4. A pénzből származó tévedés

Meglehetősen közkeletű ma már az a felfogás, amelyet világosabb fejű emberek már az ősidőkben is tisztán láttak, és amely a tudományos gondolkodás előtt mint útszéli igazság szerepel, hogy ti. a gazdagság és a jólét nem a pénzben való bővelkedésben áll, hanem a javakban való bőségben. Nem azért vagyunk gazdagok, mivelhogy sok pénzünk van, hanem azért van sok pénzünk, mivelhogy gazdagok vagyunk. Vagyis inkább csak lehet sok pénzünk ebben a kedvező esetben. Pénz még megközelítőleg sincs annyi, mint amekkora a javakban való gazdagság, és ha egyszerre mindenki pénzben akarná látni a gazdagságát, kiderülne, hogy ez lehetetlenség.

A köznapi felfogás azonban még mindig a pénzben látja a gazdagságot, és miként már tanulmányom elején említettem, az országokat általában ilyen elmaradott nézetek alapján kormányozzák. Egyik miniszterünk azt mondta nemrégiben egy parlamenti beszédben:

A bor kivitele nincsen Magyarországon eltiltva, de külföldön is igyekeznek a vámokat emelni, mert minden állam arra törekszik, hogy megnehezítse a behozatalt a maga területére. Az a teória ugyanis, hogy az az állam boldogabb, amely minél többet importál, mert akkor annál többje van, nemzetgazdaságilag meg nem állhat, hanem ellenkezőleg, csakis az az állam élhet meg, amely minél többet visz ki, és amelynek a többi államok kénytelenek a pénzüket odaadni. Ez olyan gazdasági elv, amelyhez szó se férhet.

Valóban igaz: ez olyan gazdasági elv, amelyhez szó se férhet. Valótlansága ugyanis a nemzetgazdaságtanban oly régen megállapított igazság, hogy senki se veszi már magának a fáradtságot ilyesminek a cáfolatával foglalkozni. Ámde ennek dacára igaza van a miniszter úrnak: csakugyan minden állam arra törekszik, hogy megnehezítse a behozatalt a maga területére. És ennek egyik oka, miként említettem, az a téves felfogás, amelynek folytán az államok állandóan megfeledkeznek arról a semmi kétséget nem szenvedő igazságról, hogy ti. minden kereskedés javak cseréje, amelynél a pénz csak közvetítő áru. Ha cipész vagyok és el akarom cserélni az általam készített cipőt kalapra, kérdés, találok-e hamarosan olyan kalapkészítőt, akinek éppen cipőre van szüksége. A kalapkészítőnek a kalapja ellenében jogi tanácsra van éppen szüksége, de aki a jogi tanácsot adja, annak most nem kalap kellene, hanem szemüveg, míg a szemüvegkészítő olyan embert keres, aki zsírt adna neki cserébe az árujáért. Ilyenformán végtelenül nehéz dolog volna a kereskedés és a forgalom. Minél több volna a cserélni vágyók száma, természetesen, a matematika szabályai szerint annál kisebb volna a valószínűség, hogy egymásra találnak. Ezért már az egészen primitív társadalmak is kerestek valami olyan áru cikket, amely közvetítő legyen ezeknél a cseréknél. Az afrikai kontinens belsejében a kaori kagyló ilyen áru cikk, nálunk pedig az ezüst és az arany, vagyis a pénz.

A pénz használatának óriási jelentősége van a kultúrára. A pénz bevezetése és az a hallgatólagos megállapodás, hogy a pénznek értéket tulajdonítunk, ez tette lehetővé Locke szerint a vagyon felhalmozását is, és mindazokat az óriási előnyöket, amelyek ebből az egyénekre és a társadalmakra háramlanak. Amíg pénz nem volt, oktalanság lett volna többet felhalmozni, mint amennyit az ember maga elhasználhatott. A zsidók a pusztában nem gyűjtötték a mannát, mert aki többet szedett, annak se volt többje, mint amit megevett.

A pénz tette lehetővé, hogy fölöslegeket tehessünk félre. Ez tette lehetővé a szükségleteket meghaladó tulajdont. És a tehetség különféle foka, valamint a szorgalom különbözősége adja a pénzzel kapcsolatban az emberek kezébe azt az eszközt, amely által különféle nagyságban gyűjthetnek tulajdont. Vagyis: ha nem volna pénz, akkor mindenki csak a saját szükségletét elégítené ki. A tehetségesebb és szorgalmasabb jobban, a tehetségtelenebb és lustább rosszabbul. De azzal, hogy a pénz által a szorgalmasak és tehetségesek felhalmozhatják és fel is halmozzák a szükségleteiket meghaladó javakat, valójában a tehetségtelenekért és lustákért is dolgoznak, és ez éppen a haladás alapja.

