Sem elméletben, sem gyakorlatban nem fér hozzá kétség, hogy egy eredményt kisebb energiakifejtéssel elérni éppen úgy érdeke egy országnak, mint az egyénnek és az egész világnak. Ha hátrányos Péterre vagy Pálra két napi munkáját áldozni azért, amit egy napi munkával is meg lehet szerezni — pedig senki se tagadja, hogy ez hátrányos — úgy nem lehet az előnyös a Péterek és Pálok összességére, magára az országra sem.
Már pedig védővámok által ipart növelni, az annyit jelent, mint kényszeríteni az embereket, hogy növeljenek ipart azáltal, hogy drágábban veszik meg a belföldi termelőtől azt, amit a külföldi termelőtől olcsóbban megvehetnének. Egy ideig a védővámosok próbáltak vitázni afölött, hogy vajon csakugyan megdrágítja-e a védővám a védett cikkeket, de ma már jóhiszemű védővámos és olyan, aki szégyell abszurdumokat beszélni, nem tagadja többé a védővám drágító hatását. Hiszen tulajdonképpen mivel védene a védővám, ha nem azzal, hogy képessé teszi a honi termelőt magasabb árak elérésére? „Azt állítani, hogy a védővám úgy támogatja a honi termelőt, hogy nem emeli az árakat — mondja Henry George — éppen annyi, mint azt állítani, hogy úgy támogatja, hogy semmit se tesz érte“.
Ámde ha iparfejlesztésről van szó, három kérdést kell eldönteni.
Az első kérdés, hogy van-e iparra egyáltalán szükség? Erre a kérdésre bátran adhatnánk azt a választ is, hogy nincs szükségünk iparra, hanem csak azokra a szükségleti cikkekre, amelyeket az ipar előállít. Nem azért fogyasztunk mi iparcikkeket, hogy ezáltal lehetővé tegyük az ipar létesülését és fennállását, hanem előbb adva voltak a mi szükségleteink, amelyek kielégítésére létesültek azután az iparok. Nagyon jó az miránk nézve, hogy létesültek, de végül is mi voltunk előbb, és az ipar csupán a mi szükségleteink folyománya. Az ipart tenni meg a célnak, bennünket pedig arra kényszeríteni, hogy áldozatok árán is létesítsünk olyan ipart, amelynek létezése nélkül könnyebben, olcsóbban, kisebb erőfeszítéssel elégítjük ki szükségleteinket: ez a dolgoknak feje tetejére állítása. Nekünk igenis nincs szükségünk iparra, hanem csak iparcikkekre. Iparra csak akkor, ha bennünket a legelőnyösebben tud ellátni mindazzal, amire szükségünk van. Amelyik ebben a versenyben a pálmát elviszi, az az ipar szükséges, a többi pedig teljesen fölösleges, legyen az belföldi vagy külföldi vagy akárhova való.
Jól tudom, hogy a vámvédők észjárása ezt a beszédet valóságos istenkáromlásnak tartja, szívtelennek és főképp hazafiatlannak. Hogyan, hát az semmi áldozatot nem ér — mondják — ha az országban ipart fejlesztünk és aztán létrehozzuk a kultúrának mindazokat az áldásait, amelyek csak az indusztrializmus kísérő jelenségei? Nem élvezzük-e ennek a fejlett állapotnak az áldását valamennyien, még a legkisebb falvak lakói is? Nem leszünk-e ezzel mindannyian gazdagabbak és a földi örömök nagyobb tömegének élvezői?
Erre a kérdésre is Henry George adta meg a legfrappánsabb választ. Azt mondja:
Képzeljünk el egy száz szavazattal bíró falut. Képzeljük el, hogy két falubeli ember ilyenféle javaslatot tesz: Szeretnénk benneteket, polgártársak, gazdagabbnak látni és e célból a következő tervet hozzuk javaslatba. Adjátok meg nekünk azt a kiváltságot, hogy a faluban mindenkire napi öt cent adót vessünk ki. Senki se érezné meg nagyon ezt az adót, mert hiszen egy feleséges és nyolc gyermekes családapánál is mindössze potom ötven centre rúgna naponta. Ámde ez a csekély adó falunknak két gazdag embert ad, akiknek költeni való pénzük lesz. Egyszerre majd elkezdünk megfelelő módon élni, kibővítjük házainkat, feljavítjuk földjeinket, fogatokat tartunk, szolgákat fogadunk, zsúrokat rendezünk és minden üzletben bőven vásárolunk. Ez élénkítené a forgalmat és a munka után való nagy keresletet okozna. Ez viszont nagyobb keresletet teremtene a mezőgazdasági termékek után, ami a környékbeli gazdákat arra képesítené, hogy árucikkekre és ipari munkára többet költhessenek. Ilyen módon azután valamennyien gazdagok leszünk.
Azt mondja Henry George, hogy nincs sehol a föld színén olyan falu, amelynek a népe ilyen tervekre hallgatna. Hát falu talán nincs is, de az országok valamennyien hallgatnak ilyen tervekre. Mert az a követelmény, hogy mi valamennyien fizessünk valakinek azért, hogy az képes legyen nekünk cipőt vagy ekét gyártani, holott nélküle olcsóbban kaphatnánk cipőt vagy ekét, ez a legparányibb mértékben sem különbözik a Henry George példájában felhozott ajánlattól.
