Az oroszlán az úton

Most már láthatjuk, hogy miért volt a szabadkereskedelem védelme olyan tartózkodó és bátortalan.

Azért, mert a szabadkereskedelem elve logikai végkövetkeztetéséig víve felszámolná a természet adományainak azt a monopóliumát, amely lehetővé teszi, hogy a nem dolgozók fényűzésben éljenek a szegények rovására, „akiknek dolgozniuk kell”. Az úgynevezett szabadkereskedők még a vámok teljes eltörlését sem merték követelni; a szabadkereskedelem elvét csupán a védővámok eltörlésére próbálták korlátozni. Ha tovább mennek, útjukat állta volna a „törvényes érdekek” oroszlánja.

Nagy-Britanniában Quesnay és Turgot eszméi olyan talajra találtak, amelyen abban az időben csak csonka alakban fejlődhettek. A földtulajdonos nemesség hatalma csak akkor kezdett némi ellensúlyra találni a tőke hatalmának növekedésében és sem a politikában, sem az irodalomban a munkásoknak nem volt szavuk. Adam Smith amaz osztályába tartozott a tudósoknak, akik erős okoknál fogva hajlandók a dolgokat mindig épp olyan világításban látni, mint az uralkodó osztály és aki a műveltség elterjedése és a könyvek olcsóbbá válása előtt más feltétellel nem is remélhette, hogy meghallgatják. Néha az abszolút önkényuralom árnyában több gondolat-, szólás- és sajtószabadság uralkodik, mint ott, ahol a hatalom kiterjedtebb és kétségtelen, hogy negyven év előtt biztonságosabb volt Oroszországban véleményt nyilvánítani a jobbágyság ellen, mint Dél-Karolinában a rabszolgaságot kétségbe vonni. És így, amíg Quesnay, Franciaország urának kedvenc orvosa, a versailleisi palotában szabadkereskedelmi javaslataiból levonhatta az impôt unique szabályszerű következtetését, Adam Smith ha olyan radikális lett volna, aligha jutott volna ahhoz a szabad időhöz, hogy a Wealth of Nations-t megírhassa, vagy azokhoz az eszközökhöz, hogy kinyomassa.

Nem bírálgatom én most Adam Smithet, csak azokra a viszonyokra utalok, amelyek egy eszme fejlődésére hatással voltak. Az a feladat, amelyre Adam Smith vállalkozott — hogy kimutassa a védővámok képtelenségét és esztelenségét —, a maga idejében és helyén eléggé nehéz feladat volt és még ha látta is, hogy mennyivel tovább vezetnek ennél azok az elvek, amelyeket hirdetett, az olyan ember okossága, aki azt kívánja megtenni, amit éppen a maga korában tehet, abban bízva, hogy az általa megvetett alapra a kellő időben mások majd felépítik az épületet, arra vehette rá, hogy elvei továbbvitelét kerülje.¹

Bárhogyan is álljon a dolog, világos, hogy éppen mert az igazi szabadkereskedelem valóban nagyon messzire vezet, a brit úgynevezett szabadkereskedők megelégedtek a vámvédelem eltörlésével és Quesnay jelszavát: „Tegyük szabaddá az utat és hagyjuk a dolgokat magukra”, így rövidítették: „Hagyjuk a dolgokat magukra”, elhagyva ezzel fontosabb felét. Mert még egy további lépés — ha úgy a jövedelmi, mint a védővámok eltörlését akarták volna — veszedelmes talajra vitt volna. Az angol írók nemcsak arra hivatkoznak, hogy a jövedelmi tarifa megtartását védjék, hogy a közvetlen adózást lehetetlenség volna helyreállítani anélkül, hogy a brit nép ne kérdezné magától: ugyan miért támogatnánk a királyi kegyencek utódait azáltal, hogy olyan nagy összegek után fizetünk kamatot, amelyeket emberöltők előtt a haszontalannál rosszabb háborúkra költöttek; hanem azért is, mert a közvetlen adózást nem lehetne védeni a még fontosabb „törvényes jogok” veszedelme nélkül. Még egy lépés a védővámok eltörlése után és a brit szabadkereskedelmi mozgalom teljes erejével szemben találta volna magát azzal a fetissel, amely iránt néhány emberöltő óta olyan nagy tiszteletre tanították a brit népet, mint az alkotmány igazi oszlopa iránt — a magánföldtulajdonnal.

