A liberalizmus Németországban

Németországban a nemzet lelki alkatának megfelelően módosultak a francia forradalom tanai. Rousseau és a felvilágosodási kor eszméi a gondolkodók filozófiai rostáján átszűrődve elvesztették a romantikus színüket és szertelenségüket. Kant és a népszerű filozófusok a szabadság, egyenlőség és testvériség formuláit józan, hideg racionalizmussá egyszerűsítették. Kant egész etikájának legfőbb lényege ugyanaz az individualizmus, melyet az angol gondolkodóknál már ismerünk, és csúcspontja a kategorikus imperatívuszban kifejeződő erkölcsi önállóság, amely szerint az ember lelkében élő szigorú és kegyelmet nem ismerő erkölcsi törvény irányítja minden tettünket. Jogfilozófiája és állambölcselete pedig nem egyéb, mint a francia forradalom és a felvilágosodás elmélete; ez a magyarázata annak, hogy az újkor legnagyobb gondolkodóját ma is üldözi a reakció változatlan gyűlöletével és ellenszenvével. A francia felvilágosodási iskola individualizmusát Kant egy rendkívül mély meghatározásba foglalta össze, amely felülmúlhatatlan és egyetlen a maga nemében. A definíció a következőképp szól:

A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem az abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk vele. Sapere aude! Merj a magad értelmére támaszkodni! - ez tehát a felvilágosodás jelmondata.

A Hobbes ellen írt kis értekezésében¹ Kant a gyakorlati életre alkalmazza az erkölcsi elméletét. A polgári állapotban az emberek nem mondottak le a természetes jogaikról és szabadságaikról – mint Hobbes állítja – hanem éppen ellenkezőleg: a szabadság apriorikus feltétele az egész polgári alkotmánynak. A polgári állapot tisztán mint jogi állapot a következő apriorikus elveken nyugszik: A társaság minden tagjának, mint embernek szabadságán; ugyanannak a másik taggal való egyenlőségén, ha azt mint alattvalót vesszük; a közös lét minden tagjának önállóságán, akit úgy tekintünk, mint polgárt,

A polgári szabadságnak az az értelme, hogy senki engem nem kényszeríthet arra, hogy az ő módja és felfogásai szerint legyek boldog, hanem ki-ki az ő boldogságát azon az úton-módon keresse, melyet a maga számára a saját felfogása szerint jónak vél. Az a kívánság, hogy az alattvalók boldogságáról való gondoskodás az államfő feladata, az elképzelhető legnagyobb despotizmus. Az egyenlőség azt jelenti, hogy ezen az apriorikus szabadságelven felépült társadalomnak minden egyes tagja elérheti azt a bizonyos társadalmi fokot, amelyre tehetsége, szorgalma és szerencséje révén szert tehet. Az önállóság pedig annyit jelent, hogy a társadalmi közösség minden egyes tagja a saját maga ura, szabadon rendelkezik önmagával és tulajdonával.

A polgári társadalom jogai az ősszerződésből erednek Kant szerint is, ámbár ez a szerződés nem igazolható, mint történelmi valóság. Semmi nem egyéb ez, mint tiszta észfogalom, s ha nincs is, mint történelmi valóságnak tapasztalati léte, minden jognak és szabadságnak elengedhetetlen bázisa. Kant Nagy-Britannia alkotmányára hivatkozva bizonyítja, hogy a nép sohasem követhet el jogtalanságot a közhatalom megszemélyesítője ellen, következőleg nem lehet lázadó. A népszuverenitás ebben a mondatban fejeződik ki: „Amit egy nép önmagáról nem határozhat, azt a törvényhozó sem határozhatja a népről”. Az organizált állam eszerint nem egyéb, mint egy sereg embernek jogtörvények alatti egyesülése, és az ily módon értelmezett közületnek minden egyes tagja nem csupán eszköz, hanem ugyanakkor cél, s miközben a tagok az egésznek lehetőségéért közreműködnek, az ő szerepük és funkciójuk határozza meg az egésznek eszméjét. Ebből az is következik, hogy a kormány törvényhozó nem lehet, mert minden törvényhozó hatalom csak a népnek egyesített akaratából származhat.