Ámde tekintsünk el a józan ész igazságától és koncedáljuk, hogy igenis szükség van a belföldi ipar kifejlesztésére. Ez esetben felmerül a második kérdés, hogy vajon vámvédelem nélkül nem fejlődhet-e az ipar? Ha azt kellene felelni erre a kérdésre, hogy nem fejlődhet, úgy ennek nem lehetne más oka, mint az, hogy azért nem fejlődhet, mert a már kifejlődött, erős külföldi ipar mellett nem tudja megállni a helyét. És ebben a "külföldi" szónak nincsen semmi jelentősége, hanem csak a "kifejlődött" és "erős" szavaknak. Egészen világos, hogy ha valamely gyár a hatalmas versenytárs miatt nem tud lábra kapni, akkor ugyanabban a helyzetben van, akár külföldi, akár belföldi a hatalmas versenytárs. Ha tehát igaz volna, hogy a külföldi versenytárs miatt nem fejlődhet ki a honi gyár, ami a vámvédelmet indokolja, akkor igaznak kellene lennie annak is, hogy a belföldi hatalmas versenytárs miatt sem fejlődhet. És ezt már módunkban van ellenőrizni, hogy igaz-e, mert ez ellen nincsen védelem, ami az ellenőrzést megakadályozza. És ha ilyen irányban vizsgáljuk a dolgokat, meggyőződhetünk arról, hogy ez nem igaz. Naponta látunk hatalmas nagy gyárak mellett ugyanolyan szakmákban apró kis üzemeket létesülni, amelyek az alapítójuk képessége, kitartása, szerencséje, ügyessége és mindenféle egyéb körülmény révén többé-kevésbé jól boldogulnak, és egy részük idővel épp olyan naggyá lesz, mint a versenytárs, amely mellett létesült. Bámulattal szereztem erről meggyőződést egyszer Párizsban jártomban, amikor véletlenül észrevettem, hogy az óriási Louvre-áruház közvetlen szomszédságában van egy kis boltocska, amelyben csupa olyan holmit árulnak, amit a Louvre-áruházban is lehet kapni. És ez a kis kulipintyó szilárdan állta az idők viharát akkor is, amikor a Louvre-áruház zavarokkal küzdött és ingadozott.
Ha az iparfejlesztéshez az szükséges, hogy a kezdő ipar védelmezve legyen a konkurrencia ellen, úgy a közelség miatt és mindenféle érintkezési akadályok hiánya folytán a belföldi erős versenytárs létezése még sokkal inkább lehetetlenné kell hogy tegye az új ipari üzem keletkezését, mint a külföldi. Mert e teória szerint minél védettebb helyzetben van egy hely, annál alkalmasabb ott a talaj az ipar fejlődésére. Már pedig a távolság és a közlekedés egyéb akadályai elsőrendű védelmi tényezők. Eszerint amikor Debrecen 10 napi járóföldre volt Pesttől, akkor ennek a körülménynek Debrecenben önállóan kellett ipart fejlesztenie, mert a nagy távolság és magas szállítási költség ezt így hozza magával. Mikor pedig a vasút megépítése és tökéletesítése által Debrecen 4 órányi távolságba került Pesttől, akkor ott minden iparnak meg kellett halnia a pesti hatalmas üzemek mellett. Így volt? Tudjuk, hogy éppen megfordítva: azóta fejlődött az ipar Debrecenben.
De a történelem példái is azt bizonyítják, hogy a külföld versenye nem csak hogy nem nyomja el, hanem egyenesen fejleszti a termelést. A mezőgazdaságra vonatkozóan Conrad állapítja meg, hogy nem a magas vámok idejében tette a legnagyobb haladást, hanem az alacsony árak nyomása alatt, és az angol mezőgazdaság se szigorú védővámok alatt látta fellendülésének legnagyob fokát, hanem csak a vámok eltörlése után úgy, ahogyan azt Cobden megjövendölte. De ugyanezt a szabályt igazolják a magyar mezőgazdaság eredményszámai is. A védővámok fokozhatták a termelők jövedelmét a többi lakosság rovására, de nem fokozták a termelést, a javak bőségét, amely a jólétnek csak más szavakkal való kifejezése.
Talán nincsen a világon iparág, amely oly speciális hírnévre emelkedett volna, mint az angol posztóipar. És ennek az iparágnak a fejlődése és diadala egyáltalán nem igazolja a védelem szükségét, sőt a legfrappánsabb példa az ellenkező irányban. Angliában az egész gyapjúipar már ősidők óta védve volt. Már 1261-ben eltiltották a külföldi szövet viselését. 1608-ban pedig a már akkor lábrakapott merkantilrendszer befolyása alatt, amelynek alapelve volt, hogy semmiért sem szabad pénzt kivinni, amit odahaza is előállíthatnak, eltiltották a festetlen szövetnek, vagyis a félgyártmánynak kivitelét, ily módon kényszerítve a gyárosokat, hogy az olyan árukat, amelyeket teljesen el lehet készíteni az országban, ne készíttessék el külföldön. És amikor ez se használt semmit, mert az angol szövetipar emellett is folytonosan hanyatlott, akkor szigorú gyapjúkiviteli tilalmat léptettek életbe, hogy a gyárosok olcsó nyersanyaghoz jussanak.
E védő rendszabályok hatása alatt tehát az angol szövetipar ugyebár az évszázadok során elérte fejlődésének azt a csodálatos fokát, amelyet még ma is elfoglal? Vaskos tévedés! Az angol szövetipar századokon keresztül csak sinylődött, és egyáltalán nem volt vezető szerepe a világon. A francia posztó magasan fölötte állott úgy minőség, mint a minta ízlésessége tekintetében. Ez okból az általános és még ma is világszerte csalhatatlannak tartott recept szerint tilos volt francia posztót bevinni Angliába. 1786-ig tartott ez az állapot, amikor Pitt kereskedelmi szerződést kötött Franciaországgal, és ebben a szerződésben némi könnyítés történt a francia posztó behozatala javára. Az angol posztógyárosok szívettépő jajveszékelésbe törtek ki, ámde a szerződésen nem tudtak változtatni és — két év leforgása alatt az angol posztó, amely évszázadokig el volt maradva a francia posztó mögött, minden tekintetben utolérte azt. És ekkor kezdődött meg az a nagyméretű posztókivitel Angliából, amely idővel odafejlődött, hogy a posztó valósággal angol specialitássá lett az egész kultúrvilágban.
Ugyanilyen elmaradott volt az angol selyemipar is a francia és a német selyem mögött mindaddig, amíg védve volt. Ellenben amikor 1825-ben a védelmet eltörölték, akkor öt év alatt nagyobb haladást tett, mint a megelőző egész évszázad alatt. A Franciaországból való behozatal nemcsak hogy rohamosan csökkent, hanem Franciaország kivitele ebből a cikkből általában kisebb lett a következő esztendőben, míg Angliáé folytonosan növekedett.
