A középkor a kötött gazdálkodás korszaka. Javak termelése, a mesterség folytatása, nem az ember természetes joga ebben a korban, hanem afféle privilégium, amelynek megszerzése mindenféle ceremóniákhoz, anyagi áldozatokhoz volt kötve, és a legkülönfélébb befolyásoktól függött. Sokan egész életükön keresztül hiába erőlködtek, hogy valamely iparág űzésének jogához hozzájussanak, mert a céhekben tömörült érdekeltség és kenyér-irígység mindvégig meg tudta ezt akadályozni. A francia forradalomban megvalósított emberi jogok között jutott csak győzelemre a foglalkozás szabadsága. Az 1791. március 2-ai törvény kimondja, hogy az év „április 1-től kezdve minden polgárnak szabadságában áll azt a hivatást, művészetet, vagy mesterséget gyakorolni, amelyiket akarja.” Óriási, egy egész világot felfordító csodálatos változást jelentett ez az egyetlen rövid mondat, amely teljesen újjá formálta az emberi társadalom képét.
És ugyanez a megkötöttség, ugyanaz a merev elzárkózás, amelyet a termelési ágaknál látunk, jellemezte a középkorban a helyközi kereskedelem helyzetét is. A világ legtermészetesebb dolgának tartották, hogy még ugyanazon ország határain belül lévő városok és uralmi területecskék is egymás elől elzárkóztak oly módon, hogy ezen a korláton vagy egyáltalán nem lehetett keresztül hatolni, vagy pedig csupán vámok megfizetése útján. Amíg egy kocsirakomány bor Marseille-ből Párizsba ért, száz helyen kellett vámot fizetnie, amíg egy hajó a Rajnán a Bingentől Bonnig terjedő kb. 100 kilométer utat megtette, nyolcszor lépett át vámhatárt, Germersheimtől Rotterdamig pedig 32-ször kellett vámot fizetnie. És ezeknek a vámoknak nem csupán financiális jellege volt, vagyis nem csupán azért szedték a városok és egyéb apró uralmi területek, hogy ezáltal jövedelemre tegyenek szert, hanem mindenütt megvolt a helyi termelés javára vonatkozó védelmi jellege is. Annyira, hogy tulajdonképpen ez volt a vámszedés főoka, a financiális értelme pedig csak járulékos valami volt a főszempont mellett.
Amikor Adam Smith elméleti alapon kifejtette a szabadkereskedelem igazságait, annak a gyakorlatban való megvalósítását lehetetlennek mondotta. Azt írja:
Reményt táplálni, hogy a szabadkereskedelem Nagy-Britanniában valaha is teljesen megvalósuljon, természetesen épp olyan balgaság, mint azt várni, hogy itt egykor egy Óceánia vagy Utópia létesüljön. Ennek nemcsak a közönség előítélete szegül ellene, hanem egy még sokkal nehezebben eltávolítható akadály, az egyesek magánérdeke az, amely leküzdhetetlen ellenállást szegez e törekvések ellen. Ha a hadsereg tisztjei ugyanolyan eréllyel és ugyanolyan egyértelműséggel tiltakoznának a haderő minden csökkentése ellen, mint ahogy a gyáros urak tiltakoznak minden olyan törvény ellen, amely növelné konkurenseik számát a honi piacon, és ha a tisztek is úgy fellázítanák a katonáikat, mint ahogy a gyárosok fel szokták lázítani a munkásaikat az ilyen reformok ellen, akkor a hadsereg létszámának a csökkentése éppen olyan veszedelmes dolog volna, mint amilyen veszedelmes most valamely monopólium korlátozását megkísérelni, amelyet a gyáros urak a mi rovásunkra megszereztek.
A monopólium oly sokszorosan elágazott, hogy a monopolérdekek, mint valami túlhatalmas pretoriánus sereg, félelmetesek a kormányokra nézve, és sok esetben megfélemlítik a törvényhozást is. Az olyan képviselő, aki a monopólium érdekében álló javaslatokat ellenzi, nem csak abban lehet bizonyos, hogy elveszíti a kitűnő kereskedelmi politikus hírnevét, hanem elveszíti a népszerűségét és értékes befolyását is olyan osztályoknál, amelyeknek száma és gazdagsága nagy politikai befolyást biztosít.
