Gyakorlati politika

Egyszer egy vonaton találkoztam egy pittsburgi rezesbandával, amely egy ünnepségről tért vissza. A karmesterrel egymás mellett ültünk és a zene hangjai között, amellyel az éjszakát rövidebbé igyekeztek tenni, elkezdtünk beszélgetni, a politika után a vámkérdésre térve. Nem fejeztem ki saját véleményemet, sem nem vitattam az övét, csak néhány kérdést intéztem hozzá, hogy hogyan használ a vámvédelem a munkásoknak. Feleletei alig látszottak őt magát kielégíteni és egyszer csak így szólt: „Nézze csak, ismeretlen, kérdezhetek-e én öntől valamit? Nem akarom megbántani, de szeretnék minden hímezés-hámozás nélkül valamit kérdezni. Szabadkereskedő ön?”

„Az vagyok.”

„Igazi szabadkereskedő — olyan, aki el akarja törölni a vámot?”

„Igen, igazi szabadkereskedő, aki azt szeretné, ha az Egyesült Államok és a világ többi része között épp olyan szabad volna a kereskedelem, mint Pennsylvania és Ohio között.”

„Ide a kezét, ismeretlen”, mondta a karmester felugorva. „Szeretem az olyan embert, aki nem kertel.”

„Gyerekek”, kiáltotta, néhány zenészhez fordulva, „itt van egy olyan fajta ember, amilyent sohasem láttatok; itt van egy igazi szabadkereskedő és nem szégyenli ezt nyíltan elismerni.” Amikor a „gyerekek” kezet fogtak velem, körülbelül mintha az „élő csontváz”-zal vagy a „kínai óriás”-sal fogtak volna, a karmester folytatta: „Tudja, idegen, egész életemen keresztül hallottam szabadkereskedőkről, de ön az első, akivel találkozom. Láttam embereket, akiket mások szabadkereskedőknek neveztek, de amikor rákerült a sor, mindig letagadták. Legfeljebb annyit engedtek meg, hogy egy kissé le szeretnék szállítani vagy fel szeretnék emelni a vámot. De egyre azt hangoztatták, hogy vámnak kell lennie és végül is azt hittem, hogy nem igazi szabadkereskedők, hogy csak afféle szélhámosok.”

Azt hiszem, pittsburgi barátom e tekintetben jellegzetes képviselője volt a korabeli amerikai nép nagy tömegének. Azok a szabadkereskedők, akiket láttak és akikről hallottak, siettek letagadni ez elnevezést vagy legalábbis hangsúlyozták, hogy vámnak kell lennie és visszarettentek a hirtelen leszállításoktól. Csoda-e, ha a vámvédelem téveszméi annyira terjeszkednek, amikor ilyen az egyetlen akadály, amelyre bukkannak? Puszta bevételi reformmá zsugorítva, rejtve marad a szabadkereskedelem összhangja és szépsége, erkölcsi ereje elvész, a társadalmi bajokat gyógyító ereje nem mutatkozhat meg és a vámvédelem igazságtalansága és aljassága nem vádolható be a nyilvánosság előtt. „Isten nemzetközi törvénye” puszta kincstári kérdéssé válik, amely csak az észhez és nem a szívhez szól, a zsebhez és nem a lelkiismerethez és amely mellett lehetetlenség azt a lelkesedést felkelteni, amely egyedül képes megküzdeni hatalmas érdekekkel. Mihelyt megengedjük, hogy a vámházak mégis fenntartandók és behozatali vámokat csak kell szedni, az átlagos ember azt a következtetést vonja le, hogy ezek a vámok akár védővámok is lehetnek vagy legalábbis keveset fog törődni velük. Ha óvjuk az embereket attól, hogy nagyon gyorsan ne mozogjanak, nehezen lesznek hajlandók egyáltalán mozogni. Az ilyen védekezés nem olyan természetű, amely vitatkozást idéz elő, gondolatokat kelt és hatalmas ellenállással szemben egy nagy ügyet előmozdít. Féligazság nem félig olyan erős, mint az egész igazság és ha egy olyan elvet, mint a szabadkereskedelemé, csökkentünk abban a reményben, hogy az ellenállást lefegyverezzük, ez annyit jelent, hogy sokkal nagyobb mértékben csökkentjük a segíteni képes támogatás hatalmát, mint ahogy csökkentjük azt az ellenállást, amely ellen küzdenünk kell. Az olyan elv, amelyet a nép felfogása a maga tisztaságában megért, elveszti hatalmát, ha engedmények elhomályosítják és kompromisszumok elgyengítik.

