A paradoxon

Ha kutatásunk még nem is vezetett valamely kielégítő eredményre, legalább megmagyarázta, hogy miért olyan határozatlan a védővámosok és szabadkereskedők között olyan régóta folyó vita. Az a paradoxon, amelyhez eljutottunk, olyan, amely felé napjaink összes társadalmi kérdései irányulnak és ha vizsgálódásunk bármely hasonló kérdésre vonatkozott volna, épp ilyen pontig jutott volna el. Vegyük például a gépek hatásának kérdését. Az a vélemény, amely döntő erővel jut kifejezésre, úgy hangzik, hogy bár ideiglenesen kárt, sőt nehézségeket okoz egyeseknek, végeredményében mindenkire nézve hasznos. Másrészt a munkások között nagyon elterjedt vélemény az, hogy a munkamegtakarító gépek károsak rájuk nézve, noha e véleményt, mivel nincsenek a háta mögött azok az erős magánérdekek, amelyek a vámvédelem ajánlásában érdekeltek, nem dolgozták ki olyan pontos rendszerré és nem is talált olyan képviseletre a közvélemény fórumain. Már most ha ezt a kérdést ugyanoly vizsgálat alá vetnénk, mint a vámkérdést, hasonló eredményre jutnánk. Arra a felfogásra jutnánk, hogy a találmányokat éppúgy korlátozni kellene, mint a kereskedelmet — amely felfogásokat egyaránt lehetetlenség logikai következetességgel végigvinni, hacsak képtelenségekbe nem tévedünk. És amíg egyrészt a gépek használata rendkívül növeli a vagyon termelését, másrészt a közelebbi vizsgálat semmi olyast sem mutat ki róla, mintha a megoszlásban egyenlőtlenséget okozna. Ellenkezőleg, kitűnik, hogy a növekedett termelő erőt először a munka használja fel és csere folytán e nyereség annyira megoszlik, hogy valamely olyan újítás hatásában, amely egyik termelési ágban növeli a munka hatékonyságát, hamarosan az összes többi ágban működő munka is osztozik. Így a munkamegtakarító újítás közvetlen tendenciája a munkabér növelése. E tendenciát nem semlegesíti az a tény, hogy a munkamegtakarító találmányok rendszerint tőkét igényelnek, mivel a versenynek, ha szabadon érvényesülhet, az ilyen módon használt tőke kamatát a rendes színvonalra kell hoznia. Még a munkamegtakarító találmány monopóliuma, amely pedig ritkán tartható fenn hosszú ideig, sem akadályozhatja meg, hogy hasznának nagy (és legtöbbször legnagyobb) része közkinccsé ne legyen. Ebből határozottan arra következtethetünk, hogy a munkamegtakarító újítások irányzata az, hogy mindenkinek hasznot hajtsanak és pedig különösen a munkásosztálynak és így természetszerűleg minden bizalmatlanságot, amely jótékony hatásaikkal szemben mutatkozik, annak az ideiglenes eltolódásnak tulajdoníthatjuk, amelyet magasabb szervezetű társadalomban a termelés formájában beálló bármely változásnak okoznia kell, továbbá azoknak a megnövekedett szükségleteknek, amelyeket a szükségletkielégítés növekedett képessége hozott létre.

Bár elméletben világos, hogy a munkamegtakarító találmányoknak az összesség helyzetét kellene javítaniuk, a valóságban épp olyan világos, hogy ezt nem teszik.

Egy olyan országban, mint Nagy-Britannia, még mindig hatalmas tömeg él az éhhalál mezsgyéjén. Ez az osztály a legcsekélyebb előnyt sem élvezte a termelőképesség óriási növekedéséből, hiszen helyzete aligha lehetett volna a mostaninál rosszabb. Béke és bőség idején is alacsonyabb sorban, nehezebben, szűkösebben és megalázóbban él, mint bármely vadember.