Ámde a pénz csak eszköze a javak gyűjtésének, nem pedig végcélja. Aki az áruját pénzre cseréli, az a pénzt ismét tovább cserélheti mindenre, amire szüksége van, de azért a fent említett szemüvegkészítőnek nem pénzre van szüksége, hanem zsírra, és nem azért adja el a szemüveget, hogy pénze legyen, hanem hogy zsírja legyen. Arany vagy ezüst legfeljebb annyi kell neki, amennyire mint anyagra a mesterségében van szüksége, ez pedig igen picinyke része annak, amit pénz formájában forgat meg a kezén. A hentesnek, a cipésznek, az ügyvédnek és sok más ezer meg ezer mindenféle foglalkozásúnak még ennyi nemesfémre sincs szüksége. Ha néhány használati tárgyuk aranyból vagy ezüstből is van, más célra egész életükben sem kell nekik nemesfém, és amikor mégis pénzre cserélik árujukat vagy szolgáltatásukat, ezt azoknak a javaknak a könnyű megszerzése céljából teszik, amelyekre szükségük van, és amikhez közvetlen csere útján nehezen tudnának hozzájutni.¹

Mit szólnánk, ha valaki lélekszakadva jönne közénk és lelkendezve kiabálna: emberek, egy nagy felfedezésre jutottam! És amikor kíváncsian kérdeznénk, hogy mi az a nagy felfedezés, azt felelné: fölfedeztem egy óriási igazságot: a javakban való bővelkedés jó dolog az emberekre nézve! Nemde kinevetnénk, mint valami bolondot, aki ilyen útszéli igazságot tárt fel felfedezésként? Pedig az az útszéli igazság, hogy a javakban való bővelkedés jó az emberekre nézve, miként azt a fentebb idézett miniszter úr is helyesen állapította meg beszédében, egyáltalán nincsen elismerve az államok kereskedelmi politikájában. Ez a politika majdnem mindenütt azon alapszik, hogy a javakban való bővelkedés nem jó, hanem valami átkozottul rossz dolog, amely ellen védekezni kell. Megfeledkezve arról az alapigazságról, hogy a kereskedés semmi egyéb, mint csere, minden állam gazdasági politikája arra irányul, miként a miniszter úr mondta, hogy ne minél több javakra tegyen szert az ország, hanem minél több pénzre. Ebből a célból a kivitelt forszírozzák, ellenben a behozatalt lehetőleg akadályozzák, és az ország virágzását abból ítélik meg — és ehhez egész sereg statisztikai tudós és tudatlan író szolgáltatja a zenét —, hogy mennyivel többet visz ki, mint amennyit behoz. Noha egy kisgyermek előtt is világos, hogy az ellenkezője mutat a virágzás állapotára. Önmagára nézve ezt mindenki elismeri, a fent citált miniszter úr épp úgy, mint bárki a világon. A miniszter úrnak gazdasága van, és az ilyen gazdaságok összességét nevezik országnak. Furcsa gazda volna az, aki szomorú dolognak tartaná, ha elment a vásárra egy rugott borjúval, és visszahozott érte egy vemhes tehenet, vagy aki azzal akarná bizonyítani gazdaságának virágzását, hogy minden kivitt ökör helyett, amit a vásárra hajtott, visszahozott egy kecskét, hogy kivittek egy millió korona értékű búzát, és behoztak érte a gazdaságba félmillió korona értékű műtrágyát. Senki se kételkedik benne, hogy az ilyen gazdaságnak hamarosan be kellene adnia a kulcsot. Mint ahogy nem kételkedik a nemzetgazdaságtan tudománya, hogy ugyanez a matematikai igazság áll az országokra vonatkozóan is. Csakhogy az országokat még mindig nem ezek szerint a mindennapi életben mindenki által természetes igazságokként elfogadott elvek szerint kormányozzák. Ez az említett miniszter úr szavai szerint olyan teória, mely nemzetgazdaságilag meg nem áll!

