Franciaországban, ahol annyi fényes elme, világraszóló író tanította a szabadelvűséget, a liberalizmus 1852-ben ismét zátonyra jutott. A munkásmozgolódás visszaterelte a francia polgárságot a reakció forradalom-mentesnek vélt falai közé. A második köztársaság törvényhozó testületének már csak 251 tagja van, a szenátus 150 tagból áll, de mind a kettő előbb az elnök, majd a császár akaratának engedelmes végrehajtója. A császárság 1852-60-ig nyíltan abszolutisztikus. A cenzúra ismét szájkosarat rakott a sajtóra, üldözőbe vették a februári forradalom liberális vezéreit, és visszaállítják a nagy Napóleon alatti rendőruralmat. Az 1863.-i választások után a 48.-i szabadelvű többségből csak hírmondó maradt; a kamarának mindössze csak 35 szabadelvű tagja van.
III. Napóleon csak szomorú emlékezetű császárságának végső esztendeiben engedett az abszolutizmus ridegségéből. A liberálisok 1869-ben olyan erőre kaptak, hogy nyíltan felléphettek a bellevillei programmal, és a párt a nagy Gambettával az élén követelte a februári forradalom összes vívmányainak rögtöni életbeléptetését. A belleville-i programban ott szerepel a 48.-i alkotmányban kimondott általános titkos választójog, de a szabadkőművesek belevittek még egy új pontot is: az állam és az egyház elválasztását. A szeptemberben egybegyűlt új törvényhozó testület már angol mintájú parlament úgy, mint azt Gambetta, a szabadelvűek kívánták, a császár pedig 1870 január 2-án parlamentáris kormányt nevezett ki Ollivier elnökletével.
Milyen elemekből forrt ki annyi vajúdás után a III. Francia Köztársaság és hogyan formálódtak ki az új politikai pártok a császárság bukása után? A II. császárság összeomlásáig egyik részen a szabadelvűség, másik részen az ősi tradíciók folytattak élet-halálharcot egymással, és hol az egyik, hol a másik maradt felszínen. A harmincas évektől kezdve ehhez a két elemhez feltolakodott még egy harmadik is: a forradalmi szocializmus. Az 1875.-i alkotmány,1 melyet egy harminctagú névtelen társaság dolgozott ki, nagyjából a 89.-i és a 48.-i általános elvek figyelembevételével készült, de úgy, hogy az alkotmánykészítők mintegy összegezték a francia nemzetnek mindazon tapasztalatait, melyeket akarva-akaratlanul meg kellett szereznie a közel 100 évig tartó bizonytalanság után. Ezért az új alkotmány egyesíti magában a liberalizmust és a demokráciát, ezért felismerhetők benne a szabadelvű teoretikusok összes elméletei.
A franciák 1875.-i új alkotmánya kimondotta, úgy látszik, Gambetta követelésére, az általános, titkos választójogot, hogy a tömegek elégedetlenségének mindörökre véget vessenek. A köztársasági elnök személyes hatalma igen nagy, amit sokan kifogásoltak. Az amerikai minta után kétkamarás törvényhozó testületet kreáltak, melyek közül a képviselők kamarája a valóban szuverén, és a törvényhozási teendőkben kezdeményező. Minthogy azonban a képviselők kamarája a változékony és múlékony tömeghangulatok kifejezője, szükségesnek látták megszervezni az arisztokratikus és állandó jellegű szenátust. Ennek tagjait kilenc esztendőre választják a departementek, rendszerint az idősebb, gyakorlott, komoly politikusok közül, hogy megfontolás és kritika tárgyává tegyék a képviselői kamara sokszor elhamarkodott javaslatait. A szenátus nagyon jól bevált: akik az elmúlt esztendőkben figyelemmel kísérték a francia politika menetét, észrevehették, hogy ez a komoly és felelősséget érző testület milyen nagy gonddal s pedáns buzgalommal szokta ízekre szedni a kamara különböző törvénytervezeteit.
Mi lett most már Franciaországban a forradalmi szabadelvűség sorsa a III. köztársaság megalakulásától máig? Ezt igen nehéz feladat kiböngészni a francia politikai pártok történetéből, mert Franciaországban nincsenek olyan szilárd, állandó és rögzített pártkeretek, mint például Angliában; a politikai pártok folyton váltakoznak, az egyik felmorzsolódik és beleolvad a másikba. A köztársasági államforma a forradalmi republikánussal átitatott balközép párt (centre gauche) műve, melynek megalakításában nagy történelmi nevek fényeskednek, mint Casimir Périer, a köztársaság volt elnöke, Léon Say, a nagy közgazdász és Tocqueville, a nagynevű politikai író. Ez a csoport 1873-ban koalícióra lépett a különböző köztársasági frakciókkal, s megalakították a haladó republikánus pártot (parti républicain progressiste), amely bizonyos átcsoportosulások után ma is él, és a mai jobboldali kartel egyik erősebb tagozatát alkotja. A progresszív republikánusok elméleteikben a nagy forradalom történelmi okmányából indultak ki; kiáltványaikban hangsúlyozták az individualizmust, kárhoztatták az etatizmust, és csatlakoztak a gazdasági liberalizmushoz a szónak klasszikus jelentésében.2 A párt vezérei legalább elméletben sohasem mondottak le a jogok deklarációinak hagyományairól és még közvetlen a háború előtti választások alatt is a demokratikus haladást követelték a polgárság erkölcsi haladásával kapcsolatban. Csak a közrend és a társadalmi haladás parancsoló szükségességei tehetik indokolttá az egyéni szabadság megszorítását. A haladó republikánusok kiáltványaikban, pártgyűléseiken több ízben pontosan körvonalazták azt a hatáskört, amelyet szerintük az államnak és attól elkülönítve a társadalomnak kell betöltenie. Az 1906.-i kongresszuson kimondott határozatukban az állam és a közgazdasági élet viszonyát a következőképpen állapították meg:
Tekintettel arra, hogy az egyéni cselekvés pontosan magában foglalja a felelősséget és kinek-kinek lehetővé teszi képességeinek szabad kifejtését, csak ez tud gondoskodni egy nagy ország földművelésének, iparának és kereskedelmének felvirágoztatásáról és arról, hogy a terményeket igazságosan osszák szét azok között, kik a termelésben közreműködnek.
