Mikor a védővámosokat az érvek harcában az iparfejlesztési fedezékből is kiszorítják, akkor az utolsó védelmi bástya: a fellegvár következik, amelyben minden időkre biztonságban érzik magukat. Ez az utolsó fellegvár: a nemzeti munka védelme.
Azt mondják, még ha drágábban állítjuk is elő ezt vagy azt a szükségleti cikket idehaza, mint ahogyan azt a külföldről behozhatnánk, mégis védővámok által kell kényszeríteni az embereket, hogy az idehaza termelt cikkeket fogyasszák, mert csak így tudunk állandóan munkát biztosítani a honi munkásoknak ezekben az iparágakban, és egyszersmind azokban a termelési ágakban is, amelyeknek ezek a munkások a fogyasztói. A legáltalánosabban elterjedt vélemény, hogy ha behozunk olyan árut, amit mi magunk is produkálhatunk, akkor ezzel megfosztjuk ebben az arányban a keresetétől azt a munkást, aki azt idehaza készítette volna.
Mit feleljünk e legáltalánosabb tévhit eloszlatására?
Az első választ a mi generálkulcsunk adja nekünk, az a szabály, hogy minden külkereskedelem csere, hogy minden importot exporttal kell megfizetni, vagy pedig sehogy. Mert lehet ugyan hitelbe is vásárolni egy darabig, de aránylag csak igen kis ideig. Minden ország számára az általános gazdasági viszonyai szerint meg van határozva a hitelbe való vásárlás lehetőségének rendszerint igen közeli határa. Ezen túl megszűnik a hitel, és ha nincs mit kivinni cserébe, akkor elakad a kommunikáció, és akkor eo ipso idehaza kell elkezdenünk gyártani azt, amire szükségünk van, vagy pedig nélkülöznünk kell ezeket a dolgokat. Ez már egymagában is eldönti azt a kérdést, hogy vajon csökkentheti-e a behozatal a honi munka mennyiségét? Világos, hogy nem csökkentheti, hanem szaporítja, mert minél többet hozunk be, annál többet kell ki is vinnünk, és ezek a kiviteli cikkek is honi munka termékei. Legfeljebb arról lehet szó, hogy mit fogunk termelni, ha így magára hagyjuk a termelést? Semmi kétség, hogy olyan cikkeket, amiket a legelőnyösebben tudunk termelni, amelyek termelése által tehát a legnagyobb mennyiségeket produkáljuk úgy ebben a termelési ágban, mind pedig azokban, amelyeknek a termékeire becseréljük. Hogy ez mi legyen? Ezt semmiféle hivatalnok és semmiféle szakember nem tudja megmondani, csak maga a szabad piac alakulása, amely ellenállhatatlanul tör a nagyobb produktivitás felé.
Semmi se természetesebb a világon, mint az, hogy Ausztrália szűzi perijeiről szállítsanak Angliába vajat. És mégis, egyszer csak jött egy olyan időszak a múlt század ötvenes éveiben, amikor Ausztráliában abbahagyták a vajtermelést, és Írországból hozatták be a vajat. Miért? Mert az ausztráliai aranymezők felfedezése idejében produktívabb volt az aranyásással foglalkozni, mint vajtermeléssel. Több vajat lehetett ugyanazzal a munkamennyiséggel, vagy ugyanazt a vajmennyiséget kevesebb munkával lehetett produkálni akkor, ha aranyat ástak, mintha vajat készítettek volna.
És ami az aranyásásra vonatkozik, az vonatkozik minden egyébre is. Bármely iparág vagy termelési szakma legyen is, amelyben dolgozva ugyanazzal a munkával több vajat, vagy több kalapot, vagy több cipőt tudunk szerezni, mintha magunk csinálnánk vajat, kalapot, vagy cipőt, úgy ezzel a produktívabb munkával kell foglalkoznunk. Hogy melyik legyen az, azt senki se tudja előre pontosan megállapítani, de hajszálpontossággal és csalhatatlan biztossággal megállapítja azt maga a szabad piac áralakulása. Azt kell csinálni, amit minden épeszű ember: az olcsóbbat kell megvenni, bárhonnan is származzon, és az olcsóbb azt fogja jelenteni, hogy munkánkkal többet produkálhatunk belőle.
