Amikor a védővám és a szabadkereskedelem között a vita teljesen ki van merítve, és a védővámos álláspont semmiféle érveléssel többé fenn nem tartható, akkor kiderül, hogy védővámos elvet valló ember egyetlenegy sincs a világon. Kivétel nélkül mindegyik kijelenti, hogy a szabadkereskedelem elve a helyes, és hogy ő is ezeket az elveket vallja. Ezek szép és helyes elvek, csak az a kár, hogy a gyakorlati életben megvalósíthatatlanok. Ennélfogva ezek a szép elvek - legteljesebb elismerésünk babérkoszorújával megkoszorúzva - maradjanak csak a könyvekben, akik pedig ezeket az elveket hirdetik, azok mint tiszteletreméltó álmodozók fogadják hódolatunkat és részvétünket, azzal a feltétellel, hogy nem fogják ezeknek az elveknek a komoly megvalósítását is forszírozni. Mert amennyiben igen, akkor majd másképpen beszélünk velük.
Először szépen, okosan, rábeszéléssel igyekszünk rábírni ezeket az utópistákat, hogy hagyjanak fel ábrándjaik valóra váltásának az erőszakolásával. Próbáljuk velük megértetni, hogy ezek a gyönyörű elvek teljesen azonosak a krisztusi tanításokkal, amelyek szerint aki bennünket a bal orcánkon megüt, tartsuk annak oda a jobb orcánkat is, és aki minket arra kényszerít, hogy menjünk vele egy mérföldnyire, menjünk azzal két mérföldnyire.
Fenséges elvek, de a gyakorlatban semmit sem lehet velük kezdeni, és jaj volna annak, aki ezek szerint az elvek szerint akarná berendezni az életét. Csakhamar kiderülne, hogy így élni nem lehetséges, és ennélfogva a maximum, amit tehetünk, hogy a teóriában azt az elvet valljuk, amely szerint a jobb orcáját is oda kell tartania a jó kereszténynek, ha a bal orcájára egy pofont kapott, a praxisban azonban lehetőleg megduplázva visszaadjuk a pofont.
Ha pedig a szépszerével való meggyőzés nem vezet célra a megátalkodott szabadkereskedőnél, akkor már keményebb hangon fogunk vele beszélni. Kijelentjük, hogy bolond teoretikus, ködképeket kergető illuzionista, veszedelmes doktrinér, aki tévtanokkal bolondítja az embereket, és akinek a tevékenysége kártékony az országra nézve. Nem akarja belátni, hogy a gazdasági életben nincsenek dogmák, és hogy egy állam kormányzásában semmiféle elvhez nem lehet ragaszkodni jobban, mint a másikhoz. A kereskedelmi politikában nincsenek abszolút elvek, hanem a hasznosság szerint kell, hol az egyiket felkarolni, hol a másikat. Ha ezt nem akarja az elveken nyargaló teóriabolond belátni, akkor lehetetlenné kell tenni a számára, hogy elcsavarja az emberek fejét papagáj módjára szajkózott doktrínáival. És valóban, az elvek makacs lovagja csakhamar azt veszi észre, hogy a nyilvánosság orgánumai nem adnak többé helyet a fejtegetéseinek, és lépten-nyomon éreznie kell, hogy mekkora óriási hatalommal áll szemben az, aki zavarni próbálja a vámvédelem révén zsebelő érdekeltség köreit.
Teljesen jóhiszemű, mély műveltségű és a közéleti felelősségérzet legmagasabb mértékét is megütő férfiak szájából is hallottam, hogy az ország külkereskedelmi politikája tekintetében nincsenek abszolút elvek, és hogy a szabadkereskedelem csupán tiszteletreméltó ideál, amely nem kötheti a praktikus államférfi kezét.
De valóban ilyen utópisztikus elv-e a szabadkereskedelem elve? Valóban csupán a való életben elérhetetlen krisztusi elvekkel egy sorban álló ideálok-e ezek a követelmények?
Az életben könnyen ki lehet ezt tapasztalni. Adj tízezer embernek egy-egy pofont a bal orcájára, és ha keresztény, ha zsidó, ha mohamedán, vagy bálványimádó, nem lesz a tízezer között egyetlenegy se, aki megkapván a pofont a bal orcájára, odatartja a jobb orcáját is. Sőt, ha lehet, mindegyik meg fogja kísérelni a sérelem megtorlását, világos bizonyítékául annak, hogy a praxis nem az, amit a hegyi beszéd fenséges igéi hirdetnek.
