A harmadik tévedés, amely a vámvédelem alapjául szolgál mindenütt, az a tétel, hogy valamely ország egyedül nem valósíthatja meg a szabadkereskedelmet, ha a többi ország védővámos alapon áll. Ennek a meggyőződésnek óriási jelentősége van a szabadkereskedelem sorsára vonatkozóan, mert ez nem jelent kevesebbet, mint hogy teljesen hiábavaló és céltalan minden propaganda a szabadkereskedelem érdekében, mert ha én ebben az országban minden embert, beleértve a minisztereket és a gyárosokat is, tökéletesen meg tudok győzni a vámvédelem haszontalanságáról és kártékonyságáról, valamint a szabadkereskedelem hasznairól és előnyeiről, és valamennyien hajlandókká válnak a szabadkereskedelem intézményes megvalósítására, mégse tehetik ezt, ha abban a hitben élnek, hogy egyoldalúan nem valósítható meg a szabadkereskedelem.
Ez volt a legerősebb érv Cobden agitációja ellen is, amikor már az értelmekben fel volt gyújtva a világosság, és a lelkekben a lelkesedés tüze. És Cobden teljes mértékben méltányolta ennek az ellenvetésnek a nagy hatóerejét. Hangoztatta ugyan, hogy ha az egész világ ellene volna a szabadkereskedelmet, akkor is meg kellene azt csinálnia Angliának, és az ellenséges vámtarifáktól nem kell félni, mert „the true way to fight hostile tariffs is by free trade.” Az ellenséges vámok elleni küzdelemnek igazi módja a szabadkereskedelem. Azonban érezte, hogy e színtiszta igazságot tartalmazó mondat és ennek minden körülírása nem oszlatja el teljesen az aggodalmakat, és az érveknél hatásosabbnak és megnyugtatóbbnak tartotta azt a biztatást, hogy Anglia példáját követve a többi állam is azonnal át fog térni a szabadkereskedelemre.
Amikor Robert Peel végre nem csupán gazdasági, hanem politikai tekintetben is teljesen meggyőződve elfogadta a gabonavámok eltörlésére vonatkozó javaslatot, és az 1847. január 27.-i parlamenti ülésen híres 4 órás beszédében bontotta meg zászlóját Cobden szellemének hatalma előtt, erre az aggodalomra is kitért, amely még a meggyőzött lelkekben is ott borongott. Kijelentette, hogy semmiféle garancia nincsen a tekintetben, hogy a többi állam milyen magatartást fog tanúsítani. De — mondta — én abban a nézetben vagyok, hogy a mi példánknak éppen olyan nagy lesz a sikere, amilyen nagy feltűnést fog kelteni, és hogy az idegen népek követni fognak minket azon az úton, amelyre mi most rálépünk.
Ez némileg megnyugtatta a kedélyeket, de ha előre bizonyos lett volna, hogy ez a feltevés nem fog valóra válni, akkor a parlament kétségtelenül nem szavazta volna meg a javaslatot, sőt akkor Robert Peel bizonyára nem is fogadta volna el azt. Pedig a feltevés nem vált be, a többi nép nem követte Anglia példáját, és ez Angliának a legkevésbé se vált kárára. Sőt, az a különös előnye származott belőle, hogy a védővámokkal körülvett piacokon élő kereskedők az egész földkerekségről a szabad angol piacon bonyolították le üzleteiket és tették ezáltal az angol piacot a világ központi vásárterévé.
Ez a speciális előny természetesen csak abból származott, hogy az angol piac volt a világ egyetlen szabad piaca. Ha minden ország a szabadkereskedelem alapján állna, akkor persze ez az előnye nem lehetne egynek, hiszen mindegyiknek megvolna. De ettől a speciális előnytől eltekintve, a tények bebizonyították, hogy az egyoldalú szabadkereskedelem semmiféle veszélyt nem rejt magában, hanem pont feleannyit ér, mint a kétoldalú szabadkereskedelem, és pont feleakkora hátrányt rejt magában, mint a kétoldalú vámvédelem. Miként Sir Louis Mallet mondja: „if one tariff is bad, two are worse.” Ha egy vám rossz, két vám még rosszabb.