De annak a hibának, amelyet a szabadkereskedelem ilyen hívei elkövetnek, mélyebb gyökere van, mint a követendő taktika helytelen értelmezése. Legnagyobbára olyanok ők, akik eszméiket a főiskoláinkon tanított határozatlan és összefüggéstelen közgazdaságtanból merítik, vagy az „államjogok” és a „szilárd alkotmány” most megtört és elgyengült politikai hagyományaiból. Azért nem mutatják be a szabadkereskedelmet szépségében és erejében, mert nem is látják úgy. Nincs meg bennük a meggyőződés ereje, mert nincs bennük meggyőződés. Véleményük van, de a társadalmi vagy gazdasági törvény biztos ismerete nélkül, képtelenek megmagyarázni amaz alapvető társadalmi jelenségeket, amelyek igazi erősségei a vámvédelemnek. Mindössze azt ígérhetik a munkásoknak, hogy a termelés növekedni és sok árucikk ára csökkenni fog. De hogyan győzhet ez meg olyan embereket, akik megszokták, hogy úgy nézzék a „túltermelést”, mint a nagy ínség okát és akiknek egyre azt mondták eddig, hogy a javak túlbősége oka annak, amiért ezren szenvednek azok hiánya folytán? És ha szembeállítják azzal a ténnyel, hogy a jövedelmi vámreformnak nem sikerült eltörölnie a szegénységet és eltörölnie az ínséget, ha megkérdik, hogy Nagy-Britanniában az általa javasolt eljárás ellenére is miért olyan csekély a munkabér és miért olyan szörnyű a szegénység, az ilyen szabadkereskedő nem adhat a kérdezőnek kielégítő választ, még ha önmagának adhatna is. Az egyetlen válasz, amelyet filozófiája adhat — az egyetlen válasz, amelyet a „szabadkereskedői” kézikönyvek tanította közgazdaságtanból meríthet —, az, hogy a kétségbeesett küzdelem a létért, amely az embereket a nyomorba és ínségbe taszítja, a dolgok természetében van. És akár egy értelmes teremtő tudatos akarásának tulajdonítsa a dolgok e természetét, akár vak erők működésének, az az ember, aki akár határozottan, akár határozatlanul e feleletet elfogadja, képtelen arra, hogy akár maga érezze, akár másokban felkeltse Cobdennek Brighthoz intézett felhívásának szellemét. Így történik azután, hogy a szabadkereskedelem, egyszerű fiskális reformmá válva, csak alacsonyabb és gyengébb indítékokra támaszkodhat, amelyek elégtelenek arra, hogy az embereket tömegesen megmozgassák. Vegyük csak a rendes szabadkereskedelmi irodalmat. Célja a vámvédelem inkább hibás politikájának, mint igazságtalanságának kimutatása; a zsebre és nem a szimpátiára hivatkozik. Pedig a népszerű mozgalmak megindítására és fenntartására inkább az erkölcsi érzékre, mint az értelemre, inkább a szimpátiára, mint az önérdekre kell hivatkozni. Mert bármiként is álljon a dolog az egyénnél, a tömeg embereinél az igazság érzete erősebb és igazabb, mint az értelmi felfogás és egy kérdés csak akkor idézhet elő általános megvitatást és bírhatja a tömeget tettre, amikor a jog és jogtalanság kérdésének formáját ölti fel. És amíg az anyagi haszon vagy kár annál kevésbé érint bennünket, minél nagyobb azok száma, akik osztoznak velünk, a szimpátia ereje növekszik, amint embertől emberhez halad — összetömörít és ragadós. Aki azonban a szabadkereskedelem elvét logikai következményéig követi, az alapjában mérhet csapást a vámvédelemre, minden kérdésre megfelelhet, minden ellenvetést megcáfolhat, a legbiztosabb ösztönökre és a legerősebb indítékokra hivatkozhat. Az nem merő pénzügyi reformot fog látni a szabadkereskedelemben, hanem olyan mozgalmat, amelynek törekvése és célja nem kevesebb, mint a szegénység eltörlése, továbbá a belőle folyó bűné, véteké és süllyedésé azáltal, hogy a kitagadottak újból visszahelyezik természetes jogaikba, a társadalom pedig az igazságosság alapjára állítják. Azt meg fogja ragadni egy nagy ügy lelkesítése, amelyért élni, halni érdemes és olyan lelkesedés fogja áthatni, amelyet képes lesz másokban is felébreszteni. Igaz, hogy aki a szabadkereskedelem mellett a maga teljességében emel szót, sokkal erősebb érdekek ellenállását fogja felidézni, mint azok, amelyeknek a védővámok fenntartása az érdeke. De másrészt olyan erőket hozna a szabadkereskedelem zászlaja alá, amelyek nélkül nem győzhet. És azoknak, akik a gondolkodást fel akarják ébreszteni, nem annyira az ellentmondástól kell félniük, mint inkább a közömbösségtől. Ellentmondás nélkül nem lehet azt a figyelmet kelteni, azt az energiát felébreszteni, amelyek a mozdulatlanságnak, a fennálló visszaélések e legerősebb bástyájának leküzdésére szükségesek. Egy olyan kérdésben, amelyet senki sem vitat, nem kevésbé lehetetlen pártot gyűjteni, mint ahogy a gőzt nem lehet nyomás kifejtésére bírni egy nyílt edényben.