Nagy Frigyes vámrendszere a külföldi áruk behozatala tekintetében a legszigorúbb tilalom rendszere volt, amelyet valaha is megvalósítottak. A kerek behozatali tilalom volt az általános szabály. Emellett a nyersanyag kivitele is tilos volt és a kormány maga létesített óriási nyersanyagraktárakat, amelyből a gyárosok bevásárlási áron kaphatták az anyagot. A készárura azután kiviteli prémiumok voltak, úgyhogy ez valóban olyannyira tökéletes rendszere volt a szokványos iparfejlesztési politikának, amilyet még soha sehol meg nem valósítottak se azelőtt, se azóta. Csak egy baja volt, hogy az ipar sehogyan sem akart fejlődni tőle, sőt valósággal sinylődött, és nem volt képes még a szász iparral se megbirkózni a versenyben. Egy félszázadnak kellett elmúlnia, amíg ugyanabban a Poroszországban rájöttek, hogy az iparfejlesztésnek egyetlen megbízható eszköze a szabadkereskedelem.
Már a bevezető részben rámutattam, hogy a porosz tudósok érdeme a közszellemnek ez a felébresztése, de különösen Krausznak Königsbergi előadásai nyitották ki az államférfiak szemét. Azt is említettem már, hogy az nem ment könnyű szerrel. Mihelyt a kérdés vita tárgya lett, óriási szellemi torna kezdődött a két nézet képviselői között. Doenniges azt mondta, hogy a védővámos állásponton levő tudósok és államférfiak is kiválót produkáltak e viaskodásban, melyben századokra kimerítették mindazt, amit emberi agy e téma körül kitermelhet. Míg ellenben mindaz, amit az úgynevezett praktikusok, a berlini és sziléziai gyárosok produkáltak ebben a vitában, unalomig ismételt, kézzelfogható tévedések halmaza volt.
A legmeggyőzőbb érvük akkor is az volt, ami ma is minden időben, hogy az angolok majd áron alul fogják elárasztani a piacot, és hogy már a behozatali tilalom megszüntetésének puszta híre is megrendítette az egész porosz gyapjúipart, amely e csapást soha többé ki nem fogja heverni. Pontosan azt mondták, amit ma is naponta hallunk, hogy az az aritmetikai tétel, hogy előnyösebb a külföldről olcsóbban venni, mint a belföldön drágábban vásárolni, csak ott helyes elv, ahol a tőkék még nincsenek elhelyeződve, vagy ahol könnyűszerrel átvihetők egyik termelési ágból a másikba, de végzetes módon helytelen ott, ahol - mint Poroszországban is - a külföldi olcsóbb áru szabad versenye folytán a gyárakba fektetett tőke egyszerűen megsemmisülne, a munkások legnagyobb része pedig a szegényházakba kerülne. Pedig ez volna az angol iparcikkek szabad versenyének borzalmas következménye.
Szóval teljesen ugyanaz a nóta, melyet még ma is hallunk minden hangszeren. Csak a hatás nem volt ugyanaz, mert a porosz államtanács felelete azzal rekesztette be a vég nélküli vitát, hogy 53 szóval 3 ellen kimondotta azt az alapvető elvet, amely szerint csakis az az iparűzés indokolt és valóban előnyös az országra, amely a külfölddel való szabad versenyben is meg tud állni. És nem kevésbé találóan fogalmazta meg ezt a tételt Baden zseniális államférfia, a kitartásában és meggyőződésének törhetetlenségében csak Cobdenhez hasonlítható Nebenius, aki az egész Németországra szóló szabadkereskedelem eszméjét propagáló emlékiratában, amelyet az 1819.-i karlsbadi konferencia elé terjesztett, azt írja:
Ahol az ipar és kereskedelem számára mesterségesen, az árakat emelő védővámokkal nyitnak forrásokat, ott a termelők és gyárosok semmi egyebek, mint olyan szegények, akiket közköltségen, vámok által tartanak el, mert önmagukat nem tudják eltartani. És az ebből származó minden hátránynak mértani haladvány szerint kell növekednie, minél kisebb az ország, amely határait vámsorompókkal körülkeríti.
Bár — mint említettem — a kormány nem hallgatott a gyárosok kétségbeesett jajveszékelésére, azért egy kicsit mégis tartott tőle, hogy rázkódtatásokat fog előidézni a hirtelen átmenet, Ezért a jelentkező bajok orvoslására 50.000 tallért tartalékolt, hogy abból segélyezze a munkásokat, akik majd munka nélkül fognak maradni. Ugyebár ott, ahol ennyire készen állanak a pénzosztogatásra, nem kell nagyon biztatni az embereket, hogy jelentkezzenek a markukat tartani. És mi történt? Nemcsak az, hogy egyetlen fillért nem kellett az 50.000 tallérból igénybe venni, hanem az történt, hogy a szövőszékek száma 1819 és 1825 között 60%-kal szaporodott.
Ugyanilyen tanulságot szerzett Németország a fonógyárakkal is, amelyek a napóleoni kontinentális zár ideje alatt, amikor Anglia el volt zárva Európától, százszámra keletkeztek Németországban, de a szakértők egybehangzó vallomása szerint ez nem nyereség, hanem valódi szerencsétlenség volt az országra nézve. Mert ezek a konjunktúra által létesített és védelmezett gyárak olyan felületes berendezésű és olyan rosszul vezetett intézmények voltak, amelyek majdnem tönkretették a német fonal hírét. Napóleon bukása után mindezek a tiszavirágok is elhullottak, és csak azok maradtak fenn, amelyek versenyképesek voltak. De nemcsak ez volt a tanulság, hanem az is — és ez az, ami jellemzőbb és fontosabb a mi szempontunkból, — hogy ezek a versenyképes üzemek éppen ott fejlődtek ki, ahol kezdettől fogva legjobban ki voltak téve a külföldi versenynek, nevezetesen Szászországban, a rajnai tartományokban és különösen Svájcban.
Ugyanez történt Németországban a selyemiparban is, amelynek szintén gyors pusztulását jósolták a szabadkereskedelem következményeképpen, és 1818 után hirtelen, úgyszólván hónapok alatt csodálatraméltó módon fellendült.