Hogy mit ért a miniszter úr nemzetgazdaság alatt, azt persze nehéz volna megállapítani. Ekörül általában kissé zavart fogalmak vannak forgalomban. Azt hiszik, hogy a nemzetgazdaságtan valami rejtélyes és komplikált szabályok halmaza, amelyben csak kiválasztott és ezernyi könyvet kitanult doktorok tudnak eligazodni. Pedig a nemzetgazdaságtan se egyéb, mint a józan észnek és az örök emberi logikának az országok gazdasági életére való alkalmazása, amire minden épeszű ember képes. E józan ész és a logika szerint pedig nem fér hozzá kétség, hogy a nemzetek közötti kereskedés, sőt általában a kereskedés elvei szerint kell a kereskedelmi mérlegnek úgynevezet passzív mérlegnek lennie, mert az árut arról a helyről, ahol kevesebbet ér, oda viszik, ahol többet ér, nem pedig fordítva, és árut fognak vinni, nem pedig aranyat, kivéve, ha az arany ér többet ott, ahova viszik, mint ott, ahonnan elviszik. Ettől eltekintve, de ugyanezen szabály alapján árut fognak kivinni az áruért. Ha a pesti kereskedőnek Prágában egy 10 millió koronás behozatalért fizetést kell teljesítenie, úgy mindaddig árut fog kivinni, nem pedig készpénzt, amíg itt olyan áru van, amit itt 9 millió koronáért lehet megvenni és Prágában 10 millióért értékesíteni. Persze, nem kell éppen ugyanannak a kereskedőnek lennie. Lehet más kereskedő, sőt rendszerint más kereskedő, aki a 9 millió korona értékű árut innen kiviszi és megveszi érte a 10 millióra szóló követelést. Ez már bankművelet. A kereskedőre csak az tartozik, hogy ő kivisz 9 millió értékű árut és behoz annak ellenében 10 millió értékűt. Ugyanezt cselekszi azonban a prágai kereskedő is, aki szintén csak az esetben exportálhat, ha van olyan árucikk, amely ott kevesebbet ér, mint Pesten, és amelynek ellenében tehát Pestről nagyobb értékű árut vihet be Csehországba, mint hozott onnan ide. Vagyis mindkét ország kereskedelmi mérlegében ez az egyetlen árucsere is passzivitást okozott és az összes árucserék ugyanúgy fognak passzivitást kihozni a végső mérlegben.

Kivittünk egy vagon búzát egy millió koronáért. A kiviteli kimutatásban megjelenik a milliós szám. Odakint eladjuk egy millió 100.000 koronáért (mert hiszen ha ez nem lehetséges, akkor nem is viszünk ki), veszünk rajta cipőt, amelyet behozunk, megjelenik a behozatali listán az egymillió 100.000-es szám. Most akik a kereskedelmi mérleg passzivitásának a babonájában hisznek, nagy jajveszékelést csapnak, hogy tönkre kell mennünk, mert többet hozunk be, mint amennyit kivittünk. Pedig világos, hogy a többlet tiszta nyereség volt. Őszerintük az lett volna az ideális állapot, ha a vagon búza, mihelyt a határon átrobogott, tengelygyuladás folytán elégett volna. Ez esetben az egy millió koronás kivitel ellenében semmi behozatal nem szerepelne a kimutatásban, és mi büszkén hivatkozhatnánk rá, hogy milyen kedvező a mérlegünk.

Az is igen kedvező eset lett volna, ha odakint, valami váratlan változás folytán, csak 500.000 koronáért adhattuk volna el a búzát, és így csak 500.000 korona értékű cipőt hozhattunk volna be érte, mert akkor 1.000.000 korona kivitelével szemben csak 500.000 korona behozatala szerepelne a statisztikában, mérlegünk tehát ezen ügyletből kifolyólag 500.000 korona aktívitást mutatna. Épp a kölcsönös passzivitás mutatja az egyensúlyt, mert ha nem az egyensúlyt jelentené, úgy azt kellene belőle következtetni, hogy bár egyenként minden kereskedő nyer az üzletein, összességükben valamenynyien veszítenek, ami feltevésnek tiszta lehetetlenség volna.²

A józan ész tehát azt mondja, hogy senki se lesz oktalan aranyat, vagy ami mostanában az aranyat helyettesíti, aranyértékű valutát kivinni, amíg ugyanazzal a pénzzel itt annyi árut vehet össze, amiért amott több pénzt tud kapni. Ha pedig a pénz kivitele előnyösebb, akkor ezzel a szóval, hogy előnyösebb, már meg is van mondva, hogy okosabb kivinni. És ha valaki azt kérdezi aggódva, hogy mi történik azután, ha ilyen módon minden pénzt kivisznek az országból, úgy ezt az aggodalmaskodót megnyugtathatjuk, hogy ez lehetetlenség, mert mihelyt nincsen annyi pénz, amennyit a forgalom igényel, azonnal drágább lesz, vagyis több árut lehet érte kapni, mint másutt, tehát senki se fog tovább egy pillanatig se pénzt vinni ki oda, ahol kevesebb árut lehet érte vásárolni. Ellenkezőleg: onnan fognak idehozni pénzt, hogy több árut vásárolhassanak érte, mint odahaza és, ezt az árut otthon értékesítve nyerhessenek az üzleten.