A védővámosok erre azt felelik, hogy ez mind szép és igaz lehet, ámde ha a behozatal és a kivitel egymást ellensúlyozza is végeredményképpen, azért ez nem változtat azon, hogy ha behozunk olyan idegen árut, amit idehaza is produkálhatnánk, úgy ez csökkenti a honi munka mennyiségét. Egy nyomda pl. inkább vesz Berlinben 2.700.000 koronáért egy gépet, mint Budapesten 3 millióért, és ezt kifizetjük 100 darab talpbőrrel, amelyet a simontornyai bőrgyár szállít Pirmasensbe. Igaz, mondják a vámvédők, hogy a külföldi gép vétele munkát adott egy csomó simontornyai tímárnak, de azon az áron, hogy megfosztott a munkától budapesti vas-munkásokat. És az is igaz, hogy a Németországnak juttatott egész munkamennyiségtől megfosztotta az országot. Mert ha a gépmegrendelést a Wörner-gyár kapta volna, úgy ennek a munkásai vásárolták volna meg a simontornyai bőröket, illetőleg az azokból készült cipőket. Úgy a behozatal, mint a kivitel kisebb lett volna, de az áruk cseréje mégis megtörtént volna, csak hogy idehaza.
Ha a gépet Berlinben vesszük, akkor a simontornyai bőrök Pirmasensbe mennek, és nem jön bőr Budapestre. De ha a gépet a Wörner-gyár csinálja, akkor a bőrök Budapestre jönnek és nem megy bőr Pirmasensbe. Két magyar tőke és két csoport magyar munkás kap foglalkozást egy helyett úgy, hogy bár a nyomda megtakarít 300.000 koronát, ha külföldről rendeli a gépet, maga az ország veszít, mégpedig nem 300.000 koronát, hanem az egész 3 milliót. Íme - mondják – a közérdek annyira ellentétben áll a magánérdekkel, és ezért kell az államnak közbelépnie.
Ez a védővámosok tétele, amelyet vizsgáljunk meg először Németország oldaláról. A pirmasensi cipőgyár vett tőlünk 2.700.000 koronáért simontornyai bőröket. Vajon miért tette ezt a pirmasensi gyár? Micsoda különös ok késztette azt a pfalzi gyárost, hogy Tolna megyében vásároljon bőröket? Felelet: ugyanaz az ok, amely miatt a budapesti nyomda Berlinben vásárolta a gépet, amire szüksége volt: mivel 300.000 koronával olcsóbban kapta, mintha odahaza vásárolta volna. És erre a német védővámosok szóról-szóra ugyanazt mondják, amit a magyar védővámosok: hogy a német gépipar ugyan kapott munkát, de a német tímárok elveszítették, holott ha Pirmasens odahaza vásárolt volna bőrt, akkor a német tímárok kerestek volna, és akkor majd ők vettek volna gépet, vagy könyveket, amelyek kereslete folytán azután a nyomdaiparnak azt a gépet meg kellett volna rendelnie. Íme tehát itt áll előttünk egy tökéletes abszurdum, hogy egy cserén mindkét ország veszít, noha senki se állíthatja, hogy akkor is veszteséges lett volna mindkét félre a csere, ha egy ország lett volna a kettő. Miután abszurdumok nem létezhetnek, egészen kétségtelen, hogy itt valami tévedésnek kell lennie. De miben van a tévedés?
A tévedés az által áll elő, hogy figyelmen kívül hagyja azt a lényeges különbséget, amely a belföldi csere és a külfölddel való csere között van. A külföldi cserék feltétlenül egyensúlyt tartanak, és bizonyos időn belül okvetlen kiegyenlítődnek, míg az ország határain belül történő cserék szabályozatlanok, egymástól kevésbé függőek. A gazdasági élet egész területén működő tőke úgyszólván egy tömeg: senki se veheti ki belőle a magáét bármikor, mert ha mindenki ki akarná venni, kiderülne, hogy ez nem lehetséges. Nincsen olyan szabály, hogyha bőr jön Simontornyáról Budapestre, akkor innen gépnek vagy akárminek kell mennie Simontornyára. Ez igen nagy különbség a két csere között. Az import szükségképpen kell, hogy exportot szüljön, míg a belföldi vételnél ez a kényszer nem áll fenn.
