Van-e jövője a liberalizmusnak? A múlt század folyamán akadtak élesen látó elmék, akik messze bepillantottak a jövőbe; Goethe biztosra vette a technika és a világkereskedelem közelgő századát, Kossuth megjósolta bizonyos politikai események bekövetkeztét. Ma jósolni sokszorta nehezebb, mert a tüneteknek egész bonyolult komplexumával állunk szemben, közben a múltnak két eleme: az individualizmus és a kollektivizmus keltek birokra egymással, igen bizonytalan, ma még meg nem határozható kilátásokkal. Láttuk az előzményekben, hogy a politikai és a gazdasági liberalizmus egy hosszú felszabadulási folyamatnak eredményei. Elérte-e az individualizmus végső célját, lezajlott-e zavartalanul a felszabadulási folyamat? Azt is láttuk, hogy nem.
A termelőeszközök, melyeket az individualizmus hozott létre, a végletekig vitt munkamegosztás a modern nagyüzemekben mechanizálták az egész életet, atomizálták, puszta számmá kicsinyítették ismét az egyént. Az individualizmus tehát azt a végcélját, hogy az egyént felszabadítsa, önálló embereket, mikrokozmoszokat teremtsen, megközelíteni sem tudta. A gépek terrorja alatt, a gyári munka lélekölő egyhangúságában a nagy tömegek ismét semmivé váltak. A gazdasági individualizmus nem tudott összhangot teremteni az ember és saját eszközei között, s ahelyett, hogy felemelte volna, alárendelte őket a gépeknek, azzal az egyoldalú szemlélettel pedig, hogy az egyént nem tekintette másnak, mint pusztán termelési tényezőnek, kiölte azt a magasabb erkölcsi autonómiát, melyet Kant a kategorikus imperatívuszban tanított. Az életnek ez a mechanizálódása a modern kapitalizmus szörnyű szövevényes labirintusában, az egyéni szabadság tanának belső ellentmondása. A szocializmus voltaképp nem tett mást, mint azt, hogy ami a gazdasági liberalizmusban rossz, kárhozatos, kiverendő, egyetemes elvvé emelte, ami ellen az erkölcs és az értelem még inkább fellázad.
A következtetés ebből a helyzetből önként adódik. Az individualizmusnak, ha nem akar végleg elposványosodni, majd megsemmisülni az anti-individualizmus és a kollektivizmus támadásainak pergőtüzében, önmagához kell visszatérnie. Ez akként lehetséges, hogy ráismerjen saját fogyatkozásaira, felfedje a saját hibáit, s olyan megoldást keressen, amely a szabadság eredetileg eszményi elveinek megfelelően visszaadja önmagának az embert. És ez a megoldás nem olyan rettentő nehéz, mint amilyennek látszik, mert az élet maga szolgáltat rá sikerrel biztató gyakorlati példákat.
A gazdasági individualizmus nincs örökké tartó szálakkal odafűzve azokhoz a mai termelési módokhoz, amelyeknek a gazdasági szabadság adott annak idején életet, nem azonos mindenképpen a mai kapitalizmussal. Megfér vele minden új termelési eljárás, ha tiszteletben tartja a magántulajdont, ha továbbra is szabad teret enged az egyéni felelősségnek. Láttuk John Stuart Millnél, hogy a liberalizmus nyitva hagyja az ajtót minden új életlehetőség, minden időszerű változás számára, a további differenciálódást tehát nem akasztja meg. Minthogy a szakadatlan mozgásnak, a haladásnak éltető eleme, nem ellenkezhetik semmiféle olyan új társadalmi vagy gazdasági elrendeződéssel, amely nem semmisíti meg a szabadságot, hanem egy újabb fejlődési fázisnak kiindulópontul szolgálhat. Nem ellenkezhetik vele John Stuart Mill szerint a szocializmus sem, ha az nem zsarnoki, nem hoz osztályuralmat, mint a kommunizmus vagy a marxizmus.
A kapitalizmus egészséges reformjára a példát Amerika mutatja. A nagyvállalatok említett demokratizálódása a társadalmi kooperáció felé való haladás, nem pedig a kollektivizmus felé. Ha a nagyüzemek, legalább részben, idővel a munkásrészvényesek birtokába kerülnek, nem szűnik meg a termelés individuális módja, mert a munkások a maguk kockázatára termelnek, s mindegyikük dolgozik, érezve a megosztott, de valamennyiükre nehezedő felelősséget.
Az amerikai kísérletet több jövővel biztatónak kell tartanunk a marxizmus légvárainál, azért, mert a meglevő adottságokból indul ki, azt igyekszik tökéletesíteni, radikális fel forgatások nélkül. És csak ennek lehet jövője, mert Amerika a haladó világ, az individualizmusnak tisztább, biztatóbb, józanabb világa; ez fog visszahatni a kollektivizmussal s állami intervencióval megrontott Európára.
Az élet, a vagyon, a hatalom a szabadsággal járnak együtt. Ezt illusztrálja Anglia történelme VIII. Henrik óta, ezt igazolja az Egyesült Államok százötven esztendős históriája. Mialatt az európai bölcsek anti-individualista erkölcstant és szocializmust gyártanak, ők tovább haladnak a régi hagyományokon. Világuk gépekből való világ; elsősorban csak anyagi javakat akarnak előállítani, nem irodalmat, művészetet, metafizikát, amitől mindennél jobban visszaborzad az angolszász gyakorlati értelem; de a gyakorlatiasság, az anyagi javak bősége lassanként a szellemi kultúrát is megtermik. A pittsburgi gyárkéményerdő nem olyan költői látvány, mint Olaszország vagy Spanyolország középkori dómjai, de itt a fényes templomok bejáratánál koldusok serege tartja a markát alamizsnára; míg amott nem probléma a mindennapi kenyér és ruházat. Mit érünk a mi nagyszerű irodalmi kultúránkkal, amikor a lakosság nagy részének alig van meg a mindennapi betevő falatja?
A politikai és gazdasági liberalizmusból örök érték az alapgondolat: az egyén szabadsága, az ember jogai. Egyesek azt mondották, hogy a liberálisok egy önkényes apriorikus tételből indulva ki jutottak el a politikai, valamint a gazdasági szabadság rendszeréhez; ami lehetséges. De ez teremtett minden nagy dolgot az újkorban, következőleg csak ezé lehet a jövő. Ha pedig a jövő nem az individualizmusé, az nem jövő többé, hanem visszabotlás a múltba, visszaevickélés a középkor századaiba.
Minden emberi nagyság fundamentuma az egyén nagysága, önállósága és ereje, ezen épülnek fel a kollektív sikerek is, mert „amennyit az egyének érnek, annyit ér az összesség.”