És nem láttuk-e ugyanezt a jelenséget a saját magunk tapasztalatából? Magyarország valósággal klasszikus példája annak, hogy a szabadkereskedelem és a külföld szabad versenye nem akadálya az ipar fejlődésének. A földművelés alacsony nívóján álló, semmiféle iparral nem rendelkező, primitív gazdasági fokon élő ország volt Magyarország, amikor itt 1867-ben az önálló állami lét újra elkezdődött. És dacára annak, hogy a világ egyik legfejlettebb ipari államával, Ausztriával, Csehországgal, Stájerországgal szemben semmiféle vámvédelmünk nem volt, Magyarországon az ipar kielégítően fejlődött, és évről évre a lakosságnak egyre nagyobb százaléka volt a gyáriparban foglalkoztatva.
Erre azt mondják a védővámosok, hogy igen ám, de az Osztrák–Magyar Birodalom mint olyan igenis élvezett vámvédelmet. Ámde aki csak egy pillantást vet Magyarország behozatali statisztikájára, rögtön tisztába van vele, hogy ennek az ellenvetésnek semmiféle alapja nincsen. Hiszen Magyarország behozatalának elenyészően csekély része volt külföldi; túlnyomó részben Ausztriától vásároltuk iparcikkszükségletünket, és ha vele szemben nem volt védelmünk, úgy mellette nem fejlődhetett volna ipar Magyarországon. Ha mégis oly szépen fejlődött, pontosan a kultúra gyarapodásának, a népesség szaporodásának és a tőke megtakarításának arányában, úgy ez világos bizonyíték arra, hogy a vámvédelem hiánya nem akadálya az ipar fejlődésének.
Hiszen ha vámvédelemmel ipart lehetne fejleszteni, és az iparnak minél nagyobb fejlettsége mindenütt a kívánatos állapot, akkor miért nem vonjuk le ennek az egyszerű szabálynak minden konzekvenciáját? Miért nem létesítünk kisebb és kisebb vámterületeket, minden ilyen apró területen szabad folyást engedve a vámvédelem csodatevő hatásának? Miért nem csinálunk önálló vámterületet minden megyénkből, hogy valamennyi kifejlessze a saját iparát? Miért látszik ez a terv mindenki előtt oktalan badarságnak? Ha megtörténne az az eset, hogy minden megyénket megszállná valami hatalmasság, és mindegyik önálló ország volna, akkor azonnal, éspedig nem politikai, hanem gazdasági iparfejlesztési okokból tartanák elengedhetetlen szükségletnek a védővámokat, és mondanák azt, amit Schwarzburg-Sonderhausen mondott 1818-ban, hogy sohasem fognak lemondani a védelmi vámokban rejlő szuverenitás gyakorlásáról a nagyobb gazdasági boldogulásuk érdekében.
Sajnos módunkban van ebben a szomorú abszurdumban a valóságban is gyönyörködni. A győri és zsolnai posztógyárak, a budafoki és losonci zománcedénygyárak, amelyeknek nem jutott eszébe egymással másképpen versenyezni, mint a minőség javításával és a termelés tökéletesítésével, amelyeknek egymás mellett való létezését, mint valamennyiünkre nézve örvendetes dolgot regisztráltuk állandóan, most egymás ellen vámvédelmet követelnek és azt mondják, hogy enélkül nem tudnak élni és fejlődni; az, ha nem védik meg ez ellen, és ez, ha nem védik meg az ellen. És ezt itt is és ott is mindenki természetesnek tartja, mégpedig nem politikai szempontból, mert arról itt most nincs szó, hanem természetesnek tartja gazdasági szempontból. Természetesnek tartják, hogy emez amannak a versenye miatt, és amaz emennek a versenye miatt nem tud exisztálni, és e felfogás alapján a kormányok itt is és ott is készséggel adják meg a védelmet a másik ellen védővámok, vagy esetleg behozatali tilalmak formájában.
Egész Franciaország, azaz a francia újságok, a gyárosok és a politikusok vámvédelmet, sőt teljes behozatali tilalmat követelnek a német Ruhrvidék ipara ellen, mert ha onnan szabadon, vagy csupán alacsony vámokkal, és nem védővámokkal terhelve jön be az iparcikk Franciaországba, akkor a francia ipar nem boldogulhat, mert az idegen munka termékei elárasztják az országot. És egyszer csak francia csapatok megszállják a Ruhrvidéket és elszakítják Németországtól, úgyhogy most már szabadon, teljesen vámmentesen jutnak a Ruhrvidék iparcikkei azokra a helyekre, ahol olyan nagyon nagy veszedelemnek mondták a bejövetelét. És ekkor, miután a védekezésnek nincs meg többé a módja, nem is jut többé eszébe senkinek szerencsétlenségnek tartani a Ruhrvidék gazdagságát és ipari fejlettségét. Ha véglegessé válik a helyzet, rövid idő múlva már a szászországi gyárosok fognak védővámot követelni a ruhrvidéki gyárak ellen, mint ahogy követelték 1914-ig a francia gyárosok Elszász-Lotharingia ipara ellen, amely ellen most már — mivel nem lehet — nem követelnek, ellenben most már a német gyárosok követelik ezt a védelmet, mint ahogy követeli a győri posztógyár a zsolnai posztógyár ellen és a zsolnai a győri ellen, mióta a trianoni béke egy határvonalat húzott közéjük. Őtőlük azonban ezt se rossz néven venni, se csodálni nem lehet, mert hiszen ők mind mozgósították volna az államhatalmat egymás ellen akkor is, amikor egy ország területén működtek, ha az lehetséges lett volna. Rossz néven venni és csodálni az ilyen követelést csak azoktól lehet, akik gondolkodás nélkül felkarolják ezeket a kívánságokat, és a tömegerő hatalmával keresztülviszik a megvalósításukat a saját érdekeik és az ország érdekei ellenére. Hogy valójában a gyárosoknak se érdeke ez, erről néhány példából volt alkalmunk fentebb meggyőződni. De ezeket legalább a pillanatnyi érdek káprázata menti a tisztán nem látás bűnének vádja alól. De mivel lehetne felmenteni azokat, akik önmagunk rovására fogadnak el és dicsőítenek kártékony babonákat?