Mindkét esetben a megrendelő ad egy papírt, váltót, csekket annak, akitől rendel. A belföldi rendelésnél ez a kötelezés az egyik számláról a másik számlára való átírással elintézést nyer és az ügylet be van fejezve. De ha ezt a váltót Berlinbe küldtük, úgy vagy áruval, vagy arannyal kell visszaváltanunk. Az utóbbi lehetetlen, mivel nem a világnak, de még egyetlen országnak a külkereskedelmi forgalmát se fedezi a földkerekségen forgalomban lévő összes arany, és így feltétlenül export kell hogy származzon a gép importjából, vagy pedig abbamarad az egész kommunikáció. Azok a simontornyai bőrök nem mehettek volna Pirmasensbe, ha a berlini géprendelés elmaradt volna. Ellenben abból, hogy a bőrök Budapestre jöttek, nem következik, hogy a gépmunkások is kapnak megrendelést, mert ha igen, akkor kaphatnak amellett is, hogy a bőrök Pirmasensbe mennek. Ellenben ha a nyomda a gépet a Wörner-gyártól rendeli meg, ebből még nem következik, hogy a simontornyai tímárok is kapnak munkát, holott a gépnek Berlinben való megrendeléséből ez okvetlenül következik. Ha a nyomdának gépre van szüksége és azt a Wörnertől vásárolja, úgy a nyomda megkapja a gépet, Wörner megkapja a pénzt, amelyet esetleg a bank átír az egyik számláról a másik számlára, és ezzel az üzlet be van fejezve. Ellenben ha a gépet a nyomda Berlinből hozatja, akkor ezen a ponton nincs még a dolog befejezve, mert utána kell következnie egy megrendelésnek Németországból Magyarországba. Arra nincsen mód, az gazdasági képtelenség, hogy a gépmegrendelést is a Wörner-gyár kapja és a simontornyai bőrök is menjenek Pirmasensbe.
Miután így elméletileg megdől a védővámosok álláspontja, előállnak azzal, hogy a gépnek Berlinben való megrendelése esetén Budapesten munka nélkül maradnak a gépmunkások. Inkább kerüljön tehát az a gép 3 millió koronába, mintsem hogy elveszítsük a 2.700.000 koronát minden esetben elérő géprendelést. Hiszen ha saját gépgyára volna annak a nyomdának — azt mondják — nem inkább otthon csináltatná meg a gépet, ha ez így többe is kerülne neki?
És valóban így van, azonban ez tulajdonképpen a probléma elölről kezdése. Mert ha a Wörner-gyárnak lesz munkája, mi lesz akkor a simontornyai tímárokkal? Ha a Wörnerék nem vállalják a munkát a 2.700.000 koronáért, nyilván kisebb szükségük van a megrendelésre, mint a simontornyai tímároknak, akik lekonkurrálják a külföldi tímárokat. Csak annyi bizonyos, hogy ha a gépet Berlinben rendeli meg a nyomda, úgy a Wörner-gyár munkásai világosan láthatják, hogy nekik azért nincs munkájuk, mert nem kapták meg a nyomda megrendelését. Ellenben a simontornyai munkások nem tudják, hogy ők munka nélkül maradtak volna, ha nem kapják meg a pirmasensi megrendelést, amely a berlini géprendelésnek a következménye. Az egyik látható, a másik láthatatlan. Ez az a jelenség, amelyről oly nagyszerű kis könyvet írt a múlt század közepén Bastiat.1
Nem arra kell irányulnia a figyelemnek, hogy mennyi munkánk van, hanem hogy mi a munka haszna. A cél: minél kevesebb munkával minél több haszon. És ebből a szempontból nézve a dolgot, meg kell állapítanunk, hogy az exportunk a munka, és az importunk ennek a munkának a bére. A fenti példában 3 milliót érő munkát kaptunk 2.700.000 koronáért. A megmaradt 300.000 koronából másvalamit fog a nyomda vevnni; mondjuk, még egy kis gépet is, és ki vonná kétségbe, hogy az ország gazdagodását jelenti, ha egy gép helyett kettőt állítanak fel?
