiféle előnyt sem nyújt a védettnek, sokkal közelebb van, mint az, ahol mindenki védelemben részesül. Például: tegyük fel, hogy az összes termelési ágak száma száz, ezeknek fele védhető. Mondjuk, hogy annak, amibe a védelem kerül, egy negyede jut a védett termelési ágaknak. Akkor (caeteris paribus), hogyha csak huszonöt termelési ág részesül védelemben, a védelemnek még rájuk nézve sincs kedvező hatása, holott természetesen súlyos kárt jelent a többire.

Csak annak kimutatására használom ezt a példát, hogy van olyan pont, amelynél a vámvédelem még azoknak a termelési ágaknak sem válhat javára, amelyeknek pártolására törekszik; nem mintha azt képzelném, hogy számokban kifejezett pontossággal lehetne szólni ilyenféle dolgokról. De bizonyos, hogy van olyan pont és hasonlóképpen bizonyos, hogy az Egyesült Államokban e pontot elérték, sőt túllépték. Vagyis más szóval: a mi védővámos tarifánk nemcsak a termelésben általában nyűg, de nyűg magukra a termelési ágakra nézve is, amelyeknek érdekében a vámokat kivetik. Ha vannak olyan termelők, akik állandó hasznot húznak a védővámokból, ez csak azért van, mert egy vagy más módon védve vannak a hazai versennyel szemben; ennélfogva a vámokból nekik jutó hasznot nem termelőként, hanem monopolistaként élvezik. Más szóval: a vámvédelem csak akkor részesítheti a termelők valamely osztályát az ideiglenesnél tartósabb haszonban, amikor megszűnik a termelési ágat támogatni. Sem vámok, sem segélydíjak nem biztosíthatnak előnyt egy üzletágnak, ha az nyitva áll a belföldi verseny előtt, mert a haszon közös színvonalra törekvése szükségképpen ezt eredményezi. A kockázat, amelynek a védett termelési ágak a tarifa változása miatt ki vannak téve, néha a rendes színvonal fölé emelheti a hasznot; ez azonban nem előnyt jelent, hanem nagyobb biztosítási díj következménye, és noha a fogyasztókra kirótt adó jellegével bír, nem hat a termelési ág kiterjeszkedésére.

Ha a biztosítás elemét kizárjuk, a védett termelési ágakban mutatkozó haszon csak a monopólium valamely neme által tartható a védett ágak színvonalán fölül, amely monopólium épp úgy megvédi őket a honi, mint ahogy a vám megvédi őket a külföldi verseny ellen.

A védővám első hatása, hogy növeli a védett termelési ágban a hasznot. De ha e termelési ág valamelyes védelemben nem részesül a versenyzők odaözönlése ellen, kiket a növekedett haszonnak oda kell vonzania, ez az odaözönlés csakhamar a rendes színvonalra szállítja le a hasznot. Egy többé-kevésbé teljes monopólium, amely bizonyos termelőket így arra képesít, hogy azt a növekedett hasznot, amely a védővám első hatása, meg is tartsák, különböző természetű előnyök birtokából származhatik.

Elsősorban származhatik valamely különös természeti előnyök birtokából. Például az Egyesült Államokban eddig felfedezett egyetlen krómbánya egy családé, ezt pedig nagyon támogatták a krómra kivetett védővám által, amely arra képesítette e családot, hogy a fogyasztókat nagyobb ár fizetésére kényszerítse. Hasonlóképpen az új és gazdag arizonai és montanai réztelepek felfedezéséig a Superior-tó melletti bányák tulajdonosai óriási osztalékokat kaptak a rézre vetett védővám következtében, amely addig, míg a belföldi verseny lehetetlen volt, kizárta az egyetlen versenyt, amely nyereségüket leszállíthatta lenne és így az Egyesült Államokban eladott réz fontján három-négy centtel többet nyerhettek, mint az Európába küldöttön.

Hasonló monopóliumot teremtenek a szabadalmi törvények biztosította kizárólagos jogok. Például az acélgyártásra vonatkozó szabadalmakon alapuló kombináció, amióta a velük való belföldi verseny ki van zárva, az acélbehozatalra kivetett óriási vámnál fogva bátran növelhette osztalékát, valamint a papírnak fából való gyártására vonatkozó szabadalmak tulajdonosai is támogatást nyertek a farostra kivetett vám által.

