3. A tévedések forrásai

Képzeljünk el egy nagy kiterjedésű farmot, amelyen a példa egyszerűsége okából kizárólag búzát termelnek. Miután a farm nagy terjedelmű, nem lehet úgy gazdálkodni rajta, mint ahogy a kisparaszt szokta, hogy elejétől a végéig mindent egymaga csinál. Sok ember van a farmon, és mindegyik valami mással van elfoglalva. Van egy földbirtokos, akinek az a dolga, hogy reggel belovagolja a határt, és megnézi, hogy mindenki munkába állott-e, és hogy minden munka úgy folyik-e, ahogyan az ő szándékainak megfelel. Ha nem, akkor utasít, parancsol, pöröl; ha igen, akkor elismer, dicsér és buzdít. Azután hazamegy, ahol már várja egy gépügynök, akivel hosszan tárgyal gépvásár dolgában, majd leül levelet írni, aztán pedig elolvas egy cikket a mezei pockok irtásáról, és egyéb ilyen munkákkal tölti az idejét. Ha valaki azt kérdezi tőle, hogy mivel foglalkozik, annak habozás nélkül azt fogja válaszolni, hogy ő búzát termel.

Van a farmon egy másik ember, aki reggeltől estig a földet szántja. A szántásnak önmagában véve semmi köze nincsen a búzához, mert hiszen a fölszántott földbe mást is lehetne vetni, nemcsak búzát. De miután a szántó ember tudja, hogy a szántásba majd búzát fognak vetni, ha kérdést intézünk hozzá, hogy tulajdonképpen mit termel ő a munkájával, rögtön azt fogja mondani, hogy ő búzát termel.

Egy harmadik ember egész munkaidejét azzal tölti, hogy a lovakkal foglalkozik, miután a búzát termelő gazdaságban szükség van lovakra is. Lovak nélkül nem lehet búzát termelni, és a lovak nem lehetnek meg anélkül, hogy valaki gondozza őket. Kérdezzük meg ezt az embert, hogy mit termel ő a gazdaságban? Nem fog egyebet felelni, mint azt, hogy ő búzát termel.

Egy negyedik, ötödik ember kizárólag az igákat és az ekéket tartja rendben: az uradalmi bognár, az uradalmi kovács. És még egy egész sereg ember végez különfélébbnél különfélébb munkát. Egyik csak főz, másik csak zsákokat varr, harmadik csak könyvelési és számadási munkát végez. És ha a sok közül akármelyiket megkérdezzük, hogy minek a termelésével foglalkozik, mindegyikük azt a helyes feleletet fogja adni, hogy búzát termelnek.

Ámde ha a búzát csak elcsépelnék, zsákba raknák és otthagynák, ahol van, ez olyan volna, mintha nem is termesztették volna, mert a termelés célja a fogyasztás. És ha a búza ott marad, ahol megtermett, akkor annyi, mintha benne maradt volna a földben, vagy a kalászban. Ahhoz, hogy a termelés célját megvalósítsák, a búzát valakinek a termelés helyéről el kell vinnie a piacra. Hogy a termelt javak szállításának a termelés helyéről a fogyasztóhoz juttatásának milyen óriási szerepe van a gazdasági életben, azt élénken illusztrálja az a körülmény, hogy a kultúremberiség szolgálatában álló mechanikai erőknek csak egyötödrésze szolgál termelési célokra, míg négyötödrésze a szállítás céljait szolgálja. Ha tehát abban a gazdaságban van valaki, aki azt a fontos funkciót, a szállítást teljesíti, úgy ez az ember, habár egész évben csakis ezzel foglalkozik, mégis a kérdésünkre ugyanazt a feleletet fogja adni, hogy ő búzát termel.

Hát ki termeli már most a búzát a sok közül? Kinek a munkájára lehet mondani par excellence, hogy ő búzát termel? Melyik kapcsolható ki a búzatermelés folyamatából? Miután mi egy jól vezetett gazdaságról beszélünk, amelyben csakis a legszükségesebb munkaerőt alkalmazzák, és egyetlen fölösleges ember se lopja a napot, nem mondhatunk egyebet, mint hogy egyikük munkája se kapcsolható ki a folyamatból. És ha a gazdaságot képzeletben nagyobbnak és nagyobbnak, a benne foglalkoztatott emberek számát pedig egyre többnek és többnek képzeljük, akkor meg kell állapítanunk, hogy a búzatermeléshez nélkülözhetetlen személy az állatorvos is, és az emberek orvosa is, valamint a gyógyszerész, aki a rendelt gyógyszereket készíti, a boltos, aki a szükségleti cikkeket az emberek helyett a legkülönbözőbb forrásokból összahordja, a tanító, aki az apák helyett a gyerekeket tanítja, nehogy az apának meg kelljen e végből a munkáját szakítania. Szóval bővebbre és bővebbre tágítva a keretet, kiderül, hogy valójában a búzát fogyasztó egész társadalom minden hasznos munkát végző tagja termeli a búzát. Azt pedig, hogy egy nagy és bonyolult berendezésű társadalomban ki végez hasznos és ki végez haszontalan munkát, nem mondhatja meg senki, csak maga az élet próbája.