De ha semmit se vennének ebből a 300.000 koronából, hanem befizetnék egy nyugdíjalapra, hogy az így összegyűjtött összegekből életfogytiglan tartsák el a Wörner-gyár munka nélkül maradt munkásait, még az is észszerűbb és okosabb dolog volna. Semmi módon nem lehet azt belátni, hogy minek kelljen ezeknek az embereknek még dolgozniuk is, hogy megkeressék azt a 300.000 koronát, amely ingyen is az ölükbe hullhat azon az egyszerű módon, hogy a berlini vasmunkások és a simontornyai tímárok dolgoznak, akik mindketten hasznos munkát végeznek, holott a Wörner-gyár munkásai ebben a példában 300.000 korona erejéig teljesen haszontalan munkát végeztek. Ezért a 300.000 koronáért nem kaptunk a világon semmit.
A 3 millió koronából, amit a példában a honi munka által előállított gépért adtunk volna, 2.700.000 koronáért vettük volna a gépet, és 300.000 koronáért a „honi” jelzőt, egyebet semmit. Ennek az összegnek az erejéig haszontalan honi ipart pártoltunk, illetőleg kényszerítettek bennünket a pártolásra minden országnak, tehát a mi országunknak is a legnagyobb ipara, a fogyasztói ipar rovására. Ez az ipar az, amelynek a védelme egyedül fedi a tökéletes közérdeket, mert ebben valóban mindenki benne van, míg a közkeletű ügynevezett iparvédelem, amely helyesebben az improduktív foglalkozások védelmének volna nevezhető, aránylag csak igen kevés embernek nyújt a többiek rovására megsarcolási lehetőséget.
Semmiféle módon nem lehet és nem is kell védeni a külföldi verseny ellen a kőművest, a téglavetőt, szabót, katonát, festőt, zsákhordót, kocsist, közlekedési alkalmazottakat, rendőrt, postást, halászt, vadászt, bányászt, hivatalnokot, nyomdászt, gázmunkást, plakátragasztót, cselédet, villanygyári munkást, könyvelőt, kereskedősegédet, kifutót, újságírót, útépítőt, ügynököt, pincért, színészt, orvost, ügyvédet, kubikost, lelkészt, kántort, tanítót, harangozót, éjjeli őrt, utcaseprőt, könyvtárnokot, könyvkiadót, könyvkötőt, szatócsot, péket, borbélyt, mészárost, szobafestőt és még száz meg száz és ezer meg ezer mindenféle egyéb honi munkában foglalatoskodó, hasznos társadalmi foglalkozást űző embert. Mert ti. vámokkal nem lehet védeni, de a védelem egyéb ezeknek is a rendelkezésére áll, és miután a Wörner-gyár munkásait is azért akarják védelmeztetni, hogy a honi munka ne szenvedjen rövidséget, és a honi munkás el legyen látva munkával és keresettel, ennélfogva teljes joggal vethető fel a kérdés, hogy miért csak azok élvezzék az államhatalomnak ezt a pártfogó beavatkozását a többiek rovására, akik vámokkal védhetők, miért ne a többiek is?
Az ipar nem azért jó, mert munkát ad, hanem azért, mert ellát bennünket olyan dolgokkal, amelyekre szükségünk van. És ennek a tevékenységnek a következménye, hogy belőle megélnek azok, akik elvégzik e közhasznú munkát. Ámde a szükségletek végtelenül sokfélék. Kétségtelen szükséglet az is, hogy elégtételt szolgáltassanak annak, akit megvertek, megloptak vagy megcsaltak, hogy bírói ítélet sújtson le azokra, akik adósságukat nem akarják kifizetni, és hogy ne érje bántódás azt, akit ártatlanul vádolnak. E szükséglet kielégítésére szolgáló tevékenységet az ügyvédek fejtik ki, akik e hasznos társadalmi funkciójukból élnek. Ha tehát az államhatalomtól lehet azt követelniük a cipészeknek, hogy a lakosság egy részének a rovására vámok segítségével vagy bármiképpen gondoskodjon az állam arról, hogy a cipészeknek mindig legyen munkája, akkor az ügyvédek is épp oly joggal követelhetik, hogy az állam mindig gondoskodjon kellő számú fejbeverésről, csalásról, lopásról, valamint megfelelő mennyiségű alaptalan vádról, és iktassa törvénybe, hogy az adósságának egy részét senkinek se szabad szépszerével kifizetnie, hogy az ügyvédek kifejthessék azt a közhasznú tevékenységet, amelyből élnek. És ugyanezen az alapon az orvosok is követelhetnék a kormánytól, hogy védje meg őket a nyilvánvalóan közérdekű hivatásuk gyakorlásában, és gondoskodjon kellő mennyiségű betegségről, nehogy az orvosok munka és kereset nélkül maradjanak.