Olyan országban, mint az Egyesült Államok, ahol azelőtt ilyen osztály nem volt, kialakulása egyidejű volt a munkamegtakarító gépek feltalálásával. Azok a törvények, amelyeket a csavargók ellen iktattunk államaink törvénykönyveibe, a gyermekmunka megszorítása, amely szükségesnek mutatkozott, városaink sétáló hirdetései, annak a küzdelemnek növekvő elkeseredettsége, amelyet munkásaink vívni kénytelenek, félreismerhetetlenül jelzik, hogy noha a fölfedezés és találmányok állandóan növelték a munka termelőképességét a termelés minden ágában, a pusztán munkás helyzete rosszabbult. Bebizonyítható, hogy a munkamegtakarító találmánynak megvan az a törekvése, hogy a munkásokkal jót tegyen, de hogy ez a törekvés valami módon elsikkad, azt a mi napjaink¹ tényei még sokkal kézzelfoghatóbban bizonyítják, mint amennyire világos volt az akkor, amikor John Stuart Mill kétségbe vonta, hogy a mechanikai találmányok csak egyetlen emberi lény napi munkáján is könnyítettek volna. Az igaz, hogy egyes helyeken és egyes foglalkozásokban történt javulás a munkások helyzetében. De nemcsak, hogy ez a javulás nincs arányban sehol a termelő erő növekedésével, hanem nyilvánvaló, hogy nem tulajdonítható ennek. Csak ott van ilyesmi, ahol a munkások szövetkezés vagy törvényhozási beavatkozás által nyerték. A munkásegyletek, nem pedig a gépek okozta nagyobb termelőképesség szállította le a munkaidőt és növelte a munkabért Nagy-Britanniában; a törvényhozás, nem pedig a munka általános helyzetében beálló javulás szüntette meg a nőknek a bányákban való sanyargatását és a kis gyermekek munkáját a malmokban és téglagyárakban. Ahol az ilyen befolyások nem érvényesültek, nemcsak bizonyos, hogy a munkamegtakarító találmányok nem javították a munkások helyzetét, hanem úgy látszik, mintha nyomasztó hatást gyakoroltak volna — akként hatva, hogy a munkát szinte megfosztották értékétől, ahelyett hogy értékesebbé tették volna. Így a gépek, valamint a vámok hatását illetve az éremnek két oldala van. Azok a következtetések, amelyeket az elvek vizsgálatából vonunk le, ellentmondásban vannak azokkal a következtetésekkel, amelyeket a létező tényekből vagyunk kénytelenek levonni. De noha azok között, akik az éremnek csak egyik oldalát nézve, vonakodnak azt figyelembe venni, amit ellenfeleik látnak, vég nélkül folyhat a vita, mégis az ilyen kérdés ellentétes szempontjainak felismerése tesz lehetővé egy olyan magyarázatot, amely mindkettőt magában foglalja.

A megoldandó kérdés tehát az, miért nem idézi elő a szabadkereskedelem, a munkamegtakarító találmány vagy bármely hasonló ok azokat a mindenkire kedvező hatásokat, amelyeket természetes módon várnánk tőle. Ez a vagyon megoszlásának kérdése. Ha a munkásosztály nem részesül arányosan a növekvő vagyontermelés áldásaiból, annak csak az lehet az oka, hogy a termelés növekedését a megoszlás egyenlőtlenségének növekedése kíséri.

A szabadkereskedelem és a munkamegtakarító találmányok önmagukban nem idéznek elő egyenlőtlenebb megoszlást. Mégis előmozdíthatják az egyenlőtlenséget — nem a természetükben rejlő okból, hanem azzal, hogy növelik a termelést. Mint már rámutattam, bizonyos körülmények között a vagyon termelésének puszta növekedése vagy csökkenése is módosíthatja a megoszlás arányait. Vegyünk egy példát:

Egy vízvezeték-szerelő és egy gázszerelő, Smith és Jones, a szokásos módon társüzletet alapítanak a vízvezeték-szerelőségre és gázszerelésre nézve. Ez esetben mindaz, ami a cég hasznát növeli vagy csökkenti, egyformán érinti a társakat, és akár kicsiny, akár nagy legyen ez a haszon, az arány, amelyben mindegyik részesül, ugyanaz marad. De tegyük fel, szerződésük véletlenül olyan természetű, amely szerint a vízvezeték-szerelőt minden olyan haszonból, amelyre a cég vízvezeték-szerelés által tesz szert, kétharmadrész illeti meg, a gázszerelőt pedig a gázszerelés utáni vagyon kétharmada. Ez esetben minden egyes megkötött ügylet nemcsak a cég hasznát növeli vagy csökkenti, hanem aszerint, hogy az ügylet vízvezeték-szerelési-e vagy gázszerelési, a társaknak a haszonban való osztozását közvetlenül fogja érinteni.