A különböző pozitív egyházakat Kant hatalmi közületeknek bélyegezte, amelyeknek semmi közük sincs a valódi, Krisztusnak az emberek lelkében felépített egyházához. A vallás ilyenformán magánügy, az egyén legbensőbb magánügye, és a tanító egyházat el kell különítenünk a hatalmi egyháztól, amivé a papok az idők folyamán lealacsonyították Krisztus igaz egyházát.

Forradalmár volt Kant? Nem volt forradalmár olyan értelemben, mint a forradalmak demagógjai: munkáiban sehol sem találunk egy lázító szót sem, sehol sem mondja, hogy töröljük el a fennálló rendet (ezt veszedelmes is lett volna megkockáztatni), de magánbeszélgetéseiben, bizalmas baráti körökben nem rejtegette a francia forradalommal való rokonszenvét, és helyeselte az ír lázadást is. Tanításainak mégis felbecsülhetetlen jelentőségük van a liberalizmus történetében. Mert filozófiai rendszerré ő mélyítette el a felvilágosodási iskola kissé zavaros, szertelen, sokszor ellentmondó eszmetömkelegét, azzal pedig, hogy a szabadságjogokat úgy magyarázta, mint apriorikus észkövetelményt, szilárd elméleti bázisra helyezte a francia forradalmat. Ez a tétel nem volt egészen új, hiszen ezt már Grotius és Locke is tanították, Kantot jóval megelőzőleg. Ennél sokkal nagyobb, s amellett eredeti gondolat az individualizmus moráljának tőle származó elméleti alapvetése: a kategorikus imperatívusz és a politikai jogoknak elválaszthatatlan és szerves kapcsolata a kötelesség etikájával.

Kant politikai nézeteinek a német közgondolkodásra való befolyását nem méltatták eléggé. Közvetlenül nem hatott, mert Kant nem a tömegek számára írta műveit, de nézeteit a népszerűsítő filozófusok, tanárok és a politikusok bevitték a köztudatba. Az ő tanítványa Stein, Poroszország újjáteremtője, Arndt, Hardenberg, Wilhelm von Humboldt s idetartozik az az egész nemzedék, amely a XIX. század első évtizedeiben megteremtette a modern Németországot.

Poroszország és vele együtt az egész német birodalom nagy politikai reformációja Karl Stein báró (1757-1831) porosz politikus nevéhez fűződik.² Stein francia nevelést kapott és fiatalkorában mint a vesztfáliai bányák és kincstári javak felügyelője, nyíltan rokonszenvezett a francia forradalommal. Nem esett túlzásba; rokonszenvét csak azok a mérsékeltek (Mirabeau, Bailly) nyerték meg, akik megindították a lavinát Franciaországban. 1796-tól 1802-ig mint kamarai főelnök több új és fontos gazdasági reformot pendített meg, és tőle telhetőleg igyekezett könnyíteni a parasztság terhein. Már ekkor sürgette a súlyos vámok eltörlését, melyek megfojtják a gazdasági életet és fennakasztják a kézműipar és földművelés fellendülését.

A hosszú esztendőkön át tartó francia háború a porosz államot szörnyű belső krízisbe, magát a lakosságot pedig végső ínségbe juttatta. Maga a király, II. Frigyes Vilmos, és miniszterei fáztak minden gyökeresebb reformtól, de viszont nem lehetett kitérni bizonyos újítások elől azért sem, mert a nemzet töméntelen vért ontott az országért és a dinasztiáért a napóleoni háborúk alatt. A jobbérzésűek belátták, hogy a reformok elől nem lehet kitérni, mert ez az egyetlen út és mód arra, hogy Poroszország kiláboljon a vereségek csapásaiból. Stein, aki 1804-től kezdve a porosz állami direktórium tagja és miniszteri hatáskörrel az ipari, kereskedelmi és földművelési ügyeket vezette, elérkezettnek látta az időt arra, hogy nagy reformterveivel fellépjen. Bámulatosan józan és praktikus újító. Rokonszenvezett a francia forradalomnak úgyszólván minden gondolatával, de számot vetett Poroszország belső viszonyaival is, tudván, hogy a gyors és átmenet nélküli reformok könnyen parasztlázadást vagy legalább is belső fejetlenséget zúdíthatnak az országra. Történelmi okmányszámba megy 1806 április 27.-én kelt emlékirata; feltárta azokat az elhalaszthatatlanul sürgős újításokat, amelyeket véghez kell vinni a porosz királyság belső életében, ha nem akar összeroppanni. Az emlékiratban benne van a mérsékelt alkotmány, a kormányhatalom megosztása az uralkodó és a nemzet képviselői között, s rámutat benne a felelősségtelen rendi bürokrácia korhadtságára. Az arisztokrácia és a nemesség felzúdult amikor az emlékirat a nyilvánosságra került, s addig intrikáltak Stein ellen, hogy a király 1806-ban elbocsátotta.