De azok után, amit mi már erről a témáról elmondtunk, nem is lehetne megérteni, hogy tulajdonképpen micsoda veszedelem származhatna abból, ha mi szabadkereskedők vagyunk, a többi ország pedig nem az? Azt felelik erre, hogy akkor minket el fognak árasztani a többi ország iparcikkeivel és mezőgazdasági termékeivel, mi pedig a magunk termékeit sehová se tudnánk kivinni. De hiszen valami ideálisabb állapotot el se lehet képzelni, mint ezt, ha ez egyáltalán lehetséges volna. Nem mondom, ha kolerával vagy sáskával akarnának bennünket elárasztani, de ha kenyérrel, hússal, fűszerekkel és mindenféle finom iparcikkekkel akarnak elhalmozni, nekem a magam részéről ez ellen semmiféle kifogásom nincsen, és alig hiszem, hogy egyetlen ember is akadna az országban, aki ezt valami rossz dolognak tartaná.
Csakhogy legnagyobb sajnálatomra, szét kell foszlatnom ezt a gyönyörű illúziót: semmi kilátásunk nincsen arra, hogy a többi nép ennyire szeretetre méltó legyen hozzánk. Mert bár minket mindenfelé nagyon szeretnek, ámde Handelschaft ist keine Freundschaft: amint ma nincs sehol senki, úgy nem lesz akkor se sehol senki, aki nekünk ingyen adjon valamit. Minket árucikkekkel akkor is csak abban az egyetlen esetben árasztanak el, ha cserébe mi is őket legalább ugyanolyan értékű árucikkekkel árasztjuk el; abban a pillanatban, amint bármi okból lehetetlenné válik ez a csere, tehát például abból az okból, hogy ők védővámokkal elzárkóznak, lehetetlenné vált az is, hogy ők ide akár csak egy fillér értékű árut behozhassanak, hacsak — ismétlem — ingyen nem akarják behozni.
Sőt, a nagy export rajongóinak megnyugtatására azt is mondhatom, hogy az ilyen egyoldalú szabadkereskedelem nemhogy az import általi agyonnyomás veszélyével fenyegetne, hanem az export óriási fellendüléséhez vezetne. Ha Magyarország védővámos állam, akkor ide bármit hoznak egy millió koronáért, ezt a millió koronát, mire a határon belép, mondjuk 250.000 korona vám terheli. Az egymillió korona értékű áru tehát voltaképpen csak 750.000 koronát ér, és csupán azáltal jut a cserélő ismét a számításához, hogy a csereárun otthon majd ismét visszaszerzi a 250.000 korona vám összegét. Ha ez nem lehetséges, akkor innen nem tud cseréárut kivinni, tehát nem tud behozni se, és tulajdonképpen ez a lehetetlenség az, amivel a védővámok védenek.
Ámde ha Magyarország szabadkereskedő állam, ahová vámmentesen jön be az áru, akkor itt a behozott egy millió korona értékű áru teljes egy milliót ér, amelyet nem terhel semmi. Ide tehát érdemes lesz direkt azért importálni mindenféle árut, hogy itt cseréljék el azokat és innen exportálják. Ez az angol világpiac titka, és ez többé-kevésbé minden egyoldalú szabadkereskedő országot kecsegteti. A „perfid Albion“-ra sokszor mondották már, hogy a rendelkezésére álló óriási politikai hatalmat azért nem akarta soha a szabadkereskedelmi eszme terjesztésére és más államokra való nyomásgyakorlásra felhasználni, mert tudatában van azoknak az óriási előnyöknek, amelyek az egyoldalú szabadkereskedelem állapotából rá háramlanak. Nem tudom, hogy ez a valóság-e vagy csupán ráfogás, de az bizonyos, hogy igenis jelentős előnyökhöz jut az ország már az egyoldalú szabadkereskedelemből is. Fél kenyér jobb, mint semmi kenyér! Azt venni, amire szükségünk van, nem valami kegy más országokkal szemben.