A mérlegelmélet hívei azt akarják, hogy mi gazdagabban legyünk ellátva készpénzzel, arannyal, vagy aranyértékű valutával, mint a szomszédaink, tehát ezzel együtt azt is akarják, hogy olcsóbb legyen az arany, mert ahol több van, ott olcsóbb. Ezt akarják és ennek az ellenkezőjét is, hogy más országok idehozzák az aranyat. Ez természetesen fizikai képtelenség. Egyetlen ok, amely az arany behozatalát előmozdíthatja: a növekvő belső jólét. Minél jobban el vagyunk látva javakkal, annál olcsóbbak a javak, és annál több remény van rá, hogy idehozzák értük az aranyat. Ez azonban reánk legkevésbé se előnyös. Reánk az az előnyös, ha a külföld minket a termékeivel fizet, amikre szükségünk van, amiknek az ára tehát nem fog ezáltal süllyedni, ha még és még hozunk belőle, miután folyton elfogyasztjuk. És éppen úgy a kivitele az illető országból nem emeli ott az árát, miután folyton termelik. Itáliából legjobb olajat, narancsot vagy rizst kapnunk, mert ha aranyat kérünk tőle, akkor annak értékét ott folyton emeli a kivitele, tehát nem lesz lehetséges tőlünk a mi termékeinket vásárolnia, mert drágák leszünk neki. Ha tehát mi lemondunk Itália termékeiről, neki is le kell mondania a mieinkről.

Olyan vaserejű természeti törvények ezek, amelyeknek érvényesülését semmiféle despotikus hatalommal nem lehet megakadályozni. Se olyan irányban, hogy a pénz ne jöjjön be, se olyan irányban, hogy a pénz ne menjen ki. Mindkét irányban történtek kísérletek a történelem folyamán. Lükurgosz törvénye megtiltotta, hogy Spártába aranyat vigyenek, és Spártában nem tréfáltak a törvény megszegőivel. Mégse tudták megakadályozni az arany beözönlését. Spanyolországból ellenben halálbüntetés terhe mellett tiltva volt az aranyat kivinni. De nemcsak hogy ily drákói szigorúság mellett se volt lehetséges megakadályozni az arany kivitelét, hanem amellett a céltalan és értelmetlen aranybőség mellett az ország teljesen koldusbotra jutott. A nép bölcsessége ezt a tanulságot egy közmondásban örökítette meg Spanyolországban, amely így hangzik: "Egy ezüstbánya szegénységbe dönt, egy aranybánya koldussá tesz." Arra persze már nem tudott rájönni a nép bölcsessége, hogy nem az aranybánya tesz koldussá, hanem az oktalan babonák legoktalanabbja, amely az ezüstnek vagy az aranynak más javaknál nagyobb értékét tulajdonít, és azt más szabályok alá helyezi, mint bármely egyéb javat, amelyet a pénzért meg lehet vásárolni.

Aki az emberi faj történetét áttanulmányozza, megállapíthatja, hogy az emberek úgyszólván mindig olyan eszmék miatt gyötörték, ölték és irtották egymást, amelyeket rövid idő elmúltával teljesen érthetetlennek, sőt nevetségesnek látott egy későbbi nemzedék. Már a XIX. század elején megállapította Jean-Baptiste Say, a nagy francia nemzetgazdász, hogy az utolsó 300 évből 50 évet töltöttek az emberek olyan vérengző háborúkban, amelyeknek az alapja az a téveszme volt, hogy a pénz az értékesebb és kívánatosabb, mint ama javak, amelyeket érte vásárolni lehet. Azóta még 100 év telt el, amelyben a tudomány és technika haladása nagyobb volt, mint az előző 3 évezredben együttvéve, azonban a Say által kipellengérezett életveszélyes téveszme ma is él még az emberek fejében. És az azóta eltöltött 100 esztendőből már megint jó egynéhányat töltöttek el olyan háborúban, amelynek alapja ez a téveszme volt, köztük 4 évet minden idők háborúinak legnagyobbikában, a világháborúban, amelynek sok mindenféle okai között nem utolsó helyen szerepelt ismét az a balga tévedés, hogy javakat kivinni előnyös, javakat behozni hátrányos az országokra nézve, az a babonaság, amelyről a fentebb említett miniszter úr beszélt, hogy „csakis az az állam élhet meg, amely minél többet visz ki, és amelynek a többi államok kénytelenek a pénzüket odaadni.” Ez a szörnyűséges babona az, amely a háború utáni Európa fölött is teljes hatalommal uralkodik, és amelynek szomorú következménye, hogy Európa gazdasági felüdülésének a folyamata nem tud megindulni, sőt a helyzet folytonosan rosszabbodik.