Bár haszontalanul pénzt kiadni és betegnek lenni nem ugyanaz a dolog, de tisztán gazdasági szempontból tekintve nincs különbség a kettő között, és ha gazdasági szempontból indokolt és jogos dolog engem arra kényszeríteni, hogy bizonyos időnyi munkát csak azért végezzek, hogy annak a bérével megfizessem valaminek az ártöbbletét tisztán iparpártolási célból, akkor teljesen ugyanezen az alapon arra is lehetne kényszeríteni, hogy bizonyos ideig feküdjek az ágyba, hivassak orvost és hozassak medicinát a gyógyítási ipar pártolása céljából. És ha nem helyes az utóbbi kényszerítés, úgy nem helyes az előbbi sem, éspedig mindkettő ugyanazon az alapon.
Azért nem helyes egyik sem, mert nem igaz, hogy az orvosnak minden munkája hasznos. Csak az a munkája hasznos, amely a beteg gyógyításához szükséges, de az a munkája haszontalan, amelyiket az egészséges emberek gyógyítására fordítja. És a cipőkészítőnek se hasznos minden munkája, hanem csak az, amely által lehetővé válik, hogy én cipőhöz jussak annak a legkisebb energiafogyasztásnak, más szóval annak a legkisebb pénzösszegnek az árán, amely ellenében a szaad piacon cipőt tudok vásárolni. Ha engem vámok segítségével drágábban, vagyis több energiafogyasztással kényszerítenek cipőt vásárolni, úgy a többlet erejéig nem hasznos, hanem haszontalan, sőt kártékony foglalkozást űznek az illető cipészek, éppen úgy, mint az egészséges embereket gyógykezelő orvosok.
Amikor az egyik előadásomban a búzatermelő farmban foglalkoztatott emberekről beszéltem, és levontam a következtetést, hogy mi valamennyien búzát termelünk, utána az egyik hallgatóm megjegyezte, hogy én a közgazdaságtan ábécéjét fejtegetem felnőtt embereknek. De én felhívtam a hallgatóim figyelmét arra, hogy ezt az ábécét még mindig nem tudják azok, akik az országokat kormányozzák, vagy ha tudják is, de az országok magatartása olyan, mintha nem volnának tudatában ezeknek az elemi ismereteknek. Máskülönben hogyan lehetne arról állandóan megfeledkezni, hogy nem csupán a cipész termel cipőt, hanem én is, és hogy a közérdek nem azt kívánja, hogy a cipőkészítő virágozzon és el legyen látva munkával, hanem azt, hogy a cipőszükséglet a lehető legkisebb energiafogyasztással legyen kielégíthető, és hogy ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy a cipőt honi cipőgyár csinálja-e vagy külföldi.
McCulloch könyvében van egy pompás eset leírva ennek az illusztrálására. Egy társaságban, amelyben a védővámokról folyik a vita, valaki, aki a védővámok mellett kardoskodik, elővesz egy acélból készült zsebkést és 3 ezüst féldolláros pénzdarabot, majd felszólítja a társaság tagjait, hogy mérjék meg, melyik nehezebb. Kiderül, hogy teljesen egyenlő súlyuak. Erre a védővámos úr levonja a konzekvenciákat és felvilágosítja a társaságot, hogy a kés, amelynek súlya egyenlő a három ezüst féldolláros súlyával és Pittsburgban készült, másfél dollárba került. Vagyis a honi ipar a vasat az ezüst értékére hozta. Erre akkora lelkesedés tört ki a társaságban, hogy valaki Adam Smithtől kezdve az összes szabadkereskedelmi állásponton lévő író könyvének az elégetését indítványozta, és az egész társaság kárörömmel mosolygott arra az úrra, aki a társaságban a szabadkereskedelmi elvet képviselte. Ekkor ez kivett a zsebéből egy angol zsebkést és a következőket mondotta: a pittsburgi zsebkés valóban egy része az amerikai iparnak. Terméke az amerikai bányász, szénhordó, olvasztó, fuvaros, kovács, acélműves és késgyártó munkájának. Ezeknek és még sok másoknak az egyesített munkája hozta létre a kést, amely annyiba került, mint egy átlagos munkás 3 napi munkája. Vagyis, hogy a nemzet egy ilyen kés birtokába jusson, ahhoz egy átlagos munkásnak 3 napig kell dolgoznia.
