Ricardo, Cobden és a manchesteri iskola

A modern közgazdaságtan, ez a teljesen újkori tudomány, a gazdasági liberalizmus teremtménye és érdeme. Az új tudományág természetesen gyakorlati célokat szolgált, bármennyire igyekeztek is teoretikusai azt a látszatot kelteni, hogy őket kutatásaikban tisztán csak az igazságnak önzetlen felderítése vezette. A liberális közgazdaságtan a tényeket, az egész közgazdasági valóságot úgy szorította bele különböző sémákba, szabályokba, úgy rendszerezett és osztályozott, hogy az uralkodó eszmével az individualizmussal és a gazdasági szabadsággal ne kerülhessen ellentmondásba. A közgazdaságtan tudománya tehát az új életszemlélethez idomult.

A liberális közgazdaságtannak kétségtelen érdeme, hogy neki köszönhetjük a közgazdaságtan mai fogalmait, és hogy az összes problémákat felvetette: mi a munka szerepe a termelésben, mi a tőke, mi a járadék, szabad vagy korlátolt legyen-e a kereskedelem, milyen legyen az igazságos adózás, és a többi. A gazdasági élet egész komplexumát úgy bontotta szét részekre, a fogalmakat úgy definiálta, s a részletjelenségeket úgy értékelte, hogy a gazdasági szabadságról szóló alapfelfogáshoz következetes maradjon. Az egyoldalú közgazdászok azt mondják, hogy a közgazdaságtan tudomány; ha azonban felvetjük vele szemben azt a kérdést, hogy tudomány-e olyan értelemben, mint a fizika, vagy a matematika, vitatni lehetne, hogy megérdemli-e ezt a díszes elnevezést.

Nem kellene túlságosan messzire mennünk a bizonyítékokért, hogy kimutassuk, hogy ez a szerteszét ágazó, bonyolult és materiális életünk egész komplexumát magába foglaló tudományág milyen kevés kézzelfogható eredményt tudott felmutatni. Ha módszereivel olyan bizonyossággal dolgozhat-nánk, mint azt a közgazdászok állítják, akkor ma, a világszerte uralkodó gazdasági anarchia közepette nem állnánk tanácstalanul. Már pedig a legjobb akarat sem tagadhatja, hogy a közgazdasági tudományokhoz hiába fordulunk tanácsért. Nehézségei abban rejlenek, hogy a gazdasági élet magának az embernek a műve, tehát a közgazdaságtan tudományának olyan valóság szolgál tárgyul, mely emberi konvenciók eredménye, nem állandó adottság s nem nyújtja ugyanazt az embertől elkülöníthető tárgyiasságot, mint a külső természet dolgai.

A liberális közgazdászok elkövették azt a nagy hibát, hogy a termelő erőknek csak egyik oldalát szemlélték; megfeledkeztek a munkásokról és a munkáskérdésről, s amikor a tőkének, a vállalkozó munkának túlságos jelentőséget tulajdonítottak, egészen hitvány alárendelt gazdasági fogalommá kicsinyítették a munkást. A munkás náluk jóformán semmit nem számító tényező, munkája kínálat és kereslet tárgya, éppen úgy, mint minden más áru, és ha számuk túlságosan elszaporodik, nem baj; a bölcs természetre bízzuk a dolgot, az ragályos nyavalyákat bocsát rájuk, és számuk majd leapad. (Malthus.) Ezzel a nemtörődömséggel alkalmat adtak a szocialistáknak arra, hogy ők tisztán a bérmunkás szempontjából tekintsék majd a termelés kérdéseit, és gyártsanak egy olyan gazdasági szisztémát, amely viszont csak az ő osztályérdekeiknek kedvez.

Adam Smith nagy művét Ricardo, a meggazdagodott angol spekuláns, 1817-ben megjelent, művében¹ részben továbbfejlesztette, részben gyarapította néhány fogalomnak, így az áruértéknek és a földjáradéknak kifejtésével. Történelmi szempontból itt csak az érdekel bennünket, hogy hogyan áll Ricardonál a gazdasági szabadság kérdése.