1807-ben a tilsiti béke és az ezt követő összeomlás után Frigyes Vilmos porosz király ismét tárgyalásokba bocsátkozott Steinnel, akit neki előzőleg Napóleon is ajánlott. Mint a porosz kormány első minisztere, az összes gazdasági reszortok megtartásával vette át a kormányt és megkezdte korszakos alkotásait. Stein idealista volt, rokonszellem a nagy Fichtével, a filozófussal, aki az ő második minisztersége alatt intézte örök szépségű gyújtó beszédeit a német nemzethez. Ő maga arisztokrata származása ellenére át volt hatva azzal a mélységes emberszeretettel, s az individualizmusnak ugyanazzal a tiszteletével, mint Fichte és Kant többi tanítványai. Bármennyire tiltakozott az arisztokrácia az agrárreform ellen, Stein megkezdte a végrehajtást, mert az általános emberi szempontokon kívül még arról volt szó, hogy a sokat szenvedett és teljes belső züllésnek indult Poroszországot megmentsék. Az agrárkérdést az 1807 október 9.-én kiadott ediktum szabályozza. Ez az ország belső életében korszakot jelentő rendelet megszünteti az örökös jobbágyságot, s ugyanakkor gondoskodik arról is, hogy a megváltozott birtokviszonyok és a nemesség történelmi jogainak csorbítása fel ne fordítsa a belső békét és a termelési rendet. Stein hatalmas, minden részletében átgondolt tervet dolgozott ki, amely mindjárt kezdetben lehetővé tette, hogy körülbelül 195 négyszögmérföldnyi termőterület a jobbágyság kezére jusson, mint öröktulajdon, s azonkívül 47 ezer családdal szaporodjék Poroszországban a földtulajdonosok száma. Ugyanakkor eltörölték az összes középkori származású jobbágyi kötelmeket s ezzel az aktussal a jobbágyság intézménye megszűnt Poroszországban.

A földreform után következett az igazságügyek hasonló mélyreható reformja. Stein véget vetett a régi, rendi és patrimoniális bíráskodásnak, megalkotta Poroszországban az első független és kormányzati szerveknek alá nem vetett bírói intézményt, s ezzel együtt száműzte a nemesi kiváltságokat. A városok reformjával egy időben feloszlatta a céheket, azonban nem szakított végleg az arisztokratikus princípiummal; a nemesség középkori kiváltságait elvetette ugyan, de viszont szükségesnek tartotta fenntartani az angol példa szerint a nemesi címeket. Hogy a vagyonos nemesség politikailag érvényesülhessen, a felsőházat hozta javaslatba, s úgy gondolta, hogy a szegényebb sorsú nemesség minél előbb olvadjon bele a polgári osztályba.

Stein Kant tanítványa és a königsbergi bölcs tanítása szerint a vallásban az erkölcsi realitást látta, s elsősorban az ember lelkében élő belső egyházat tartotta fontosnak, nem a külsőt, mely nem egyéb, mint puszta institúció. Ő maga buzgó protestáns volt ugyan, de nem tett különbséget a protestánsok és a katolikusok között. Az egyházak és a vallások jelentőségét többször hangsúlyozza az emlékirataiban, az volt az egyik terve, hogy eltörli a szerzetesrendeket, majd szekularizálja az egyházi vagyont, hogy azt a világi papság anyagi helyzetének javítására fordítsák. A sajtó jelentőségét Stein ismertette fel először Németországban, bizonyos mértékű, enyhe cenzúrát azonban elengedhetetlennek tartott „a romlott közvélemény féken tartása” végett.

1808 november 24.-én a porosz király elbocsátotta állásából a nagy minisztert a nemesség heves követelésére. Utóda Hardenberg lett, ki szintén lelkesedett az újításokért, csak az árnyalatokban tért el tőle. Stein ettől fogva szemlélője volt a Poroszországban egyre torlódó nagy eseményeknek, de támogatta a hatalmon levőket abban, hogy előkészítsék az országot a Franciaországgal való leszámolásra. Napóleon haragja elől, aki különben vele rokonszenvezett, kénytelen volt elmenekülni hazájából 1813-ban. Bécsbe került és feljegyzéseiben igen súlyos kritikát találunk az akkori Habsburg-birodalomról, lenézéssel, szinte megvetéssel nyilatkozik a magyar rendi alkotmányról, amely szerinte minden haladásnak kerékkötője.