Az állam ellenben, minthogy cselekedetében felelőtlen s mindig hajlamos arra, hogy azonos szabályt alkalmazzon mindenkire nézve – különben is erejét megbénítják a választóknak tett ígéretek – teljesen alkalmatlan arra, hogy szerepet töltsön be a földművelésben, az ipari és a gazdasági életben.3
Ugyanakkor a liberálisok bizonyos engedményeket tettek a divatos szociális eszmék javára, elismerve az állami beavatkozás jogosságát ott, ahol kellő határok közé kell szorítani az igazságtalanságokat és a ferde kinövéseket. A közigazgatást a legszigorúbban elkülönítették a politikától, az ő művük Franciaország nagyszabású közigazgatási reformja.
Mi lehet a magyarázata, hogy a franciák nem liberálisok, pedig a liberalizmus Franciaországból áradt szét Európába? A kérdést többen felvetették. Yves Guyot, a mai Franciaország; egyik legnagyobb közgazdásza ennek a többek által konstatált jelenségnek azt a magyarázatát adja, hogy a valódi szabadságtól való félelem a franciáknál atavisztikus ösztönökből ered. Az elődök évszázadokon át megszokták, hogy mások cselekedjenek helyettük, hogy parancsnak engedelmeskedjenek, s az utódokban folyton kitört az engedelmesség ösztöne. Franciaország etatista maradt a háború előtti szabadelvű korszakban is, s ma még inkább az, miután a régi nagy szabadelvű párt szétmorzsolódott, A „szociális politika”, ez a közkeletű frázis, melyet mi is hallunk lépten-nyomon, pártgyűléseken, banketteken és mindenütt, Franciaországban is kormány- és pártjelszó. Azt hiszik, hogy ha az állam úgynevezett „szociális politikát folytat”, egyszeriben vége lesz minden bajnak, minden nyomorúságnak, ez előtt a varázsszó előtt leborul mindenki, megszelídít mindent, mint Orpheus lantja a vadállatokat. Az államnak Franciaországban is van szociális politikája, feloszlik ott is különféle ágazatokra: van petróleum-, búza-, alkohol-, rézgálic-, és minden egyéb politika, akár csak nálunk Magyarországon; az eredmény pedig az, hogy a szociális politika folyvást növeli a kormányhatalmat és szaporítja azoknak a hivataloknak számát, amelyek a szociális politika gyakorlati végrehajtásával vannak megbízva.
A mai Franciaország tehát nem szabadelvű, hanem demokratikus; ez az egyetlen konkrét forradalmi eredmény. A nép akaratát és hangulatát a parlament képviseli, amelynek hatalma sokszorta nagyobb, mint a kormányé; mert a kormány Franciaországban valósággal semmi; a III. köztársaság eddig 83 kormányt szaggatott el, igaz, néhánynak az élete csak pár napig tartott. De minden változásban, a forradalmak hullámaiban, a nemzet erejét próbára tevő katasztrófákban a francia nemzet sohasem ernyedt el. Azt látjuk a XIX. század történelmében, hogy egyik nagy megrázkódtatás a másikat követi, de amilyen óriási volt a nemzet a nagy forradalomban, ugyanolyan nagy volt, vagy még talán nagyobb Napóleon abszolutizmusa alatt és ugyanilyen nagyszabású volt a tizenöt évig tartó szélső reakció idején. Az elernyedés és demoralizáltság a világháború előtti évtizedekben csak kis, számot nem tevő réteget rontott meg, a nemzet többsége Bergson „élan vital”-ját szívta magába s a nemzeti és hazafias enthuziazmus legmagasabb fokára felemelkedett.
Lábjegyzetek
-
L. G. Hanötaux, Histoire de la France contemporaine, III. k. 321-419. o. ↩
-
Léon Jacques, Les Partis Politiques sous la IIIe République, Párizs, 1913. 202 o. L. J. a legkimerítőbben tárgyalja a mai francia politikai pártok keletkezését és alakulásait. ↩
-
A républicain progressiste párt 1906.-i kongresszusának határozata; uo., 214-215. o. ↩