Az Egyesült Államok munkásosztálya, amely eddig a vámvédelem szavazati erejét alkotta, készen áll egy olyan mozgalomra, amely az igazi szabadkereskedelem érdekében rájuk támaszkodik. Az elmúlt néhány évben agitáló ügynökségek dolgoztak közöttük, amelyek megingatták a vámvédelembe vetett hitüket. Ha nem tudták meg, hogy a vámvédelem nem segítheti őket, széltében megtudták, hogy nem segíti őket. Arra a tényre ébredtek, hogy valami hiba van a társadalom szervezetében, noha nem is látják tisztán, hogy mi a hiba; fokonként kezdték érezni, hogy a munka felszabadítására gyökeres intézkedések szükségesek, noha nem tudják, hogy mik ezek az intézkedések. És e nagy tömegben, amely így kezd mozogni és tapogatózni, elszórva van egyre több ember, akik tudják, hogy mi az eredeti baj — olyan emberek, akik látják, hogy a remény és pedig az egyetlen remény, a társadalmi igazságtalanság gyógyítására, mindenki egyenlő jogának elismerése amaz elemhez, amely az élethez és munkához szükséges. Különösen az ilyenféle emberekhez szeretnék szólni. Ők az a kovász, amelyben megvan az erő, hogy az egész tésztát megkelessze.

A magánföldtulajdon eltörlése olyan nagy feladat, hogy első pillantásra kivitelezhetetlennek látszik. Ez azonban csak azért van, mert a közvélemény még nem ismerte fel eléggé e nagy változás igazságosságát és szükségességét. Ehhez mindenekelőtt gondolatokat kell ébreszteni. Nem az a döntő, hogyan szavaznak az emberek, hanem az, hogyan gondolkodnak. A gondolatébresztés legfőbb eszköze pedig a vita. Ahhoz, hogy egy elvet a lehető legszélesebb körben és leghatásosabban vitassanak meg, konkrét formát kell adni neki, és be kell vinni a gyakorlati politikába. Így az emberek, amikor szavazniuk kell róla, kénytelenek lesznek gondolkodni és beszélni is róla.