Vagy pedig hasonló monopólium biztosítható egy olyan üzletág összpontosítása által, amely nagy tőkét vagy különös ismereteket kíván, vagy a termelőknek „ring"-ben vagy „pool"-ban való egyesítése által, ha a honi termelést korlátozzák vagy a honi versenyt elnyomják. Például a kinin-vám 1879-ben elkövetkezett eltörléséig csak három háznak vált hasznára, míg a kőbánya-tulajdonosok kombinációjának — a Márványtermelők Társaságának — sikerült megakadályoznia a márványbányászatban a belföldi versenyt és így megtarthatták azt a nagyobb hasznot, amelyet a külföldi márványra kivetett védővám lehetővé tesz és saját kezükben egyesítették a márvány feldolgozását.

De az ilyen módon elért nagyobb haszon nem segíti elő ezeknek az iparágaknak a fejlődését. Ellenkezőleg: olyan természeti előnyökből, szabadalmi jogokból vagy kombinációkból származik, amelyek akadályozzák terjeszkedésüket; csak az előnyök, jogok és monopolisztikus kombinációk értékét növeli, és nem a termelésbe fektetett tőke haszna. Noha olyan egyéneknek és társaságoknak jusson is e haszon, akik termelők, nem mint termelők részesülnek benne; noha olyanok jövedelmét is növelje, akik tőkések, e hasznot nem tőkebefektetésül, hanem kizárólagossági jogaiknál fogva húzzák.

Azok közül a monopóliumok közül, amelyek azt a hasznot élvezik, amelyről tévesen vélik, hogy a termelőknek jut, a legfontosabbak a magánföldtulajdonból származók. Hogy az, ami a földtulajdonosoknak jut, éppen nem hasznot hozó a termelő számára, azt azonnal beláthatjuk.

A termelés két eredeti tényezője, amely nélkül mi sem termelhető, a föld³ és munka. E két lényeges tényezőhöz járul, ha a termelés átlépi kezdetleges formáit, egy harmadik tényező, a tőke — amely a föld és munka termékéből áll (vagyon), amelynek célja több vagyon termelésének előmozdítása. Így a termelésnek, amint civilizált társadalomban folytatják, három tényezője: a munka, föld és tőke és mivel a modern civilizációban a föld magántulajdon tárgya, a termelés hozadéka feloszlik a föld-, munka- és tőketulajdonos között.

De a termelés e tényezői között lényeges különbség van. A föld csak passzív, a munka és tőke aktív tényezők. Azok a tényezők, amelyeknek felhasználása által és felhasználása szerint a vagyon termelik. Ezért a terméknek csak az a része jutalmazza a termelőt és buzdítja a termelést, amely a munkának és tőkének jut. A földtulajdonos semmiféle értelemben sem termelő, semmivel sem járul a termelő erők összegéhez, és a termelés eredményének az a része, amelyet a természeti erők használatáért kap, nem jutalmazza és nem buzdítja inkább a termelést, mint az a rész, amelyet babonás vadak termésükből bálványuk előtt elégetnek a napvilágért való hálából, amely termésüket megérlelte. Mielőtt ember nincs, nincsen munka; mielőtt az ember nem dolgozott és félre nem tett, nincsen tőke; de még mielőtt ember volt, a föld megvolt. A javak termeléséhez a munkás az emberi tevékenységet szolgáltatja; a tőkés az emberi munka eredményét olyan formában megtestesítve szolgáltatja a termeléshez, amely elősegíti a további tevékenységet. De a földtulajdonos ugyan mit szolgáltat? A föld felületét? A föld rejtett erejét? A benne levő ércet? Az esőt? A napsugarat? A nehézségi erőt? A kémiai vonzódást? Mit szolgáltat a földtulajdonos, ami a termeléshez szükséges bárminemű tevékenységet foglalna magában? A feleletnek úgy kell hangzania, hogy semmit! És ezért ami a termelés eredményéből a földtulajdonosnak jut, nem a termelő díja és nem is ösztönzi a termelést, hanem tisztán csak sarc, amelyet a termelők kénytelenek annak fizetni, akit törvényeink arra hatalmaznak fel, hogy sajátjaként bánjék azzal, amit a Természet szolgáltat.