Nem volt senki, aki megkérdezte volna a miniszter úrtól és a többi miniszter uraktól, akik vele világszerte azonos véleményen vannak, hogy tulajdonképpen minek kell az országoknak az a pénz, amelyet „a többi ország kénytelen nekik odaadni”. Az egyes ember az ország keretén belül oktalanságból, szeszélyből, spekulációból vagy bármi okból egy életen keresztül is űzheti azt a módszert, hogy pénzt gyűjt halomra. Tudjuk, hogy csak a legprimitívebb emberek szokása ez, akiket kinevetünk és lenézünk azért az ostobaságért, hogy a ládákban, a harisnyaszárban, vagy a szalmazsákban gyűjtik a pénzt, miközben gazdaságuk, házuk, földjük tönkremegy. Ám ha az egyes embernél is indokolt a kérdés, mennyivel indokoltabb egy egész országnál, hogy minek kell neki a pénz, ha nem arra, hogy külföldről árucikkeket hozzon be érte? Hiszen ha elzárkózunk a külföld elől, akkor bármennyi pénzünk is van, önmagunk korlátozzuk magunkat arra, amit magunk termelünk, és semmi hasznunk nincs belőle, ha minden zsákunk tele is van arannyal. Hiszen a pénzt éppen azért találták ki, mert az egy olyan nagyszerű csereeszköz, amelyet bármikor be lehet cserélni.

Éppen a pénznek erről a nagyszerű szerepéről, tulajdonképpeni értelméről feledkeznek meg azok, akik a vámvédelmet a pénzgyűjtés okából követelik. Amikor az embereknek nincs pénzük, ez nem pénzhiányt jelent, hanem a javak hiányát, vagy valamely akadály folytán annak a lehetetlenségét, hogy javaikat pénzre átcserélhessék. Általánosságban áll az a tétel, hogy akinek van áruja, azt mindig pénzzé teheti, ellenben más nem juthat pénzhez, csak akinek egyéb javai vannak. Az emberek törekvése nem arra irányul, ha a józan eszükkel gondolkoznak, hogy az országban több pénz legyen, mert ebből semmi hasznuk nem volna. Ha mindenkinek háromszor annyi pénze volna, mint amennyi van, úgy semmi sem változna, mert akkor minden háromszor annyiba kerülne. A törekvés a viszonylagos változásra irányul: hogy a többinek ne legyen több, csak nekem, vagy ha a többié kétszeresen szaporodik, úgy az enyém négyszeresen szaporodjon. Ellenben ha a javaink gyarapodnak, akkor valóban gazdagabbá lesz az ország. Ha minden embernek száz aranyat dugunk a zsebébe és hirtelen elzárjuk határainkat a behozatal elől, úgy senki se lett gazdagabb, és így az ország se, mert rögtön megfelelően drágább lesz minden, mint volt az aranyáradat előtt. Ha pedig minden drágább lesz, akkor semmit se fogunk többé kivinni, és nem szaporíthatjuk többé a pénzünket, amelyből ezek szerint semmiféle előnyünk nem származott. Ellenben ha mindenkinek nem száz aranyat, hanem öt tehenet adunk, akkor valóban gazdagabb lesz mindenki, és gazdagabb lesz az ország is. És ha a teheneket úgy szereztük be külföldről, hogy mindegyikért kivittünk egy borjút, vagyis keveset vittünk ki és sokat hoztunk be, úgy ezen a statisztikusokon kívül senkinek se fog eszébe jutni búslakodni.

Ha valóban káros volna az országokra a passzív kereskedelmi mérleg, akkor miképpen volna az megmagyarázható, hogy minden jelentős ország évszázadok óta passzív kereskedelmi mérleget mutat? Már 1775-ben így ír Adam Smith:

Nincs Európának olyan kereskedést űző nemzete, amelynek közeli bukását nem jósolták volna meg a kedvezőtlen kereskedelmi mérleg miatt ezek a tudós urak. És mégis, dacára ennek a törekvésnek, dacára annak a próbálkozásnak, amelyben minden kereskedelemmel foglalkozó nemzet serénykedik, hogy a kereskedelmi mérleget oly kedvezővé tegye a maga számára és oly kedvezőtlenné a szomszédja számára, amennyire csak lehet, mégse lett tőle egyik se szegényebb. Ellenkezőleg: minden város, minden ország abban a mértékben, amennyire megnyitotta a kikötőit a minden néppel való szabad kereskedelemnek, ahelyett, hogy szegényebbé lett volna tőle, amint az várható lett volna a merkantilista rendszer tanítása szerint, ahelyett mindegyik csak gazdagabb és gazdagabb lett tőle.

Ne felejtsük el: másfél századdal ezelőtt írta e sorokat Adam Smith, és még ma se szűntek meg a védővámosok a kereskedelmi mérleg passzivitásának a rémével ijesztgetni az embereket. És ma, másfél századdal Smith könyvének a megjelenése után még mindig aktuális a kérdés: ha olyan szörnyen hátrányos, hogy a behozatal fölülmúlja a kivitelt, és minden valamire való ország szenvedi e hátrányt, hogyan lehet mégis, hogy ennek dacára nem mentek tönkre ezek az országok, sőt folyamatosan fejlődtek és gazdagodtak? Erre azt szokták felelni, hogy más a kereskedelmi mérleg és más a fizetési mérleg. Ha valamely ország többet hozott is be, mint amit kivitt, a hiányt pótolta külföldön elhelyezett tőkéjének a jövedelméből. De így még érthetetlenebbé válik a dolog. Mert hogyan és miből voltak képesek ezek az országok a külföldön még tőkét is elhelyezni, noha száz év óta folyamatosan passzív a kereskedelmi mérlegük?