Vagy viszont tegyük fel, hogy a társak abbeli képességeikre nézve különböznek egymástól, hogy a kockázatot vállalják. Smithnek családja van és állandó bevételre szorul, holott Jones legényember, aki egy ideig meglehet anélkül, hogy a cégtől pénzt kérjen. Hogy Smith megélhetése biztosítva legyen, megegyeznek, hogy a haszon megosztása előtt egy rögzített összeget húzzon, viszont azonban e biztosított összeg fejében a fennmaradó haszonnak csak negyedrészét kapja. Ilyen esetben a haszon növekedése vagy csökkenése magában véve változtatna a megoszlás arányán. A haszon növekedése a megoszlást Jones javára változtatná; ez annyira mehetne, hogy az ő részét csaknem 75 százalékra emelné, Smith részét pedig alig 25 százalékon fölülire csökkentené. Viszont a haszon csökkenése Smith javára változtatná a megoszlást és neki esetleg 100 százalékot juttatna, holott Jones részét semmire szállíthatná le. Az ilyen esetben mindaz, ami a haszon nagyságát érintené, a megoszlás feltételeire hatna, de semmiféle e körülményből folyó sajátosságnál fogva. Igazi oka valamely külső és e körülménytől független valami volna.

Az általunk megmagyarázandó társadalmi jelenségek az utóbb bemutatott esethez hasonlók. A megoszlás növekvő egyenlőtlensége, amely az anyagi haladást kíséri, nyilván összefügg a vagyon növekedett termelésével és nem keletkezik amaz okok egyik közvetlen okozatából sem, amely a vagyont növeli. Csakhogy a mi példánk még hiányos. Még ha Smith része aránylag csökkent is, növekednék mennyiségben. De azoknál a társadalmi jelenségeknél, amelyeket vizsgálunk, nemcsak, hogy a vagyon növekedésével nem növekszik arányosan az a rész, amelyet egyes osztályok kapnak, hanem abszolút értelemben sem növekszik és egyes esetekben úgy abszolút értelemben, mint viszonylag csökken.

Hogy olyan példát leljünk, amely ezt a pontot is fedje, vegyünk egy másik esetet. Térjünk vissza Robinson Crusoe szigetére, amely igen jó példájául szolgálhat a társadalomnak legegyszerűbb és ezért legérthetőbb formájában. A sziget fölfedezése, amelyet már fentebb említettünk, más hajók kikötésével kapcsolatban, nagyon növelhette volna azt a vagyont, amelyet a sziget két emberből álló népessége termelhetett. De nem következik, hogy a vagyon növekedése által mindkettőjüknek nyerniük kellett. Péntek Crusoe rabszolgája volt és bármekkorára is növelte a világ többi részével űzött kereskedelem a vagyont, csak egy rabszolga bérét követelhette, amely akkora, hogy éppen fenntartja munkaképességét. Amíg Crusoe maga él, bizonyára gondját viselte volna magányosságában volt társának, de amikor idővel a sziget teljesen a civilizált élet körébe lépett és Crusoe vagyona valamelyik örökösének vagy valamely vevőnek birtokába került volna, aki talán Angliában lakik, a művelés pedig arra való tekintettel történt volna, hogy a lehető legnagyobb jövedelmet szolgáltassa, a tulajdonos és a dolgozó rabszolga közti űr nemcsak rendkívül növekedett volna ahhoz az időhöz képest, amikor Crusoe és Péntek lényegében méltányosan osztoztak munkájuk közös gyümölcsén, hanem a rabszolga része abszolút értelemben véve is csökkent, helyzete pedig alábbvaló és sanyarúbb lett volna. Nem szükséges pozitív kegyetlenségre vagy túlságos szigorra gondolnunk. Azoknak a rabszolgáknak, akik a dolgok új rendjében Péntek helyét elfoglalták, összes állati szükségletei kielégítést nyerhettek — épp annyit ehettek, mint Péntek, jobb ruhákat viselhettek, jobb házakban lakhattak, nyugodtak lehettek az emberevőktől való félelmet illetve, betegségükben pedig szakszerű orvosi kezelésben részesülhettek. És mindezt látva, a sziget „statisztikusai” számokat gyűjthettek és diagrammákat rajzolhattak, annak kimutatására, hogy e munkásoknak mennyivel jobb helyzetük van, mint elődjüknek, aki kecskebőrt viselt, barlangban hált és állandóan abban a félelemben élt, hogy felfalják és ezeknek az uraknak kutatási eredményei a sziget összes újságaiban pompáztak volna, ilyenféle kísérő megjegyzésekkel: Nézzétek számokban, amelyek nem hazudhatnak és ábrákban, amelyek megnézhetők, hogy mennyire javára válik az ipari haladás mindenkinek, még a rabszolgának is!

