A módszerről

Egy hajó fedélzetén az emberek egy kötelet húznak és árbocán egy vitorlarúd emelkedik. A főárbocon egy ember fogódzik a kötélzetbe, amely emeli a vitorlarudat. Vajon súlya előmozdítja, vagy hátráltatja-e emelkedését? Ez persze attól függ, hogy súlya a kötelek amelyik részére nehezedik; és csak úgy mondható meg, ha észrevesszük, hogy iránya azonos-e vagy ellentétes azok erőkifejtésének irányával, akik a fedélzeten húzzák a kötelet.

Ha ilyen egyszerű dolgokban könnyen tévedhetünk az okozatot oknak véve, mennyivel könnyebb a tévedés olyan nézetekben, amelyek a társadalmi élet bonyolult jelenségeire vonatkoznak.

Sok olyasmit hoznak fel a vámkérdés vitáiban, aminek semmi köze sincs a dologhoz és bármennyire is hasznos lehet a vita szempontjából, az igazság felderítésében nem segíthet. Hogy egy dolog egy másikkal együtt van, vagy utána következik, nem bizonyítja, hogy ez a másik dolog folytán van. Ez a post hoc, ergo propter hoc téves következtetése, amelyet ha elfogadunk, a legtévesebb következtetésekre jutunk. Az Egyesült Államokban a munkabér nagyobb, mint Angliában és Angliától eltérőleg védővámunk van. De az a feltevés, hogy egyik tény a másikból következik, semmivel sem helyesebb annál a feltevésnél, hogy a nagyobb munkabér tizedes pénzrendszerünknek vagy köztársasági kormányformánknak tulajdonítandó. Hogy Anglia a vám eltörlése óta növekedett vagyonban, nem bizonyít többet a szabadkereskedelem mellett, mint az Egyesült Államok gyarapodása a védővámos rendszer alatt a vámvédelem mellett. Nem következik, hogy egy intézmény jó, mert egy ország virágzott alatta, sem hogy rossz, mert egy ország, amelyben fennáll, nem virágzik. Még abból sem következik egy intézmény hasznossága, hogy minden fejlett országban megtalálható, az elmaradottakban pedig nem. Különböző korokban ugyanezt bizton el lehetett volna mondani a rabszolgaságról, a többnejűségről, az arisztokráciáról, az államvallásokról és még mindig el lehetne mondani az államadósságokról, a magánföldtulajdonról, a pauperizmusról, vagy a határozottan káros, sőt kriminális társadalmi osztályok létezéséről. Még ha kimutatható is, hogy valamely ország, iparág vagy társadalmi osztály jóllétének változása bizonyos törvények vagy intézmények megváltozását követte, ebből még nem következik, hogy a kettő ok-okozati kapcsolatban áll, hacsak ki nem mutatható, hogy a jelzett ok tendenciája a jelzett okozatot létrehozni, vagy hacsak, ami a legtöbb esetben tisztára lehetetlen, ki nem mutatható, hogy nincs más ok, amelynek az okozat tulajdonítható. Az emberi társadalmakban folyton működő, csaknem végtelen sokaságú okok és az egyik okozatnak csaknem végnélküli kölcsönös hatása a többire azt a népies gondolkodási módot, amelyet a logikusok az egyszerű felsorolás módszerének neveznek, több mint haszontalanná teszik a társadalmi kutatásokra nézve.

Ami a statisztikában való bizakodást illeti, ez még azt a nehézséget is foglalja magában, hogy tudjuk, vajon a helyes statisztika van-e kezünkben. Bár a számok nem hazudhatnak, összegyűjtésükben és csoportosításukban annyira ki vannak téve a figyelmetlenségnek és az előítélet kísértésének, hogy vita esetében meg nem bízhatók, hacsak szigorú vizsgálat alá nem vetjük őket. A statisztikából merített legtöbb érv értékét jól illusztrálja annak az államhivatalnoknak története, aki megbízatván, hogy egy bizonyos kérdésre nézve a statisztikát vegye elő, először tudni kívánta, hogy a kérdés amelyik eldöntését óhajtják. Pontosságuk imponáló külseje alatt a legnagyobb tévedések és legképtelenebb feltevések rejtőzhetnek.