Pedig világos koponyák már nagyon korán tisztában voltak a vámvédelem kártékony voltával és a szabadkereskedelem üdvös hatásaival. Talán Franciaországé a dicsőség, hogy itt szólalt meg először a józan ész hangja a szabadkereskedelem eszméje mellett. 1623-ban jelent meg Emeric de Lacroix könyve, a Le nouveau Cynée, amelyben így ír:
Milyen öröm volna látni, hogy az emberek mindenhova szabadon juthatnak, egymással szabadon közlekedve, tekintet nélkül az országokra, mintha a világ valóban az volna, aminek rendeltetett: az emberek közös hazája.
Ámde az eszme még nem volt érett, sőt előbb még át kellett esnie az országnak a merkantilizmus vészes babonáján, Colbertnek ama balsikerű kísérletén, amely először akarta rendszeresen megvalósítani az azóta újból és újból felkarolt gondolatot: az elzárkózás által a behozatal csökkentésével és a kivitel forszírozásával boldogítani az országot. E kísérlet — miként tudjuk — balul ütött ki, és amikor a tévedésében is grandiózus Colbert bukása után meghalt, az általános gyűlölet elől úgy kellett a holttestét éjnek idején kilopni a temetőbe.
Csak lassan érett Isten legdicsőbb vetése, a gondolat, amely kész gyümölcsként csupán a XVIII. század közepén jelentkezett az Ökonomisták nagyszerű táborában. Turgot, Quesnay, Mirabeau, Condorcet és a többiek személyében, akik, miként Henry George mondja róluk: „a despotizmus éjjelében előre látták a feljövendő nap dicsőségét.”
Franciaországot ők egy sereg különálló és félig önálló provinciára felosztva találták, amelyek mindegyike körül volt kerítve a kereskedelmi forgalom számára keresztültörhetetlen vámsorompókkal; az iparűzés minden ága meg volt terhelve aprólékos és elnyomó szabályozásokkal; az emberi faj igen nagy része rabszolgaság alatt nyögött, és minden országban üldözték az embereket a vallásos hitük miatt.
Az Ökonomisták voltak az elsők, akik kikiáltották, hogy ezek a kereskedelmi, személyi és vallási elnyomások ellentétben állnak az emberiség alapvető jogaival. Ők voltak a legelsők, akik az emberiség sérthetetlen jogaként proklamálták 1759-ben a személyes szabadságot, a vélemény szabadságát és a cserének, vagyis a kereskedelemnek a szabadságát. Legzseniálisabb vezérük Quesnay harminc elvben fektette le az egész társadalomgazdaságtan alapjait. Ezek 23.-a megállapítja, hogy egy nemzet se veszíthet azon, ha külfölddel kereskedik; a 24. megállapítja a kereskedelmi egyensúly elvének téves voltát, a 25. pedig azt mondja: „Engedjetek teljes kereskedelmi szabadságot, mert úgy a belső, mint a külső kereskedelemnek a nemzetre és az államra nézve legbiztosabb, legpontosabb és legjövedelmezőbb szabályozása a verseny teljes szabadságában áll.”
***
Ugyanebben az időben Angliában is megkezdődött az a fenséges szellemi munka, amelynek világító és éltető napja, irányítója és anyaga századokon keresztül volt az a nagyszerű és még e pillanatban is aktuális és termékenyítő gondolat, hogy a gazdasági életben nincsen szükség az államhatalom beavatkozására, mert a szabadon megnyilvánuló gazdasági erők e beavatkozás nélkül is a közérdek irányába működnek. Ez a gondolat Angliában először Mun írásában jut kifejezésre, aki 1628-ban már kifejezést ad annak a meggondolásnak, amit még ma, 300 évvel később se értenek meg az emberek, hogy a nemesfém kivitele nem árt az országnak. Petty pedig már a XVII. század közepén arról értekezik, amiről még ma is teljesen hiába beszélnek a Free Trade hívei, hogy általános érdekű dolog, ha nem állítunk elő olyasmit, amit más olcsóbban ad nekünk, és hogy nem az a fő, hány kéz dolgozik, hanem, hogy minél kevesebb munkával minél több javakat produkáljunk. Íme a Free Trade egész elmélete egyetlen mondatba tömörítve.