De olyan dolgok tekintetében, amelyeket a statisztikusok számításon kívül hagynak, helyzetük rosszabb volna Péntekénél. Egyhangú, örömtelen munkára kárhoztatva, amelyet nem könnyít meg a változatosság, amelyet lealacsonyít a felelőtlenség, nem buzdít az eredmény látása és az abban való részesedés, éltük Péntekéhez képest inkább gépek, mint emberek élete.

És az ilyenféle változások eredménye azokra a munkásokra nézve is hasonló volna, akiket szabadoknak nevezünk — tudniillik szabadok abban, hogy saját erejüket munkára használják, de nem szabadok abban, ami ennek használatára szükséges. Ha Péntek ahelyett, hogy Crusoe lábát fejére tette volna, azt jelezve, hogy ezentúl az ő rabszolgája, egyszerűen elismerte volna Crusoe tulajdonjogát a sziget fölött, mi lett volna a különbség? mivel csak Crusoe tulajdonán élhetett az általa megállapított feltételek mellett, szabadsága csak annyiban állott volna, hogy szabad lett volna kivándorolnia, magát a tengerbe ölni, vagy pedig kiadni magát az emberevőknek. Azok, akik csak ilyen szabadságot élveznek — vagyis szabad választásuk van, hogy éhen haljanak vagy kivándoroljanak, vagy valakinek engedélyét kell megkapniuk, hogy dolgozhassanak —, nem gazdagodhatnak meg olyan találmányok folytán, amelyek a vagyon termelését mozdítják elő. Mert épp úgy nincs hatalmuk az abban való részesedés követeléséhez, mint a rabszolgának. Annak, aki munkájukra szorul, annyit kell adnia nekik, mint amennyit egy rabszolgának kell adnia, ha dolgoztatni akar vele — amennyi életének és erejének fenntartására elég; ha azonban senki sem akad, akinek munkájukra szükség volna, éhezniük kell, ha nem tudnak koldulni.

Adjátok meg Crusoe-nak a sziget fölötti tulajdonjogot és Péntek, a szabad ember, épp úgy alá volna vetve akaratának, mint Péntek, a rabszolga, és éppúgy képtelen a vagyon megnövekedett termeléséből bármilyen részt is követelni, bármekkora és bármilyen okból jövő is legyen ez. És ami igaz egy emberről, igaz bármennyiről. Képzeljünk el tízezer Pénteket, akik valamennyien szabad emberek, valamennyien teljesen rendelkeznek önmagukkal és csak egy Crusoe-t, a sziget feltétlen urát. Amíg tulajdonjogát elismerik és ezt erőszakkal képes fenn is tartani, nem épp olyan tökéletesen ura-e ez az egy ember a tízezernek, mintha húsuknak és vérüknek törvényes tulajdonosa volna? mivel senki sem használhatná az ő szigetét az ő beleegyezése nélkül, következőleg senki sem dolgozhatnék, sőt nem is élhetne az ő engedélye nélkül. Ez a parancs: „El a birtokomról”, halálos ítélet volna. A sziget tulajdonosa arra a tízezer „szabad ember”-re nézve, akik a szigeten élnek, földesuruk vagy földi istenük, akit jobban félnének, mint bármely istenséget, amely vallásuk tanítása szerint fölöttük uralkodik. Mert mint egy skót földesúr mondta bérlőinek: „Bár az Úristen alkotta a földet, de én vagyok ura. És ha nem cselekesztek úgy, amint én mondom, eltakarodtok róla!”