A napóleoni háborúk után a nemzeti öncélúság akarata egész Németországban feltámadt, és a felszabadulási törekvés kettős irányú: nemzeti és szabadelvű. Stein és munkatársai azt hitték, hogy Napóleon bukása után bátran és teljes joggal követelhetik az alkotmányt és népképviseletet azoknak az óriási áldozatoknak fejében, melyeket a német nemzet szabadságának kivívásáért hozott. Arndt, Stein híve és barátja, 1815-ben a bécsi kongresszus alatt ezt írja:

A történelem nem fordíthatja többé vissza útját, és az ember nem lesz az, ami volt; azok az államok, melyek még nem demokratikusuk, évszázadról évszázadra mindinkább azokká lesznek.

1815 július 8-án, akkor, amikor Bécsben a kongresszuson az uralkodók összeölelkeztek és politikusaik, kik helyettük gondolkoztak, azon törték a fejüket, hogy hogyan lehetne örökké tartó bilincseket verni a népekre, létrejött a német szabadelvűség első aktája, a „Bundes Akte”. A szövetségi akta megrémítette Bécsben Metternichet és az uralkodókat. Az akta 13. paragrafusa kimondja, hogy minden német szövetséges államban helyi alkotmány lesz és benne foglaltatnak a francia forradalom összes szabadságjogi elvei, még a zsidók polgárjogainak elismerése is. A frankfurti nemzetgyűlés (1815 szeptember 1.), ahová Németország legkiválóbbjait küldte, egész végig a szabadelvűség jegyében folyt le. A sajtószabadság volt az egyik legfontosabb tárgya a gyűlésnek, de követelték még a korszerű alkotmányt, a nép szuverenitását minden szövetséges államban, azonkívül a német nemzet szövetségét a régi, történelmi államegységek teljes egyenlősége alapján.

A birodalom 1815-től kezdve tehát nagy alkotmányos küzdelmek színhelye. A kisebb-nagyobb zsarnokokat, kik a Szent Szövetség szellemében akarnak kormányozni, sarokba szorítják népeik, és kicsikarják tőlük az alkotmányt. Württembergben éles harc zajlik le Frigyes király és népe között, amely azzal végződött, hogy az uralkodó 1815 június 11-én oktrojált alkotmányt ad az országnak. Utóda, I. Vilmos vissza szerette volna szívni az engedményeket, de a rendek győztek és az alkotmányosság átment az életbe.

Bajorország 1818 május 25-én kapott alkotmányt. Három éves kamarát állítottak fel, melyben részt vettek a szabad parasztok, a birtokos nemesség képviselői, a felekezetek megbízottjai és a városok. 1818 augusztus 22-én kapott alkotmányt a Badeni nagyhercegség, ahol eddig erőszakos rendi bürokrácia kormányzott. Hessen-Darmstadtban 1818 márciusában hívják össze a tartománygyűlést.

A reformmozgalmat nem részletezhetjük tovább államok szerint. A liberálisok küzdelmei Németországban az olaszoknak ebben az időben lezajlott szabadságharcára emlékeztetnek. Itt is a kis zsarnokok állottak a felszabadulás útjába és Németország életébe is beleszólt, ugyanolyan végzetesen, mint az olasz nemzetébe, Ausztria, a reakció dicstelen mentsvára. Még a küzdelem harci eszközei is azonosak. 1815 után a titkos társaságok ugyanúgy elszaporodtak itt is, mint Olaszországban, és a birodalomban Württemberg meg néhány szabadelvű délnémet állam körülbelül ugyanazt a szerepet töltik be, mint Piémont Olaszországban. Az 1830.-i forradalom újból megindította a lavinát. Értelmi vezetői a szabadelvű érzületű német professzorok közül, de főleg a diákságból kerültek ki. Követelték a francia intézmények rögtöni életbeléptetését, alkotmányt az összes német állam számára, és még egy közös intézményt, parlamentet vagy nemzetgyűlést, amely az egész birodalmat magában foglalja. A 30.-i forradalom ezenkívül erősen köztársasági jellegű és vezérei nem titkolták, hogy a francia forradalommal rokonszenveznek. A forradalmi kor gazdag irodalmából a Rotteck és Welcher professzorok szerkesztésében megjelent 12 kötetes Staatslexikont kell megemlítenünk. Ez a mű nálunk Magyarországon is el volt terjedve, s a reformkor szónokai és publicistái igen buzgón forgatták.

