Az emberi jogok deklarációja és a forradalom alkotmányai

Ha a francia forradalmat tisztán csak a liberális gondolat szempontjából vizsgáljuk, el kell különítenünk a célokat és a tanokat a tettektől és az eseményektől. A forradalom egészen mást akart, mint amivé az események hömpölygő áradatában kibontakozott. A jobbérzésűek és a józanok megelégedtek volna az angol mintájú alkotmányos királysággal, és miután az alkotmányos királyság és a mérsékelt, demokrácia híveit elsodorták a túlzók, a demokratikus köztársaság lett a jelszó. De ezek csak frázisok maradtak, a valóságban Franciaország egy kis terrorista csoportnak, a jakobinusoknak diktatúrája alá került. Edgar Quinet abban találja a diktatúra magyarázatát, hogy a forradalom nem volt előkészítve, s a szabadságnak semminemű bázisa nem volt a múltban. A nép semminek sem számított, most ez akart lenni minden, tehát könyvekben megirt, elvont doktrínák szerint kellett felépíteni a szabadság és az emberi jogok új társadalmát.

Ezek az elvont szabadságelvek a következőképen hangzanak az emberi jogok az 1789.-i deklarációjában (Déclaration des droits de l'homme):

1. Az emberek szabadnak születtek, szabadok és egyenlőek jogaikra nézve. A társadalmi megkülönböztetések csak közhasznon alapulhatnak.

2. Minden politikai társulás célja fenntartani az ember természetes és elidegeníthetetlen jogait. Ezek a jogok: a szabadság, a tulajdon, a biztonság, és az ellenállás az elnyomással szemben.

3. Minden szuverenitás elve lényegében a népen nyugszik, ezért sem testület, sem egyén nem gyakorolhat fennhatóságot, mely nem kifejezetten tőle származik.

4. A szabadság abban áll, hogy cselekedni lehet mindent, ami másnak nem árt; tehát a minden embernek kijáró természetes jogok gyakorlásának csak azok a határai, melyek a társadalom többi tagjainak is ugyanazon jogok élvezetét biztosítják.

5. A törvénynek csak az a joga, hogy a társadalomra ártalmas cselekedeteket tiltsa. Nem lehet megakadályozni mindazt, és senki sem kényszeríthető olyan cselekvésre, amit nem parancsol a törvény.

6. A törvény a közakarat kifejezése. Minden polgárnak megvan az a joga, hogy hozatalában személyesen vagy képviselői útján részt vegyen. Egyenlőnek kell lenni mindenkire nézve, akár védelmez, akár büntet. Minthogy a törvény szerint az őszes polgárok egyenlők, minden méltóságra, állásra és közhivatalra egyformán bocsáthatók, képességeik szerint, rátermettségükön és képességeiken kívül minden egyéb megkülönböztetés nélkül.

7. Senki sem vádolható, senki le nem tartóztatható, csak a törvény által meghatározott esetekben és az általa előirt formaságok közt. Azok, kik megkísérelnek, kezdeményeznek, végrehajtanak vagy végrehajtatnak önkényes rendelkezéseket, megbüntetendők; de minden polgár, kit megidéznek vagy letartóztatnak a törvény hatályánál fogva tartozik rögtön engedelmeskedni; az ellenállással bűnössé teszi önmagát.

8. A törvény csak olyan büntetéseket állapíthat meg, melyek okvetlenül és kifejezetten szükségesek, és senki sem büntethető, csak a megállapított és a bűntett előtt kihirdetett és legálisan alkalmazott törvény ereje alapján.

9. Minthogy minden ember, amíg bűnösségét ki nem mondták, ártatlannak tekinthető, ha letartóztatását elhalaszthatatlannak ítélték, a törvény erejével meg kell akadályozni minden olyan szigorúságot, ami nem személyének biztosítása végett szükséges.