A vagyon semmiféle növekedése sem képesítheti az ilyen szabad munkásokat arra, hogy a puszta megélhetésnél többre tartsanak igényt. A külkereskedelem szabaddá tétele, a munkamegtakarító gépek feltalálása, ásványi kincsek fölfedezése, dúsabban termő növények meghonosítása, az ügyesség növekedése csak egyszerűen azt az összeget növelné, amelyet földesuruk azért a kiváltságért követelne, hogy szigetén élhetnek és semmiképpen sem növelhetné azt, amit azok követelhetnek, akiknek munkájukon kívül nincs egyebük. Ha az égből esnék le a vagyon a szigetre, az is az övé volna. És hasonlóképpen mindama takarékosság, amely ezeket a tisztán munkásokat arra képesítheti, hogy olcsóbban éljenek, egyszerűen csak azt az adót növelné, amelyet ezek megfizetni, amaz pedig kicsikarni volna képes.

Természetesen senki sem használhat ki egy ilyenféle hatalmat teljességében vagy csak a maga számára. Egyetlen egy földesúr tízezer szegény bérlő, valamint egy úr tízezer rabszolga között csak olyan egyedül érezné magát, mint Robinson Crusoe Péntek megérkezése előtt. Az ember természeténél fogva társas állat és bármilyen önző is legyen az ilyen ember, mégis csak a saját társadalmi helyzetéhez közelebb álló társak után támad vágya. A természetes ösztön arra fogja bírni, hogy jutalomban részesítse azokat, akik kedvében járnak, az okosság pedig ráveszi, hogy tízezer Péntekje közül a befolyásosabbakat érdekeltekké tegye tulajdonjogának fenntartásában; a tapasztalat viszont meg fogja mutatni, ha ugyan a számítás rá nem vezeti, hogy nagyobb bevételre tehet szert, ha az erősebbeknek, ügyesebbeknek és szorgalmasoknak némi részt ad abból, amit munkájukkal előállítottak. De noha egy ilyen sziget egyetlen ura hajlandó volna kiváltságait adományozások, hosszabb időre szóló bérletek, szabadságok vagy járadékok által egy többé-kevésbé számos osztállyal megosztani, amely így mindama javítások előnyeiben részesülne, amelyek a vagyon termelését előmozdítják, mégis maradna egy osztály, az átlagos képességű pusztán munkásoké, akikre nézve az ilyen javítás semmiféle előnyt nem jelentene. És csak egy kissé kell szűken bánni a szigeten a munkára való engedély megadásával, hogy a lakosság kis százaléka állandóan az éhhalál szélén álljon, könyörögve, hogy munkaerejét használhassa, ez olyan versenyt támasztana, amelyben egymással vetélkedve, az emberek maguktól mindazt felajánlanák, amit csak munkájuk a puszta megélhetésen fölül termel, azért a kiváltságért, hogy dolgozhassanak.