Ámde ez az angol kés is amerikai munka eredménye. Terméke a szántó, a vető, az arató, a cséplő, molnár, favágó, kádár, fuvaros, teherhordó, kereskedő, hajóács, ólommunkás, matróz és még száz meg száz egyéb munkás munkájának, amelyre szükség van, hogy búzát produkáljunk, búzából lisztet készítsünk és azt Angliába szállítsuk. Ez szintén mind amerikai ipar, és csupán egy másik módja a zsebkés készítésének. Ennek az utóbbi zsebkéskészítési módnak azonban megvan az az előnye az első felett, hogy ha a vámok nem állnák útját, úgy az a kés nem másfél dollárba, hanem csak egy dollárba kerülne, vagyis a nemzet megszerezhetne egy ilyen kést egy átlagos ember kétnapi munkájával, annak háromnapi munkája helyett. Ha tehát minden ember érdeke, hogy szükségletét a legkisebb kiadással fedezze, úgy ez az egyének összességének, a nemzetnek is érdekében kell hogy álljon. A társaság tagjai ezek után elálltak a szabadkereskedelmi könyvek elégetésétől.
Az a felfogás, amely nem a munka eredményére, hanem magára a munkára helyezi a súlyt, alapjában véve ugyanaz, mint amely az emberi munkát kiküszöbölő és fölöslegessé tevő gépek ellen és a produktivitás ellen protestál. Ha itt valaki feltalálna valami zseniális gépet, amely egy hét alatt 10 millió pár cipőt tudna előállítani, mint a rotációs gép az újságot, úgy a védővámos felfogás szerint, amely a bőséges munkára és nem a bőséges produktivitásra helyezi a hangsúlyt, ezt a gépet sürgősen össze kellene a cipőipar érdekében törni, és feltalálóját valamiképp ártalmatlanná tenni, nehogy tönkretegye a virágzó magyar cipőipart.
Bastiat az ő maró szatírájával mulat azon az úron, aki a képviselőházban azért szólalt fel az akkor még újszerű cukorrépa termelése ellen, mert a cukor előállításának ez az újfajta módja oly átkozottul produktív, hogy néhány ezer hold cukorrépa terméséből egész Franciaország cukorszükségletét ki lehet elégíteni. Ugyanezen az alapon szaladgáltak annak idejében szegény öreg hordárok fűhöz-fához, hogy a hatóságok tiltsák be a Messenger-Boy vállalatokat, amelyek az ő teendőiket fürgébb lábakon és olcsóbban tudták ellátni, és ugyanezen az alapon estek neki a fuvarozó parasztok mindenütt a gőzkocsiknak, amelyek fölöslegessé tették az ő lovaik munkáját.
A frankfurti vámparlament elé még jött egy petíció, amelyben a hajósok a gőzhajók veszedelmes konkurenciája ellen kértek oltalmat, és népszerű szónokok szót emeltek e kérelem teljesítése érdekében. Mindezek a fonák és sokszor nevetséges jelenségek teljesen azonosak az állam azon magatartásával, amely a polgárait kényszeríti, hogy valakinek a foglalkoztatása érdekében, úgynevezett iparpártolásból drágábban, vagyis a saját munkájának nagyobb mennyiségével fizesse meg azt, amit olcsóbban, vagyis kevesebbb munka árán is megszerezhetne. E jelenségek alapja az a közös tévedés, amely magát a munkát tartja célnak, nem pedig a munka eredményét, amelynek a munka maga csupán eszköze.
E téves felfogást sziszüphoszizmusnak nevezi Bastiat Sziszüphoszról, aki céltalanul görgette a hegyre a követ. Ez a felfogás a jólétet nem a javak szaporításában, hanem a javak megszervezésére irányuló fáradság szaporításában látja, és „abban az értelemben pártolja a honi ipart”, hogy Henry George szellemes hasonlatával éljek,„ahogyan a Fáraó pártolta a zsidók iparát, amikor arra kényszerítette őket, hogy szalma nélkül csináljanak téglákat, és e felfogás szerint a védővámok abban az értelemben adnak több munkát a honi iparnak, mint a zsír kiömlése ad több munkát a háziasszonynak, vagy mint az eső ad több munkát a gazdának, amikor átáztatja a szénáját.”