Szerinte a munkamegosztásnak a belföldi termelésben az a haszna, hogy olcsóbban tud nagyobb árumennyiséget termelni. Ha tehát ugyanezt a munkamegosztást egyetemessé tesszük, más szóval belekapcsolódunk a külföldi relációkba, jótékony hatása csak fokozódhat. Ezért csak áldásosak lehetnek a teljesen szabad külföldi kereskedelem eredményei. Ahogy Ricardo mondja:

A tökéletes szabadkereskedelem rendszere mellett az egyes országok tőkéjüket és munkájukat olyan termelési ágakra fordítják, melyek a lehető leghasznosabbak mindannyiunkra nézve. Amikor tehát az egyéni hasznot keresik, azt csodálatos módon együvé kapcsolják az egésznek egyetemes javával. Az iparnak buzdítása, a találékonyságnak megjutalmazása révén és azáltal, hogy a leghathatósabban kihasználjuk a természet nyújtotta külön erőket, a munka is a leghasznothajtóbban és a leggazdaságosabban oszlik meg. Ilyenformán a javak tömegének megsokszorozása, gyarapítván az egyetemes jólétet, az érdekeknek és a forgalomnak közös kötelékével egyetemes közösséggé tömöríti a civilizált világon belül levő összes népeket.²

Ő előtte is, mint Cobden előtt, óriási horizont: a civilizált népek termelő közössége lebegett. A portugál bor kivitelén és Anglia textilexportján számadatokkal illusztrálja, hogy a javak mi módon cserélhetők ki úgy, hogy mindkét fél árura váltsa át a saját munkamennyiségét. Számot vetve a pénzfelhalmozódás ártalmaival, abban az esetben, amikor nem kész árukat cserélnek ki, hanem egyik fél a másik áruját készpénzzel fizeti, Ricardo arra a következtetésre jut, hogy a fizetési mérleg felborulásától nem kell tartani, mert ha a kereskedelem teljesen szabad, a javak automatikusan oda jutnak, ahol kereslet kínálkozik utánuk, s így semmi sem veszélyezteti a harmóniát az egymással üzleteket kötő nemzetek között.

Ricardo határozott, s nyílt ellensége volt a gabonavámoknak, amelyek a 20-as és a 30-as esztendőkben elviselhetetlen nyomorral sújtották Angolország alsóbb néprétegeit. Mint a parlament tagja, az alsóház 1819 december 16.-i ülésén Anglia gazdasági pusztulásáról szóló beszédében többek között ezeket mondta:

Egy második baj azokból a bilincsekből származott, melyeket a kereskedelemre ráraktak, idegen áruk behozatalának megnehezítésével, ha azok valóban jobbak és olcsóbbak, mint a mieink... Én azt állítom, hogy bármilyen irányt vegyen más népek politikája, a mi népünk érdeke egészen más. Nekünk oda kell mennünk, ahol a tárgyak, melyekre szükségünk van, a legolcsóbban megkaphatok, és ott, ahol a legolcsóbbak, ott az ipar is a legfejlettebb, a belefektetett tőke pedig a legnagyobb.³

Beszédét azzal fejezte be, hogy Angliának nem szabad törődnie azzal, hogy mit csinálnak más népek, mutasson maga jó példát és szüntesse meg minél előbb az ostoba és ártalmas védővámrendszert. Szélső szabadkereskedelmi álláspontjából a fennálló viszonyok javára csak annyiban tett engedményt, hogy nem akarta máról-holnapra szabaddá tenni a gabonabehozatalt, hanem az átmeneti időre új vámeljárást ajánlott.

Ricardo az individuum érdekeinek szem előtt tartásával szedte szét a gazdasági élet összes szálait. Az adó szerinte, olyan összeg, amelyet le kell adnunk az államnak, hogy az improduktív célokra fordítsa, más szóval, kiadtunk egy összeget a saját zsebünkből és nem költhetjük a magunk gyümölcsöző használatára. Két fő adónemet, a tőke és a jövedelmi adót különbözteti meg a kisebb jelentőségű közszolgáltatások mellett, de hangsúlyozza, hogy a tőkeadó felettébb káros. Mert abban az arányban – mondja –, amint valamely országban csökken a tőke, alább fog szállani annak termelése is, és ha a kormánynak és a népnek ezt az improduktív megterhelését tovább folytatják, állandóan kisebbedni fog az évi termelés, míg végre a nép forrásai és maga az állam is, növekvő gyorsasággal hanyatlásnak indulnak, amit azután pusztulás és romhalmaz követ.

Ricardo haláláig elmélet maradt a szabadkereskedelem. Ezt a nagy kérdést egy hatalmas erejű agitátor, Richard Cobden dobta bele a napi politika hullámaiba, s az ő nevéhez kapcsolódik az úgynevezett manchesteri gazdasági iskola, amelynek néhány évtizeden keresztül meghatározó szerepe volt Anglia közgazdasági politikájában.