Már most ez elvek szemmeltartásával, térjünk vissza a vámvédelem hatásához. Tegyük fel, hogy Anglia visszatérne védővámos politikájához és nagy vámot vetne ki a gabonára — amit az angol földesurak nagyon szeretnének. Ez nagyban emelné a gabona árát Angliában és első hatása az lenne, hogy a többi termelési ágat erősen megkárosítván, sokkal nagyobb hasznot biztosítana az angol farmereknek. A haszon növekedése nagy beözönlést jelentene a mezőgazdasági foglalkozásba, a mezőgazdasági föld utáni növekedett kereslet emelné a mezőgazdasági földbért, úgy, hogy a végeredmény az lenne, hogy mire a termelésben helyreállana az egyensúly, Anglia népe többet fizetne a gabonáért, a gabonatermelésben elérhető haszon nem lenne nagyobb, mint bármely más foglalkozásban. Az egyetlen osztály, amely valamelyes hasznot húzna abból a növekedett árból, amelyet az angol népnek élelméért fizetni kellene, a mezőgazdasági föld tulajdonosai lennének, akik egyáltalán nem is termelők.

A védővám éppolyan kevéssé növelheti egy ország földjének értékét, amint nem mozdíthatja elő termelését sem. Sőt ellenkezőleg, iránya az, hogy a földérték növekedését megakassza a javak termelésének megakasztása által; azonban a termelés egy különleges formájának előmozdítása által a föld egy különleges formájának értékét növelheti. Tanulságos ezt megfigyelni, mert ez kellően magyarázza meg a védővám sürgetését, valamint azt is, hogy hová jut az abból származó haszon. Például a fára kirótt adót nem a fa termelői kérték és járták ki — vagyis azok az emberek, akik a fákat ledöntik és fűrészelik és akik csak ebből a forrásból tesznek jövedelemre szert —, sőt még csak nem is növelte jövedelmüket. Azok, akik tényleg e kijárást elvégezték a faadó kivetése és fenntartása érdekében, az erdővidékek tulajdonosai, amely adó tényleg növelte azt a díjat, amelyet a fatermelő köteles az erdő tulajdonosának azért fizetni, hogy fákat vághasson ki. Az üzérkedők egy bizonyos osztálya üzletet csinált abból, hogy a különféle földspekuláció utasításai szerint megkaparította az erdővidékeket, mihelyt azok a népesedés növekedése következtében értékeseknek ígérkeztek lenni. Kompakt és ezért hatalmas érdeket képezvén (például mint mondják, az erdővidék ⁹⁹⁄₁₀₀ a fában olyan gazdag Michigan-államban három detroiti társaságé), kivívhatták a favámot, amely névleg a fatermelők pártolására szolgál, tényleg csak az erdőspekulánst pártolta, aki nemcsak egyáltalán nem termelő, hanem csak zsarolója a termelésnek.⁴

Ugyanígy áll a dolog sok más adóval. Például a cukoradó hatása a louisianai cukornád-földek árnövekedése és a Hawaii-szigetekkel kötött szerződésünk, amely alapján a hawaii cukor vámmentesen hozható be, egyenértékű (mivel a hawaii cukortermelés nem elég az Egyesült Államok szükségletének fedezésére) a hawaii cukortermelőknek fizetett nagy prémiummal, amely rendkívül növelte a cukortermő föld értékét a Hawaii-szigeteken. Épp így áll a dolog a rézre és rézércre kivetett adóval, amely hosszú ideig arra képesítette az amerikai rézbánytársaságokat, hogy a réz árát magas színvonalon tartsák az Egyesült Államokban, holott az Európába küldött rezet jelentősen olcsóbb áron adták el.⁵ Az e vámokból származó jövedelem a réztermeléssel foglalkozó társaságoknak jutott, de nem mint réztermelőknek, hanem mint rézbányatulajdonosoknak. Ha, amint ez nagyjában véve a vas- és kőszénbányászatnál szokás, a munkát olyan vállalkozók végzék, akik bért fizetnének a bányatulajdonosoknak, az óriási osztalékok a bányatulajdonosokat illetnék, nem pedig a vállalkozókat.