A megfejtés igen egyszerű azokból, amiket az imént elmondottunk. Miután a nemzetek közötti kereskedelem mindig csakis áruk cseréje, ennélfogva nem igaz, hogy bármely ország is állandóan többet importálhasson, mint amennyit exportál. És ha a statisztika mást mutat, úgy a hiba a statisztikában van, amely egyszerűen negligálja azt a tényt, hogy miután minden árut arról a helyről, ahol kevesebbet ér, odavisznek, ahol többet ér, és így a kivitt áru helyett szükségképpen nagyobb értékűt kell behozni, ha az üzlet jó. Átkozottul rossz üzlet volna műjeget szállítani Norvégiába, és onnan melegházban termett narancsot vinni Olaszországba. Pedig az ilyen kereskedés által mindkét ország kereskedelmi mérlege erősen aktív volna, mert mindegyik igen nagyértékű árut vinne ki, és igen kisértékűt hozna be helyette. A rossz üzlet az, amely könnyen aktívvá teszi az ország kereskedelmi mérlegét.

Franciaország az 1871.-i német háborút követő 4 év alatt aktív mérleget mutatott föl, mert a németeknek fizetett hadisarc előteremtése céljából olyan árukat kellett kivinnie, amelyekért nem hozott be semmit. Ez az ideálisan aktív mérlegtétel, de hogy ez állapotnak is ideális volna, amelyre minden országnak törekednie kell, azt aligha fogja valaki komolyan állítani.

Mindezekből levonhatjuk már most azt a következtetést, hogy mivel a külkereskedelem áruk cseréje, tehát amit kiviszünk, azért be is kell hoznunk valamit és vice versa. A behozatal mesterséges korlátozása automatikusan korlátozza a kivitelt is, megrövidíti a külkereskedelmet, ellensúlyozza a munkamegosztás jótékony hatását, a munkát és a tőkét pedig a produktív foglalkozásokból az improduktív foglalkozásokba tereli. Miután ha behozunk árut, akkor feltétlenül ki is kell vinnünk valami árut érte cserébe, ennélfogva valamit okvetlenül kell a kivitelre is termelnünk. De szabad csere esetében azt fogjuk termelni, amit valami okból előnyösebben tudunk termelni, mint mások. Vagyis a foglalkozások, melyeket űzünk, produktívak lesznek. Míg ha a behozatalt korlátozzuk, akkor azt is idehaza kell termelnünk, amit a külföld termel előnyösebb feltételek mellett, és miután korlátlan tőke és munka nem áll a rendelkezésünkre, de különben is, abba kell hagynunk annak a termelését, amit behozatal esetében a csere céljaira kivitelre termeltünk. Más szóval: szükségképpen abbahagyunk vagy meg se kezdünk produktív foglalkozásokat improduktív foglalkozások érdekében.

Magyarországon kétségtelenül a mezőgazdaság a legtermészetesebb és legproduktívabb foglalkozás. És amikor a háború utáni tilalmak és védelmek által hirtelen életre erőszakolt iparvállalatok számára a falvakban dobszóval toboroztak munkásokat — mint ahogy azt egyik merkantilista napilapunk közgazdasági rovatvezetője kérkedve írta — úgy ez semmi egyéb, mint a produktív munka abbahagyása improduktív munka kedvéért. A védelem alapján kifejlett iparvállalatok azután még egyszer olyan drágán látnak el bennünket iparcikkekkel, mintha mezőgazdasági cikkekért cserébe külföldről hoztuk volna be ugyanazt az árut. Vajon miféle előny származhatna ebből az ország lakosságára, vagyis magára az országra?

Ha a szabadkereskedelmet a maga helyes nevén szabad cserének neveznénk, szóval ha nem komplikálnánk az emberi életnek ezt a jelenségét a pénz fogalmának belekeverésével, akkor nehezebb volna a védővámosok helyzete: a szabadcsere ellen nehezebben lehetne érvelni, mint a szabadkereskedelem ellen. Mihelyt tisztán állna mindenki előtt az az igazság, hogy a külkereskedelem semmi egyéb, mint csere, akkor már nem lehetne az államtól azt követelni, hogy akadályozza meg a pénz kivitelét és mozdítsa elő a pénz bejövetelét, vagy miként az a miniszter úr mondotta: kényszerítse a többi államot, hogy ideadják nekünk a pénzüket. Azt igen bajos dolog volna követelni, hogy az állam a cserét is akadályozza meg, miután egyetlen emberrel se lehetne elhitetni, hogy ebből valami hátrány éri az országot, sőt miután az emberek tudatába bele van vésve az a felfogás, hogy árut kivinni előnyös az országra, itt most tisztán lehetne látni, hogy minél élénkebb cserét folytatunk, vagyis minél többet hozunk be, annál többet vihetünk ki is az országból, és így annál inkább élvezhetjük a kivitel babonásan hitt előnyeit.