Nicholas Barbon 1696-ban azt fejtegeti, hogy minél szabadabb a kereskedés, annál jobban virágzik a nemzet, s ugyanakkor William Patterson megsemmisítő kritikát gyakorol a spanyolok gazdasági politikája fölött, akik elzárkózás által önmaguk fosztották meg magukat gyarmataiktól és tették az aranyhegyek dacára is koldussá országukat.
A XVIII. században Mandeville már rájön arra az alapvető igazságra, amelyet részletesen kifejt, hogy a külfölddel való kereskedésben az adás-vétel tulajdonképpen csere, és egy nemzet se vehet a másiktól árut, ha neki magának is nincs áruja, amelyet cserébe adjon.
Még meggyőzőbben fejti ki ezt az igazságot Jacob Vanderlindt 1734-ben megjelent könyvében. Már őtőle megtanulhatták volna kortársai, amit még a mi kortársaink se tudnak, hogy semmiféle hátrány nem származhat a szabadkereskedelemből, mert ha valamely ország pénzkészlete a szabadkereskedelem folytán csökkenne, úgy az az ország, ahova a pénz folyik, a pénzbőség miatt csakhamar minden áru drágulását fogja látni, emitt pedig a pénzhiány folytán olcsóság áll elő, minek következtében meg kell szűnnie az importnak, mivel nem lehet a drágább helyről az olcsóbb helyre árut szállítani, hanem az olcsóbb helyről a drágább helyre fog áramlani az áru, és így vissza kell kapnunk a pénzünket.
Sőt 1744-ben Sir Matthew Decker már szabad kikötőt akarna csinálni egész Angliából és kimondja azt az igazságot, amelyet a szabadkereskedelem eszmevilágából származó valamennyi gondolat közül legkevésbé tudnak az emberek még ezidőszerint is akceptálni, kimondja, hogy csupán agyrém az, hogy a szabadkereskedelemnek kölcsönösségen kellene alapulnia.
Végül azután a XVIII. század végén megjelent a nemzetgazdaságtan tudományának egén a legragyogóbb csillag, Adam Smith, aki azután dönthetetlen tudományos alapot adott a szabadkereskedelem eszméje alá. Az ő eszméit továbbfejlesztette Ricardo, később John Stuart Mill és mások, így lassan-lassan a könyvekből utat tört az életbe is a szabadkereskedelem ideája, mígnem a XIX. század közepén megvalósulást nyert.
Azonban a legvaskosabb, de egyszersmind legközkeletűbb tévedések egyike, amit úton-útfélen hallunk az angol szabadkereskedelem hódító erejének ellensúlyozása végett hangoztatni, hogy az okos és ravasz angolok azért valósították meg a szabadkereskedelmet, mivel iparuk annyira fejlett volt, hogy semmiféle konkurenciától nem kellett többé félniük, hanem ellenkezőleg: csakis előnyük származhatott a kereskedelem szabadságából.
Ha egy pillanatra szemlét tartunk a világ országai fölött és látjuk, hogy minél fejlettebb ipara van valamely országnak, annál görcsösebben védekezik a fejlődés alacsonyabb fokán álló országok iparával szemben, akkor már analógia útján is megállapíthatjuk, hogy Angliában se lehetett az ipar fejlettsége ok arra, hogy az angolokat a szabadkereskedelem üdvös voltának belátására bírja. És valóban nem is így történt ez! Angliában éppen oly babonás és beteges félelem uralkodott a szabadkereskedelem megvalósításával szemben, mint másutt. Egyedül a tudomány ereje dolgozott a vámvédelem ellen, és az angol nemzet örök dicsősége, hogy ott a könyvek diadalmaskodtak az önzés és az elfogultság fölött, amelyet szeretnek praktikusságnak feltüntetni.