10. Senkit sem lehet háborgatni nézeteiért, még vallásos nézeteiért sem, kivéve, ha nyilvánításuk módja zavarja a törvény által megállapított közrendet.

11. A gondolatok és vélemények szabad közlése a legértékesebb emberi jogok egyike. Minden polgár szabadon beszélhet, írhat és nyomtathat, feltéve, hogy a törvény által meghatározott esetekben felel a szabadsággal való visszaélésért.

12. Az emberi és polgári jogok biztosítása szükségessé teszi a közerőt. Ez az erő mindenkinek javára létesült, nem pedig azoknak magánhasznára, akikre bízva van.

13. A közerő fenntartása, az igazgatás költségei elengedhetetlenné teszik a közadót. Ezt egyenlően kell szétosztani, lehetőségük arányában az összes polgárok között.

14. Minden polgárnak megvan az a joga, hogy önmaga vagy képviselői útján megállapítsa a közadó szükségességét, abba szabadon beleegyezzen, felhasználását ellenőrizze, és meghatározza a mennyiséget, a kivetést, a behajtást és a tartamot.

15. A társadalomnak megvan az a joga, hogy az összes közalkalmazottakat felelősségre vonja a közigazgatásért.

16. Az olyan társadalomban, melyben hiányzik a jogok garanciája, s nincs meghatározva a hatalmak elkülönítése, nincs alkotmány.

17. A tulajdon szent és sérthetetlen jog lévén, attól senki meg nem fosztható, kivéve, ha azt a törvény által megállapított közszükség követeli, de akkor is igazságos és előzetes kártalanítás útján.

A jogok deklarációjának készítői Jean-Jacques Rousseau evangéliumából merítettek ihletet és fő forrásuk volt a társadalmi szerződés, mely hasonló tartalmú aforizmával kezdődik: „Az ember szabadnak született, mégis rab.” A természetjogi iskolának Rousseau dialektikáján átszűrt tételei foglalkoztatják az első nemzetgyűlést s ezért azzal az elhatározással kezdték meg világmegváltó művüket, hogy azt az ezernyi köteléket, melyeket a rendi társadalom, a királyság, az emberi ostobaság és gazság századokon át az állítólag szabadnak született emberre rárakott, most mind egyszerre letépjék; és az individuum elvont fogalmából kiindulva új társadalmat készítsenek a szerződéselmélet szerint. Az a tétel, hogy az ember szabadnak született, egészen üres elmélet. A legmeggyőződésesebb individualisták sem mernék ma már állítani, legfeljebb talán azok, kik az anarchizmus vagy nihilizmus szélsőségeibe tévedtek. Azzal a megmásíthatatlan ténnyel, hogy egy bizonyos környezetbe beleszülettünk, és ez ránk kényszeríti a saját nyelvét, szokásit és moralitását, rabjaivá lettünk a társadalomnak. Az ember tehát a priori nem szabad.

A francia nemzetgyűlés azért szedte elő a szabad ember elvont fogalmát a természetjogi iskola fegyvertárából, hogy eljusson az állampolgári jogok fogalmáig, amelynek azelőtt hírmondója sem volt Franciaországban. Erre hivatkozik az 1793.-i alkotmány bevezetése, mely azt mondja:

A francia nép abban a meggyőződésben, hogy csupán az ember természetes jogainak feledésbe merülése és megvetése okozta a világ bajait, elhatározta, hogy egy ünnepélyes nyilatkozatban kinyilvánítja ezeket a szent és elidegeníthetetlen jogokat avégből, hogy a polgárok összességét, miután módjában van állandóan összehasonlítani a kormány tetteit az összes társadalmi intézmények céljával, a zsarnokság soha el ne nyomhassa és meg ne alázhassa; hogy a nép szabadságának és boldogságának alapjait, az alkalmazottak kötelességeiknek zsinórmértékét, a törvényhozók pedig feladataiknak tárgyát világosan láthassák.