Ámde engedj százmillió embert szabadon kereskedni és cserélni egymással, és nem lesz közöttük egyetlenegy se, aki ne a legdrágábban akarna eladni, és ne a legolcsóbban akarna venni, minden tekintet nélkül az eladójának vagy a vevőjének a fajára, nemzetiségére vagy a vallására. Sőt, egymással ádáz gyűlölködés és állandó háborúskodás állapotában élő vad törzsek időnként bizonyos meghatározott helyeken és időkben összejönnek, hogy kölcsönösen kicseréljék termékeiket, mivel ebből éppen olyan előnyüket vélik látni, mintha a gyűlölt ellenségből egy csomót elpusztítottak és kifosztottak volna.
Nem biztos jele-e ez annak, hogy az egész emberiség életében, sőt az egész univerzumban ez a praxis: az energiamegtakarítás elvének a követése, amely ellenállhatatlanul kényszeríti az embereket, ha magukra hagyva, a saját józan eszük és ösztönük alapján cselekednek, hogy a legkisebb erőkifejtéssel a legnagyobb eredményt érjék el? Ez a praxis, és aki e szerint cselekszik és ezt az elvet hirdeti, az praktikus ember, aki pedig ettől eltérő magatartást ajánl és valósít meg, az valami teóriát, valamiféle dogmát erőszakol reánk, ami lehet jó vagy rossz, de mindenesetre a gyakorlati élet valóságától eltérő elmélet, doktrína, ábránd, utópia.
Hiába hivatkoznak a vámvédők, hogy a világ minden országában meg van valósítva az ő felfogásuk, ez épp oly kevéssé dönti el a kérdést, mint ahogyan nem döntötte el az emberi szabadság kérdését az az évezredeken keresztül gyakorlatba ültetett állapot, hogy világszerte kisszámú szabad ember nagyszámú rabszolga fölött uralkodott. Annak dacára mégiscsak egy mondvacsinált elméleten alapuló berendezkedés volt, az élet valódi praxisa akkor is az volt, hogy az emberek egyformák voltak, és el kellett jönnie egyszer annak a pillanatnak, amikor a természetnek ez a ténye feldöntötte az erőszakolt teóriát, amelynek igájába évezredeken keresztül beletörték az életet.
Nem az a teória, hogy vegyük mástól, amit az olcsóbban tud nekünk adni, mintha magunk készítenénk: ez az univerzális gyakorlat. A teória az, hogy jobb valamit, amire szükségünk van, magunknak készítenünk még akkor is, ha mástól kisebb erő kifejtésével tudjuk megszerezni. A szabadkereskedelem az abszolút praxis, a vámvédelem az abszolút teória, amely annál rosszabb, mivel mindenütt ráerőszakolják az emberekre, hogy annak a dogmának az alapján rendezzék be az életüket, amely szerint az az eljárás, ami jó az egyes emberre, a családra, a községre, a járásra, a megyére, az rossz az egész nemzetre. Ami jó elv kicsiben — ti. inkább olcsón vásárolni, mint drágán termelni — az nem jó elv nagyban, sőt nagyban ennek az elvnek az ellenkezője a helyes elv.
Az országok népei az emberiség egész világában érvényben lévő gyakorlat alapján éppen úgy szabadkereskedők volnának, ha önmaguktól függene a külkereskedelmi politikájuk, mint ahogy szabadkereskedők egyenként az emberek a védővámos országokban is. Egyesek magánérdekének a szolgálatából kényszerítik őket a felfogásukkal ellenkező gyakorlatra, és azután még a tetejébe fennen hirdetik, hogy ez a gyakorlat. Amit pedig az emberek ősi ösztönük és ép értelmük alapján cselekednének, mihelyt magukra hagynák őket, az a teória!
Igen, teória olyan értelemben, mint ahogy az ember elméletileg megállapítja, hogy kétszer kettő az négy, és azután az ujjain is megolvasva, bebizonyosodik, hogy valóban négy. Vagy mint ahogyan teóriában kiszámítja a csillagász, hogy valamely bolygóknak ebben a pillanatban az égnek melyik pontján kell lennie, és azután odairányítva a távcsövét, megállapítja, hogy valóban ott is van. Teória a mi felfogásunk is, és teória a vámvédők felfogása is, a különbség csak az, hogy — miként minden védővámos is elismeri — a mi teóriánk a helyes teória. De ha a miénk a helyes, akkor az ellenkezője nem lehet szintén helyes, következésképpen annak helytelennek kell lennie.
A gyakorlat tehát, amely a védővámosok felfogását megvalósítja, egy helytelen teória alapján áll, és aki azt mégis jónak vallja, az nem mond kevesebbet, mint azt, hogy nem helyes, hanem helytelen elvek alapján kell a külkereskedelem politikáját berendezni, hogy jó eredményekhez juthassunk. És nem kis mértékű prepotencia kell hozzá, hogy ennek az abszurdumnak az elfogadását valaki még fennen követelje is az emberektől; azokat pedig, akik erre nem hajlandók, türelmetlenül korholja, mondván, hogy nincs kifejlődve az ép érzékük az ország valódi érdekeivel szemben.