Egy nagy elv védői nem alkudhatnak meg: az elvet teljes egészében kell hirdetniük, és teljes megvalósítását kell célul kitűzniük. Az agitátor buzgóságát azonban ki kell egészítenie a politikus ügyességének. Az előbbinek nem kell félnie az ellenzék felkeltésétől, az utóbbinak viszont a lehető legkisebbre kell csökkentenie az ellenállást. A politikai és a katonai ügyesség egyaránt abban áll, hogy a legnagyobb erőt a legkisebb ellenállás pontjára összpontosítjuk. Ha egy elvet gyorsan és hatásosan akarunk bevinni a gyakorlati politikába, bevezetésének módja legyen annyira mérsékelt, hogy miközben magában foglalja az elvet, a lehető legnagyobb támogatást biztosítsa, és a legkisebb ellenállást váltsa ki. Csekély jelentőségű, hogy az első lépés hosszú vagy rövid. Ha a helyes irányban indultunk el, a haladás már csak azon múlik, hogy ezen az úton maradjunk.

Ilyen módon szoktak a nagy kérdések mindig a politikai tevékenység fázisába lépni. Fontos politikai harcok előörsi csatározásokkal kezdődnek, amelyek magukban véve csekély jelentőségűek és rendszerint nem a főkérdésnél, hanem kisebb vagy mellékkérdéssel összefüggő program alapján dőlnek el. Így az Egyesült Államokban a rabszolgaság kérdése úgy került a gyakorlati politikába, hogy a rabszolgaságot az új területre is ki akarták terjeszteni és végképpen a déli államok szecessziójának programjával dőlt el. Mint célt tekintve, az abolicionista mozgalom alig tekinthetett a köztársaság javaslataira, de a javaslatok voltak annak a megvalósításnak az eszközei, amelyek megvalósítására közvetlenül hasztalanul törekedtek volna az abolicionisták.

Ugyanígy van a vámkérdéssel. Hogy védővámunk van-e vagy jövedelmi vámunk, magában véve csekély fontosságú, mert bár a vámvédelem eltörlése növelné a termelést, az egyenlőtlen megoszlás tendenciája érintetlen maradna és hamarosan semlegesítené. De ami jelentéktelen mint cél, fontos mint eszköz. Igaz, hogy a vámvédelem kis rabló, de őrszeme a nagy rablónak — amely kis rabló nem győzhető, ha a küzdelmet nem terjesztjük ki maga a nagy rabló erőssége ellen. A nagy rabló annyira körül van sáncolva és az emberek olyan régóta megszokták zsarolását, hogy nehezen vehetők rá, hogy egyenesen rátámadjanak. De ha azokat segítjük, akik e kis rablóval keveredtek harcba, ez a legkönnyebb utat nyitja arra, hogy urát is megtámadjuk és hogy olyan szellemet keltsünk, amely kész lesz továbbmenni.

Hogy mindenki számára biztosíthassuk ezt a képességet, hogy dolgozzék és hogy munkája gyümölcseit teljességében élvezze, a földhöz való egyenlő jogot kell biztosítanunk.

A műveltség mai fokán csak egyetlen út vezet a földhöz való egyenlő jog biztosításához. Az olyan intézkedések, mint a parasztbirtokok létesítése, a „földkorlátozás” vagy a közbirtokok maradékának fenntartása a tényleges telepesek számára, nem közelítenek ehhez a célhoz, hanem távolítanak tőle. Csak egy viszonylag jelentéktelen osztályt érintenek, azt is csupán ideiglenesen; végül pedig nem gyengítik, hanem inkább erősítik a földtulajdon intézményét azzal, hogy több ember érdekévé teszik fenntartását. A magánföldtulajdont csak az adózás útján lehet eltörölni. Ez az út világos és egyenes: el kell törölnünk minden terhet, amely valóban adó, a közjövedelmet pedig a földjáradékból, vagyis a földértékből kell fedeznünk. Ahhoz, hogy a föld teljesen szabaddá váljon és a munka is felszabaduljon, természetesen a teljes földértéket közcélra kell fordítani. Ez azonban elkerülhetetlenül követi azt a döntést, hogy a ma szükséges jövedelmet, vagy akár csak jelentős részét ebből a forrásból szedjük be — ahogy egy városban a védősereg leverését a győztes sereg bevonulása követi.