De nem kellett volna éppen a búzatermelésnél elkezdeni. Bármelyiknél megkezdhettük volna a vizsgálódást. Ha a szabónál kezdtük volna, akkor kiderült volna, hogy a ruhakészítésnek csak egy picinyke része az, amit ő csinál, mert egy óriási arányú szabóműhely elgondolásánál ugyanolyan eredményre jutunk, mint jutottunk a búzatermelő gazdaságnál. A szabász, a gépvarró, a gomblyukkivarró, a vasalómunkás, a gépek karbantartója, a megrendelések gyűjtője és a többi valamennyi egyformán ruhatermeléssel foglalkozik, ahogyan az is, aki a műhelyt rendben tartja, a követeléseket beszedi, és az irodai dolgokat intézi.

Van egy angol történet egy apáról, aki jó előre bejelenti a gyerekeinek, hogy karácsony estéjén egy olyan pudding lesz az asztalon, amelynek az elkészítésén ezer ember dolgozott. A gyerekek óriási kíváncsisággal várták a nagy napot, és fantáziájuk állandóan a csodálatos puddinggal foglalkozott. Mikor pedig elérkezett a karácsonyest, izgalmuk tetőpontján alig tudták kivárni a pillanatot, amelyben megpillanthatják a beígért csodát. És amikor tálalásra került a sor, akkor anyjuk letett az asztalra egy egészen közönséges puddingot, amely se kisebb, se nagyobb nem volt a szokásosnál. A gyerekek csalódottan és kérdő csodálkozással néztek apjukra, aki sohase szokott olyasmit ígérni, amit még nem tartott volna. És az apa most mosolyogva világosította fel a gyermekeket, hogy ő igenis ezúttal is megtartotta a szavát, íme, ez az a pudding, amelynek az előállításán ezer ember dolgozott. Meg is kezdte a felsorolásukat, amelyet a gyerekek jegyeztek. De régen túl voltak már az ezren, amikor még mindig folytonosan bővült és gyarapodott a számuk. Tulajdonképpen az egész társadalom, az egész emberi faj benne van abban az egy puddingban, nem hiányozhat belőle egyetlen egy ember se, kivéve azokat, akik egész életükben csak koldusok voltak, vagy tolvajok. És a gyermekek ebből a puddingból tanulták megismerni a társadalom gazdasági életének mindent meghaladó grandiózítását, amelyről az életben az emberek annyira megfeledkeznek, hogy soha eszükbe se jut, hogy fölötte elmélkedjenek.

Ámde ez a csodálatra méltó munkamegosztás nagy zavaroknak és nagy tévedéseknek válik állandó forrásává. Az idők folyamán feledésbe merül, hogy a munkamegosztást a termelés megkönnyítése céljából csinálták az emberek. A búzatermelőnek rá kellett jönnie, hogy ő könnyebben, vagyis kevesebb munkával jut cipőhöz, ha nem ő maga ül le cipőt csinálni, hanem ez alatt az idő alatt is búzát termel, míg valaki más, aki folytonosan csak cipő készítésével foglalkozik, feleannyi idő alatt fog szebb és jobb cipőt csinálni, mint arra ő képes lett volna. A cipőkészítő viszont jobbnak látja nem félbeszakítani a munkáját búzatermelés okából, hanem rábízza azt a búzatermelőre, aki abban a munkában való nagy jártassága folytán feleannyi idő ráfordításával lesz képes búzát termelni. Ha azután elcserélik a termékeiket, mindkettő jó üzletet csinált, mert a búzatermelőnek feleannyiba került ilyen módon a cipő, és a cipőkészítőnek feleannyiba a búza, mintha mindketten mindkettőt maguk termelték volna. Másszóval a termelés ezen a módon cipőben is, búzában is megduplázódik.

De nem csupán megduplázni lehet ilyen módon a javak termelését, hanem megszázszorozni, megezerszerezni is. Bármely közönséges használati tárgyat, egy acéltollat vagy egy kalapot, vagy egy noteszt veszünk alapul, mindegyikről meg kell állapítanunk, hogy egész életünk munkája nem volna elegendő, csak egyetlen darabnak az előállításához sem. És miután a javak mind valamilyen szükségletet elégítenek ki, a szükségletek kielégítése pedig valamilyen hiányérzetnek, tehát egy kellemetlen érzésnek a megszüntetését jelenti, ebből világos, hogy az embereknek annál jobb, annál előnyösebb, annál boldogítóbb, minél könnyebb a javak termelése, minél nagyobb a javakban való bőség, minél kisebb erőfeszítés árán jutnak a javakhoz.