Ámde ennek az erőszakoskodásnak csakhamar megérnek a szomorú következményei, mert a hibák következetesek, és jobban szaporítják a maguk fajtáját, mint az erények. Ugyanazon az alapon, amelynél fogva a saját polgárainkat kényszerítjük, hogy ne vásároljanak a külfölditől, ugyanazon az alapon kényszeríteni akarjuk más ország polgárait arra, hogy azok ne kövessenek hasonló elveket, hanem igenis vásároljanak mitőlünk. Állandó gazdasági háborúskodásban állnak egymással az országok, és ebből az ingerült állapotból a legkisebb ürügy alapján valóságos háborúk származnak, amelyek az emberek és a vagyonok hekatombáit emésztik meg és dobják oda áldozatként annak a teóriának, hogy jobb azt is idehaza termelni, amit mások olcsóbban akarnak nekünk szállítani, és annak a tökéletesen badar babonának, hogy eladni jobb dolog, mint vásárolni.
Szó sincs róla, hogy egy ország gazdasági életében ne volnának abszolút érvényességű elvek, amelyekhez igazodnia kell a külkereskedelem politikájának! Csak a krónikás adomában orvosság a töltött káposzta a tífuszos betegnek, ha a beteg magyar ember, és halál, ha a beteg német. Valójában a tífuszos betegnek halál a töltött káposzta, akármilyen nemzetiséghez tartozik, és ha valamelyik beteg nem hal meg tőle, ez nem fog változtatni a szabályon semmit. Nagyon is egyszerű szabályok vannak a gazdasági életben, amelyeket követni annyi, mint az emberi természet követelményeinek eleget tenni, és amelyeket negligálni annyi, mint összetörni az iránytűt a nyílt tengeren úszó hajón, hogy azután vélemények, nézetek és hivatalnokok belátása által legyen az a fontos kérdés folytonos tévedések közepette eldöntendő, hogy merre kell a hajónak mennie, holott a természetes iránytű azt egy pillanat alatt csalhatatlanul megmutatja.
Amikor Párizsba jöttem látogatóba — mondja Bastiat —, így szóltam magamhoz: Íme, itt az emberek milliói vannak, akik rövid idő alatt elpusztulnának, ha az élelmiszerek mindenféle fajtája megszűnne ömleni a metropolisz felé. A képzelet megtorpan, ha megpróbálja megjeleníteni a javaknak azt a hallatlan tömegét, melynek holnap be kell jönniük a sorompókon, hogy megmentsék a lakosságot, hogy az zsákmányul ne essen az éhség kínjainak, a forradalomnak és fosztogatásnak. És mégis, e pillanatban mindenki aluszik, és nyugodt álmukat egy pillanatra se zavarja e rémes katasztrófa lehetősége. Másrészt pedig, húsz megye dolgozott ma Párizs ellátása érdekében anélkül, hogy összebeszélt volna, anélkül, hogy bármiféle érintkezés lett volna közöttük.
Hogy lehet az, hogy minden egymásra következő nap meghozza azt, amire szüksége van - semmivel se többet, se kevesebbet - egy ilyen gigantikus méretű piacnak? Mi az a bölcs és titokzatos erő, amely kormányozza ennek az annyira bonyolult mozgásnak a csodálatos szabályozódását, amelybe mindenki feltétlen bizalmát helyezi, noha a boldogulás és az élet maga bizonytalan játék?
Ez az erő az abszolút elv: a piac szabadsága.
Abba a benső világosságba helyezzük a bizalmunkat, amelyet a Gondviselés minden ember szívébe elültetett, és amely arra hivatott, hogy biztosítsa és a végtelenségbe vigye fajunk sorsának javítását. Ennek a neve, ha valódi nevén akarjuk nevezni: az egyéni érdek, amely annyira tevékeny, annyira éber és annyira előrelátó elv, ha biztosítva van a szabad működése.
Kérdem én: micsoda helyzetben volnának Párizs lakói, ha egy miniszter a fejébe venné, hogy ezt az erőt helyettesíteni fogja az ő szellemének a kigondolásaival, még ha oly fölényesnek vesszük is ezt a szellemet, ha elhatározná, hogy legfelsőbb igazgatása alá veti ezt a bámulatos mechanizmust, hogy a forrásokat a kezében fogja tartani és ő fogja elhatározni, hogy miképpen, milyen módszer szerint, milyen feltételek mellett termeljék, szállítsák, cseréljék és fogyasszák azt, amire szükség van? Bizony sokat szenvednének Párizs falai között, sok szegénység, kétségbeesés és talán éhhalál volna, több könny ömlene, mint amennyit a legbuzgóbb jótékonyság képes felszárítani.