Ezt az igen egyszerű igazságot az élet gyakorlata nem csupán azzal a példával bizonyítja, hogy a századok óta passzív kereskedelmi mérleget felmutató országok nem mentek tönkre a passzivitástól, és az aktív kereskedelmi mérleg, a nagyobb kivitel országai - Spanyolország, Oroszország és Törökország - nem gazdagodtak meg ettől az aktivitástól. Bizonyíték az is még a történelem tanulságaiból, hogy amikor az egész világ mereven elzárta magát a vámokkal, és minden tartománynak, grófságnak és kerületnek megvolt a maga vámsorompója, ezek nyomorult szegénységének szörnyű éjszakájába messze bevilágítottak azok a szabadkereskedő városok, amelyek gazdag és virágzó kultúra székhelyeivé váltak egyedül azon az alapon, hogy nem féltek kivinni aranyaikat az egész világba, és árut hozni be helyette, miután tudták, hogy áru fejében az arany újból bőséges kamatokkal együtt vissza fog hozzájuk kerülni.

De milyen érdekes jelenség, hogy ugyanazok az urak, akik a kereskedelmi mérleg passzivitásával olyan sikeresen tudják rémítgetni országaik kormányait és a könnyen ijedő embereket, azonnal megszűnnek a falra festett ördögtől félni, mihelyt önmaguk javára szolgáló behozatalról van szó. Nincs egyetlenegy olyan gyáros se, aki félne a mérleg passzivitásától, mihelyt olyan áru behozataláról van szó, amire neki szüksége van. Még akkor se, ha ugyanazt a nyersanyagot idehaza is be lehet szerezni, csak drágábban.

Nem is lehetne ez az aggodalom egy pillanatig se irányítója a kormányok magatartásának, ha nem pénzben gondolkoznának az emberek, és az egész vonalon nem feledkeznének meg arról, hogy a külkereskedelemben árukat cserélnek árura. Az én gyermekkoromban még a legáltalánosabb jelenség volt szilvaérés idején, hogy a Szerémségből ekhós szekereken hozták a rácok a szilvát, amelyet búzáért árusítottak. Amely edényben hozták az asszonyok a búzát, azt tele kapták szilvával. Ez úgy Horvátország részéről, mint Magyarország részéről való­ságos külkereskedelem volt. De nem hiszem, hogy valaha is eszébe jutott volna valakinek azt a kívánságot kifejezni Horvátországban, hogy a szilvaárusok a külkereskedelmi mérleg aktivitása érdekében lehetőleg fél véka búzáért adjanak egy véka szilvát. Mint ahogy minálunk se gondolt arra senki, hogy a magyar külkereske­delmi mérleg aktivitása kedvéért két véka búzát adjunk egy véka szilváért. Mégis, mihelyt a búza-szilva csere pénz közvetítésével történt, mindkét országban nemzet­gazdasági féltudósok, érdekképviseleti funkcionáriusok, gyárosok és újságírók állandóan valami igen káros és sérelmes dolognak tüntették és tüntetik fel, ha a mérleg nem azt mutatja, hogy sokat viszünk ki és keveset hozunk helyette vissza.

És valóban, az olyan országok polgárai, amelyekben a szabadkereskedelemben nevelkednek az emberek, nem igen tudják megérteni, hogy micsoda baj származhatna abból az országra nézve, ha sok a bevitele.

Bonar elmondotta egyszer, hogy amikor Ausztria­Magyarországgal kereskedelmi szerződést kötöttek, a skótok kívánsága az volt, hogy Ausztria-Magyarország lényegesen csökkentse a brit heringekre kivetett beho­zatali vámot. Amikor ezt a kívánságot Bonar előterjesztette az osztrák­-magyar külügyminiszternek, ez a védővvámos országok polgárainak észjárása szerint rögtön azt kérdezte: „no és mit adnának Önök minekünk ezzel szemben?” Bonar csodálkozó arccal így válaszolt: „mi ezzel szemben Önöknek az eddiginél sokkal több heringet fogunk szállítani.”

Hát nem a természetes észjárás diktálja az angolnak ezt a felfogást, és nem kifintorodott gondolatmenet-e a védővámosoknak az az aggodalma, aminek oly sokszor adtak hangot, hogy minél többet vásárolunk mi a kül­földi államoktól, azok annál kevesebbet vesznek mitőlünk? Amire Lord Averbury azt felelte egyszer, hogy ezt így is ki lehetne fejezni: minél többet adnak el nekünk a kül­földi államok, mi annál kevesebbet fizetünk érte.