A forradalom logikája szerint 1789 július 14.-én, amikor a Bastille erődöt, a zsarnokságnak e szimbólumát földig rombolták, és az Assemblée nationale megkezdte tanácskozásait, a francia társadalom összes egyedei visszanyerték természetes szabadságukat és most szerződés útján új viszonylatba lépnek egymással. Az új szerződésben a franciák in theoria az egyéni szabadság legvégső határáig elmentek, melyet ezzel az aforizmával fejeztek ki: „Mindent szabad tenni, ami másnak nem árt”. Józan ésszel ennél nagyobb mértékű szabadság nem képzelhető el a társaságban élő ember számára. De ez is csak puszta elgondolás, kívánság, ábránd, mint a jogok deklarációjának még néhány tétele, de a valóságban ilyen fokú szabadság még csak meg sem közelíthető. Émile Durkheim mutatott rá arra, hogy a társadalomnak vannak nem írott törvényei, és ezek épp olyan kényszerítő erejűek, mint az államhatalom által szankcionált büntetőtörvények.

A személyes szabadsággal szükségképpen együtt jár a személyi biztonság és az otthon hathatós védelme. Az 1793.-i deklaráció 8. pontja szerint:

A biztonság abban a védelemben áll, melyet a társadalom nyújt minden egyes tagjának olyképpen, hogy megoltalmazza személyét, jogait és tulajdonait.

Az 1793.-i alkotmány kimondja, hogy meg kell büntetni azokat, akik bármiféle önkényes cselekményt végrehajtatnak vagy végrehajtanak, az 1795.-i alkotmány pedig az otthont sérthetetlen menedékhelynek nyilvánítja.

Az egyenlőség dogmája, melyet a deklaráció és mind a három alkotmány hangsúlyoz, természetes velejárója az egyéni szabadságnak. Minden ember a természettől fogva és a törvény előtt egyenlő – mondja az 1793.-i alkotmány – a törvény a közakaratnak szabad és ünnepélyes kifejezése; mindenkire nézve ugyanaz, akár védelmez, akár büntet. Az egyéni szabadság illuzórikussá válik akkor, ha a törvények az egyik embernek több jogot biztosítanak, mint a másiknak. Amikor a forradalom kimondotta a jog és a törvény előtti egyenlőséget, s száműzte a régi kiváltságokat, a társadalom minden tagját az emberi méltóságra emelte. Az egyenlőség elvéből következik az alkotmánynak az a rendelkezése, hogy minden közaktus csak az összességnek beleegyezésével végezhető, hogy ily módon a felelősségben mindenki egyformán osztozzék.

A forradalom törvényhozása a jogegyenlőség kérdésében nem ismert kivételt és nem tett a polgárok között különbségeket. A 93.-i alkotmány szerint minden francia polgárnak egyaránt joga van közreműködni a törvények hozatalánál, a képviselők és hivatalnokok megválasztásánál. Az alkotmánykészítők arról sem feledkeztek meg, hogy a jogegyenlőség elve szerint megszervezett társadalom nem ismer kiváltságos vagy állandó jellegű hivatalnoki kasztot. A bürokrácia, a bármely pillanatban el nem mozdítható és a polgároknak felelősséggel nem tartozó közalkalmazott-testület antiliberális intézmény. Ezért a forradalmi alkotmány kimondotta, hogy a közhivatalnokok ideiglenesek, és viselőik ne jutalomnak, ne kitüntetésnek és ne saját tulajdonuknak, hanem kötelességnek tekintsék a rájuk ruházott hivatalt.