Ez a könyv nem akar elméleti fejtegetések útvesztőibe tévedni, és ezért az egyszerűség kedvéért mint tényt fogadjuk el Adam Smithnek azt a megállapítását, amely nem vitás a közgazdaságtanban, hogy egyetlen ország általános ipara sem haladhatja meg azt a mennyiséget, amelyet az illető ország foglalkoztatni tud. A vámvédelem és a kereskedelem mesterséges szabályozása tehát csak egyik irányból más irányba terelheti ugyanazt a tőkemennyiséget. Amit egyiknek odaad, azt a másiktól elveszi. Ha egyiket hirtelen fejleszti, úgy az ehhez szükséges erőt másoktól elveszi. Csakhogy ahova hirtelen odahordja, annak a növekedése azonnal szemmel látható, míg a számtalan részre megoszló hiányok a többieknél láthatatlanok. Ha a vámvédelem folytán többet kell fizetnünk a vasipari cikkekért, ennek következtében hirtelen fellendül a vasipar, azonban kevesebb pénzünk fog maradni egyéb iparcikkekre, és így az azokat előállító iparoknak feltétlenül vissza kell ilyen arányban fejlődniük. Aki ezt kétségbe vonja, az egyszerűen a kétszer kettővel veszi fel a harcot.
Már pedig mint már említettem, sem elméletben, sem gyakorlatban nem kétes, hogy valamely országnak az érdeke ugyanaz, ami minden embernek és az egész világnak: hogy a lehető legkisebb erőkifejtéssel a lehető legnagyobb eredményt érje el. Ennek az elvnek az alapján minden társadalomban és minden időben lesznek ide-oda tolódások. Hol ide fog a tőke törekedni, hol oda, ahogyan a feltételek az egyik vagy a másik termelési ágban javulnak vagy romlanak, és ilyen arányban ezután hol az egyik, hol a másik termelési ág lesz virágzóbb állapotban. Tévedések persze nincsenek kizárva. Csak az a kérdés, ki tudja azt helyesebben megítélni, hogy hova kell a tőke erejének fordulnia, és hogy melyik termelési ág az, amelyet fel kell karolni? Maguk az emberek, vagy pedig a kormányok? Elméletileg nincs kizárva, hogy adott esetben talán egy okos kormányzat jobban tudja megítélni a helyzetet. Ámde a tapasztalat nem ezt bizonyítja. És ami még inkább ellene szól annak, hogy a kormányzat belátása legyen az irányadó ebben a kérdésben, az az, hogy az általa elkövetett hibák, a dolgok természeténél fogva majdnem jóvátehetetlenek.
Már a kiindulási pont is merőben különbözik. Az egyes vállalkozó éppen arra a termelési pontra törekszik, ahol a legtöbb kilátása van a győzelemre. Az állam pedig a védővámokkal éppen azokat a termelési ágakat akarja fejleszteni, amelyeknek a prosperitási lehetőségei a legkisebbek. Hiszen nem is volna semmi céla és értelme olyan termelés védelmének, amelynek előnyös volta kétségtelen. Micsoda védő hatása volna például a Riviérán az élővirág behozatalára kivetett védővámnak? Világos, hogy semmi, mert enélkül se akarnak senki élővirágot importálni a Riviérára. Iparfejlesztési célból védővám csak a hátrányos helyzetben levő iparágnak kell. És ezen azután alig lehet többé változtatni. Amíg az egyes ember rögtön meghátrál, ha látja, hogy próbálkozása sikertelen, addig az egyszer megadott vámvédelmet többé alig lehet visszavonni. Sőt annál kevésbé lehet visszavonni, minél bizonyosabban hibás volt az illető iparág életrekeltése. Friedrich List, aki meggyőződésében szabadkereskedő volt, a vámvédelmet csak iparfejlesztési célból a zsenge iparágak számára követelte. Ámde a zsengékből aggok, a törpékből óriások lesznek, és a vámvédelmet még teljesen éppen úgy, sőt még jobban igénylik, mint zsenge korukban. Sőt, miként Henry George szellemesen megjegyzi – a zsenge iparoknak ebben a tülekedésben nincs több kilátásuk a hatalmas iparágak mellett, mint a vályúnál a zsenge malacoknak a kifejlett disznókkal szemben.
A védővámosoknak igen szépen hangzó, de jól megvizsgálva igen üres frázisaik vannak annak az előnynek a kidomborítására, amely abból származik, hogy idehaza fejlesztünk ki ipart szükségleteink kielégítésére, valamint annak a hátránynak a jellemzésére, amely abból kifolyólag ér bennünket, hogy külföldről kell javakat behoznunk. Azt mondják, ha egy földművelő nép egy iparűző népnek egy millió korona értékű árut szállít, az iparűző nép azt ennek az anyagnak egynegyed részével kifizeti. Ettől a beállítástól rendszerint igen meg szoktak döbbenni az emberek, mert úgy érzik, hogy e példában hirtelen tiszta és fényes megvilágításban jelentkezik előttük a behozatal nagy veszedelme, amelyet csak az iparfejlesztés képes elhárítani.
A védővámosok elrémülnek attól a szörnyűségtől, hogy ha a földművelő ország 100 kg gyapjút visz ki az iparűző országba, akkor ezt az iparűző ország 100 vagy 200 kg posztóval kifizeti, amelyet ugyanabból a gyapjúból készített. Mintha a nyereség vagy a veszteség a súly vagy a térfogat szerint alakulna! Úgy, mint ahogy az elemi iskolás könyvünkben olvasott tréfás kérdés kérdezte, hogy mi a nehezebb: egy font vas, vagy egy font toll? Már kisgyermek korunkban is rájöttünk, hogy egyforma nehéz a kettő, mert nem a térfogatról van szó, hanem a súlyról. És az elcserélt javaknál sincs ez másképpen. Valójában egy millió korona értékű gyapjút cseréltünk egy millió korona értékű posztóért. Igen ám, mondják a védővámosok, csakhogy a posztóban sokkal több az emberi munka, mint a gyapjúban, és így aki posztót produkál, az tízszer annyi embert tud foglalkoztatni, mint az, aki gyapjút produkál. Szóval posztót eladni azért előnyösebb, mint gyapjút eladni, mert abban több emberi munka foglaltatik. Pedig a józan ész előtt ez nem előny, hanem hátrány. E szerint az okoskodás szerint, ha itt valami csoda folytán cipőfák nőnének a földből, amelyeken kész cipők teremnek, csak le kellene tépni, úgy az valami roppant hátrányos dolog, az egyiptomi csapásokhoz hasonló nagy szerencsétlenség volna reánk nézve, mert azokban a cipőkben semmi emberi munka nem volna.