Mert a brit királyságokban (Irország és a skót Highland kivételével) a magánföldtulajdont sehol sem állították fel olyan rövid és könnyű úton, mint Will Atkins igyekezett meghonosítani Crusoe szigetén. A bitorlások és jogfosztások hosszú sorozatának fokozatos eredménye volt. A brit jog szempontjából ma is csak egy tulajdonosa van a brit földnek, a Korona — vagyis a brit nép. Az egyéni földbirtokosok az alkotmány elmélete szerint még mindig azok, amik valamikor valóban voltak — csak ideiglenes birtokosok. Az a mód, amelynél fogva tényleges tulajdonosokká lettek, az volt, hogy a közvetett adózásra hárították át azt a földbért és adót, amelyet földjeik után kellett fizetniük, másrészt viszont magában növelték birtokaikat közterületek bekerítése által, csak úgy, mint ahogy néhányan ugyanazon osztályból a mai közterületeinkből csak nemrégen kerítettek be nagy darabokat.

A brit vámtarifa teljes eltörlésének természetes következménye volna a belső közvetett adók nagyobb részének eltörlése és így súlyos közvetlen adózást tenné szükségessé, amely nem a fogyasztásra, hanem a birtoklásra esnék. Abban a pillanatban, amikor ez szükségessé válna, az a kérdés, hogy a földbirtokosok mekkora részt viseljenek ebből, olyan módon keletkeznék, hogy feltárulna a brit föld tulajdonjogának egész kérdése. Mert nemcsak hogy minden gazdasági szempont úgy utal a földjáradékra, mint a közjövedelem természetes forrására, hanem minden brit hagyomány is. Névleg még ma is egy font után négy shillinges földadót hajtanak be a járadékérték után Angliában (20%), csakhogy az az értékbecslés, amely szerint az adót kivetik, III. Vilmos idejéből származik, ezért ténylegesen alig rúg egy pennyre egy font után (0·4%).

Ha a közvetett adózást eltörölnék, ez volna az az adó, amelyhez természetszerűleg visszatérnének. A földesurak ellenállása a jogcím kérdését hozná felszínre és így minden olyan mozgalomnak, amely annyira jut, hogy a közvetett adózás helyébe a közvetlen adózást javasolja, szükségképpen azzal a kívánsággal kell végződnie, hogy a brit népnek öröklött jogát visszaadják.

Ez az oka annak, hogy miért változott a szabadkereskedelem elve „brit szabadkereskedelem” nevű nyomorúságos dologgá, amely hirtelen megállítja tulajdon elveinek kivitelét és miután minden vám igazságtalanságát és esztelenségét kimutatja, továbbra is úgy bánik a jövedelmi tarifával, mintha ennek szükségképpen kellene léteznie.