Hogy a védővámok hatását megállapíthassuk, ki kell kutatnunk, hogy mik és hogyan működnek. Ha így kikutatjuk természetüket és célzatukat, képesek leszünk mérlegelni, hogy mi hozható fel mellettük vagy ellenük és megvan az a fonalunk, amely által megállapíthatjuk eredményüket a társadalmi élet összetettségében. Mert a legnagyobb emberi közösségek is csak a legkisebb közösségek kiterjesztései, és a számtan szabályai, mellyel a dollárokkal való tranzakció nyereségét vagy veszteségét kiszámítjuk, épp úgy érvényesek a százmilliók tranzakciójára.

A felhasznált tények és az alkalmazott elvek közönséges tények, amelyeket mindenki ismer és olyan elvek, amelyek ismeretesek a köznapi életben. Olyan premisszákból kiindulva, amelyeket nem lehet vitatni, csak lépéseinkre kell ügyelnünk, hogy olyan eredményre jussunk, amelyben feltétlenül megbízhatunk. Nem kísérletezhetünk az emberi közösségekkel, mint a vegyész az anyagokkal, vagy mint a fiziológus az állatokkal. Nem találhatunk olyan nemzeteket sem, amelyek minden más tekintetben egyformák lennének, így helyzetük bármely különbségét egyetlen ok jelenlétének vagy hiányának tulajdoníthatnánk anélkül, hogy előbb megvizsgálnánk annak az oknak a hatását. A képzelet azonban olyan módszert ad a közgazdasági kérdések vizsgálatához, amely bizonyos határok között alig kevésbé hasznos, mint a valódi kísérlet. Az ismert elvek működését kipróbálhatjuk, ha viszonyainkat gondolatban elválasztjuk, összekapcsoljuk vagy kiküszöböljük. Egy korábban is használt példával szemléltetem, mire gondolok.¹

Gyermekkoromban egy másik fiúval lementem a rakpartra, hogy lássam az első vasból való gőzhajót, amely az óceánon keresztül Philadelphiába jött. Akkoriban egy vashajó olyan képtelenségnek tűnt előttünk, mint egy ólomból való sólyom, vagy egy fából való kemence. De alig voltunk egy darabig fedélzetén, pajtásom máris megvető csalódás hangján szólt: „Eh, látom, hogy áll a dolog. Egészen meg van rakva fával; ez az oka, hogy úszik a vízen." Egyelőre nem tudtam megcáfolni, de a magyarázat nem elégített ki, és mikor magamra hagyott, leülve a rakodópartra nekifogtam, hogy gondolatban kísérleteket tegyek. Ha a benne levő fa tartja a víz színén, akkor minél több fa van benne, annál magasabban lebegne a víz színén. De minthogy jártas voltam a csónakcsinálásban, azonnal átláttam, hogy ahelyett, hogy magasabban lebegne, mélyebbre süllyedne. Azután gondolatban kivettem az összes fát belőle, amint facsónakjainkat szoktuk kivájni és láttam, hogy így megkönnyebbülve még magasabban lebegne a víz színén. Azután képzeletben léket vágtam bele és láttam, hogy folyna be a víz és süllyedne el, mint a mi csónakjaink szoktak. És így olyan világosan láttam, akárcsak mintha tényleg megtettem volna e kísérleteket a gőzössel, hogy nem a fateher tartotta a víz színén, hanem üressége, vagy mint ma mondanám „vízkiszorítása”.

Hasonló módon, amilyenben mindnyájan jártasok vagyunk, elszigetelhetjük, elemezhetjük vagy összekapcsolhatjuk a gazdasági elveket és az arányok fokozatának növelése vagy csökkentése által szellemi nagyító üveg alatt vizsgálhatjuk azokat, vagy nagyobb területet vehetünk megfigyelés alá. És ezt kiki maga is megteheti. Abban a vizsgálódásban, amelybe fogni készülök, mindössze arra kérem az olvasót, hogy semmit se bízzon bennem.