Az Egyesült Államokban a földtulajdon ellen indulás egyenes útja a helyi adózás, mivel ezt bizonyos mértékben már most is a földértékre vetik ki. És kétségkívül ez az az út, amelyen a végső és döntő haladás menni fog. De a nemzeti politika hatalmasabb az államinál és egy kérdés gyorsabban és alaposabban tehető vita tárgyává, ha nemzeti és nem helyi kérdés.

Ahhoz, hogy egy programot bevigyünk a politikába, nem kell új pártot alakítanunk. Pártokat nem lehet mesterségesen gyártani: a már létező pártokból nőnek ki, amikor olyan kérdés kerül napirendre, amely megosztja az emberek véleményét.

A vámkérdés olyan eszközt ad a kezünkbe, amellyel az adózás egész rendszerét, ezen keresztül pedig az egész társadalmi kérdést vita tárgyává tehetjük. Ahogy vizsgálódásunk során végig láttuk, a vámkérdés szükségképpen megnyitja az egész társadalmi kérdést. A róla folyó vitának ma mélyebbre kell hatolnia, mint a gabonavám elleni brit mozgalomnak vagy a whigek és demokraták vámháborúinak, mert a gondolkodás és a találmányok fejlődése a vagyon megoszlását korunk égető kérdésévé tette.

Ha a vámkérdést a nemzeti politika programjának részévé tesszük, minden újságban, minden szószéken és minden utcasarkon, ahol két ember találkozik, vita indul a munkáról és a bérről, a tőkéről és a munkáról, az adóviselésről, a tulajdon természetéről és jogáról. Végül pedig arról a kérdésről, amelyhez mindezek elvezetnek: milyen viszonyban állnak az emberek azzal a bolygóval, amelyen élnek? Így egyetlen év alatt többet tehetünk a nép közgazdasági felvilágosításáért, mint máskülönben évtizedek alatt.

Ezért arra sürgetem mindazokat, akik a munkások felszabadítására és társadalmi igazságosságra törekszenek, hogy szívvel-lélekkel vessék bele magukat a szabadkereskedelmi mozgalomba, és segítsenek előtérbe állítani a vámkérdést. A vámharcban a szabadkereskedelem pártja áll legközelebb a munkások érdekeihez. Amíg a munkások úgy tekintenek a munkára, mint valami nyomorúságos dologra, amely „védelemre” szorul, a munkaalkalomra pedig mint kegyes tőkések vagy atyáskodó kormányok adományára, addig nem ébredhetnek jogaik tudatára. A szabadkereskedelmi mozgalom valójában a munkások felszabadításáért folytatott harc előcsatározása. Ezen az úton kell haladnia a bikának, hogy letekerje kötelét. Nem számít, hogy a vámvédelem elleni program ma még igen félénk: innen indul a folyamat. Az sem számít, hogy egyszerre milyen keveset remélhetünk elérni. A társadalmi haladás lépésről lépésre történik, és mindig a következő lépésre kell készülnünk.¹

Nem számít az sem, hogy azok, akik most a szabadkereskedelem mozgalmában működnek, nem rokonszenveznek céljainkkal; az sem, hogy vádolnak és hamisan értelmeznek bennünket. A mi politikánk az, hogy támogassuk, erősítsük és sürgessük őket. Az sem számít, milyen hamar akarnak megállni; az az irány, amelyben haladni akarnak, az az irány, amelyen nekünk is kell mennünk, ha el akarjuk érni célunkat. Ha erőnket az övékkel egyesítjük, nem mi állunk az ő szolgálatukba, hanem mi használjuk fel őket. De maguk az emberek is, ha helyesen indulnak el és ha a vita hevétől elragadtatnak, tovább fognak menni, mint ahogy most álmodnák is. Törvénye az ilyen mozgalmaknak, hogy egyre radikálisabbakká kell lenniük. És amíg egyfelől szerencsénk van az Egyesült Államokban, hogy a vámvédelemnek olyan vezérei vannak, akik egy lépést sem engednek, amíg nem kénytelenek, másfelől politikai viszonyaink is különböznek az 1846-iki nagy-britanniaiaktól, amikor a munkásosztály ki volt zárva a politikai hatalomból, a vámvédelem híveinek kellő időben történt meghódolása egy időre megakasztotta a mozgalom természetes menetét és így megakadályozta azt, hogy a vámvédelem eltörlésére irányuló követelés nem vált egyszersmind a földtulajdonosság eltörlésére irányuló követeléssé. Az az osztály, amely Nagy-Britanniában csak most kezd politikai hatalmat nyerni, már rendelkezik vele.