A Hambachban tartott nagy népünnepélyen, ahol az egybegyűltek a köztársaságot éltették, kimondották többek között, hogy az összes fejedelmeket detronizálják, mert az egységes német birodalom az uralkodó családok segítségével elérhetetlen álom. A határozatok rémületbe ejtették a bécsi és a porosz udvart, és a reakció nem is késett a nemzeti mozgalom elnyomásával. Az üldözések esztendőkön keresztül tartottak, cenzúrával agyonrendszabályozták a sajtót, elbocsátották állásaikból az egyetemek liberális érzelmű tanárait, Németország világhírű egyetemein Heidelbergben, Göttingában és Lipcsében csak a reakciósok és a porosz junkerek szekértolói kaptak tanszéket. 1848-ig ismét sötétség nehezedik egész Németországra.

A német liberálisok első nagy csoportosulása az 1848 május 18-ikán kezdődő frankfurti parlament. Az egész német nemzet képviseletében 511 megbízott gyűlt össze a nemzeti szabadság és öncélúság jegyében, hogy intézményesen egy nemzetté forrasszák a darabokra szabdalt Németországot, A gyülekezetnek Németország legkiválóbb férfiai voltak tagjai és az egész gyűlést a francia forradalom levegője hatotta át. A parlament azzal az elhatározással kezdte meg tanácskozásait, hogy megszabadítja a nemzetet évezredes elnyomóitól. A többség szabadelvű és csak árnyalatokban van különbség az egyes frakciók között. A középpártot a német tudósok legkiválóbbjai alkották: Dahlman, Duncker, Droysen, Welcher, Grimm, stb.; a jelszó volt: alkotmányt és szabad intézményeket adni az elnyomott Németországnak! Igen erős, mintegy kétszáztíz tagból állott a baloldali centrum, szintén írók, tudósok, és filozófusok gyülekezete. A baloldal határozottan republikánus színezetű és követelte a tanácskozás folyamán a német egységen kívül a teljes szabadságot, a népszuverenitást, a humanitás elveihez való alkalmazkodást a büntetőjogban. A jobboldal is a népszuverenitást fogadta el, mint első és legfontosabb princípiumot, de mérsékelt s nem republikánus irányú. A demokraták a francia forradalom jelszavait: szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavát vitték be a frankfurti parlament termébe.

A doktriner színezetű frankfurti nemzetgyűlésnek egyetlen alkotása volt az új német demokratikus alkotmány, amely elvben elfogadta az alkotmányos monarchiát a francia forradalom modern intézményeivel együtt. Az alkotmány kérdésében a parlament tehát dűlőre jutott, de minden felborult azon a sokkal nehezebb kérdésen, hogy milyen legyen az új egységes német birodalom a politikai szervezetét tekintve. A gyűlés kidolgozott új birodalmi alkotmányt, amely szerint a birodalom legfőbb feje a császár, a nemzeti szuverenitást pedig biztosítják részben a népképviselőkből alakult parlament, részint pedig az államok képviselői. Az értekezletet azonban, miután így elméletben megcsinálta az új Németországot, csődbe juttatta az osztrák és porosz versengés: a gyűlés eredménytelenül feloszlott, a reakció pedig újból nekirugaszkodott, hogy a liberalizmus térhódításai elől megmentse még, ami menthető. Egyes országok, mint Poroszország is, kaptak olyan látszat alkotmányt, hogy lecsillapuljanak a lázongó tömegek, de az abszolutizmus a valóságban tovább tartott, egészen az egységes birodalom megalakulásáig.

