A megvalósult politikai liberalizmus a demokráciát, másszóval a legfelsőbb állami igazgatásban a nép szuverenitását, ezenkívül a teljes helyi önkormányzatot jelenti. John Stuart Mill a képviseleti kormányformát tekinti az elképzelhető legtökéletesebb önkormányzati típusnak. Legfontosabb előnye, hogy demokratikus ugyan, de ugyanakkor arisztokratikus is, mert a közügyekben járatlan tömegek csak kiválasztanak maguk közül néhány száz embert, ezek ismét ráruházhatják a kormányhatalmat azokra, kiket maguk között erre a legméltóbbnak tartanak. Minthogy lehetségessé teszi, hogy az egész állami irányítás egy kis elit csoport kezében maradjon, minden eddigi tapasztalat szerint ez óv meg nemcsak a közhatalmak visszaélései, hanem ugyanakkor a kontárok beözönlése ellen is.
Ferrero, az ismert nevű olasz történész, a demokrácia és parlamentarizmus fenyegető csődjét úgy magyarázza, hogy a legyőzött országokban a régi dinasztiák, trónjukat elvesztve, magukkal rántották a tekintélyi elvet, a konszolidációnak, az állandóságnak ezt a hosszú századokon át biztos talpkövét. Ez a hipotézis igen sokat mond ugyan, de még többet fűzhetünk hozzá.
Ott, hol a középkori eredetű isteni monarchia az úgynevezett liberális éra alatt teljes fényében tovább élt, önáltatás volt a demokrácia. Így azután a zavar, a fejetlenség, a kormányok tehetetlensége a dinasztiák elűzetése után egészen érthető. Mert ahhoz, hogy egy társadalom átvegye a századokon át kipróbált angol parlamentarizmust, nem elég a puszta akarat: be kell hozzá rendezkedni lelkileg, a szükséges gyakorlat pedig nem sajátítható el máról holnapra. A tömegek maguk is érzik kiskorúságukat. Gyakorta, hallunk ilyen kijelentéseket: kár, hogy nincsenek ma nagy embereink! Önkéntelen beismerése ez annak, hogy mennyire tehetetlenek vagyunk egyénenként és úgy is, mint tömeg. Érezzük, hogy azt a misztikus tekintélyt, amelyet a felhőkben trónoló dinasztia személyesített meg egykor, ma csak egy kiváló ember esze és energiája tudná pótolni.
Az az állítás, hogy a demokrácia csődbe jutott, igen alapos megfontolásra szorul. Mert vajon hasznavehetetlennek bizonyult-e a demokrácia, mint olyan, azért, mert nem funkcionál pl. Olaszországban, vagy nálunk, vagy Spanyolországban? Nem juthatott csődbe az, ami nem volt, s nem lehet hasznavehetetlennek kikiáltani azt, amit az életben ki sem próbáltak. A demokráciához elengedhetetlenül szükséges a tömegek érdeklődése a közügyek iránt, szükséges hozzá egy bizonyos mértékű politikai erudíció. Szolón, Athén bölcs törvényhozója mondotta, hogy be kell börtönözni azokat a polgárokat, akik nem foglalkoznak hazájuk közügyeivel. Aki azzal kérkedik ma, a demokrácia korában, hogy nem érdekli a politika, nem foglalkozik a közügyekkel, közömbösségével azt árulja el, hogy mint állampolgár kiskorú. Mert az igazi népuralom első kelléke az a tudat, hogy mi magunk vagyunk az állam, következőleg minden közhatalom a mi akaratunk végrehajtója. Mikor az angol ezt mondja: I am England – Angolország én vagyok – ez a mondás nem az üres nemzeti nagyzás frázisa, hanem annak kifejezője, hogy az öntudatos angol polgár semmit sem vár felülről, hogy a nemzet kollektív cselekedeteiért, mint az államnak tagja, ő maga is személy szerint felelős.
A parlamentarizmus nehézségeinek legfőbb oka az a körülmény, amelyre az előzményekben már céloztunk. A választók minden állampolgári teendőt a parlamentre vagy a kormányra tukmálnak, azt követelik tőle, hogy mindenki helyett gondolkodó, mindent látó egyetemes értelem, mindent igazgató akarat legyen. Intézze, irányítsa, szanálja ne csak az állam pénzügyeit, hanem a magángazdaságot is, sőt adminisztráljon, az arra szorulóknak pedig munkát és kenyeret adjon. Ennyi feladatnak igazán nem felelhet meg. Nem lehet azt kívánni egy testülettől, hogy kifogástalanul végezze azt az ezernyi teendőt, ami a magántevékenység számára van fenntartva, mint a hitelszerzés, a termelőeszközök tökéletesítése, a munkáról való gondoskodás minden egyes ember számára. És az ilyen demokrácia természetszerűleg rengeteg pénzbe kerül. Ugyanilyen szerencsétlen gondolat, amellett demokráciaellenes, azt követelni az államtól, hogy adminisztráljon. Amerikában a washingtoni központi kormányra csak a nagy, általános, az egész birodalmat érdeklő ügyeket bízták. Viszont a polgárság maga végzi a közvetlen érdekeit érintő lokális ügyeit, s így akarva-akaratlanul mindenki kénytelen foglalkozni a helyi politikával. Ha a közigazgatás rossz, ha a választott tisztviselők vagy a bírák korruptak vagy tudatlanok, a választók maguk isszák meg az önkormányzat levét. Ennek a demokráciának magasabbrendűsége, a mi bürokratikus ál-demokráciánkkal szemben, nem lehet vitás.
A hamis demokrácia arról ismerhető meg, hogy a polgárok folyvást a kormányt csepülik, de ők maguk a kisujjukat sem mozgatják. Ennek az ál-népuralomnak köszönhetjük a diktatúrajárványt, mert sokan, nem is éppen helytelenül, úgy gondolkoznak, hogy ha már úgyis felülről lesünk mindent, kiadósabb lesz, ha a szószátyár parlament helyett az egész államhatalmat egy emberre ruházzuk. De a fejlődés kontinuitását csak a népuralmi rendszer biztosíthatja, csak az állandó, éber közakarat és közvélemény nyújthat némi oltalmat a közhatalmak visszaélései ellen. Ahol az emberek diktatúrát kívánnak, ott az aktivitás eltompult, a vágyak kialudtak, a remények füstbe mentek, ott az egyetlen aspiráció csak az, hogy zavartalanul élhessék a maguk hitvány, kicsinyes, vegetatív életét.