A vámvédelemnek a pénz megőrzésére, avagy be­csábítására vonatkozó tévedéséből merített indoklása volt — miként említem — a történelem folyaman az első szisztematikus védelmi politika, Colbert, Cromwell, Spa­nyolország, Portugália kereskedelempolitikájának alapja. E felfogás téves volta a nemzetgazdaságtanban immár vitán felül áll és, a vámvédelem hívei úgy akarják feltün­tetni, hogy mi, akik a szabadkereskedelemért harcolunk, valósággal nevetségesek vagyunk, amikor az ellen a nyitott ajtó ellen vonulunk fel faltörő kosokkal. Ámde ez csak újabb félrevezetési kísérlet. Mert bár igaz, hogy a tudomány teljesen és végképpen megdöntötte a balance of trade elméletét, de nem igaz, hogy a védővámosok levonták ebből a konzekvenciát; nem igaz, hogy a védővámok kierőszakolása vagy fenntartása érdekében megszüntek volna hivatkozni e régen elavult babonára. Sőt ma is még ez a leggyakrabban használt és legerőseb ütő­kártyájúk, amint az imént idézett miniszteri szavak is mutatják. És hány olyan felolvasást hallottunk, hány olyan cikket és brosúrát olvastunk Magyarországon az utóbbi két esztendő alatt, amelyekben az a nagy veszedelem volt feltárva, amely pénzünk, valutánk, devizáink külföldre vándorlásából külfölddel szemben való szörnyű eladósodásunkból, egyszóval a passzív mérlegből, vagyis a kivitelt meghaladó behozataloból szakad az országra. Ennek valamennyinek az alapja az a felfogás, hogy amit idegen áruért adunk, az veszteség az országra, és hogy ezzel a veszedelemmel szemben csakis a védővám az egyetlen hatékony orvosság.

De aki őszintén hiszi és vallja ezt a babonát, az még a kellemesebb és elismerésre méltóbb ellenfél, mert ezzel vitát lehet folytatni és esetleg ki lehet gyógyítani a babonájából. Azokkal azonban semmit se lehet kezdeni, akik fölényesen hangoztatják maguk is a mérleg-elmélet túlhaladott voltát, azonban ennek dacára olyan következtetéseket vonnak le, és olyan magatartást akarnak az államok kormányaitól, mintha a mérleg-elmélet nem hazugság, hanem igazság volna. Miként Bastiat írja róluk:

ha azt mondja nekik az ember, hogy a mérleg-elmélet téves, azt felelik, hogy ez az ő kiindulópontjuk; ha azt mondja nekik az ember, hogy a mérleg-elmélet helyes, akkor azt felelik, hogy ez az ő végső következtetésük.

Hát hogyha helyes elmélet a mérleg-elmélet, akkor, mint minden helyes elméletnél, minél teljesebb mértékben érvényesül, annál jobb eredményre kell jutnunk. Eszerint valamely ország gazdaságára nézve a legjobb eset az volna, ha mindent csak kivinnénk, és semmit se hoznánk be; a legrosszabb eset pedig az volna, ha állandóan csakis behoznánk javakat, és soha semmit se vinnénk ki az országból. Azt hiszem, nincs az olvasók között senki, aki ezt a legrosszabb esetnek tartaná, sőt azt hiszem nincs közöttünk senki, aki a jólét szempontjából ne ezt tartaná az elérhetetlen ideálnak: semmit se kivinni és mindent behozni, mert ez volna az az Eldorádó, ahol a sült galambok röpködnének az emberek szájába.

De habár a védővámosok még mindig úgy érvelnek a mérleg-elmélet babonájával, mintha az még ma is tudományos alappal dicsekedhetne, a jobban informált közönség számára mégis új érvekről kellett gondoskodni. És ez a törekvés szülte azután a második számú tévedést: a iparfejlesztés, iparpártolás és a nemzeti munka védelmének a babonáját, amelyről a következő fejezetben fogunk beszélni.

Lábjegyzetek

1. Egyszerűség okából beszélünk a pénzről úgy, mintha annak okvetlenül nemesfémből kellene lennie, miután a fejtegetések célján túlmenne a fémpénz és a papírpénz között való különbségek szemmel tartása és feltárása. ↩

2. Igyekeznek bennünket megnyugtatni, hogy a statisztikai hivatalok nagyon is gondosan törekszenek a kivitt és behozott áru külföldi értéke szerint kimutatni a mérleg eredményeit. A statisztika ezernyi hibaforrásaiból azonban ez csak egyet kapcsol ki, másrészt pedig ha teljesen pontos volna is az eljárás, a dolog lényegén az se változtatna semmit. ↩