Horace Greeley úgy vélte, végleg megcáfolta azt az állítást, hogy a vasvám révén kevesen a többség rovására gazdagodnak meg, amikor kijelentette: törvényeink senkinek sem adnak külön privilégiumot a vasgyártásra és azt kérdezte, hogy ha a vám a vastermelőknek olyan rengeteg hasznot biztosít, miért nem látnak hozzá azok a szabadkereskedők a vasgyártáshoz. Amennyiben azokról a termelőkről van szó, akik szabadalmi jogokból vagy kombinációkból — például trösztökből — nem húznak külön hasznot, Greeleynek teljesen igaza van: az, hogy nincs különösebb beáramlás ebbe az üzletágba, bizonyítja, hogy a vastermelők mint termelők, átlagban véve nem szednek a rendesnél nagyobb hasznot. És ha a levegőből lehetne vasat csinálni, ez a tény bizonyítaná azt, amit Mr. Greeley csak bizonyítani vélt, noha azt nem mutatná, hogy a nemzet nem veszít nagyon is a vám által. De vasat nem lehet levegőből csinálni, csakis ércből. És noha a természet, különösen az Egyesült Államokban, bő érckészletekről gondoskodott, de nem osztotta el egyenletesen, hanem külön helyeken vagy telepeken halmozta fel. Ha Mr. Greeley tanácsát követném és a vas árát drágának találva, hozzá akarnék fogni a vasgyártáshoz, engedélyt kell szereznem e telepek egyikének használatához, mégpedig egy olyanéhoz, amely más nyersanyagokhoz és népes központokhoz is közel fekszik. Bőven találnék ilyen telepet, amelyet senki sem használ. De ahol találok olyan telepet, amelyet szabadon használhatok? Hazám törvényei nem tiltanak el a vasgyártástól, de megengedik egyeseknek, hogy eltiltsanak azoknak a természeti anyagoknak a felhasználásától, amelyekből egyedül gyártható a vas — megengedik, hogy egyesek tulajdonba vegyék azokat az érctelepeket, amelyeket a Természet a vasgyártásra rendelt és úgy bánjanak velük, mintha valóban a magántulajdonuk lennének, holott nem ők, hanem Isten helyezte oda őket. Ezért ezeket az érctelepeket azonnal lefoglalják, amint csak némi kilátás is van arra, hogy valaki majd használni kívánja; és ha találok olyat, amely megfelel a célomnak, azt veszem észre, hogy egy olyan tulajdonos birtokában van, aki csak akkor engedi használni, ha akár vételár, akár tonnánként fizetendő bér formájában megfizetem azt a teljes, vagy csaknem teljes hasznot, amelyet a vastermelésbe fektetett tőke rendes kamatán felül hoz.

Így, míg a vas árát növelő vám nem használ a termelőnek, használ a jászolban heverő ebnek (akitől, Aesopus szerint, a szarvasmarhák nem juthatnak a szénához), aki törvényeink szerint jogosan tartja tulajdonban azokat a telepeket, amelyeket a természet már az emberiség megjelenése előtt felhalmozott az eljövendő milliók számára — amely törvényeink arra képesítik vastelepeink monopolistáit, hogy polgártársaiktól súlyos adót csikarjanak ki, sokkal előbb, mintsem egyébként tehették volna.

Így van a dolog a kőszénvámmal is. Nem növeli a kőszénbányászó hasznát, aki azt a jogot veszi meg, hogy a földből kőszenet aknázzon ki, ellenben felhatalmazza a kőszénvidék és a vasutak tulajdonosainak ringjét arra, hogy sok helyen a természet adományának használata után még nagyobb sarcot szedhessen.⁶

Sok vámunk indokát és hatását jól illusztrálja a behozatali adó, amelyet a bóraxra és bóraxsavra vetettünk ki. Nem volt vám a bóraxon és a bóraxsavon (amely cikkeknek fontos szerepe van az ipar több ágában), míg fel nem fedezték, hogy Nevada államot a természet csaknem tiszta bóraxot tartalmazó teleppel látta el e földrész lakosságának használatára. Miután a Mindenható e szabad ajándéka magántulajdonba került, az Egyesült Államok ilyen esetekre csinált és előkészített törvényei alapján a vállalkozók azonnal olyan vám kivetését szorgalmazták (és persze ki is vívták), amely a bóraxot mesterségesen drágítja és egy természeti kincs monopóliumának hasznát növeli.