Németország évtizedes vergődése annál sajátságosabb, mert egyetlen európai országban sem volt oly nagyfokú a lelki felkészültség a szabadelvűség befogadására, mint itt, ahol már az ötvenes években kiterjedt volt az írni-olvasni tudás, s a nagyszámú intellektueleken kívül pedig egyre erősödött és vagyonosodott a szabadelvű érzelmű polgárság. Hogy a szabadelvűséget még az 1848.-i nagy forrongás után is gúzsba kötötték, annak az a magyarázata, hogy a történelmi terhek roppant súllyal nehezedtek Németországra. Meg volt verve egy sereg apró-cseprő dinasztiával, egy makacs, ultrakonzervatív történelmi nemességgel, amely halálosan gyűlölt minden újítást. Poroszországban a 48.-i forradalom annyit ki tudott kényszeríteni IV. Frigyes Vilmos királytól, hogy összehívja az alkotmányozó nemzetgyűlést még ennek az esztendőnek őszén. A nemzetgyűlésen a középpártok domináltak és nagy üggyel-bajjal, a reakciósok folytonos acsarkodásai közepette, elkészítették az új alkotmányt, amely nagyjából az akkor már jól bevált belga alkotmányt vette alapul. A király, aki ragaszkodott a Hohenzollernek „Istentől származó” jogaihoz, látva, hogy a nemzetgyűlés a francia forradalom szellemében a nemzet jogait akarja körül bástyázni, feloszlatta a gyülekezetet és maga oktrojálta rá népére a saját szájíze szerint való alkotmányt. Ezt az oktrojált alkotmányt az 1850.-i porosz országgyűlés revízió alá vette ugyan, de egészében továbbra is reakciós maradt.

A liberálisok Poroszországban első igazi nagy győzelmüket csak 1858-ban aratták a reakciós választójog mellett, s győzelmük következménye, hogy Poroszországban a nagyszabású gazdasági szervezkedés és a korszerű reformok életbeléptetése lassacskán megindult. 1859-ben megalakult a liberális szellemű nemzeti egyesület, (Nationalverein), amely a szabadelvű partokkal szövetkezve készítette elő a német egység részletes programját. 1861-ben a baloldali liberálisok haladó párttá tömörültek (Fortschrittspartei), és programpontjaik nagyjából az angol liberális kívánságokkal egyeztek; fontosabbak a következők: alkotmányos monarchia, s ennek keretében a jogállam fokozatos kiépítése; a hivatalnokok felelősségre vonása: a teljes sajtószabadság, az igazságszolgáltatás reformja, az esküdtszékek bevonásával; az összes vallásfelekezetek teljes egyenlősége, az egyház és állam szétválasztása.³

A haladó pártiak 1866-ban két frakcióra szakadtak, s kiváltak belőlük a nemzeti liberálisok, akik a progresszívektől abban különböztek, hogy legfőbb célul a német nemzeti egység kivívását vallották. „Az egész Németország egyesülése egy és ugyanazon alkotmány alatt a jelennek legfőbb feladata” – hangoztatták kiáltványaikban. Különben ők is követelték már akkor az általános egyenlő, közvetlen és titkos választójogot, a parlament költségvetési jogát, s a miniszteri felelősséget. Egyébként hozzásimultak a körülményekhez és minden erejüket latba vetették Bismarck mellett, aki a szabadelvű és demokratikus törekvéseknek nem volt barátja.

A német szabadelvű mozgalomnak egy igen fontos elágazása még a „német néppárt”, amely Johann Jacobi vezetése alatt 1868-ban alakult. Programjuk azért nevezetes, mert náluk a szabadelvűség már bizonyos szociális elemekkel bővült, a kapitalizmus bizonyos visszaéléseinek hatása alatt. Követelik többek között a feltétlen önkormányzatot, az anyagi javaknak arányos szétosztását a dolgozók között és olyan szociális és gazdasági reformokat, amelyek megakadályozzák a plutokrácia túltengését. Az 1867-től 1877-ig terjedő évtizeden keresztül a szabadelvűek túlsúlyban vannak az egész német birodalom területén és Németország belpolitikáját teljesen ők irányították. Oroszlánrészük volt a kultúrharcban, s annak a törvénynek megszavazásában, amely a jezsuitákat Németország elhagyására kényszeritette. A katolikus centrum megalakulása után a párt egy kissé ellanyhult. Káros befolyást gyakorolt a német szabadelvűségre az ő ortodox és militarista konzervativizmusával elsősorban maga Bismarck kancellár. A katolikus centrumnak és a szocialista pártszervezkedésnek szintén nagy részük volt abban, hogy a német szabadelvűség fejlődése megakadt egyenesvonala útjában. A különböző liberális frakciók és csoportok közül említést érdemel még a demokrata-egyesülés, (1908), amelynek programja már bizonyos tekintetben a régi szabadelvűség revíziója. Az 1910.-i Kölnben hozott pártprogramjuk többek között a következőket tartalmazza: Az általános, egyenlő, titkos és közvetlen választójogot minden nagykorú német alattvaló számára. A föltétlen és teljes gyülekezeti és egyesületi szabadságot, a jogegyenlőséget és a jog szocializálását. Szükségesnek tartja ezenkívül a szabadkereskedelmet az alsóbb néprétegek megélhetésének olcsóbba tételé végett, Programjukban van még a szövetkezetek kiépítése, a földreform, a hadsereg átalakítása néphadsereggé, az egyház és az állam elválasztása, a progresszív adózás, a tőke és a munka viszonyának szabályozása oly módon, hogy ki lehessen küszöbölni a munkások és munkaadók közötti ellentéteket, végül erőteljes népjóléti politika.