Amikor ezeket az okokat jelölöm olyanokul, amelyek megakadályozták, hogy a szabadkereskedelem túlmenjen a vámvédelem eltörlésén, természetesen nem azt akarom mondani, hogy ezek az okok tudatosan vezették a szabadkereskedőket. Határozottan mutatok arra, amit sokszor kétségkívül csak határozatlanul éreztek. A rokonszenvet, előítéletet és ellenszenvet nem valamely gondolkodási folyamat során szerezzük, hanem attól a körtől vesszük át, amelyben mozgunk. És a szabadkereskedelem kiváló harcosai, azok az emberek, akik olyan helyzetben voltak, hogy vezethették és nevelhették a közvéleményt, ahhoz az osztályhoz tartoztak, amelyben az említett érzelmek uralkodtak — mert ez a jó nevelés és az „otium” osztálya. Az olyan társadalomban, ahol a vagyon igazságtalan megoszlása azoknak juttatja a munka gyümölcseit, akik nem dolgoznak, az az osztály, amely a közoktatás és a közvélemény eszközeivel rendelkezik — az az osztály, amelyre a tömeg felvilágosításért és vezetésért tekint, nem szívesen fog az eredeti jogtalanság ellen síkra szállni, bármilyen is legyen az. Ez elkerülhetetlenül következik abból a tényből, hogy a vagyonos és szabad idővel rendelkező és következőleg a műveltséggel és befolyással bíró osztály szükségképpen nem az az osztály, amely a vagyon igazságtalan megoszlása által veszít, hanem az, amely (legalább aránylag) nyer általa. A vagyon hatalmat és „tekintélyt” jelent, amíg a szegénység gyengeséget és tekintélytelenséget. Így tehát az az osztály, amely ilyen társadalomban vezet és tekintéllyel bír, ha hajlandó is eltűrni határozatlan általánosságokat és megvalósíthatatlan javaslatokat, nem néz jó szemmel semmiféle olyan kísérletet, amely a társadalmi bajok igazi okát kutatja, mivel éppen ez az ok adja meg neki osztályuralmát. Másrészt viszont az az osztály, amely e bajok miatt szenved, éppen emiatt a tudatlan és befolyástalan osztály, amely alárendeltsége tudatában szívesen fogadja el a fölötte álló osztály tanításait és előítéleteit; a közülök támadó és maguknak utat törő tehetségesebb embereket pedig a felsőbb osztály befogadja és szolgálatába veszi, mert hiszen csak ez az osztály jutalmazhat. Ezért tart olyan sokáig a társadalmi igazságtalanság és ezért olyan nehéz ellene küzdeni. Így esett meg, hogy amíg a rabszolgaság déli államainkban fennállt, nemcsak maguknak a rabszolgatartóknak befolyása, hanem az egyházak és iskolák, az iparosság és a sajtó olyan eredményesen kárhoztatták a rabszolgaság jogosságának bármilyen kétségbevonását, hogy olyanok, akiknek sohasem volt rabszolgájuk és nem is remélték, hogy lesz, készek voltak üldözni és számkivetni bárkit, aki csak egy szót is szólt e hús- és vértulajdon ellen — sőt, ha rákerült a sor, készek voltak személyesen elmenni és lelövetni magukat az „eredeti intézmény” védelmére. Így esett meg, hogy még a rabszolgák is azt hitték, hogy az abolicionisták leggonoszabbjai az emberi nemnek és készek voltak részt venni abban a sportban, hogy egyet kátrányban és tollban meghempergessenek. És ilyenképpen az az intézmény, amely egy aránylag csak kis osztálynak volt érdeke és a valóságban olyan kevéssé volt hasznot hozó még ennek a kis osztálynak is, hogy most, amikor a rabszolgaságot már eltörölték, bajos volna egyetlen volt rabszolgatulajdonost is találni, aki helyre akarná állítani, ha tehetné — nemcsak ott uralkodott a közvéleményen, ahol fennállott, hanem olyan befolyása volt Északon, ahol nem is létezett ez intézmény, hogy az „abolicionista” szó sokáig rokonértelmű volt az „ateistá”-val, a „kommunistá”-val és „gyújtogató”-val.

A gőz és a munkamegtakarító gépek meghonosításának Nagy-Britannia termelésében akkora hatással volt az ipar fejlődésére, hogy eloszlatta minden látszatát annak, hogy a gyáripari osztálynak valami haszna van a behozatali vámokból, hogy képes volt felrázni a tőkésosztályt, hogy felvegye a harcot a „földérdek” uralmával szemben és hogy a munkások városi összpontosításával azokból fontos politikai tényezőt teremtett.