De milyen nagy küzdelmek árán valósult meg az a győzelem! 1838-ban alakult meg Manchesterben az a héttagú társaság, amely Cobden és Bright vezetése alatt végül megdöntötte az évszázados babonát: a vámvédelmet. Nagyfokú eltorzítása a tényeknek úgy tüntetni fel a dolgot, mintha az angolok körülnéztek volna a világban, és látva azt, hogy az ő földművelésük és iparuk a legfejlettebb a világon, és hogy így nekik nem árthat, hanem csak használhat a szabadkereskedelem, nosza megvalósították azt. Szó sincs róla! Ellenezte azt Angliában mindenki, akinek a szava csak figyelembe jöhetett. Ellenezték a praktikus élet emberei és a publicisták, a politikusok és a kormányzó férfiak, és az egész közvélemény egy maroknyi világos fejű és elszánt, igazi angol bátorsággal és szívóssággal megáldott férfiún kívül. „Gyere velem!” mondta Richard Cobden, amikor John Bright tört szívvel fordult el egy frissen hantolt sírtól, amelybe legdrágábbját temette. „Gyere velem!” Angliában nők és gyermekek halnak meg éhen, olyan éhségtől, amelyet a törvények okoznak. Gyere velem, és mi addig nem fogunk nyugodni, amíg ezeket a törvényeket meg nem változtatjuk.” És John Bright hallgatott a hívó szóra, és az éhséget okozó törvényeket valóban megváltoztatták, noha egész Angliával szemben kellett megküzdeni a bátor férfiaknak. Nemcsak nem igaz, hogy Anglia mezőgazdaságának és iparának fejlettsége alapján arra a belátásra jutott, hogy jó lesz a szabadkereskedelmet megvalósítani, hanem az ellenkezője az igaz: kétségbeesett erővel szegült ellene az egész ország annak az újításnak, amit ama néhány elszánt férfiú propagálni kezdett.
A leghatásosabb érvek ezreivel harcoltak a reform ellen, amelyet őszinte meggyőződéssel tartottak közveszélyesnek és netaláni megvalósítása esetén végzetesnek Angliára nézve. Lord Melbourne, az akkori miniszterelnök azt mondta egyszer az alsóházban - az óriási többség, helyesebben szólva egy-két ember kivételével az egész képviselőház dörgő tapsaitól kísérve - hogy hosszú közéleti munkássága alatt sok badar javaslatot volt alkalma hallani, de neki úgy tűnik, hogy valamennyi badarságok legnagyobbja, amit valaha hallania adatott, hogy szüntessük meg a gabonavámokat. Sir James Graham pedig iszonyodással utasította el azt a kérelmet, amelyet egy küldöttség terjesztett elé, hogy a gabona behozatalát tegyék teljesen szabaddá. A legmélyebb hazafias meggyőződés remegő hangján fejtette ki a küldöttség előtt, hogy mily borzasztó következményekkel járna a gabonavámok eltörlése:
Ha megszüntetjük a vámokat - úgymond - súlyos szerencsétlenség szakad az országunkra; a földek művelése abbamarad és az államot és egyházat nem lesz lehetséges többé fenntartani, minden berendezésünk és intézményünk lesüllyed ősi állapotába, a feldühödött tömeg pedig a fejünkre fogja dönteni hazánkat!
Ugyebár ez nem egészen úgy hangzik, mintha Anglia nagy ravaszon belátta volna, hogy a többi országok kárára neki csak haszna lehet a szabadkereskedelemből!? Nem is volt ilyen körülmények között könnyű feladata annak a lánglelkű csoportnak, amely a reform megvalósítása érdekében titáni küzdelmét vívta. Tízszer vetette el a parlament a gabonavámok eltörlésére irányuló indítványt, és ők mindannyiszor elölről kezdték. Csak amikor azután Robert Peel-t és Wellington herceget is megnyerték az ideának, és amikor az 1845.-i rossz termés éhhalállal fenyegette az országot, akkor jutott végre diadalra az eszme, de nem az emberek belátása, hanem úgyszólván a viszonyok külső kényszere folytán. Maga Cobden is hangoztatta, hogy az 1845.-i katasztrofális termés nélkül valószínűleg meddő maradt volna minden fáradozása.
Szükségesnek tartottuk ennek a tényállásnak a megállapítását, hogy az olvasó tudja magát mihez tartani, ha hallani fogja újból, amit naponta hallhatunk, hogy Angliában céltudatos ravaszsággal, a hasznosság belátása alapján valósították meg a szabadkereskedelmet, és hogy eszerint Anglia nem szolgálhat e tekintetben példaképként más országoknak, amelyekben nincsenek meg a szabadkereskedelem előfeltételei, miként Angliában igenis megvoltak. Látjuk, hogy Angliában épp oly kevéssé ismerték el e feltételek meglétét, mint a világ bármely más államában, ahol a kereskedelem korlátozásának középkori intézménye még fennáll és dicsőíttetik.
