Az angol a legdemokratikusabb népe a világnak – mondja Sidney Low, angol politikai író. Amióta Angolországban az arisztokrácia és a gazdagok féltékenyen őrzött kiváltságaiból mindenkire kiterjedő jog lett a képviselőválasztás, a nép egyeteme a szuverén. A választóknak ez a kétségtelen szuverenitása az alkotmány természetéből folyik, amely szerint a parlament az egyetlen nemzeti közhatalom, ennek tagjait pedig ma a nép összessége választja. A demokrácia a politikai liberalizmus realizálódása az életben, a Locke és Kant-féle politikai liberalizmusé, amelynek értelmében minden embernek veleszületett természeti joga, hogy direkt vagy indirekt módon részese legyen a társadalmat összetartó közhatalomnak.
Hogyan egyeztethető most már össze a demokrácia a közszabadsággal? Ez valószínűleg örökre vitatott problémája lesz a politika művészetének. A régi Athénben a tömeg közvetlenül részt vett a közügyek intézésében. A köztéren, ahol a gyűlések lezajlottak, mindenki hozzászólhatott a különböző kérdésekhez. Ez a tökéletlen görög demokrácia gyorsan elfajult csőcselékuralommá, ami mindenképpen méltó volt Arisztophanész gyilkos tollára. A csőcselék kikergette a tehetségeket, önmagának az állammal napi bért fizettetett azért, hogy szíveskedett a saját ügyeit intézni, majd leghitványabb demagógokra bízta városának sorsát. Az athéni demokrácia tehát örökre elrettentő példa.
A demokrácia mellett a társadalmat az a veszedelem fenyegeti, hogy a tömeg vérszemet kap, majd arra használja fel az államhatalomban való részesedését, hogy önmagát eltartassa az állammal. A demokráciának ezektől az ártalmaitól Anglia eddig mentes maradt. A liberalizmusnak, mint az előzményekben kifejtettük, első alapkövetelménye a szabadság; a demokrácia ne nyelje el a közszabadságot és ne paralizálja a tehetségeket. Azt a nehéz kérdést azonban, hogy ez mi módon kerülhető el, intézményesen megoldani lehetetlenség. A nép egészséges ösztöne, természetes hajlamai, politikai érettsége azok a közelebbről és pontosan meg nem határozható tényezők, amelyek megvédenek egy társadalmat a demokrácia csapásaitól. És Angolország megvédte magát, legalább eddig. Mint már mondottuk, az angol társadalom arisztokratikus. És ez a legfőbb kelléke annak, hogy a demokráciának a történelemben annyiszor tapasztalt káraitól megszabaduljunk. A nép ne válasszon meg képviselőül a maga közül való tudatlanokat és ne kápráztassa el magát az intelligencia nagyszájú, de korpával bélelt részétől.
Az angol parlament az általános választójog bevezetése óta még mindig a legnívósabb törvényhozó és kormányzó testület; bizonyos hanyatlást ott is tapasztaltak, de viszont semmit sem süllyedt a kormány régi magas nívója. Hogy valaki a kabinet tagja lehessen, elengedhetetlen feltétel ma is az előkelőség. Íme néhány név a volt munkáskabinetből: MacDonald világszerte ismert szociálpolitikus; Snowden kiváló közgazdász; Trevelyan az egyik legelőkelőbb angol arisztokratacsalád tagja, kiváló történetíró; Farmour lord előkelő arisztokrata. Az előkelőségek különben Charles Fox óta minden baloldali mozgalomban ott találhatók.
Angolországban a tömeg maga nem kormányoz, a birodalom sorsát a kevés számú hivatottak intézik a közvélemény állandó ellenőrzése mellett, s ez felel meg a liberalizmus szellemének is. Anglia kormányformáját korlátozott monarchiának szokták nevezni – írja Sidney Low – pedig a valóságban korlátozott demokrácia. Lord Brougham, a hatvanas évek egyik legismertebb nevű liberális írója, így jellemzi az angol demokráciát:
A piramishoz hasonlítható, melynek széles talpazatát, mely az egészet tartja, a nép alkotja; a középső részt a cím, a vagyon, a tehetség és a készség arisztokráciája; és a kicsiny csúcson nyugszik a korona.
A sokak uralmát ellensúlyozzák, módosítják a kevesek, ámbár az ő befolyásuk nem mondható többé arisztokratikusnak abban az értelemben, ahogy ezt a kifejezést a XVIII. században, vagy a XIX. század kezdetén használták.1
Az egész Európát sújtó nagy krízist azonban Anglia sem kerülhette el. A tőke és a munka csatáznak az 1906.-i választások óta mostanáig. Arról van szó, hogy magánkezekben maradjon-e a tulajdon, vagy átmenjenek nemzeti birtokba a fontosabb termelési eszközök. Egyelőre a magántulajdon győzött, de nem tudni, mennyi időre. És az a kérdés, hogy ha a nemzet többsége a nacionalizálás mellé áll, meg tudja-e menteni Anglia az individualizmust, a szabadságot, amelynek nagyságát és világhatalmát köszöni.
Lábjegyzetek
-
Sidney Low, Governance of England, London, 1914. X. fejezet ↩