Hogy azonban minél kisebb erőfeszítés árán jussanak a javakhoz, ennek a munkamegosztáson alapuló társadalomban most már kétféle módja van. Az egyik az, hogy valóban könnyebbé és könnyebbé, egyszerűbbé és egyszerűbbé, tömegesebbé és tömegesebbé váljon a javak előállítása. Erre a célra többféle eszköz áll az emberek rendelkezésére. Az egyik a munkamódok tökéletesítése, a munkamegtakarító szerszámok és gépek alkalmazása, a forgalmi eszközök fejlődése, amely közel hoz hozzánk olyan vidékeket, ahol a természet bőkezűbben osztogatja ajándékait az embereknek. Ezeken a módokon az emberiség óriási haladást tett különösen az utóbbi évszázadban a szükségletek kielégítésének megkönnyítése terén. És az emberi faj ebben az irányban soha egy pillanatra sem szünteti meg a haladás útjait és módjait kutatni.

Ámde van egy másik módja is annak, hogy kisebb erőfeszítéssel elégítsük ki szükségleteinket, nevezetesen az, hogy valamilyen módon másra hárítjuk ennek az erőfeszítésnek egy részét. A fenti példában a búzatermelő és a cipőkészítő teljesen egyenlő erőfeszítésre van kárhoztatva. Tisztán a munkamegosztás hozta létre azt a nagyszerű eredményt, hogy mindegyik kétszer annyit tudott produkálni, és produkciójának a felét átengedhette a másiknak. Ámde a cipőkészítő szeretne több búzát, mint annak a felét, amit a búzatermelő produkált. Ezt vagy úgy érheti el, hogy nagyobb erőfeszítéssel több cipőt készít és más búzatermelőknek is juttat belőle, vagy pedig úgy, hogy nem tesz ugyan nagyobb erőfeszítést és nem produkál több cipőt, ellenben valamilyen módon kényszeríti a búzatermelőt, hogy a cipőért neki a búzatermelésének nagyobb hányadát engedje át. Erre a kényszerítésre — ha a fizikai kényszertől eltekintünk — csak kétféle eszköz van: az egyik a politikai, a másik a gazdasági. Ha a cipőkészítők a politikai hatalmat magukhoz ragadják, akkor a hatóságok útján mindenféle rendszabályokkal, ármegállapításokkal, teherelosztással, kedvezések és hátrányba helyezések segítségével fogják azt a célt elérni, hogy bizonyos mennyiségű búzához kisebb erőfeszítéssel jussanak, mint jutottak volna szabad áralakulás mellett. A másik eszköz pedig a gazdasági: egy olyan helyzet megteremtése, hogy a búzatermelőnek cipőben való hiányérzete nagyobb legyen, mint a cipőtermelőnek a búzában való hiányérzete, és hogy így a hiányérzet megszüntetése végett nagyobb áldozatra legyen hajlandó. Ily fokozott hiányérzet létesítésének pedig legegyszerűbb módja, hogy a cipőben hiány legyen.

Ez a mód egyszerű, de nem könnyű, mert hiszen nem csupán egy cipőkészítő van a világon, hanem sok. És mindegyik cipész készít cipőt, és a készített cipőket mindegyik be akarja cserélni búzára, vagy egyéb javakra, amelyeket a köznap életben a pénz helyettesít. Minden cipésznek az volna már most a legelőnyösebb, ha minden egyes pár cipőjéért az összes többi ember versengene. Ez volna rá nézve a legideálisabb cipőhiány. Már az valamivel rosszabb, ha még egy másik cipész is kínál egy pár cipőt, és minél több cipész minél több pár cipőt kínál, ami ebben az arányban előnyösebb az összes többi ember szempontjából, akik cipőt akarnak vásárolni, az annál előnytelenebb a cipész szempontjából, akinek a cipőhiány és cipőéhség teszi lehetővé, hogy mások nagyobb erőfeszítésének a gyümölcsét nyerje el kisebb erőfeszítés árán. Nincs tehát más hátra, mint valamiképpen az államszervezet hatalma útján korlátozni a versenytársak számát.

És ennek a törekvésnek azután nincs határa. Legjobb volna minden versenytársat elnémíttatni. Senki se lehessen többé cipész, ha én már az vagyok. De mivel ideális tökélyre semmi se vihető, hát akkor legalább ne lehessenek annyian cipészekké, ahányan szeretnének, hanem csak annyian kapjanak mesteri képesítést, ahányat mi, a már létező cipészek jónak látunk.