Sőt, a vámvédelem hívei nem haltak ki ma sem még Angliában, és mihelyt zavarok jelentkeznek a gazdasági életben, ami minden társadalmi életben elkerülhetetlen, azonnal előáll egy csomó politikus, egy csomó újságíró, érdekképviseleti agitátor és magántudós, aki minden baj orvosságát a vámvédelemben látja. Tizenöt évvel ezelőtt óriási agitáció folyt ebben az irányban Angliában, de az angol közvélemény híven kitartott a szabadkereskedelem mellett, és a gazdasági zavarok aztán annak valódi okainak elmúltával önmaguktól megszűntek. Most a háború után az egyes országok valutáiban előállott teljesen abnormális eltolódások által bekövetkezett szokatlan helyzetben Anglia is ahhoz a kétségbeesett eszközhöz folyamodott, hogy a rosszvalutájú országok ellen vámvédelmet állított fel néhány vezetőiparág számára. Mindjárt hozzátehetjük, hogy teljes sikertelenséggel, mert miként a szabadkereskedelemnek ebben az abnormális helyzetben is hűséges hívői Angliában nap-nap után rámutattak, a munkanélküliek serege ezen intézkedés alapján nem kisebb lett, hanem csak növekedett, és csak abban az arányban csökkent, amilyen arányban a nemzetközi forgalom épsége apránként helyreáll.
***
Németországban, amelynek területén, mint jól tudjuk, az apró szuverenitások egész tömege élt egymás mellett, szintén már századok óta hallatszottak a józan ész hangjai azok ellen a majdnem abszurdnak mondható forgalmi korlátozások ellen, amelyek a különböző vámterületek e légiónyi sokasága folytán a kereskedelmet akadályoztak. Csak magában Poroszország tartományaiban 67 különböző vámtarifa volt életben, amely Posenben és Pomerániában 48-féle, a keletelbiai tartományokban pedig 71-féle hivatalosan elismert idegen pénz használatával volt súlyosbítva. Gondoljuk ehhez hozzá a többi összes országocskákat, amelyek mindegyike vámokkal védekezett valamennyi többi ellen, sőt még az egyes országrészek és városok is a többiek ellen, és akkor rögtön érthetővé válik az a közmondásos szegénység, amelyben ezeknek a kereskedelem lehetőségétől megfosztott országoknak a népei éltek. És a legjobb és legönzetlenebb hazafiak hiába írtak és szónokoltak e szőrnyű állapotok ellen, minden igyekezet megtörött azon a szűklátókörű nacionalizmuson és azokon a rövidlátó, de annál kapzsibb érdekeken, amelyek ma is mindenütt akadályai a szabadkereskedelem megvalósításának.
Poroszországé az érdem, hogy amikor belátta a szövetségi vámunió megvalósításának a lehetetlenségét, elhatározta, hogy a maga portáján mindenesetre rendet teremt. 1816-ban történtek az első kezdeményező lépések egy ilyen egységes és liberális vámtörvény megalkotására. Alig jutott azonban a szándék köztudomásra, a termelők, akik rövidlátásukban érdekeiket veszélyeztetettnek hitték, óriási jajveszékelésben törtek ki. Ezek is élő, sőt Nagyon is eleven cáfolatai voltak annak a közkeletű felfogásnak, hogy a társadalmakban az intézmények úgy valósulnak meg, hogy amikor már a helyzet kellően megérett, mikor a megvalósítás reális lehetőségei készen vannak, akkor azok, akiknek az érdekét szolgálja a létesítendő, új intézmény, nekilátnak a megvalósításnak és nem nyugszanak addig, amíg ez a javukra szolgáló intézmény meg nincs valósítva.