De még Nagy-Britanniában is világosan láthatók a szabadkereskedelem mozgalmának elkerülhetetlen tendenciái. Nemcsak, hogy a vámvédelem előkészítette a talajt a sokkal fontosabb kérdések számára, amelyek most kezdenek szerepelni a brit politikában, nemcsak hogy a szabadkereskedelem mozgalma olyan reformokra vezetett, amelyek a politikai hatalmat a tömeg kezébe helyezik, hanem a munka, amelyet azok végeztek, akik a vámvédelem elleni harcon kezdték és nem elégedtek meg annak eltörlésével, a legjelentősebb tényezők egyike volt annak a forradalomnak a siettetésében, amely most kezdetén van — az a forradalom, amely addig nem állhat meg, amíg a brit nép a szülőföldjében való természetes jogaiba visszahelyezve nincs.²

Richard Cobden látta, hogy a vámagitáció végre a földagitációba fog átmenni, és abból, amit felőle hallottam, hajlandó vagyok azt hinni, hogy ha ma élne és egészséges volna, vezére lenne annak a mozgalomnak, amely a brit népet szülőföldjében való természetes jogaiba akarja visszahelyezni. De bárhogy is álljon a dolog, a brit szabadkereskedelmi mozgalom hagyott maga után egy töredéket, amelynek tagjai, közöttük Thomas Briggs³, folytonosan amellett érveltek, hogy a szabadkereskedelmet végső következményeiig kell vinni. És a most Nagy-Britanniában dolgozó forradalmi tényezők közül a leghatásosabbak egyike a Liverpooli Pénzügyi Reform Egylet, amelynek Pénzügyi Reform Évkönyve és egyéb közleményei annyit tesznek, hogy a brit nép megismerje a bitorlás és jogfosztás folyamatát, amely által Nagy-Britannia földje egy osztály magántulajdonává lett és a brit munkát egy horda ingyenélő arisztokrata terhével rakták meg. Azonban a Liverpooli Pénzügyi Reform Egylet olyan emberekből áll, akik nagyrészt visszariadnának bármely nyílt támadástól a földtulajdon ellen. Ők egyszerűen szabadkereskedők a manchesteri iskolából, akik elég logikusak annak belátásához, hogy a szabadkereskedelem úgy a jövedelmi, mint a védővámok eltörlését jelenti. De amikor a közvetett adózást támadják, szükségképpen súlyos csapásokat mérnek a magánföldtulajdonra és az arisztokráciát alapjában aláássák, mert a közvetett adózás történetére utalva, kimutatják, hogy hogyan váltak a nemzet földjének bérlőiből annak tényleges urai; és mikor a földjáradékra kivetett közvetlen adó helyreállítását javasolják, olyan programot nyújtanak, amely a brit földnek a brit nép számára való visszaadását foglalja magában.

Így esik, hogy amikor az emberek a szabadság egy elvét elfogadják, egyre tovább és tovább jutnak és hogy a kereskedelem szabadságának bátor védelme végül a munka szabadságának védelmévé alakul át. És így kell ennek lennie az Egyesült Államokban is. Amint a vámkérdés nemzeti program lesz, a vámvédelem elleni küzdelemben a szabadkereskedők kénytelenek lesznek a közvetett adózást megtámadni. A vámvédelem olyan jól van körülsáncolva, hogy mielőtt egy jövedelmi vámtarifát biztosítanának, a szabadkereskedelem pártjának tevékeny szellemei már messze túl lesznek azon a parton, hogy ennyi kielégítse őket; másrészt, mielőtt a közvetett adózás eltörlését elérnék, az adókivetés terhe és a magánföldtulajdon természete és hatása már annyit voltak megvitatva, hogy a többi már csak idő kérdése lesz.