Noha iparosainkat és más termelőinket eléggé könnyen nyerték meg azzal a csalóka reménnyel, hogy a védővám növelni fogja hasznukat és befolyásukat arra is fordították, hogy a védővámokat meghonosítsák és fenntartsák, mégis azt hiszem, hogy a vámvédelmet pártoló leghatékonyabb érdek azoké volt, akiknek földjeik vagy egyéb természeti kincseik voltak, amelyekről azt remélték, hogy a védővám értékesebbé fogja tenni. Mert nemcsak hogy a kőszén, vas, fa, cukor, narancs vagy bor termelésére alkalmas földek, a sós-források, bórax-tavak, réz-telepek tulajdonosai az idegen verseny kizárásában a földjeik utáni nagyobb kereslet és azok értéknövekedésének forrását látták, hanem ugyanez az érzelem hatott a városi és falusi ingatlanok tulajdonosaira, akik átlátván, hogy a szomszédságukban levő gyárak felállítása vagy bányák aknázása növelni fogja telkeik értékét, hajlandókká lettek annak a politikának pártolására, amelynek bevallott célja az volt, hogy az ilyen termelési ágakat más országokból a miénkbe ültesse.

Összegezve az eddigieket: A védővám csak eleinte mozdíthat elő egy termelési ágat. Ha a termelés erőviszonyainak idejük volt helyreállni, a haszonnak a védett termelési ágban, hacsak olyan akadályok nem tartóztatják fel, amelyek a nevezett ág további kiterjeszkedése ellen gátat vetnek, a rendes színvonalra kell süllyednie és a vám, elveszítvén további előmozdító hatását, nem nyújt többé semmiféle előnyt a termelőknek, akik a honi versennyel szemben védtelenek. Ez a védett amerikai termelők túlnyomó részének helyzete. A rendszer általános jogtalanságát érzik, anélkül, hogy annak különleges jótéteményeiben részesülnének.

Hogy van az akkor, kérdezhetné valaki, hogy még azok a termelők is, akiket nem véd semmiféle honi támogatás, általában olyan erősen a védővám mellett vannak? Az igazi magyarázatot olyan okokban találhatni, amelyekről később fogok beszélni és amelyek a közönséges felfogást hajlandóvá teszik a védővámos eszmék elfogadására. És noha eléggé éleslátásúak magánérdekeikben, e termelők éppolyan vakok társadalmi érdekekben, mint bármely más osztály. Addig hallották és úgy megszokták utána mondani, hogy a szabadkereskedelem tönkre tenné az amerikai termelést, hogy sohasem jut eszükbe kétségbe vonni; és mivel a vámok hatása annyi más termékre nézve az lévén, hogy saját termelésük megdrágul, anélkül, hogy okát tudnák, látják, hogyha nem védené őket külön vám, az idegen termékek legyőznék az övéiket és így ragaszkodnak a rendszerhez. A vámvédelemre sok esetben szükségük van a többi termelési ág védelme következtében. Ha azonban az egész rendszer eltörölnék, kétségtelen, hogy az amerikai termelés új erővel törne előre.

Lábjegyzetek

1. Jobb kifejezés híján a „termelő" szót abban a korlátolt értelemben használtam, amellyel azokra nézve alkalmazzák, akik tőke fölött rendelkeznek és a termeléssel foglalkozó munkát alkalmazzák. Vámmal védett termelési ágaink (néhány jelentéktelen kivétellel) ilyen módon szervezvék. ↩

2. E diszpozíciót természetesen nagyban növeli vámvédelmi rendszerünknél fogva a gépek költségesebb volta, ami nemcsak a kezdetben szükséges tőkét teszi nagyobbá, hanem a régi gépek kiselejtezését és újak beszerzését is, amelyek a találmányokkal való lépéstartáshoz szükségesek, sokkal bajosabb dologgá teszik. Fordultak elő esetek, hogy brit gyárosok, kiket a verseny arra kényszerített, hogy a legújabb javításokat is adoptálják, tényleg eladták kiselejtezett gépeiket, hogy azokat az Egyesült Államokba szállítsák, vámmal védett amerikaiak használatára. Egy ilyen eset bírta rá David A. Wellst, amikor mint kincstári biztos Európába jött, hogy kételkedni kezdjen vámrendszerünk hasznosságában, mintha az előmozdítaná az amerikai termelést. ↩

3. Egyes magyar írók azzal tetszelegnek maguknak, hogy a földet természetnek nevezik el. Semmi ok sincs ez új műkifejezés meghonosítására, hacsak az nem, hogy a földtulajdon-kérdést elhomályosítsuk. A ford. ↩