Mily másképp történt ez nemcsak Angliában, hanem Poroszországban is! A sziléziai és berlini gyárosok, akiket később hatalmassá tett a vámegyesülés, szenvedélyes beadványokban keltek ki a reform gondolata ellen, ismét bizonyítékot szolgáltatva az emberi önzés tévelygésére. Szerencsére az abszolutista monarchia kormánya nem törődött ezekkel a siránkozásokkal és fenyegetésekkel, és 1816. augusztus 1-én a király Karlsbadban kelt iratában elfogadta a „minden időkre szóló” szabad behozatal „elvét”. Ennek alapján 1818. május 26-án létrejött a porosz vámtörvény, amely egész Európában először helyezkedett olyan álláspontra, amelyik már egészen közel járt a szabadkereskedelem elvéhez. E törvény szerzője a teóriák embere volt, aki azonban elméletben leszűrt igazságai alá a praktikus élet ismereteiből szerzett támasztékot. Adam Smith lelkes tanítványa, Karl Georg Maassen, egy nagy műveltségű és merész szárnyalású reformer, aki nem hagyta magát megfélemlíteni, se félrevezetni a versenytől irtózó gyárosok hangos kitöréseitől és kétségbeesett lármájától, mert őt a tudomány megállapításainak a biztos hite irányította cselekedeteiben.
Megismétlődött tehát újra, amihez hasonlót annyiszor láttunk már a történelem folyamán: hogy amit egy nagyszerű angol koponya, Adam Smith koponyája kigondolt, az a gondolat nem Angliában, hanem Poroszországban termett először gyümölcsöt. A nagy angol politikus és államférfi Burke, aki prófétai ihlettel tudta megítélni a francia forradalmat és mindjárt az elején megjósolni annak a hová fejlődését, Adam Smithről még azt mondta: „az ilyen absztrakt teóriák elég jók a glasgowi csöndes katedra számára”. Csak amikor a bátor berlini példa ámulatba ejtette a világot, akkor lett élő valósággá Adam Smith eszméje, és csak erre indultak meg Angliában is az első mozgalmak a szabadkereskedelem irányában. 1820-ban a londoni Citynek a szabadkereskedelem érdekében a parlamenthez intézett kérvénye már „arra a ragyogó példára hivatkozik, amelyet Poroszország adott a világnak”.
Magában Poroszországban azonban az érdekeltségek a legkevésbé sem voltak elragadtatva az új helyzettől, amelybe a törvény által jutottak. A gyárosok nem győztek panaszkodni, hogy az angol kereskedelmi despotizmus számára most tág kaput tárt Poroszország. Oly szenvedélyes hangú filippikákkal árasztották el a királyt, hogy az végül gondolkodóba esett, és utasítást adott a kormánynak, hogy vegyék ismét fontolóra a már aláírt törvényt. Úgyhogy a törvény csak fél évvel később, szeptember 1-én lett kihirdetve természetesen eredeti alakjában, mert a porosz kormány vezetői, Stein és Hardenberg, nem olyan férfiak voltak, akiket egykönnyen el lehetett volna téríteni a mély meggyőződésben gyökerező elhatározásuktól.
És amikor az oly elszánt harci kedvvel ellenzett reform megvalósult, annak áldásos következményei csakhamar kézzelfoghatókká váltak. Poroszország gyors felvirágzása ellenállhatatlan erővel hódította meg sorjában a német államokat. Hiába volt Ausztria minden erőlködése, hiába dörögte Metternich, hogy „a kereskedelem és annak kiterjesztése vagy megszorítása az állami szuverenitás legelső jogai közé tartozik, amelyeket az állam fel nem adhat”. És hiába fejtették ki a leghevesebb ellenállást külön-külön minden ország termelői, hiába tiltakozott Schwarzburg-Sonderhausen szuverénje „olyan intézkedések ellen, amelyeket Schwarzburg-Sonderhausen részéről soha elismerni nem fognak,” hiába írták, mondták, dörögték és zokogták el azt milliónyi alkalommal a német államok közötti vámmentes szabadkereskedelem ellen, amit ma ugyanolyan alakban hallunk az országok közötti szabadkereskedelem ellen - ez mind nem használt semmit! A mutatkozó, szemmel látható előnyök mindennél erősebbek voltak, és egyenként hódították meg a német államokat az egységes vámterület számára. Európában az abszolút szabadkereskedelem megvalósításának ez a leggrandiózusabb példája, amely a különböző szuverenitással rendelkező német országok között jött létre, és amelynek óriási anyagi előnyei és nagyszerű eredményei mindenkit meggyőzhetnek a Free Trade üdvös voltáról, aki nem akar mindenáron vaknak és süketnek maradni, még a kézzelfogható valósággal szemben is.