Az a tévedés, hogy az egyoldalú szabadkereskedelem nem jó, abból az általános tévedésből ered, amelyről már szóltunk, és amely szerint kivinni valami jó dolog, behozni pedig rossz dolog. A tévedést már eléggé felfedtük az előadásunk során. Semmit se azért veszünk a külföldtől, mert ezzel a magunk rovására valami szolgálatot akarunk tenni a külföldnek, hanem azért, mert „jól jövünk ki” azzal. Ha ők viszont nem vesznek mitőlünk, akkor úgyis csakhamar abba kell maradnia az összeköttetésnek. A kereskedelemben természeti törvények gondoskodnak arról, hogy az egyik fél ne nyerhessen a másik fél rovására, hanem mindkettőnek nyernie kell, ugyanis a kereskedés önkéntes, és tartósan nem is képzelhető el másképp, minthogy mindkettőre nézve előnyös. Valamely nemzet kereskedelme nem egyéb, mint az egyének kereskedelmének az összessége. Minthogy pedig az mind kölcsönösen előnyös csere, elképzelhetetlen, hogy a cserék összessége hátrányos legyen csupán azért, mert az ország egyoldalúan áll a szabadkereskedelem álláspontján.
Alaptalan agyrém az is, hogy szegény ország nem csinálhat egyoldalúan szabadkereskedelmet, mert a gazdag országok az adófizetőikké tennék az efféle, önmagát kiszolgáltató, szegény országot, elnyomva annak ipari fejlődését.
Az a varázsige, amelyet már jól megtanultunk, hogy ti. a külkereskedelem csupán áruk cseréje lehet, ezt az agyrémet is eloszlatja, miután szegény és gazdag között is ugyanaz a szabálya a cserének, mint két gazdag között: hogy mindkettőre nézve előnyösnek kell lennie. Sőt, a szegény számára aránylag mindig előnyösebb lesz, mert olyan tőkék, tudományok, technikák előnyeit képes ily módon élvezni, amelyek neki magának nem állnak rendelkezésére. Ha szegény tehénpásztor vagyok is, aki a hegyek között vajat és sajtot produkálok, e szerény gazdasági tevékenységem fejében részese vagyok mindazonoknak az előnyöknek, amelyek az angol ipari munkás ügyességében, a németek szorgalmában, Itália klímájában, a délamerikai gyapottermelők
szüretének bőségében, és mindazokban a természeti és társadalmi adományokban rejlenek, amik együttvéve a világtermelést és a világgazdaságot alkotják. Miként Henry George mondja: a kereskedelem megkezdése Robinson Crusoe és az egész világ között mindkét félre nézve előnyös volna. De az előny aránylag sokkal nagyobb volna Robinsonra, mint az egész világra nézve.
A szabadkereskedelem és vámvédelem témája azok közé tartozik, amelyről megszámlálhatatlan sok könyvet, beszédet és tanulmányt lehet olvasni. Ezerszer látjuk leírva azt a tételt, hogy egyoldalú szabadkereskedelmet nem lehet csinálni, de bármennyire kutatunk is utána, egyetlen helytálló érvet nem találunk, amiből megérthetnénk, hogy vajon mi akadálya van ennek, vagy miféle veszedelem rejlik benne. Minden rossz, amit mondani tudnak, magából a vámvédelemből következik, és mindegyik pont kétszer akkora mennyiségben van meg a kétoldalú vámvédelemben, mint az egyoldalúban. Az egyoldalú szabadkereskedelem állapotában élő ország nincsen ideális helyzetben, mivel a többi ország védővámos, de annyival mégis jobb helyzetben van, amennyiben legalább félig megközelíti azt az ideális állapotot, amelyet az általános szabadkereskedelem jelentene a világra. Ugyanolyan helyzetben van, mint a félszemű a vakok országában. És ne feledkezzünk meg itt se emlékezetünkbe idézni azoknak a szabadkereskedő városoknak a ragyogó példáját, amelyek a legmerevebb elzárkózások korában, a középkor zordon éjjelében a gazdasági és kulturális fejlődés virágzó tűzhelyei voltak azon az alapon, hogy kapuikat kitárták a világ minden tája felé a szabad behozatalnak.