Isten nem ebben a védővámos felfogásban volt, amikor az égből hullatta a mannát a zsidóknak ahelyett, hogy mannaipart teremtett volna, amelyben minden zsidónak napi tíz órát kellett volna dolgoznia azért, hogy mannához jusson. Ha igaz, hogy egy bizonyos mennyiségű posztóban tízszer annyi emberi munka van, mint ugyanannyi gyapjúban, úgy igaz az is, hogy emebben tízszer kevesebb emberi munka van, és azt lehetetlen ép ésszel hátrányos dolognak tartani, ha tízszer kevesebb munka árán tízszer annyi emberi munka produktumát lehet megszerezni. A lényeges ebben a cserében nem ez, hanem az, hogy kaptunk egy milliót érő gyapjúért annyi posztót, amit magunk valószínűleg csak 1.100.000 koronáért tudtunk volna előállítani. Ha mi magunk 900 ezer koronáért termelhetnénk azt, akkor nem akadna senki, aki behozza egy millióért. Semmi köze hozzá a gazdasági közérdeknek, hogy inkább ezt, vagy inkább azt az árucikket adjuk el, a közérdek egyedül az, hogy jó üzletet csináljunk.
És mivel nem közérdek, hogy inkább az egyik árucikk termelésével foglalkozzunk, mint a másikkal, még sokkal kevésbé szolgálja a közérdeket az, hogy ankétekkel és tanácskozásokkal döntsük el a kérdést, mit termeljünk inkább, vagyis hogy milyen ipart fejlesszen az államhatalom. Minden ilyen ankéton és tanácskozáson az összességhez képest elenyésző csekély számú ember véleménye nyilvánulhat meg csupán, és ezeknek mindegyike a másiknak a nyakába akarja sózni a nehézségeket és a veszteségeket, hogy az előnyöket önmaga kanalazhassa ki. A szabó mindig azt fogja ajánlani, hogy a szövet és a cérna szabadon jöhessen be az országba, míg a posztógyáros és a cérnafonó ezt ellenezni fogja, ellenben a gyapjúnak és a lennek szabad behozatalát fogja követelni, amit a lentermelők fognak ellenezni. Hallottam nemrégiben egy vaskereskedő úrról, aki többször írt cikket a szabadkereskedelemről, és szemmel láthatólag meggyőződéses híve volt a Free Trade-nek. Azután egyszer csak terjedelmes beadványt intézett a kormányhoz, hogy venyigevágó ollót ne engedjenek többé behozni, mert közben ő berendezett egy kis üzemet, amely venyigevágó ollót készít; valamint mákdarálót se engedjenek be, mert ő mákdarálót is készít - csak a mákdaráló alkatrészeit engedjék be, mert ő nem gyártja, hanem csak összeállítja. És az ilyen viccek fölött a lehető legkomolyabb tárgyalások történnek, és jobb sorsra érdemes köz- és magánvitatlanokok, érdekképviseleti megbízottak kimondhatatlan fontoskodással merülnek el az ilyen kérdésekben a közérdek szent nevében a "helyes" megoldást keresni.
Azok a véget nem érő tanácskozások a tarifák körül önkéntelen vallomások a tekintetben, hogy a védővámok kártékonyak, mert ha jótékonyak volnának, akkor miért ne adnák meg őket minden iparnak és minél nagyobb mértékben? A tanácskozás annyit jelent: elismerjük, hogy az ország lakosságára ma káros, ma áldozat, de ennek az áldozatnak meglesz a gyümölcse; érdemes áldozatokat hoznunk. És ki ítélje meg, hogy melyik iparág az, amelyikért érdemes? Mindegyik érdekelt azt mondja, hogy ő az. Ha pedig csak egy megkapja a védelmet, az olyan Henry George hasonlata szerint, mintha a majomketrecbe egy szem banánt hajítanának: irtózatos tülekedésbe, sivalkodásba és jajveszékelésbe tör ki az egész ketrec. És azután a bölcs törvényhozó vagy a miniszter határozzon, holott nyilvánvaló, hogy kivétel nélkül minden úgynevezett kereskedelempolitikai és gazdasági rendelkezésük a legrövidebb idő alatt tévesnek bizonyul.
De mi történjen a vámvédelem terén, ha az intézkedés tévesnek bizonyult? Létrehozott egy ipart, amely sohase válthatja be a hozzáfűzött reményeket, amely örökké drágábban termel, mint a külföld, és amely tehát örökké védelmet és áldozatot igényel, amelyet a többiek rovására neki megadni olyan eljárás, mint az arankát ápolni a lóhere rovására, vagy a szőlőtőkét megsarcolni a paraj érdekében.
A legcélravezetőbb magatartás lesz mindig az emberekre magukra bízni, hogy milyen ipart akarnak "fejleszteni". Mert vagy sikerrel és nyereséggel biztat valamely termelés elkezdése, vagy nem. Ha nem biztat sikerrel, úgy bűnös tékozlás felé terelni a tőkét és a munkát. Ha pedig sikerrel és nyereséggel biztat, úgy csak rá kell bízni az emberekre magukra. Akik vasutat építenek a Szaharán keresztül és a legkalandosabbnak látszó vállalkozásokba fognak a jövendő nyereség reményében, azok semmiféle legkisebb kilátással biztató alkalmat nem fognak elmulasztani, hogy nyereséghez jussanak, és az ezen az alapon létesülő vállalkozás az egészséges, nem pedig az, amelybe vámvédelemmel csalogatták a tőkét és a munkát.