***
Röviden még csak annyit akarunk megemlíteni, hogy az osztrák és magyar birodalmaknak nagy területén fekvő és a legkülönfélébb fejlődési fokon álló országok is teljes vámközösségben éltek egymással, vagyis közöttük az abszolút szabadkereskedelem volt megvalósítva. Ugyanígy van ama temérdek kis ország által alkotott birodalomban, amelyet ma Olaszországnak neveznek, valamint a svájci kantonok között is. A következtetések levonására később lesz alkalmunk. Kifelé, idegen országokkal szemben egyedül Anglia áll a szabadkereskedelem álláspontján ma is még, miután azt a meglehetősen sikertelen kísérletet, amelyre a háború utáni idők sohasem észlelt zavarai között szánta rá magát, hogy t.i. a rosszvalutájú országokkal szemben 33%-os értékvámmal védelmezzen néhány fontosabb iparágat, bátran lehet ideiglenes intézkedésnek tekinteni.
Volt egy idő, amikor egész Európa a szabadkereskedelem felé haladt, a múlt század közepétől kezdve, amikor Cobden nagy diadala után a szabadkereskedelem gondolata uralkodó eszme lett Európában. Az angol-francia 1860.-i vámszerződés egészen közel járt már a Free Tradehez, és utána sorban kötöttek hasonló alapon vámszerződéseket a jelentősebb államok. Hozzájárult ennek az irányzatnak az érvényesüléséhez az a körülmény is, hogy pályájának és tehetségének fénykorában Bismarck is a szabadkereskedelem híve volt, és mint a szabadkereskedelem bajnoka lett világtekintéllyé. Bismarck egyéniségének megítéléséhez ugyanis a kulcsot annak a tudása szolgáltatja, hogy ő mindenekelőtt a német birodalomnak porosz hegemónia alatt való egységére törekvő porosz volt. Minden, ami ezt a koncepciót szolgálta, neki kedves volt, és annak pártolására és támogatására az ő zseniális agya garmadával termelte az érveket és bizonyítékokat, és minden, ami ezzel a törekvéssel ellenkezett, az ő előtte gyűlöletes volt, és az ellen ő egyéniségének kolosszális erejével tudott síkra szállni.
Nos, a múlt század közepéig a porosz liberálisok védővámos felfogást vallottak. Még 1845-ben így ír H. Grüggemann, kereskedelempolitikai író: „Liberális érzületűnek és védővámosnak lenni: a tömeg szemében egyet jelent.” Ámde a védővámos álláspont ellenkezett a birodalmi egység gondolatával, és ezért Bismarck konzervatív volt ebben az időben, mert akkor a konzervatív porosz „Krautjunkerek” radikális szabadkereskedők voltak, miután nekik az élelmiszert exportáló országban nem kellett külföldi konkurenciától félniük. A gyárosok azt mondták, amit ma is: hogy elvileg a szabadkereskedelem álláspontja helyes, de a gyakorlatban ez megvalósíthatatlan. Ezért őket „szégyenlős szabadkereskedőknek” mondották, míg az agráriusokat „szemtelen szabadkereskedőknek” nevezték, mert azok minden melléktekintet nélkül való teljes szabadkereskedelmet követeltek. Csak az 1850-es, 1860-as években lett a liberalizmus követelménye a szabadkereskedelem, mert akkor a védővámos nagyipar képviselői már a konzervatív táborban voltak, a liberális tábort pedig a nagykereskedelem, a bank és a tőzsde emberei népesítették be. A konzervatívok akkor már ellenségei voltak a szabadkereskedelemnek, mert az ekkorra már felismerhető eszköze lett a birodalmi egységnek, amelyet a konzervatívok nem akartak. És Bismarck, aki előbb mint konzervatív volt szabadkereskedő, most mint liberális hirdette a szabadkereskedelmi elveket. Az ő fogalmazványa az 1868.-i porosz ipartörvény indoklása, amelyben így ír:
Mindenki másfajta korlátozást akar, mindenki korlátozást akar a maga javára, korlátozást nem csupán a külföld ellen, hanem egymás ellen is. Ez a – nem mondom, hogy polgárháború, mert hiszen nem az –, de a különböző különérdekeknek ez az egymás ellen való belső harca, ez ellentéte a városnak és falunak, nagyiparnak és kisiparnak, nagybirtoknak és kisbirtoknak, ez a zűrzavaros mozgolódás, amelyet magunk előtt látunk… ez mind tökéletes ellentéte a német egységnek, mert a német egység semmi más alapon fel nem építhető, mint a gazdasági mozgás szabadságán.