Így mindhárom tévedés sáncaiból kivetve, a védővámosok még mindig nem adják fel a harcot, hanem végső esetben a minden rossz célnak készségesen szolgálatba szegődő politikát hívják segítségül, és azt mondják, hogy bármilyen áldozatba kerüljön is az országnak a védővámos berendezkedés, nem szabad azt megszüntetnünk, mert csakis ezzel az áldozattal létrehozott ipar tesz bennünket idegen országoktól függetlenné, míg a szabadkereskedelem által ki vagyunk szolgáltatva azoknak, akikre szükségleteink fedezése céljából rá vagyunk szorulva. Ezeknek az országoknak az adőfizetőivé, szolgáivá válunk.
Ezek a fejtegetések nem politikai természetűek, hanem tisztán gazdaságiak, és az egyszerűség okából hajlandó vagyok még azt is koncedálni, hogy mindaz, amit gazdasági szempontból, mint szerintem teljesen helyes és megdönthetetlen elvet felállítottam, azok az elvek politikai szempontok szerint már talán nem annyira hozzáférhetetlenek. Legtöbbször az ugyan csupán képzelődés lesz, ámde teljesen kizártnak talán nem tekinthetők ilyen esetek. Ámde ezek közé az esetek közé semmi esetre sem tartozik az az ellenvetés, amelyet a nemzet önállóságának a gondolata alapján szoktak a szabadkereskedelem ellen emelni.
Sokan vagyunk, akik önálló és független embereknek valljuk magunkat, de ezek között vajmi kevesen vannak olyanok, akik ezt azon az alapon állapítanák meg magukról, mert minden szükségletüket az illető szükségletet kielégítő cikk közvetlen előállítása útján elégítenék ki. Aki csupán egyetlen szükségleti cikk előállításával, vagy csupán egyetlen hivatás teljesítésével foglalkozik is, sokkal inkább lehet független, mint valaki, aki százfélével foglalatoskodik. És ha valakitől mégis függünk valamennyien, úgy ez bizonyára nem az, akitől vásárolunk, hanem inkább az, akinek eladunk. Bajos volna komolyan állítani, hogy én jobban függök a mészárosomtól, mint ő éntőlem, és a szatócsom, aki már a szakácsnémnak is messziről köszön, ha megpillantja, szintén nem élő bizonyítéka annak, hogy a vevő függőségi viszonyban van az eladóval szemben.
Egyébként azonban az országok között ez a függőségi viszony mindenkor kölcsönös, mert ha a vevő ország függene is az eladótól, akkor is kölcsönös volna ez a függés, mert mi csak akkor vásárolhatunk más nemzetektől, ha azok is vásárolnak tőlünk, másképpen semmi szín alatt. Hogy mit lesz jobb eladásra készen tartani és termelni: mezőgazdasági termékeket-e vagy iparcikkeket, erre ha gazdasági szempontból kell választ adni, úgy nem lehet mást felelni, minthogy azt helyesebb termelni, ami kisebb energiafogyasztással nagyobb eredményt mutat fel, vagyis ami produktívabb, még másképp: amit olcsóbban tudunk termelni, mint mások. És hogy ez mi legyen, erre csak a szabad piac szabad forgalma adhatja meg a helyes feleletet. Ha pedig politikai szempontból kell a kérdésre választ adni, akkor mint minden politikai kérdés fölött, a világ végéig lehet vitatkozni e fölött is.
