A szabadságjogok manapság nem a legnagyobb becsben állnak a világban, ez azonban nem jelenti azt, hogy azok nem igazi nagy értékek. Visszaesések mindig vannak a társadalom életében, de az egyszer kivívott szabadságjogok, vagy mint a francia forradalomban mondották, emberi jogok többé el nem enyésznek, hacsak maga a társadalom is el nem pusztul, amire szintén sok példa van a történelemben.
A szabadságjogok között első helyen áll az adásvétel szabadsága, a szabad érték- és áruforgalom az egyének és az államok között. Az államon belül ennek, az emberi jogok sérelme nélkül, egyéb korlátja nem lehet, mint amit egy liberális iparrendészet magával hoz; az államok egymás közötti viszonyában pedig csak olyan korlátok férnek össze ezzel a szabadsággal, amelyek megakadályozzák, hogy külföldi áruk kevesebb adóval terhelten jöhessenek itt forgalomba, mint amilyennel a hasonló árukat idehaza terhelték, vagy olyan korlátok, amelyeket a rendészeti, egészségi stb. szempontok — valóban és őszintén — indokolnak.
Ilyen ideálisan szabad árucsere azonban sehol sincsen az országok között. Régi sötét korszakok emlékeképpen él az államokban a vámok intézménye. Az ököljog korában az áruknak egy helyről más helyre való szállítása mindig azzal a veszedelemmel volt egybekötve, hogy garázda várurak, hatalmaskodó fegyveres rablók elrabolják. Miután azonban ilyen körülmények között forgalom nem fejlődhetett volna ki, vagy ha kifejlődött, úgy hamarosan és teljesen meg kellett volna szűnnie, ami a rablónak az érdekeivel is ellenkezett volna, kézenfekvő volt az a megoldás, hogy az ilyen hatalmasok ne rabolják ki azokat, akik árut szállítanak, sőt minden rablót távol tartsanak arról a területről, amelyre hatalmuk kiterjed, ennek ellenében pedig a területükre érkező áruk után váltságdíjat, vámot kapjanak.
Ez lehet a vámok eredete, és ennek a vámszedésnek a joga a többi felsőbbségi, hatalmi joggal együtt, csak a feudális kiskirályok megfékezése után, a történelem folyamán apránként szállott át a kialakult államhatalmakra. Mikor pedig a vámok intézménye már meg volt honosítva minden hatalmasságnak, amely az emberektől adót akart szedni, szinte önként kínálkozott a vámszedés, mint a legkevésbé észrevehető adóztatási mód. Nagyon találóan mondja Henry George, hogy ha az állam a boltok ajtajába odállítana egy pénzbeszedőt, aki senkit se engedne az üzletből távozni, mielőtt egy bizonyos összeget le nem fizetett, ebből csakhamar mindenütt nagy verekedések támadnának. Ámde ugyanazok az emberek, akik ezt az eljárást tűrhetetlennek találnák, nyikkanás nélkül, sőt anélkül, hogy tudomásuk volna róla, a legjobb indulattal fizetik le ugyanazt az összeget vagy annak sokszorosát is az áruk felemelt árában, amelyben benne van a vámhivatalban beszedett vámok összege. Ez az adószedésnek az a módja, amit az angolok úgy hívnak, hogy „megkopasztani a libát anélkül, hogy gágogna.”
A vám azonban önmagában véve csupán a megadóztatás egy formája, és merőben különböző valami attól, amit védővámnak nevezünk. A vámszedés ősi intézmény, a védővám azonban aránylag új keletű fogalom, és a legáltalánosabban elterjedt, de egyszersmind legveszedelmesebb babona, amely alatt az emberek valaha is szenvedtek. Amikor azt mondjuk, hogy aránylag újabb keletű, nem akarjuk azt állítani, hogy bármelyik ilyen vámnál is meg lehetne állapítani, hogy pontosan mikor kezdődött. Sőt ellenkezőleg, mint minden társadalmi intézmény és minden eszme: addig követhető visszafelé a századok homályába, míg végül elvész az eredete anélkül, hogy meg lehetne állapítani: hol látott először napvilágot.
Amikor a védővámokról akarunk beszélni, a legelső, amire figyelmeztetni kell az olvasót, hogy egyetlen pillanatig se higgye, hogy mert ez az intézmény az egész világon meg van honosítva és egész könyvtárakat írtak össze a védelmére, ebből most már az következik, hogy bizonyára okosság és igazság a vámvédelem. Az, hogy valamit általában hisznek az emberek, egyáltalán semmit se bizonyít annak helyessége mellett. Még az egész emberiség emlékezetében élnek azok a borzalmas és évszázadokon keresztül tartó háborúk, amelyeket a vallási és felekezeti kérdés miatt vívtak az emberek, és amelyekben több emberi élet és több érték pusztult el, mint a többi összes háborúban együttvéve. Ma már mint balga tévedéseken mosolygunk azokon a tételeken, amelyeknek igazságát milliónyi ember az életével pecsételte meg. És van-e még épeszű ember a világon, aki hinné azt, hogy boszorkányok vannak, akik éjjelente seprűnyélen vagy piszkafán lovagolnak titkos gyülekezőhelyekre, ahol rémes kotyvalékokban lakmározva beszélnek meg mindenféle gonosz terveket — tehenek tejének elapasztását, hízódísznók elhullását, tűzvészt, vízáradást, szárazságot, jégverést és hasonló egyebeket? Pedig még csak a közelmúltban, oly időben, amelyet a legújabb kor megjelölésével ismer a történelem, amelyben napjaink egész kultúrájának az alapjai már le voltak rakva, túl a reneszánszon, túl a reformáció korán, harmadik öregapánk idejében még egészen általános volt a boszorkányhit, annyira általános, hogy az államok hivatalos igazságszolgáltatásával tűzhalálra ítéltek ilyen szerencsétlen öregasszonyokat. Nem holmi ostoba analfabéták, hanem koruk egész tudományának magaslatán álló művelt bírák. Az európai jogtudomány egyik híres alakja, Carpzovius, eldicsekszik vele, hogy ő maga több mint 20000 halálos ítéletet hozott boszorkányperekben, és Szegeden ott áll annak a Dugonicsnak a szobra, akinek az édesanyját még mint boszorkányt megégették. Ennyire közelmúlt az a nevetséges babona, amely előtt ma értetlenül és bámulva áll a legelhagyatottabb pásztorlegény is.
Se az ne befolyásolja tehát az ítéletet, hogy a védővámok intézménye általános, se az, hogy igen kiváló okos emberek is vannak a hívei között, sem pedig az, hogy a hivatalos államhatalom ereje áll mindenütt a rendelkezésére. Az állam, mint olyan, mindig századokkal kullog a világ haladása után. Valamikor minden kétséget kizárólag az államok egymás közötti viszonyában is ugyanazok a szabályok lesznek érvényesek, amelyeket a művelt, jó és tisztességes emberek tartanak kötelezőknek egymással szemben. De ma még ez nincsen így. Nem egészen ugyanolyan erkölcsök uralkodnak ugyan az államok közötti viszonyban, mint a vademberek között, mert a haladás ezen a téren is produkált eredményeket, de aligha túlzás azt mondani, hogy úgy körülbelül a középkor elején élő emberek moralitásánál tartanak ez idő szerint az államok. Egyszer egy kicsikét jobb a helyzet, egyszer egy kicsikét rosszabb, mint például ez idő szerint, de általánosságban igen messze van még a világ attól, hogy az államközi viszonyokban akár csak a középszerűen értelmes, gyengéd és becsületes emberek felfogása legyen irányadó.