A közérdek nem kíván egyebet, mint azt, hogy engedjék az embereket szabadon érintkezni és kereskedni egymással. A belső kereskedelemre vonatkozóan már régen elismerték, és ha a háború kényszerűségének az idejében ideiglenesen el is tértek ettől az elvtől, sok dicsőséget és kitűnő tapasztalatokat nem szereztek vele sehol se. De az elv legalább el van már ismerve a belső kereskedelem tekintetében. Senki se állítja ma már, hogy iparfejlesztési célokból jó volna a Dunáninnent és a Dunántúlt vámsorompókkal elzárni egymástól. Pedig ha ipart fejleszteni jó és hasznos dolog, és a vámvédelem erre alkalmas, miért ne boldogítanánk ezzel úgy a Dunáninnent, mint a Dunántúlt, sőt minden vármegyét külön-külön is?
Ámde szóról-szóra ugyanazok a szabályok érvényesek a gazdaságban az ipar fejlődése szempontjából a különböző országok között is, amelyek az egyes ország-részek között. Fonák és nevetséges dolog nemzetközi vagy közlekedési utakat és vasutakat építeni abból a célból, hogy a forgalom meg legyen könnyítve, és azután a technika haladását pénzügyi szabályokkal és kereskedelempolitikai rendszabályokkal ellensúlyozni.
A harmadik kérdés pedig, ami az iparfejlesztéssel kapcsolatban felmerül, hogy amennyiben az országnak valóban érdeke, hogy az ipart mesterséges úton fejlesszék, vajon a védővám-e ennek a legcélravezetőbb eszköze? És erre a kérdésre másképp, mint tagadólag nem lehet válaszolni. Tegyük fel, hogy a kalapipar kifejlesztése az egész országnak az érdeke. Ez esetben az ország minden lakójának érdeke, hogy áldozatok árán is megteremtsék a magyar kalapipart. Csak egyetlenegy fajta embernek nem érdeke ez: annak, aki kalapot akar vásárolni. Ámde a vámvédelem pont éppen az ő nyakába sózza a magyar kalapipar fejlődésének a terhét, amikor arra kényszeríti őt, hogy drágábban vegyen kalapot, semmint azt megkaphatná szabadkereskedelem mellett való szabad áralakulás esetén.
Azonban nemcsak nem igazságos, de nem is célszerű a fejlesztésnek az a módja, amelyet a vámvédelem nyújt valamely iparágnak. Sokkal célszerűbb volna direkt támogatást adni, és ennek a céljából az adókat megfelelően felemelni. Ez esetben a tendencia folyton arra irányulna, hogy ellenőrizzék, ki milyen mértékben méltó erre a támogatásra, ki bizonyul arra teljességgel érdemtelennek és kinek nincs már többé szüksége a támogatásra. Amilyen mértékben igyekezne valaki támogatásra érdemessé tenni magát, ugyanabban a mértékben valósítaná meg a támogatás megszűnésének a feltételeit, mint ahogy a jó tanulás által pártfogásra méltó diákok éppen a jó tanulásuk által előreláthatóan annál bizonyosabban jutnak életük útján abba a helyzetbe, amikor nincs többé támogatásra szükségük.
Semmiféle módszer nincsen arra, amelynek alapján már előre meg lehetne állapítani, hogy melyik gyermek lesz méltó arra, hogy köztámogatás által végezhesse tanulmányait; ezt neki magának kell bebizonyítania. És semmiféle módszer nincsen annak a biztos megállapítására, hogy melyik iparág lesz méltó a fejlesztése érdekében való támogatásra. Ha a fejlesztés valóban közérdek, úgy az erre való érdemességet esetenként kell bizonyítani, ez alól pedig fel vannak oldva a védővámok által támogatott iparok. És így a támogatás következésképpen azoknak jut, amelyek arra nem méltók, amelyek nem segítik elő a jólétet, sőt a támogatás mértékéig valóságos szabadságuk van kötelességeik és fejlődésük elhanyagolására. Nincs olyan ostoba apa, aki csak azért, hogy fiának a testi fejlődését könnyebbé tegye, nem épkézláb és ügyes fiúk versenytársává tenné a fiát, hanem a nyomorék gyermekek otthonában neveltetné. Se olyan szülő sincsen, aki gyermekének szellemi fejlesztése érdekében az értelmi fogyatékosok nevelőintézetébe adná gyermekét, mivel ott nem kell erős versenytársakkal megküzdenie.
Van egy régi, de folyton visszatérő védővámos frázis, hogy a honi ipar kifejlesztése érdekében éppen azért kell a külföldi fejlett ipart védővámokkal terhelni, hogy a verseny ne legyen egyenlőtlen. A lóversenyre szoktak hivatkozni, ahol a lovakat handicap-elni szokták abból a célból, hogy a verseny igazságos legyen és minden ló lehetőleg egyforma feltételek mellett futhasson. Ámde erre a tökéletesen téves alapon nyugvó frázisra már Bastiat megadta a választ, hogy a gazdasági életben a verseny nem cél, mint a lóversenynél, hanem eszköz, amelynek célja, hogy minket minél olcsóbban, vagyis minél kisebb energia igénybevételével ellásson mindazzal, amire szükségünk van. Ha a lovak versenyéhez hasonlítjuk ezt a versengést, úgy azt az esetet kell hasonlatul vennünk, amikor valaki öt embert lóra ültet, hogy nyargaljanak a városba orvosért vagy gyógyszerért, és aki előbb ér oda, az hozza. Ez az ember bizonyára nem fogja a jobbnak vélt lovat nehezebb súllyal megterhelni, hogy ezáltal igazságossá tegye a versenyt.
Hogy a kormányhatalom mennyire nem alkalmas megállapítani, melyik iparág méltó a pártolásra és a fejlesztésre, és melyik nem, erre a történelem szintén szolgáltat frappáns bizonyítékokat. Láttuk már fentebb, hogy az angol gyapjúipart mennyire féltő gonddal pártolta és védelmezte az angol kormányzat évszázadokon keresztül a külföldi konkurencia ellen anélkül, hogy ezzel fejleszteni tudta volna. De nemcsak a külföldi konkurenciában látott a kormány veszélyt, hanem egyszerre egy olyan veszedelem jelentkezett, amely sokkal nagyobbnak látszott, mint a francia és a német verseny. És ez a gyapotipar volt, amelynek termékei Amerika felfedezése után csakhamar kelendőségnek kezdtek örvendeni. Angliában úgy látták, hogy az új anyag végzetes lesz a gyapjú-és leniparra, és halálbüntetés terhe mellett tiltották meg a gyapotkelmék viselését. Később enyhítették a büntetés szigorát, és 1721-ben a kalikó viselésére 5 font, eladására 25 font büntetést róttak ki. Még később már megengedték a brit kalikó viselését, ha a vetülékszál kizárólag lenfonálból való. 1774-ben már a nyomott kalikó viselését is megengedték yardonként 3 penny, majd 3 és fél penny adó fizetése mellett, és ezen kívül még a gyapot behozatala is igen magas vámmal volt terhelve. Ha tehát az élet bele engedte volna magát mindvégig szorítani a gyapjúipari érdekeltség és a hivatalnokok által előírt korlátok közé, akkor Angliában a gyapotipar a gyapjúipar mellett egyáltalán nem létesülhetett volna.