A manchesterizmust kritikusai aszerint tüntetik fel rokonszenvesnek vagy ellenszenvesnek, hogy ők maguk milyen gazdasági iskolához tartoznak. A szocialisták, nemkülönben az állami beavatkozás rajongói embertelen kizsákmányoló rendszert láttak benne, amely prédául dobja a gyengéket, az ügyefogyottakat a gazdagoknak és az erősebbeknek. Az antiliberálisok rengeteg sok rosszat beleerőszakoltak Cobden tanításába. Ráfogták, hogy visszataszítóan rideg, korlátolt materializmus, tagadása minden humanizmusnak és erkölcsnek, mert ezzel a jelszóval küldi híveit az élet harcába: taposd el a gyengét.

Könnyen kimutatható, hogy a manchesterizmusban ezekből a jellemvonásokból semmi sincs. Cobdenben sok van Adam Smith és Bentham iskolájából, de mindkettőnél idealistább. Meggyőződéses és elszánt békeapostol és pacifista és humanitárius okokból híve a szabadversenynek. Felfogása szerint a népek közötti szabadverseny kölcsönös kiegyenlítődést hoz, amit ő maga így fejezett ki:

A szabadkereskedelem, tökéletesítve az összeköttetéseket és biztosítva minden nemzet számára a függetlenséget, elkerülhetetlenül megfosztja a kormányokat attól a hatalmuktól, hogy háborúba rántsák népeiket.

1850-ben mint parlamenti tag, a legélesebben tiltakozott az ellen, hogy Anglia kölcsönt adjon Ausztriának, mert az katonai célokra fordítja. A nemzetek szerinte individuumok és szabadon rendelkeznek önmagukkal. A magyar nemzetnek figyelemmel kísérte az osztrák ház elleni szabadságharcát, és saját eszméinek képviselőjét látta Kossuth Lajosban, akit megtisztelt rokonszenvével és barátságával. Egyik kezdeményezője a békekonferenciának, s ő vitte az angol békedelegátusokat arra az értekezletre, amelyen Victor Hugo elnökölt.⁴ Ε néhány jellemző adat megvilágítja a Cobden-féle mozgalom jellemét, s megállapíthatjuk, hogy a manchesteri iskola nem az a vérszegény gazdasági és etikai materializmus, amivé lekicsinyítették egyes ellenfelei.

A manchesterizmus tisztán angol jelenség; az európai kontinensen voltak ugyan hívei, de a gazdasági életben konkrét eredményeket nem tudtak elérni. A Locke-al kezdődő gazdasági és politikai liberalizmus legtisztább formáját láthatjuk benne, amennyiben leszűrve tartalmazza mindazokat az elméleteket, amelyeket a természetjogi elvből kiinduló filozófusok elgondoltak Cobden fellépéséig. A XIX. század elején az elmúlt feudális és merkantilis időszaknak még sok visszaélése virágzott. A nagybirtok kiváltságokat élvezett, s közben a XVIII. század közepétől kezdve rohamos fejlődésnek indult gyáripar. Az angol parasztság és az egykori kisiparosok a városokba özönlöttek, ahol a legsiralmasabb sors várt reájuk. A liberalizmus első időszaka, amely még telítve volt a részben a múlt még el nem évült kiváltságaival, részben újabb kinövésekkel, szörnyű társadalmi összhangtalanságot vetett felszínre. Az emberbarátok (Shaftesbury lord), kik keresztény érzületükkel nem tartották összeegyeztethetőnek a munkásság kizsákmányolását, hathatós társadalmi és állami védelmet sürgettek. A tömegek nyomora azonban nőttön-nőtt, s közben feltámadt az angol munkásság forradalmi jellegű mozgalma (chartista mozgalom). Ezek Cobden fellépésének előzményei.

Richard Cobden szerény vagyonú földművescsaládba született (1804), Midhurst-ben, a Sussex grófság egy kis községében. Gyermekkorában apja juhait őrizte és már egész fiatalon maga kereste kenyerét, mint egyik londoni kereskedőház segédje. Később visszatért Manchesterbe, Angliának ekkor már legnagyobb ipari központjába, ahol testvéreivel együtt posztóüzletet nyitott. 1834-től kezdve nagyobb utazásokat tett. Bejárta Egyiptomot, Görögországot, és Törökországot; a következő évben áthajózott Êszak-Amerikába, majd ismét európai utat tett. Ebből az időből valók a különböző országokról szóló politikai tanulmányai. Csakhamar tekintélyes emberré lett és mint a manchesteri kereskedelmi kamara tagja, megkezdte agitációs munkáját.