4. Amikor a chicagói nagy tűz után a kongresszusban javaslatot nyújtottak be, hogy a város újjáépítéséhez szükséges anyagok behozatalát vámmentesen engedjék meg, a michigani fabárók különvonaton mentek Washingtonba és rávették a bizottságot, hogy a javaslatból a fát hagyja ki. ↩

5. Érdekesen illusztrálja a következő eset azt a módot, hogy hogyan pártolja az amerikai termelést az az adó, amely néhány rézbánya részvényeseit arra képesíti, hogy száz százaléknál nagyobb osztalékot kapjanak részvényeik után: Néhány év előtt egy hollandiai hajó érkezett Bostonba, egy csomó rezet hozva magával, mellyel kapitánya ki akarta javíttatni Bostonban. De megtudván, hogy a szabadság hazájában csak úgy engednék meg, hogy a rezet a hajó belsejéből kivitesse és amerikai iparosokkal kívül felszegeltesse, felrakandó új réz után negyvenöt százalékot, a leszedendő ócska réz után pedig fontonként négy cent vámot fizetne, olcsóbbnak találta, hogy üresen Halifaxiba vitorlázzon, hajóját kanadai munkásokkal javíttassa ki, azután pedig visszatért Bostonba megrakodni. ↩

6. Az a díj, amelyet a kőszénbányászok azért az engedélyért fizetnek, hogy az ércet a földből kiaknázhassák, sok esetben túlszárnyalja a bányászás költségét. Az alabamai Pratt vas- és kőszénbánya-társaság ilyen díja állítólag 10.000 dollár acrenként. A chicagói Inter Ocean-nak, egy szigorúan védővámos lapnak, 1885 okt. 1-i számában találom a Colby vasbánya leírását, amely Bessemerben, Michiganban van. A bánya, írja, azoké, akik 1·25 dollárjával vették holdankint. A Colbyéknak megengedik 40 centért tonnánkint, hogy ércet aknázzanak, ezeknek szerződésük van Sellwood kapitánnyal, az érc 87¼ centjével rakhatja kocsira tonnánkint. Sellwood albérletbe adja e szerződést 12½ centért tonnánkint és az albérlők állítólag 2⅓ centet nyernek tonnánkint, mivel gőzásóval dolgoznak. Leszámítva a szállítást stb-it, az érc egészben véve 2·80 dollárt hoz tonnánkint, míg kiaknázzák, amelyből csak 12½ cent jut annak a cégnek, amely a termelés tényleges munkáját végzi. A napi termelés 12.000 tonna, amely az Inter Ocean szerint a tulajdonosoknak napi 480 dollár tiszta hasznot biztosít; Colbyéknak 150, Morse és Társának 1680, Sellwood kapitánynak 90 dollár jut naponta; az albérlők, akik a bányászást végzik, 30 dollárt keresnek naponta, és bármilyen haszon is legyen a munkából, a bányából eredő tiszta haszon össze-vissza napi 3240 dollár. A jelentés ezzel végződik: Mivel jövőre a termelés legalább megkétszereződik, jól látható, hogy a Colby bányából szép vagyon fog kikerülni. E vagyonhoz kétségtelenül hozzájárul a mi idegen ércre vetett vámunk, de ugyan mennyiben támogatja ez esetben a termelést? Pennsylvániában, Lebanon countyben van egy csaknem tiszta mágneses vasércből álló halom, amelyet csak ki kell ásni. Tulajdonosa Coleman örökösei, akik olyan rendkívül gazdagok lettek, hogy némelyek szerint ők a leggazdagabbak az Egyesült Államokban. Vastermelők, saját ércüket olvasztják, azonkívül vasúttulajdonosok és farmerek, nagy darab értékes földterületeket bírnak és műveltetnek gazdatisztjeik által. Kétségtelenül, ők is nagy támogatásban részesültek a vasvám által, amelyet az amerikai munka védelmére tartunk fenn, amely támogatást azonban úgy élvezik, mint tulajdonosai annak, amit a természet ajándékozott — Mr. Coleman örököseinek. Az érctelepet akkor is aknáznák, ha nem lenne vám, és azt hiszem, már akkor aknázták, amikor még vasra vám nem volt kivetve. ↩