Abban a pillanatban azonban, amint a német egység megvalósult, a csupán politikai célokat szem előtt tartó Bismarck előtt többé semmi értéke sem volt a szabadkereskedelemnek, és most már a párt kedvéért, amelyre támaszkodott, naponta megtagadta előbbi elveit. Az ő politikája volt a hetvenes évek vége felé megindult elzárkózó politika, amelyben csak az ő bukása hozott enyhülést. De ő ekkor is még, haláláig dörögte átkait friedrichsruhei magányából a Caprivi-féle szabadabb szellemű kereskedelmi politika ellen.
Ezt a példát, mint klasszikus példát lehet tekinteni annak igazolására, mennyire nem szabad álláspontunkat a kereskedelempolitika tekintetében attól tenni függővé, hogy ez vagy az a kiválóság, egyik vagy másik politikai vagy közéleti nagyság, híres publicista vagy tekintélyes újság szabadkereskedelmi állásponton van-e, vagy a védővámok híve. Ma a konzervativizmus éppen úgy egyértelmű a védővámossággal, mint volt hajdanában a szabadkereskedelmiséggel. És szószólói ma éppoly vehemensen, éppoly mély meggyőződéssel sorakoztatják érveiket a védővámok mellett, mint sorakoztatták akkor a szabadkereskedelem mellett. Az 50-es években a berlini Kreutz-Zeitung a szabadkereskedelmet egyenesen a kereszténység követelményének mondotta egy azóta sokat idézett híres cikkében. „A szabadkereskedelem” e cikk szerint, és mi hozzá tehetjük, hogy a valóság szerint is „az isteni világrendben van megalapozva, és a védővám ennek a világrendnek a megzavarása. A szabad csere olyan, mint egy istentisztelet, amelynél az emberek a Teremtő adományának örvendenek, és a gyümölcsök és képességek bölcs elosztását elismerhetik. Ellenben a vámvédelem emberi csinálmány, amely megzavarja az isteni rendet, bálványkép, amelynek a tömeg adózik, és az adón a hamis papok osztozkodnak. Éhínségjárványok, bűncselekmények elszaporodása és államcsődök beszélnek róla, hogy milyen ezeknek a bálványoknak a működése.”
Ki nem hallaná ki ezekből a szavakból a hit fanatizmusától fűtött papnak mély meggyőződését?! És hányszor tagadta meg a Kreutz-Zeitung, és vele együtt az egész konzervatív tábor, és mindkettővel együtt a liberális tábor is azt az isteni bölcsességet, amelyet e cikkben magasztalt, hogy leboruljon a bálványkép, a vámvédelem előtt, amelynek a tömeg adózik, és az adón a bálványok hamis papjai osztozkodnak?
Ezért ne törődjünk semmit a politikusokkal, szónokokkal és újságírókkal. Vizsgáljuk meg objektív eszközökkel, a tudománynak és a logikának az eszközeivel, hogy melyik a helyes elv, és amit helyesnek ismerünk el, ahhoz tartsuk magunkat, a másikat pedig vessük el. A helyességnek pedig matematikainak kell lennie, ami társadalom-gazdasági kérdéseknél annyit jelent, hogy a helyesnek elfogadott elvnek kisebb áldozattal (munkával, energiafogyasztással) több ember előnyét kell szolgálnia. Amelyik elv e próbát kiállja, az matematikailag helyes elv, és mint olyat alapul kell elfogadni a társadalom berendezésénél.
Feladatunk megtenni ezt a próbát a két elv között és megállapítani, hogy melyik a helyes elv: a védővám vagy a szabadkereskedelem?