1838-tól kezdve négy esztendőn keresztül súlyos válság nehezedett Anglia gazdasági életére. A kenyérárak folyvást emelkedtek, a munkások munkabére állandóan csökkent, az ipar és kereskedelem fennakadt. Az 1843-ik esztendőt mint a legszörnyűbb nyomor esztendejét emlegetik. A nyomor velejárói, a rablás, gyújtogatás, útonállás, a járványos betegségek napirenden voltak egész Angolországban.⁵ A manchesteri ipari és kereskedelmi körökben az a vélemény alakult ki, hogy a bajok legfőbb, sőt egyetlen forrása az 1815.-i prohibíciós törvény, amely túlzottan védte a nagybirtokos arisztokrácia érdekeit. Meg kell tehát szüntetni a gabonavámokat. Az első tiltakozó szó 1838 augusztus 4-én, a Birney doktor által összehívott gyűlésen hangzott el a gabonavámok ellen, s ezzel megkezdődött a nagy liberális forradalom, amely 1846-ban fejeződött be. Manchesterből átjutott a mozgalom Birminghambe, Leicesterbe, Derbybe. 1843 december 13.-án a manchesteri kereskedelmi kamara Cobden indítványára elfogadta a következő deklarációt:

A gabonavámok rögtöni eltörlése nélkül a gyáripar összeomlása elkerülhetetlen, és a kereskedelmi szabadság elvének legnagyobb mértékű alkalmazása biztosíthatja egyedül az ipar kedvezőbb helyzetét és az ország nyugalmát.

Cobden indítványára megalakult a gabonavámellenes liga (Anti-Corn Law League), amely gyűlésein, előadásain a gabona vámoknak, a köznyomor legfőbb okozójának rögtöni megszüntetését követelte. De a liga még tovább ment. Az arisztokrácia kiváltságainak eltörlése után programjába vette mindazoknak a kereskedelmi, ipari, gyarmati kiváltságoknak és monopóliumoknak megszüntetését, amelyek még mindezidáig érvényben voltak. A szabadkereskedelem lelkes apostolai ezután lapot alapítottak (Manchester Times), megalakították a Free Trade Hall-t (1843), röpirataikkal elárasztották az országot, és így lassanként megtörték az angol közvélemény kezdetben tanúsított rideg közönyét⁶. Cobden és elvbarátai a liga programját bevitték a parlament termébe. A konzervatívok ellenállását aránylag rövid idő alatt leküzdötték egy minden részletében felemelő, tisztán elvi összeütközésekből álló parlamenti kampányban, amelyhez hasonlókat csak az angol parlamentarizmus története mutathat fel. Az 1845.-i sanyarú esztendő meghozta a győzelmet a liga számára. 1846 május 26-án az alsóház megszavazta a konzervatív Peel-kormány javaslatát, s ezzel Anglia megvalósította azt, amiről Quesnay és Smith álmodtak: a vám- és monopóliummentes szabadkereskedelmet.

A manchesterizmus dogmáit kiolvashatjuk Cobden tanulmányaiból és hátrahagyott beszédeiből. A nagy jelentőségű gazdasági iskola megalapítója nem gyártott ködös elméleteket. Egyszerű kereskedő, self-made man volt, aki az ideális lelkesedést és a gyakorlati értelmet egyesítette magában. Nála az individuum szabad érvényesülésének követelése távoli nagy célt szolgál: az örök békét, a föld népeinek, az egész dolgozó emberiségnek nagy és szent egységét. Úgy gondolta, hogy ha a gazdasági országhatárokat eltöröljük, megszűnik a népek féltékenysége és kialakulnak a természetes termő területek. Cobdenben sok hit, sok remény volt. Csak hinni lehetett azt, hogy a népek békéjéhez elegendő egymagában a gazdasági szabadság. A nagy háborúkat egyéb okok is szülték, nem csupán a gazdasági elzárkózás, féltékenység, a vámok, monopóliumok által eltorzított egészségtelen verseny. Kiinduló gondolata az volt, hogy a népek köztársasága, valami nagy, békés országokból álló világállamféle képződik ki, ha a kereskedelem gátló akadályai ledőlnek. Ehhez az elgondoláshoz valóban nagy optimizmus kellett. Kiirtani ilyenmódon a másik rovására való nagyranövés vágyát, pláne olyan nemzetekből, amelyek akkor állottak fejlődésük legkezdetén, mint pl. az akkori Németország, azt csak Cobden hihette, akiben sok volt a hívő puritánból, és barátja Bright, aki rajongó kvéker volt. Első nagy beszédében, melyet az 1842 októberében tartott ülésen mondott, reformátori vállalkozásnak nevezi a liga programját:

Nem a legkisebb dicsősége lesz Angliának – úgymond – amely a szabad intézményeket: a sajtót, az esküdtszéket, a képviseleti kormányformát adta a világnak, ha első lesz abban, hogy példát ad a kereskedelmi szabadságra. A kereskedelmi szabadság összes következményei között az erkölcsi következmények tűntek fel nekem mindig legnagyobbaknak, legimpozánsabbaknak, olyanoknak, melyek méltók arra, hogy becsvágyunkat és buzgalmunkat felkeltsék. Megalapítani a kereskedelmi szabadságot, ez azt jelenti, hogy ugyanakkor megalapítjuk az egyetemes békét, mert összekapcsoljuk a kölcsönös csere kötelékeivel a föld összes népeit. Más szóval: lehetetlenné tesszük a háborút két nép között, ugyanúgy, amint az lehetetlen ma Nagy-Britannia két grófsága között.

Csaknem minden beszédének a népek békéje az állandó mottója. Cobden gyakorlati ember, kereskedő volt. Beszédeiben, előadásaiban rengeteg számadattal mutatja ki, hogyan fizetett rá Anglia a védvámos és egyben háborús politikára, hogyan halmozódott fel a rengeteg államadósság.⁷ Az Egyesült Államok és Angolország akkoriban már igen barátságos viszonyára hivatkozva állítja:

Mennél nagyobb mértékben folytat kereskedelmet valamely nép szabad, becsületes elvek szerint, annál kevésbé fenyegeti háború.

Cobden úgy fogta fel a társadalmat, mint szerves egészet, mely spontán módon gondoskodik a maga szükségleteiről, és ha a forgalom és a termelés elé nem emelünk mesterséges gátakat, az emberiség ki fogja fejteni a materiális termelő munkában legnemesebb erőit. Nem volt filozófus, és a legjobb akarattal sem nevezhetnénk őt mélyen gondolkodó elmének, de az életből merített következtetései, az emberek jóakaratába vetett hite arra ösztönözték, hogy a legszabadabb mozgást követelje a munkálkodni és alkotni akaró képességek számára. A XIX. század liberalizmusának kétségkívül ő volt legnagyobb apostola, a rendszeralkotás dicsősége azonban egy nagy összefoglaló elmének, John Stuart Mill-nek, az induktív logika megteremtőjének nevéhez fűződik.

A liberális gazdasági iskola az európai kontinensre, Franciaországba és Németországba is gyorsan átcsapott. A francia forradalom alkotmányai a gazdasági individualizmusnak kedveztek, amikor ismételve hangsúlyozták az egyéni munka és a magántulajdon szentségét. A franciáknál a gazdasági liberalizmus legnagyobb elméleti írója Jean Baptiste Say volt (1776-1832), akit Európában évtizedeken át olvastak és tanultak s a liberális közgazdászok reá hivatkoztak, mint egyetlen forrásra.

Jean Baptiste Say Napóleon alatt tagja volt a tribunátusnak, de Napóleon kilökte őt pénzügyi nézetei miatt. 1803-ban jelent meg nagy tanulmánya, ezen a címen: Traité d'économie politique, ou simple exposition de la manière dont se forment, se distribuent, et se consomment les richesses. A szabad forgalom és a kereskedelmi szabadság előnyeit fejtegeti benne, egészen Adam Smith szellemében, rengeteg számú gyakorlati példával. A tribunátusból való eltávozása után szövőfonó gyárat alapított, és mint gyáros, még több gazdasági tapasztalatot szerzett és még meggyőződésesebb híve lett a szabadkereskedelemnek. A kontinentális zárlat megszűnte után Franciaországban az egész gazdasági élet fenekestül felfordult. Say a drágaságot, az ipar hanyatlását annak tulajdonította, hogy a kormányok a kereskedelemre és a forgalomra újabb bilincseket róttak, és vámokkal igyekeztek védekezni az idegen áruk behozatala ellen. A Cours complet d'économie politique pratique című, 1837-ben megjelent összefoglaló nagy művében, mely egyetemi előadásait tartalmazza, szélesebb alapokra fektette a gazdasági szabadság dogmáját. Újat keveset mondott, de Adam Smith-tel és Ricardoval szemben megvolt az az előnye, hogy világos modorával, kitűnő és találó példáival életet öntött ebbe a száraz stúdiumba.