A német birodalomnak ma nincs kimondottan liberális pártja. A két nagy történelmi szabadelvű alakulat: a haladók és a nemzetiek, a háborút megelőző évtizedben szétfolytak és beolvadtak a különböző polgári csoportokba, mint a nemzeti párt, a néppárt, a lassanként mérsékelt liberálissá vált centrum, és a német demokrata párt. Konok ellenfeleik, a konzervatívok, egészen az összeomlásig felszínen maradtak, és ma mint Rassensckützlerek egy kis handabandázó jelentéktelen frakciót alkotnak Ludendorff tábornok vezetésével.

A német nemzetet az emberiség legnagyobb tanítómesterei tanították a szabadelvűségre, és a birodalom mégsem volt a háború előtt sem liberális, sem pedig demokratikus. A pragmatikus történetírás ennek a különös jelenségnek a viszonyokban találja meg a magyarázatát. Hogyan van az, hogy az ország 1871-től kezdve furcsa és groteszk képet mutat? Egyfelől amerikai arányú nagyipari fellendülés a legáltalánosabb népműveltséggel, a hatalom polcán pedig ott ül a junkerkaszt és kormányozza a birodalmat az ő középkori ízű megcsontosodott tradíciói szerint. A magyarázat az, hogy a német egységet, melyet a nagy idealista gondolkodók oltottak bele a köztudatba, vérrel-vassal, a junkerkaszt csinálta meg 1871-ben egy történelmi pillanat felhasználásával. Bismarck, kinek nagyságát a német imperialista történetírók túlértékelték, fél-abszolutisztikus kormányzatot, fél-diktatúrát honosított meg a birodalom kormányzásában. A fél-abszolutisztikus Hohenzollern-császárság a brutális fegyveres erőt, a kíméletlen hatalmi akaratot reprezentálta, s ez tette gyűlöltté a német birodalmat az egész világ szemében. 1871 után a konzervatív politika szövetségre lépett a roppant arányokban fellendült indusztrializmussal, amely a liberalizmusnak köszönhette létét. Az idealista Németország, Kant, Stein, Friedrich List hazája elveszett a tisztán hatalmi célokat követő materialista Németországban.

Az idealisták szabadelvűségének mégis óriási része volt a modern Németország kialakításában, ha nem is tudta kiirtani a középkori csökevényt. Tisztán az ő művük a német parasztság felszabadítása, ők sürgették a fölreformot, a politikai jogok kiterjesztését, s az ő gondolatuk volt a német nagyipar. A látható anyagi eredményeken kívül mindmáig kiható erkölcsi sikereik is letagadhatatlanok. Ők nevelték nemzetüket a polgári öntudatra, a szabadság tiszteletére, és nekik tulajdonítható végeredményben, hogy az ultrakonzervatív Hohenzollern-monarchia összeomlása után a német nemzeti egység diadalmasan kiállta 1919 után a válságos idők próbáját.

Lábjegyzetek

1. Vom Verhältnis der Theorie zur Praxis im Staatsrecht – Kleinere Schriften. Leipzig, 1913. ↩

2. Stein életére és munkásságára nézve a legkimerítőbb tanulmány: M. Lehmann, Freiherr von Stein, Leipzig, 1921. ↩

3. O. Stillich, Die politischen Parteien in Deutschland, II. 262. 1. Klein-Hattingen, Geschichte des deutschen Liberalizmus, I.-II. 1911. ↩