A forradalom törvénykészítői úgy tekintették a magántulajdont, mint szent és elidegeníthetetlen egyéni jogot, mely mindenkit egyformán megillet. A szabad és önálló ember magáénak nevezhet mindent, amit két keze munkájával vagy vállalkozó szellemével megszerzett; tulajdona az ő szűkebb körű világához tartozik és erre a társadalom vagy állam semmiféle igényt nem tarthat. A kisajátítás lehetőségét azonban a forradalom sem tagadta, feltéve, hogy az kisajátítás útján, törvényes formák között, megfelelő kártalanítással megy végbe. Mint látjuk, a magántulajdont szentnek deklaráló, valóban liberális forradalmi törvényalkotás is elismerte a birtokkisajátítás jogát. Az 1791.-i és 93.-i alkotmány biztosítja a polgárság számára azt a jogot, hogy javait, jövedelmeit, munkájának, szorgalmának gyümölcsét mindenki élvezhesse és saját tetszése szerint rendelkezhessék felette. Csak két kivételt ismer az alkotmány: a közcélra való kisajátítást és a tulajdon bizonyos részének lefoglalását a társadalmi rend, a béke és az ország védelmének fenntartása céljából. Minthogy a tulajdon szent, a forradalom felfogása szerint a munka joga is korlátlan és a munkának semmiféle faja, sem a főldművelés, sem az ipar, sem a kereskedelem, senki számára meg nem tiltható. A 95.-i alkotmány elsöpörte a monopóliumokat, a céhrendszerbeli összes kiváltságokat, a régi királyság egyéb hagyatékával együtt. Ugyanakkor, hogy a tulajdont minden polgár számára elérhetővé tegye, a munkához való jogot is torvénybe iktatta. Erre a rendelkezésre azért volt szükség, mert a feudális időszakban a munka is a kiváltságok közé tartozott. De ezen a ponton a forradalmi törvényalkotás letévedt a liberalizmus útjáról.

A munkához mindenkinek joga van – mondották az alkotmány készítői –, de mi történik akkor, ha a munkás nem kap munkát, ha a polgár nem jut keresethez, szóval nincs módjában érvényesíteni a munkához való jogait? Ebben az esetben a munkanélküliekről a társadalomnak kell gondoskodnia, mondották – mert a közérdek és az emberiesség követeli, hogy nyomorban ne tengődjenek azok, kik a maguk hibája nélkül tisztességes keresethez nem jutnak. De ha a társadalom ad munkát, a közhatóságok belenyúlnak a polgárok pozitív jólétébe, ami a liberális felfogás szerint nem lehet társadalmi vagy állami feladat. A szabadság elismerése éppen azt a célt szolgálja, hogy az emberek az egyéni szabadságot felhasználva szabadon társuljanak, segítsenek önmagukon, ahogy tudnak, és ne kolduljanak segítséget az államtól, vagy a társadalomtól. A konvent különben a munka jogát a következőképen formulázta:

Az alkotmány a munka jogát és a vállalkozás szabadságát biztosítja a polgárság számára. A társadalom a munka fejlődését elősegíti és gyámolítja az ingyenes elemi oktatással, a hivatásra való neveléssel, a munkaadó és a munkások közötti viszony egyenlőségével, hitelintézetek felállításával, a földművelést szolgáló berendezésekkel, s oly módon, hogy az állam, a departement-ok, a községek megnyitják a közmunkákat, hogy a munkátlan kezeket foglalkoztassák. A társadalom biztosítja végül a segítséget az elhagyott gyermekek, a gyengék, a támasz nélküli aggok, és azok számába, akik családjaikat eltartani nem tudják.

Az egyénnek azt a két jogát, melyeket csak az esetben gyakorolhat, ha az őt környező társadalommal kontaktusba lép, a forradalmi alkotmányok szintén körülbástyázták; ezek a sajtó és a gyülekezési szabadság.

Senki sem akadályozható meg abban, hogy gondolatait kimondja, megírja és nyilvánosságra hozza. … A franciáknak joguk van nyilvánosságra hozni és kinyomtatni véleményüket.

Az 1795.-i alkotmány megtiltotta a cenzúrát; a gyülekezési szabadságot a 93.-i alkotmány ismerte el először.