Azok a népek, amelyek az újabb korban bizonyos gazdasági sikereket értek el, jólétüket kizárólag a gazdasági szabadságnak köszönhették – mondja Say. A szabadság ellenségei Franciaországban jól hangzó érveket szoktak felhozni a régi bilincsek fenntartása mellett. Ilyenek például, hogy amióta a kereskedelemben szabadság uralkodik, egyik csőd és bukás a másikat éri, felburjánzott a csalás és a zugkereskedelem, általában süllyedtek az erkölcsök. De ezek szemenszedett álokoskodások. Bemutatja Angolország példáját, hogy a szabadság mennyi jót és áldást hozhat egy nemzetre. Minden áru olcsóbbodott, és a népesség a kikötővárosokban és kereskedelmi központokban azóta megháromszorozódott. Franciaország töméntelen kárt szenvedett a kiváltságok és monopóliumok miatt. Üldözték a feltalálókat, úgyhogy azok külföldre voltak kénytelenek menekülni, hogy ott értékesítsék találmányaikat. Mindez azért történt, mert a francia kormány közbelépett, és rendeleteivel megszabta, hogy milyen termelő eszközöket lehet használni.

Az a bizonyos fegyelem és ellenőrzés, amit az állami beavatkozás hívei követelnek, a hadseregbe valók, nem pedig a gazdasági életbe. Adam Smith-tel együtt azt vallja, hogy a magánember sikere egyben közsiker, s az egyes egyének vagyonosodása a köz vagyonosodásával egyenlő. Az állam csak akkor avatkozzék be a magángazdaságba, ha meg kell torolni a visszaéléseket, és ha egyik ember sérti a másik jogait. A behozatali és a kiviteli vámok az iparra és a kereskedelemre nézve egyaránt kárhozatosak. Ha a nyersanyag megdrágul a behozatali vámok folytán, az ipari termékek drágábban jutnak a fogyasztóhoz, ami csökkenti a forgalmat, és a piac felvevő-képességét. Ami a fogyasztóra nézve ártalmas, az természetszerűleg ártalmas az iparra és a kereskedelemre nézve is. Minden tilalom veszedelmes, mert drágít, elzárja a kedvező piacot, ugyanakkor drágítja a belső termelést. Egy sereg példával igazolja, hogy a fogyasztók mennyire ráfizetnek az agrár vámokra.

Ha az összes nemzetek egyszerre megszüntetnék a vámokat, melyeknek segítségével iparukat jobb híján istápolják, az áldozatok, melyeknek így kitesszük magunkat, egyenértéket nyernek abban a haszonban, melyet szomszédaink nekünk juttatnak.

A vámokról szóló fejtegetései ezzel a következtetéssel végződnek:

Amikor valamely idegen nemzet akadályokat állít, hogy a mi iparunk termékei hozzá be ne jussanak, ostoba dolgot művel: mert a következménye az lesz, hogy mi viszont akadályokat gördítünk az ő termékeinek hozzánk való szállítása elé.

A gazdasági liberalizmusnak kiváló képviselői még Franciaországban Frédéric Bastiat (1801-1850), aki Cobdennek volt odaadó híve és barátja, és a gabonavámok eltörlésének történetét is megírta. Szellemesen és gunyorosan támadta a franciaországi államosítási mániát, az etatizmust, s a gazdasági harmónia megvalósulását várta a szabadkereskedelemtől. Említést érdemel még Jean Charles Leonard Sismondi (1773-1842), Smith tanítványa ugyan, de mérsékelt liberális, aki szükségesnek tartja, hogy az állami beavatkozás lehetőleg enyhítse a gazdasági életben a létért való korlátlan harcot.

Lábjegyzetek

1. The Principles of Political Economy and Taxation ↩

2. Principles, ch. VII. ↩

3. K. Diehl, Sozialwissenschaftliche Erläuterungen zu David Ricardos Grundgesetzen der Volkswirtschaft und Besteuerung, Leipzig, 1905, II. 310. ↩

4. Bardoux, Essai d'Une Psychologie de l'Angleterre Contemporaine, I. 135. o. ↩

5. Lásd Bastiat, Cobden et la Ligue, 419. o. ↩

6. Bastiat, Cobden et la Ligue, 428-430. o. ↩

7. Anglia államadóssága Cobden felléptekor 800 millióra rúgott. ↩