A magánföldtulajdon éppoly kevéssé védhető, mint az ember tulajdonként való birtoklása. Olyan képtelenül célszerűtlen, olyan sértőn igazságtalan, hogy csak erőszakkal honosítható meg és csak úgy tartható fenn, hogy összezavarják a nép elméjében azt a különbséget, amely a földnek és egyéb dolgoknak, amelyek munka eredményei, tulajdonban tartása között van. Mihelyt ez a megkülönböztetés világos — és a vámkérdésnek alapos megvitatása világossá kell hogy tegye —, a magánföldtulajdon ítélete is ki van mondva.

Lábjegyzetek

1. Semmi sem indokolja, hogy a jelenlegi rendszerben a nemzeti célokra szükséges jövedelem nagy részét ne fedezhetnénk a földérték bizonyos százalékából, a többit pedig ne hagyhatnánk a helyi kormányzatnak — ahogy az állami, megyei és községi adókat is egyetlen kivetéssel, ugyanazon hivatalnoki szervezet hajtja be. Az így elérhető gazdaságosságon túl az is bőséges indokot ad a földjáradék nemzeti célokra fordítására, hogy a nagyvárosok és bányatelepek földjáradéka a lakosság általános növekedésének köszönhető. A vámok teljes eltörlésének azonban nem kell megvárnia ezt az intézkedést. A papírpénz kibocsátása, amely a nemzeti kormány kizárólagos joga, helyesen alkalmazva jelentős jövedelmet biztosíthatna; a további szükséges bevételt pedig különféle adók fedezhetnék, amelyek ugyan gazdaságilag kevésbé tökéletesek a földjáradék adóztatásánál, mégis sokkal kevésbé kifogásolhatók, mint a behozatali vámok. Az alkoholtartalmú italokra kivetett fogyasztási adót el kellene törölni, mert táplálja a korrupciót, több iparágnak árt és jutalmazza a hamisítást. Állami monopóliummal vagy a kiskereskedelmi engedélyek megadóztatásával ugyanakkor jelentős jövedelemhez lehetne jutni az italforgalomból, mégpedig a közegészségre és a közerkölcsre nézve is előnyösebben, mint a jelenlegi rendszerben. Több olyan bélyegilleték is van, amely viszonylag kevésbé káros, és könnyen, olcsón beszedhető. A független szövetségi bevétel valamennyi lehetséges forrása közül azonban az örökségi és hagyatéki adó biztosítaná a legnagyobb jövedelmet a legkisebb kárral. Nagy népességnél a halálozások aránya éppoly szabályos, mint a születéseké; az özvegyek, kiskorú gyermekek és szegény rokonok javára tett megfelelő kivételekkel ez az adó senkit sem sújtana túlságosan. A vagyon halálkor vagy annak közeledtével történő átruházása ráadásul nyilvános, ezért az adó könnyen beszedhető és nehezen kijátszható. A földjáradék kisajátítása önmagában is szíven ütné a túlnőtt vagyonokat; egy ilyen adó további előnye volna, hogy átruházásukkor is beavatkozna. ↩

2. Itt George nyilván az ír agrárius forradalmat érti. A ford. ↩

3. A Tulajdon és Adózás stb. szerzője és meleg támogatója annak a mozgalomnak, amely a brit népnek földjét igyekszik visszaszerezni. Mr. Briggs a gabonatörvény ellenes mozgalomban működő manchesteri gyárosok egyike volt és ezt a győzelmet csak kezdetnek tekintve, egyre azt hangoztatta, hogy Nagy-Britannia még mindig a vámvédelem átka alatt szenved és hogy az igazi szabadkereskedelemért folyó harc csak ezután következik. A ford. ↩