Semmiféle következetesség nincs azoknak a védekezésében, akik egyénileg nincsenek érdekelve a vámvédelemben, hanem csak a jelszavak bódító hatása alatt kapcsolják ki a józan ösztönüket a gondolkodásuk irányításából, ha a kereskedelmi politikáról van szó. A gyárasokat meg lehet érteni, ha a konkurencia kizárását követelik, noha hosszútávon nekik se hasznos dolog, amint azt a felsorolt példákkal igazoltuk. De milyen alapon követeli az államtól a nemzeti munka védelmét az, aki önmagára vonatkozóan sohasem helyezkedik arra az álláspontra, amelyre kényszeríttetni akarja magát az állammal? Érthető részemről, ha sürgetem a kormányt, hogy akadályozza meg a kártyabarlangok működését, mivel ha a működésük meg van engedve, én akkor se járok kártyabarlangokba. Szintúgy joggal követelhetem a verekedések és a részegeskedés megakadályozását, mivel nem akarok se verekedni, se részegeskedni.
Ellenben tökéletesen érthetetlen, hogy mi alapon kívánjuk az olcsó külföldi iparcikkek kirekesztését, holott ha rajtunk múlik, úgy okvetlenül az olcsóbb külföldit fogjuk megvenni, és nem a honi drágát, legalábbis amennyiben a minőségük egyenlő. Nevetséges kívánság az államtól követelni, hogy akadályozzon meg engem valamiben, amit ösztönszerűen tenni akarok, és amit még akkor is megkísérlek megtenni, amikor a kívánságom már teljesült és az állam felállította a vámtilalmat! Nem bűnnek, hanem a természetes ész örvendetes diadalának tartja még a legbecsületesebb ember is, ha sikerült a határon valamit a vámőrökön keresztülcsempésznie. Még a tisztességérzet maximumával se tartja ezt senki a világon becstelen cselekedetnek, noha a törvényekbe ütközik. A tudatok mélyén ott van az az érzés, hogy helyesen járunk el, amikor csempészünk, mert a tilalom ugyan a törvényre támaszkodik, de a törvény nem támaszkodik semmire, legkevésbé az emberi józan észre és a komplikáltnak látszó gazdasági kérdésekben biztosan tájékozódó egészséges ösztönre, amely ellenállhatatlan erővel akarja reánk kényszeríteni azt a helyes magatartást, amely két út közül a rövidebbet választja, és ugyanazt az eredményt kisebb energiafogyasztással akarja elérni.
A nemzeti munka védelme, miként említettem, sehol se "a" nemzeti munka védelmét jelenti, hanem csak bizonyos számú és mennyiségű nemzeti munkáét, mert hiszen a nemzeti munka legnagyobb része védhetetlen. Nem is lehetséges másképp. 10 nem védett ember nem képes "megvédeni" ezer embert, hanem csak ezer védtelen védheti a tizet. Azt is abszurdum volna állítani, hogy mind kölcsönösen védelmezik egymást, mert a vámvédelem semmi egyébben nem állhat, mint a honi termékek árának emelésében. Ha mindegyik védve volna, úgy az semmi egyéb nem volna, mint az árnívó általános emelkedése, ami nemhogy megnehezítené, hanem megkönnyítené a behozatalt, mivel mindenki szívesen visz oda árut, ahol magasabbak az árak. Vámvédelem a többiek rovására csakis egy bizonyos mennyiségű termékre képzelhető el, mégpedig azok számára, amelyek védelem nélkül nem folytathatók haszonnal.
Helyesen tehát a következőképpen volna megfogalmazható a nemzeti munka vámvédelmének a követelése: védelmet követelünk mindazon nemzeti munka számára, amely nem produktív. A gyapjútermelés például nem produktív valahol, mert külföldről olcsóbban lehet gyapjút behozni. Ezért védővámot vetnek ki a gyapjúra. A haszontalan honi gyapjútermelő munkát immár tényleg védelmezik, de megnyomorítják a gyapjút feldolgozó egész ipart, legelsősorban a gyapjúfonókat. Ennek következtében a gyapjúfonók ipara is improduktívvé válik, mert immár külföldről olcsóbban lehet gyapjúfonalat behozni. Ezért a gyapjúfonálra is védővámot vetnek ki, és immár a gyapjúfonó ipar is meg van védelmezve, de azonnal improduktívvé válik a szövőgyárak munkája. Nincs más hátra: a szövőgyárak is védelmet kapnak, és ezzel a konfekciósok kerülnek válságba, tehát őket is meg kell védelmezni.