A forradalom, amint azt e rövid vázlatból láthattuk az egyes izolált egyénből indult ki, aki bizonyos, úgynevezett természeti jogokkal született a világra. A három alkotmány, melyeknek mindegyikét úgy kell tekinteni, mint a Rousseau értelmezése szerint való társadalmi szerződést, ezeket az izolált egyéneket társadalommá olvasztotta össze. Államot, a társadalmat beburkoló vagy annak vázul szolgáló külső hatalmat, a francia forradalom törvényhozása nem ismert. A szerződések az egyéneket egyetlen közületté tömörítették, s minden úgynevezett közhatalom belőlük származik és az ő akaratukkal azonos. Az állam ilyenformán benne van a társadalomban. Nincs állandó, a népnek nem felelős hivatalnoki testület, sem pedig bíróság. „A főhatalom a népen nyugszik, és ez egyetlen oszthatatlan, elévülhetetlen és megmásíthatatlan” – mondja az 1793.-i alkotmány.

A francia forradalom végeredményében nem sikerült. A mozgalom gondolatait és terveit őrző dokumentumokból azt hihetnénk, hogy Franciaország nyolcesztendős vonaglása volt az emberiség legdicsőbb megváltó korszaka. Valóban el is törölték a nemesi kiváltságokat, s behozták elvben a teljes polgári egyenlőséget, elválasztották az egyházat az államtól, de a szabadságból és az egyenlőségből a forradalom alatt még sem lett eleven valóság. Nem hozta meg azt az eszményi boldogságot, sem a jóemberek, sem az erények uralmát a földön, amiről Robespierre és társai lázálmaikban álmodtak, miközben guillotinnal gyógyították hazájukat a feudalizmus betegségéből. A forradalmárok érezték, hogy a népuralom semmit sem ér helyi autonómia nélkül. Az 1791.-i és a 95.-i alkotmány rendezte a közigazgatást és széleskörű helyi autonómiát kaptak a községek és a departement-ok. Kimondja az alkotmány egyik pontja, hogy a helyi adminisztrációban minden huszonöt éves francia polgár részt vehet, de ugyanakkor a direktóriumot felruházták azzal a joggal, hogy a közigazgatást ellenőrizhesse, a választott hivatalnokokat elmozdíthassa s így a valóságban a központosítás élt tovább és Párizs igazgatta Franciaországot. A girondisták a szabadság útján akartak eljutni a szabadsághoz, és elutasították a régi Franciaország örökségét; a jakobinusok azonban átvették a régi zsarnokságot és központosítást a szabadság, egyenlőség és testvériség jelszavaival.

Azt mondhatjuk, hogy az óriási nemzeti energia az első köztársaság véres zivatarjaiban nagyrészt elpocsékolódott, ha összehasonlítjuk az eredményeket azokkal az ígéretekkel, melyeket az említett dokumentumok kilátásba helyeztek. A francia nemzet fellázadása, hatását és egyetemes jelentőségét tekintve, mégis nagyobb esemény az angol forradalomnál; hiszen a két angol forradalmat az európai kontinensen meg sem érezték. A francia szellem expanzív ereje és az agitátorok agresszivitása azonban szétszórta egész Európában a forradalmi jelszavakat. A jakobinusok frázisai Párizsból eljutottak keleten Brassóig, északon Königsbergig, délen Caclixig, szóval az egész Európát szédületes gyorsasággal bejárták. Maguk a forradalmárok egy nagy, világra szóló misszió apostolainak tartották magukat. Olvasunk olyan kijelentést egyik proklamációjukban, hogy a francia nemzet testvérének tekint minden népet, ha meg akar szabadulni zsarnokaitól. Titkos társaságok, jakobinus klubok alakultak Európa-szerte mindenfelé, még nálunk Magyarországon is nagy számmal. A forradalomnak az a világra szóló eredménye, hogy a rendiség posványában fetrengő Európába új életet öntött, és előkészítette a XIX. századot.