Amikor Bastiat leírta e sorokat, még csak egy lángész elképzelése volt, amit mi itt valamennyien a valóságban is kipróbáltunk, amikor a szociális termelésből fakadt a jólét, és amikor hosszú sorokban ácsorogtunk a gersliért. És elég jól megtanultuk a háborúbeli és háború utáni idők viszonyaiból is, hogy milyen nagy boldogság az, ha nem a szabad piac szabad versenye, hanem naponta változó és minden nap újból és újból helytelennek és elégtelennek, tévesnek és hol szűknek, hol bőnek bizonyuló kormányrendeletek szabályozzák a termelést, a fogyasztást és a kereskedést.
Ha azonban a szabadkereskedés elve oly feltétlenül diadalmaskodik a belső forgalomban, miért ne volna meg ennek az elvnek a fölénye a külső kereskedelemben is, amelynek lényege ugyanaz, mint minden kereskedelemnek, hogy ti. eladunk valamit, mivel nincs rá szükségünk, vagy mivel kisebb szükségünk van rá, vagy megveszünk valamit, mivel szükségünk, vagy mivel nagyobb szükségünk van rá, és mivel olcsóbban jutunk hozzá, mint hogyha magunk készítenénk? Abból, hogy magunk helyett egy másik belföldi embert állítunk oda, aki helyettünk drágábban termelje, nem lesz okosabb és helytállóbb elv az, amit magunkra vonatkozóan helytelennek tartottunk. Ami helytelen akkor, ha mi magunk vagyunk azok, akik drágábban termelnek, helytelen akkor is, ha ezt mások cselekszik helyettünk, és helytelen akkor is, ha nem egy emberről, hanem egy egész nemzetről van szó.
Félrevezetés vagy tévedés ezzel szemben országokat megnevezni, amelyek vámvédelem mellett is nagyszerűen prosperálnak. Hogy miben áll egy ország jóléte, és hogy mik ennek a jólétnek a forrásai, azt még egyetlen országra se lehet biztosan megállapítani, annál kevésbé lehet e tekintetben országokat összehasonlítani. Száz mindenfélét lehet egyik oldalról nézve a jólét megnyilatkozásának, másik oldalról tekintve azonban a leromlás és hanyatlás jeleinek tekinteni, és száz mindenféle speciális oka lehet valamely ország virágzásának vagy tespedésének. Éppen ezért képtelen kísérletezés, és többnyire nem is jóhiszemű törekvés vámvédő és szabadkereskedő országokat összehasonlítani egymással, és egyiknek vagy másiknak a virágzásából vagy tespedéséből az egyik vagy másik elv helyességére vagy helytelenségére következtetni.
Amerikára és Németországra szoktak hivatkozni a védővámosok, mint amely országok védővámok mellett felvirágoztak, és nem beszélnek azokról az országokról, amelyek védővámok mellett koldusszegénységben tespednek. Ámde Németország és Amerika államai között tökéletes szabadkereskedelem van. Ezekben az országokban tehát két elv van megvalósítva: a szabadkereskedelemé és a védővámé is. De miután mindkettő nem lehet helyes, vajon melyiknek a javára kellene írni ezeknek az országoknak a felvirágzását? Ha a vámvédelem a helyes elv és ez okozta a fellendülést, miért nem teszik ezt még teljesebbé az egyes államok közötti vámvédelem által, amelytől mindegyik állam még jobban virágozna? Ha pedig a 26 német és az 50 északamerikai állam közötti teljesen szabad kereskedelem okozta ezeknek az országoknak a fellendülését, úgy világos, hogy ez a világ többi részére alkalmazva se akadályozta volna, hanem mérhetetlenül megnövelte volna a fejlődés lehetőségeit.
A teóriában kell eldőlnie, hogy melyik a helyes, és melyik a helytelen elv, és ez már régen el is dőlt. Maguk a vámvédők sem vonják kétségbe, hogy a szabadkereskedelem elve megdönthetetlenül helyes. És ha helyes, akkor bármiféle jelenséget akarnak is nekünk mutatni, amiből az következne, hogy a helyes elv következményei helytelenek, nem kell figyelemre méltatni, mivel ez nem lehetséges.
Ha valaki futva fog hozzám jönni, hogy szaladjak megnézni, hogy visszafelé folyik a Duna, minden gondolkodás nélkül el fogom utasítani az invitációt, miután elméletileg képtelen jelenségről van szó. És ha a Duna vize netalán visszafelé látszana is folyni, vagy valóban visszafelé folyna, úgy annak ezernyi más oka lehet, csak egyetlenegynek a lehetősége van kizárva, hogy a gravitációs törvény ezúttal a gyakorlatban helytelennek bizonyult.