Itt van egy egész sora a védett iparágaknak, amelyek visszafelé mind szabadkereskedők: a konfekciósok vámmentes posztót, a posztószövők vámmentes gyapjúfonalat, a fonálfonók vámmentes gyapjút szeretnének, és védelem nélkül mindegyik előnyösebb helyzetben volna ama ősrégi kereskedelmi szabály alapján, hogy az igazi jó üzletember nem az eladáson keres többet, hanem a bevásárláson. Ha a védelmek sora nem kezdődött volna el, mindegyik megdönthetetlen talajt szerzett volna a talpai alá, míg így minden legkisebb fuvallatt megingatja.
Éppen a fonóiparban vannak a legfrappánsabb példák, mennyire nem igaz az, hogy a jobb körülmények között dolgozó külföldi ipar feltétlenül elnyomja a honi ipart, és mennyire igaz az, hogy szabadkereskedelem mellett az ipari erőket szisztematikusan olyan termelési ágakra koncentrálják, amelyek a legtöbbet jövedelmeznek, a többiről pedig lemondanak a másik javára. Lancashire gyapotipara minden egyébb ország hasonló iparánál fejlettebb és erősebb, és nem csupán Angliának, hanem még sokkal nagyobb területnek szükségletét is képes egymaga ellátni. Mégis az angolok az erősebb gyapjú- és gyapotfonalat, valamint durvább szövedékeiket Németországból szerzik be, cserébe pedig másfajta minőségű fonalakat küldenek. Hogy lehet ez? Mi ennek az oka? Az, hogy Lancashire-nek nedves klímája folytán különös előnye van a finomabb fonalak előállításában. Ennek a készítésével tudja a legtöbbet nyerni. Egészen világos, hogy aki finom fonalat tud csinálni, az durvábbat annál inkább tud, és ezt mégis Németországból szerzi be Anglia, mert többet tud keresni, ha csak finomabb fonál gyártásával tölti az idejét. Önmaga korlátozza magát kevesebb minőségű árucikk gyártására, mert a maga józan eszére hallgatva mindenki rájön arra az igazságra, hogy az nem baj, ha kevesebbféle árut termelünk.
Nem a sokféleségben van a gazdagság, hanem a mennyiségben. Aki csak cipőt produkál, vagy csak feszületeket farag, mint a tiroli Herrgott-schnitzlerek, a világon mindent meg tud magának szerezni. Sőt minél tökéletesebbé teszi magát az egyoldalúság által valamely egyetlen iparágban, annál nagyobb lehetősége nyílik arra, hogy egyetlen mesterségével megszerezze az összes többi mesterség által produkált javakat. Annál nagyobb lesz a nyeresége és a jóléte, minél inkább korlátozza magát arra a munkára, aminek a produktivitása a legnagyobb.
Ha Anglia arra az álláspontra helyezkedne, hogy minden fonalat maga állít elő, vagy pláne, hogy védvámmal védekezzen a német fonal ellen, akkor megfosztaná magát ettől a nagyobb nyereségtől. Munkája ugyanannyi volna, de kisebb eredménnyel. Előnyös ránézve, hogy Németországból hozza be ezeket a fonalakat, amelyeket odahaza is elő tudna állítani, és ezért hozza be. Nem azért hozza be, mert szabad a behozatal, hanem mert előnyös. Ha nem volna előnyös, akkor hiába volna még annyira is szabad, nem hozna be egy szálat sem. Ha tehát az államhatalom megakadályozná az embereket ettől a behozataltól, úgy egy előnytől fosztaná meg őket, és ebből az országra nézve semmiféle haszon nem származhatna.
Lábjegyzetek
-
Ami látható s ami nem látható, megjelent magyar fordításban a Cobden-Szövetség kiadásában. Újra kiadva Frédéric Bastiat A törvény - Ami látható s ami nem látható (2011, Ad Librum) kötetében. ↩