Azután egy további mód: ne szabadjon senkinek se tökéletesebb szerszámmal dolgoznia, mint a másiknak. Ez nagyon is komoly törekvés volt a történelem folyamán. Már a XVIII. században feltalálta egy Wank nevű bajor paraszt a cséplőgépet. A Münchenből kiküldött hivatalos bizottság olyan jónak látta a gép működését, hogy a hatóság megparancsolta Wanknak a gép elpusztítását és a bizottság költségeinek a megfizetését. A XVI. században Danzigban valaki olyan gépet készített, amely egyszerre 4-6 vég szövetet szőtt. Abban a meggyőződésben, hogy ezzel a takácsok érdekei veszélyeztetve vannak, a feltalálót titokban vízbe fojtották. És ismeretes Papin sorsa is, aki egy kis gőzhajócskát épített, messze a gőzhajó feltalálása előtt. Amint hajójával a Weseren lefelé az Északi-tengerre akart menni, Münchennél a keresetüket féltő hajósok szétverték a hajóját.

További törekvés, hogy a mi városunkba ne jöhessenek be más városbeli cipészek. Azután: a mi tartományunkba ne hozhassanak cipőt más tartománybeli cipészek. Végül, miután ezek a korlátok, amelyek mind megvoltak a történelem folyamán, az országok politikai fejlődése nyomán leomlottak, még egy utolsó emléke ezeknek a történelmi kényszerítéseknek: ne legyen szabad behozni külföldi cipőt, vagy ha igen, csakis olyan feltételek mellett, vagyis olyan vámok megfizetésével, hogy az a búzatermelőknek és egyéb javak termelőinek ne legyen előnyösebb, hanem hátrányosabb, mint hogyha tőlem vásárolnának.

Nem kellett volna éppen a cipőtermelőt kiválasztanom a fenti példához; megfordítva is csinálhattam volna. Beszélhettem volna a búzatermelőről, aki a cipőkészítő fölött akar ilyen kényszerítő eszközökkel előnyökhöz jutni. De bármelyik termelőt vettem volna is a példámnál alapul, mindegyik részéről érthető és természetes törekvés, amely által ő állandóan nagyobb és nagyobb előnyökhöz, és kisebb és kisebb hátrányokba akar jutni.

Emellett egyénileg mindegyikben megvan az előny­szerzésre való törekvésnek ama másik, hasznos és dicséretes módja is, hogy ti. a tökéletesítés, a többet-termelés útján akarja az előnyt elérni. Hiszen ha nem lett volna meg az egyes termelőkben, pl. a cipészekben ez a törekvés, akkor a többi cipész nem akart volna e törekvés ellen állandóan védekezni. Részükről, mint érthető dolgot, nem lehet rossz néven venni semmiféle korlátozást, tehát a vámvédelem követelését se. A kérdés csupán az, hogy mi vitte rá a városokat, tartományokat és országokat, hogy ezeket a korlátozásokat valóban létesítsék. Hiszen ezek a korlátozások nyilvánvalóan csökkentik a javak termelését. Miután, mint a fenti példából világosan láttuk, mi valamennyien cipőtermelők és búzatermelők is vagyunk, a cipőtermelés és búzatermelés bőségét, tehát a legkézenfekvőbb közérdeket jelenti, hogy minél kevesebb munkánkkal minél több cipőt és búzát termeljünk, más szóval: hogy a cipő és a búza és minden egyéb minél olcsóbb legyen. Miért kaphatók mégis az államok arra, hogy a vámvédelem által munkánk eredményességét csökkentsék, vagyis, hogy az árukat drágítsák?

A felelet erre a kérdésre az, hogy a közületeket mindeütt három egymással összefüggő tévedés vitte ezekre a korlátozásokra:

1. Az első tévedés a pénz használatából ered, és abból áll, hogy az államok azt hitték, sőt hiszik ma is még, hogy előnyös rájuk nézve, ha a behozatal csökkentése és a kivitel fokozása által az aktív kereskedelmi mérleg révén pénz jön be, vagy pénz marad az országban.

2. A második tévedés forrása az a hit, hogy a behozatal csökkentése által fejleszteni lehet az ország termelését, és hogy ez az országra nézve előnyös. Míg ellenben a szabadkereskedés által az országban az ipar nem fejlődik, vagy visszafejlődik, és hogy ez az országra nézve hátrányos.

3. A harmadik tévedés alapja az a felfogás, hogy ha más országok az előbbi két tévedés folytán, vagy bármi okból korlátokat állítanak föl a velünk való kereskedés elé, akkor mi is kénytelenek vagyunk ilyen, vagy még erősebb korlátokat felállítani velük szemben.

E három tévedést sorra fogjuk venni és talán sikerül bebizonyítanunk, hogy azok valóban tévedések, és hogy azok mellett megmaradni annyi, mint az ország gazdaságát megkárosítani és fejlődése elé akadályokat gördíteni.