Bizonyos elveket néha annál világosabban láthatunk, minél világosabban képzeljük el azok megvalósítását olyan viszonyok között, amelyek reánk nézve szokatlanok; tény azonban, hogy az a társadalmi rend, amely a jelenkori civilizációban olyan osztályt hozott létre, amely csak mások engedélye folytán dolgozhat és élhet, ilyen úton soha elő nem állhatott volna. Robinson Crusoe további kalandjainak olvasója emlékezhet, hogy Crusoe hosszú távolléte alatt, amint Defoe írja, Will Atkins vezetése alatt három angol gazember igényt támasztott a sziget tulajdonjogára, azt állították, hogy Robinson Crusoe nekik adta, és azt követelték, hogy a lakosok haszonbér fejében nekik dolgozzanak. Noha a spanyolok, valamint a békés angolok, akik szokva voltak otthon az épp ilyen természetű jogcímek elismeréséhez, amelyeket nem is más országba, de más világba költözött emberek nevében támasztottak, csak nevettek ezen a követelésen és mikor Will Atkins és társai továbbra is hangoztatták, addig tartották fogva őket, amíg csak ki nem verték fejükből azt a gondolatot, hogy mások dolgozzanak helyettük. Ha azonban a három angol gonosztevő hatalmába kerítette volna az összes lőfegyvereket, mielőtt kijelentette volna, hogy igényt tart a sziget tulajdonjogára, a lakosok talán kénytelenek lettek volna e jogot elismerni. Így egy földtulajdonos és egy nem földtulajdonos osztály keletkezett volna, amihez az egész lakosság néhány nemzedék alatt annyira hozzászokott volna, hogy azt vélte volna a természetes rendnek és ha idők folytán elkezdték volna gyarmatosítani a többi szigetet, ugyanazt az intézményt létesítették volna ott is. Már most, ami Crusoe szigetén ilyenképpen történhetett volna, ha a három angol gazember kezébe keríti az összes lőfegyvereket, szakasztott így esett meg nagyobb szabásban az európai civilizáció fejlődésében és esik meg folytatásként a világ többi részében. Így van azután, hogy civilizált országokban egy nagy osztályt találunk, amely, bár képes dolgozni, ki van rekesztve amaz elemek használatának jogából, amelyek a munkaképesség kihasználásához szükségesek és amely vagy kényszerül munkája eredményének egy részét földjáradékként átengedni, vagy olyan munkabérrel megelégedni, amely kevesebb munkája eredményénél, hogy az elemek használati jogát elnyerhesse. Egy ilyképpen gyámoltalan osztály mit sem nyerhet a termelő erő haladása által. Ahol ilyen osztály van, a közvagyon növekedése csak a megoszlás egyenlőtlenségének növekedését jelentheti. És bárha e törekvés némileg enyhíthető a munkásegyletek és hasonló szövetkezések által, amelyek mesterségesen csökkentik a versenyt, teljesen érvényesül azokra nézve, akik az ilyenféle szövetkezésen kívül vannak.

És, hadd ismételjem, a megoszlásban beálló növekedett egyenlőtlenség nemcsak azt jelenti, hogy azok tömege, akiknek munkaképességükön kívül egyebük nincs, nem osztoznak arányosan a vagyon növekedésében. Azt jelenti, hogy helyzetük úgy abszolút értelemben, mint viszonylag rosszabbul. Az ipari haladásnak természete — sőt valódi lényege azoknak a csodás erőknek, amelyeket az emberi feltalálás és fölfedezés tett szabadokká, hogy szükségképpen ártanak, ha nem használnak. Az erők magukban véve sem jók, sem rosszak. Jót vagy rosszat idéznek elő azoktól a viszonyoktól függően, amelyekben érvényesülnek. Olyan társadalomban, amelyben mindenki egyenlően használhatná az anyagi mindenséget, hatásuk csak áldássá lehetne. Azonban az olyan társadalomban, amelyben némelyeket az anyagi mindenség abszolút uraivá ismernek el, mások pedig adófizetés nélkül nem használhatják, az az áldás, amelyet az erők hozhatnának, átokká válik — tendenciájuk, hogy a függetlenséget lerombolják, az ügyességet fölöslegessé tegyék és a kézművest puszta munkaerővé változtassák, hogy mindent központosítsanak hogy az alkalmazottra nézve megnehezítsék, hogy saját urává legyen és hogy a nőket és gyermekeket egészségtelen, káros munkára szorítsák. Az a változás, amelyet az ipari haladás a munkás helyzetében létrehoz és amelyet csak a munkásegyletek tevékenysége korlátoz némileg, ugyanaz a változás, amely azt a rabszolgát, aki eddig kecskebőrruhás gazdájának változatos tevékenységében és kezdetleges kényelmében osztozott, olyan rabszolgává változtatja, ki a gyári termelésnek puszta eszköze. Csak hasonlítsuk össze a régi idők képzett kézművesét a mai koréval, aki csak etetője egy gépnek. Hasonlítsuk össze a régebbi kor amerikai farm béresét, aki társadalmilag egyenlő volt munkaadójával, a „cowboy”-jal, ki egyhangú életét csak az teszi élénkké, mikor a gulyát összeterelik vagy verekedésbe keveredik, vagy a „búzagyár” arató munkásával, ki barakkokban vagy csűrökben hál és néhány havi munka után mint „tramp” (csavargó) megy tova. Vagy hasonlítsuk össze Connemara vagy Skye szegénységét Belfast vagy Glasgow sokkalta nyomorultabb ínségével. Tegyük csak meg ezt az összehasonlítást és aztán mondja meg bárki is, hogy azokra nézve, akik csak életük puszta fenntartásáért adhatják el munkájukat, nem sötét képet tüntet-e fel legnagyobb ipari haladásunk. És hogy a munkamegtakarító találmányoknak vagy reformoknak ilyen hatást kell kifejteniük egy olyan társadalomban, ahol bolygónkat magántulajdonnak ismerik el és hol a világra jövő gyermekektől e bolygó használatának minden joga meg van tagadva, hacsak a jogcímet nem veszik vagy nem öröklik valamely holt embertől, ezt világosan láthatjuk, ha a munkamegtakarító találmányokat elképzelhető legteljesebb megvalósulásukban képzeljük el. Ha megfontoljuk, hogy a munka célja a szükségletek kielégítése, az a felfogás, mintha a munkamegtakarító találmányok a munka termékenyebbé tétele által ínséget okozhatnának, képtelennek látszik. De ha a találmányokkal annyira mehetnénk, hogy képesek volnánk javakat munka nélkül előállítani, ugyan mi volna ennek hatása arra az osztályra, amely munkaerején kívül mit sem mondhat magáénak és amely, bár bővebben legyen vagyon, mint valaha volt, sohasem részesülhet benne munkaereje áruba bocsátása nélkül? Nem azt jelentené-e ez, hogy annak értéke, amit ez az osztály eladhat, nullára van leszállítva, hogy minden elképzelhető gazdagság közepette szegényekké lettek, hogy még a szegényes megélhetés lehetőségének eszközeitől is megfosztották őket, hogy rá vannak utalva a koldulásra vagy éhenhalásra, ha lopni nem tudnak? A találmányok ilyen pontot soha nem érhetnek el, de ebbe az irányba törekszenek a modern találmányok. És nem nyújtja-e ez némi magyarázatát a csavargók és szegények hadának, valamint az ínség és éhség okozta haláloknak a gazdagság kellő közepette?