A mi felfogásunk szerint az izolálástól való félelemnek mindig nagyobbnak kell lennie annál, aki ipartermékeket állít elő, mint annál, aki az élet közvetlen fenntartására szolgáló javakat termel. De a szabadkereskedelem e veszedelem ellen mindig a leghatékonyabb orvosság, amit jól kimutattak a hadviselő államok a világháborúban, amikor a veszély pillanatában ösztönszerűen azonnal szabaddá tették a behozatalt, míg az ellenségek kölcsönösen minél nagyobb mértékben igyekeztek egymásnak biztosítani azt az áldott állapotot, amikor minél nagyobb a kivitel és minél kisebb, lehetőleg abszolút nulla a behozatal. Akkoriban azt borzasztó kegyetlen fegyvernek tartottuk az ellenség részéről, most meg nem győznek elég cikkel, könyvvel és felolvasással kapacitálni bennünket, hogy milyen dicső és hasznos dolog, ha ugyanezt az atrocitást önmagunk követjük el saját népünkkel szemben, a társadalom egy kis csoportja érdekében, amely ennek hasznát véli látni.
Ha ezek szerint nem káros az reánk nézve, hogy egyoldalúan vagyunk szabadkereskedők, úgy semmi értelme sincs annak a szintén sokszor hangoztatott álláspontnak, hogy megtorlásképpen kell a többi országgal szemben a védővámos álláspontra helyezkednünk. Miután a szabadkereskedelem egyoldalúan is előnyöket jelent ránk nézve, nincs értelme, hogy ezekről az előnyökről valakinek a bosszantása céljából lemondjunk. Ez olyanféle módja lenne a bosszantásnak, mint amikor az adomabeli ember azzal bosszantja a papot, hogy farsang napján böjtöl. Gazdasági nyelven beszélve pedig az a jelentősége az ilyen bosszúállásnak, mintha azt mondanánk: mivel ti nem vagytok hajlandók tőlünk drágán vásárolni, megtorlásul mi sem vagyunk hajlandók titőletek olcsón vásárolni. Ennek éppen az ellenkezője az okos eljárás: minél nagyobb sérelem ér bennünket mások magatartása által, annál inkább kell iparkodnunk az ebből eredő hátrányt a rendelkezésünkre álló előnyök kihasználása által csökkenteni.
Egyetlenegy esetben lehetne csupán az ilyen megtorlásból való korlátozásnak ésszerűségét és célszerű voltát elismerni: ha nagy volna annak az esélye, hogy a kereskedés megszűnéséből a másikra vonatkozóan előálló hátrány a másikat rövid idő alatt megtöri és jobb belátásra bírja. Ez azonban vajmi ritka eset lesz, mivel az egész országnak a károsodása majdnem mindig jogtalan előnyöket jelent egyeseknek, akik a lakosság szorult állapotából sohasem remélt, nagy hasznokat szüretelnek, és gondoskodnak arról, hogy megfizetett sajtó, megfizetett agitátorok és megfizetett tudomány útján ez mint előny legyen elkönyvelve az ország javára.
Minden berekben zengik ennek az előnynek a dicsőségét, és a kulisszák mögé be nem látó, naiv nyájember maga is tapsokkal adózik az ollónak, amellyel megnyírják. Így a megtörendő ország nem lesz egyhamar jobb belátásra bírható, hosszú időn keresztül pedig ésszerűen nem vehetjük magunkra a kereskedés megszűnéséből ránk háruló károkat. Ha pedig az az ország, amelyre az izolálás által akaratunkat rá akarjuk kényszeríteni, valóban súlyosan érzi a hátrányokat, úgy ez rendkívül veszélyes kísérletezés, mert a konfliktus kiélesedik és háborúvá fajul a kormányok konoksága és azoknak az osztályoknak az önzése folytán, amelyek érdekében elkezdődött az elzárkózás politikája.