Nem a legcsúfosabb kudarca-e ez a gazdasági erők állami irányításának? Csírájában megfojtott volna ez a bölcsesség egy már meglévő iparág érdekében egy olyan iparágat, amely Anglia legnagyobb iparává volt hivatott emelkedni. Nagy-Britannia egész kivitelének az egynegyedrészét teszi ki a gyapotiparból származó kivitel. Hatszázezer munkás és 56 millió orsós működik ebben az iparágban a gyárak százaiban, amelyeknek nem lett volna szabad világra jönniük, ha kezdettől fogva az önző érdekek rövidlátása és a hivatalnokok korlátolt erőszakossága érvényesült volna, nem pedig az embereknek az a természetes ösztöne, hogy azt a ruhát, amit előnyösebben szereztek meg gyapotból, mint gyapjúból, minden erőszak dacára gyapotból készítsék.
Nem mondom egy szóval se, hogy nem volna jobb a cipőt, amit viselünk, és sok minden egyebet idehaza készítenünk. De nem azért, mert ha nem idehaza készítjük, akkor a pénzt kivisszük érte külföldre, vagy mert akkor nem fejlődik idehaza az ipar, hanem azért, mert az nem jó, ha mi nem tudunk éppen olyan jó és olcsó cipőt készíteni, mint a külföldiek. Ezen pedig vagy lehet segíteni, vagy nem. Ha nem lehet rajta segíteni, ha valami leküzdhetetlen természetes oka van annak, hogy mi ebben vagy abban a termelési ágban hátrányban vagyunk, akkor nem kell vele törődni, hanem abban kell magunkat tökéletesítenünk, amiben mi vagyunk előnyösebb helyzetben, és akkor az így termelt javaknak a csereértékeképp mindent meghaphatunk, amire szükségünk van. Ha pedig lehet segíteni a bajon, akkor eredményes segítség csakis a szabadkereskedelem, vagyis a szabad verseny által képzelhető el, nem pedig vámvédelemmel. Más szóval jobb volna idehaza termelnünk akkor, ha ez valóban jobb volna. De idehaza termelni úgy, hogy az rosszabb legyen, hogy többe kerüljön, mintha külföldről hozzuk be: ez az, ami oktalan pazarlás, céltalan tékozlása az energiáknak és káros beavatkozás a dolgok természetes rendjébe.
És hol legyen ennek a határa? Hiszen alig van olyasmi a világon, amire szükségünk van, amit idehaza ne tudnánk produkálni, ha éppen nagyon nekifeszülünk. Nem kellene egyebet tennünk, csak Jász-Nagykun-Szolnok megye területét melegházzá átalakítanunk, és ekkora területen a szükséges fűszereket és tropikus növényeket is meg tudnánk termelni. Miért nem tesszük ezt meg és miért nem fejlesztjük ki ezt a termelést, amelynek produktumaiért annyi sok száz millió koronát, illetőleg ezidőszerinti valutánk mellett annyi sok milliárd koronát viszünk ki az országból? Erre a kérdésre a legmegátalkodottabb vámvédő se válaszolhat egyebet, mint azt, hogy azért nem termelünk idehaza fűszert és gyapotot, gumit és kinint, mert az nem fizetné ki magát, mert sokba kerülne, mert összehasonlíthatatlanul olcsóbban tudjuk ezeket a dolgokat beszerezni, ha Jász-Nagykun-Szolnok megyében búzát, árpát, tengerit és egyéb ilyen cikkeket termelünk, amiknek a termelésére a talajunk és a klímánk alkalmas. Amíg lesz búzánk, addig lesz kámforunk és kókuszolajunk is, anélkül, hogy azokat közvetlenül termelnénk."
Ámde a megátalkodott védővámos ezzel a felelettel megadta a választ minden hasonló kérdésre. Mert ki állapítsa azt meg, hogy az az okos eljárás, amit a gumira és kávéra vonatkozóan követünk, mikor szűnik meg okos eljárás lenni, és mikor válik az ezzel ellenkező eljárás okos eljárássá, hogy ti. azt is idehaza termeljük drágán, amit külföldről olcsóbban tudunk beszerezni? Talán az államhivatalnokok legyenek ebben a döntőbírák? De ha egyénileg minden ember, a társadalom minden tagja inkább akarja az olcsóbb külföldit, mint az ugyanolyan minőségű drágább belföldit, hogyan lehetséges a belőlük állítólag hiányzó belátást belőlük hivatalnokok alakjában kidesztillálni, akik azután előírják, hogy mi az, aminek az itthon való termelését ráfizetés árán is védővámok segítségével forszírozni kell? Vagy talán maguk az ilyen cikkek termelői legyenek azok, akik ezt előírják? Szóval, ha a fenti példában egy csomó ember rászánja magát, hogy mégis fog kakaót és kávét termeszteni Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében, akkor ezek már jogcímet nyernek arra, hogy lapjaik, egyesületeik, parlamenti képviseletük segítségével kikényszerítsék az államtól a védővámot a honi kávétermelés érdekében, nehogy a pénz kávéért és kakaóért kimenjen az országból? Ettől azután ők szépen virágozni fognak a mi zsebünk terhére, és akkor ezt iparfejlesztésnek és az ipar virágzásának nevezik. Egészen a Kozma Andor receptje szerint:
A világon mennyi háj van,
S hány szegény eb él soványan!
Ebre kell a hájat bízni,
Akkor az eb meg fog hízni.