Annyi bizonyos, hogy a vámvédelem eltörlése növelné a vagyon termelését. Azonban a jelen viszonyok között a vagyon termelésének növekedése is átokká válhat — eleinte csak a munkásosztályra, végül pedig az egész társadalomra nézve. Nem igaz-e hát akkor, kérdezhetné valaki, hogy a vámvédelem azáltal, hogy legalább csökkenti a kereskedelemnek azt a szabadságát és kifejlődését, amely olyan lényeges a modern ipari folyamatok teljes érvényesüléséhez, kedvező a munkásosztályra nézve? Úgy gondolom, hogy a vámvédelem ereje a munkások között ilyenféle bizonytalan érzelmekből ered. Az én válaszom tagadó volna. Nemcsak, hogy a vámvédelem, amely csak a termelő tőkések védelme az idegen verseny ellen a honi piacon, a monopólium és egyenlőtlenség felé irányuló tendenciával bír, de képtelen a modern találmányok és haladás központosító törekvését megakasztani. Ha ezt a vámvédelem által akarják elérni, nemcsak a külkereskedelmet kell eltiltanunk, hanem a belkereskedelmet is meg kell szorítanunk. Nemcsak a munkamegtakarító találmányok bármilyen új alkalmazását kell megtiltanunk, de meg kell akadályoznunk a legfontosabb, már használatban levők alkalmazását. Szét kell rombolnunk a vasutat és vissza kell térnünk a csónakhoz és szekérhez; el kell vágnunk a távíróvezetéket és a postakocsira kell bíznunk magunkat; sarlóval kell az aratógépet helyettesítenünk, tűvel a varrógépet, kézi szövőszékkel a gyárat; egy szóval, mellőznünk kell mindazt, amit egy század találmányai számunkra nyújtottak és azokhoz az ipari eljárásokhoz kell visszatérnünk, amelyek száz év előtt voltak. Ez épp olyan lehetetlenség, mint, egy csirkére nézve, hogy visszabújjon a tojásba. A férfi aggá és gyermekessé lehet, de ha egyszer férfikorát elérte, nem lehet újból gyermekké. Nem, a társadalmi javulás reményének útja nem hátrafelé hanem előre van.