A vámvédelem eltörlését Nagy-Britanniában a mezőgazdasági földtulajdonosok ellenzése ellenére két elem szövetsége vitte keresztül: a tőkéé és a munkáé, amelyeknek egyike sem lett volna képes egymagában a győzelem kivívására. De e kettő közül az, amelyet a manchesteri gyárosok képviseltek, nagyobb tényleges és önálló erővel rendelkezett, mint azok, akiknek szellemét a gabonavámellenes liga szónoklatai irányították. A tőke szolgáltatta az agitációhoz a vezetést, a szervezőképességet és az anyagi eszközöket és miután célját elérte, a szabadkereskedelem további mozgalmának várnia kell annak a hatalomnak a növekedésére, amely mint független tényező csak most kezd bevonulni a brit politikába. A jövedelmi vámok eltörlése felé irányuló minden további haladás nemcsak a városi telkek és bányák tulajdonosainak erejével növelte volna a mezőgazdasági földtulajdonosokét, hanem magát azt az osztályt is átkényszerítette volna az ellenzékbe, amely legtevékenyebb volt a szabadkereskedelmi mozgalomban. A tőkések, olyan esetet kivéve, amikor nyílt érdekeik világos és erős összeütközésbe kerülnek a földtulajdonosokéival, mint Nagy-Britanniában, mint társadalmi osztály, ezekkel együtt ugyanazon érzelmeket táplálják. Még Angliában is, ahol pedig a három társadalmi rend — földtulajdonosok, tőkések és munkások közötti különbség világosabb, mint bárhol, a földtulajdonosok és tőkések közti megkülönböztetés inkább elméleti, mint valóságon alapuló. Más szóval, a földtulajdonos egyszersmind tőkés is és a tőkés rendszerint vagy valóban földtulajdonos bizonyos mértékben, vagy reméli, hogy az lesz, vagy jelzálogkölcsönök által van érdekelve a földtulajdon hasznában. Közkölcsönök és az erre alapított befektetések ezenkívül is hatalmas tényezői annak a keserű ellenszenvnek terjesztésének a vagyonosok között minden olyan dologgal szemben, amely a tulajdon eredetét vita tárgyává teszi. Az Egyesült Államokban ugyanezek az elvek érvényesültek, noha a termelési ágak fejlettségének különbözősége miatt a szövetkezés különböző volt. Itt a mezőgazdasági érdek volt az, amely nem volt „védhető” és a tevékeny és hatalmas gyáripari érdek a védővámosok oldalára állt. És bár a „földérdek”-et nem is táncolták úgy körül politikailag, mint Nagy-Britanniában, azonban nemcsak hogy a földtulajdonosság jobban elterjedt, hanem gyors növekedésünk a jelen lakosság nagyobb részét érdekeltté tette a földérték növekedésére alapított spekuláció által abban, hogy előre megszerezzék azt a hatalmat, hogy még a jövendő nemzedékre adót vessenek ki. Így a magánföldtulajdon a valóságban erősebb lett itt, mint Nagy-Britanniában, amíg a vámvédelem ellenségei éppen a földtulajdonosokra számítottak elsősorban. Ilyen körülmények között még kevesebb hajlandóság volt a szabadkereskedelmi elvek szabályszerű következményeinek levonására, mint Nagy-Britanniában és a szabadkereskedelmet az amerikai népnek egy „pénzügyi reform” elkorcsosult formájában mutatták be, mert ahhoz sem volt bátorságuk, hogy legalább a „brit szabadkereskedelmet” követeljék.

Lábjegyzetek

1. Adam Smith nagyon jól ismerte a francia fiziokraták elveit, hiszen közvetlenül érintkezett velük Párisban. Főművében szigorúan bírálja el egész rendszerüket, bár azok képviselőiről a legnagyobb tisztelettel beszél. Ez azonban csak annál súlyosabbá teszi bírálatát, amely, hogy mennyire nem volt jóhiszemű, A. Oncken Quesnay munkáihoz (Oeuvres économiques et philosophiques de F. Quesnay. Francfort s/M, J. Baer & Cie. Paris, J. Pellmann & Cie. 1888) írt előszavában, bár maga is nagy tisztelője Adam Smithnek, kétségtelenül igazolja. A ford. ↩