John Stuart Mill tanításai

Stuart Mill, mint filozófus beleilleszkedik az angol tapasztalati filozófiának Bacon-nel kezdődő folyamatába. Morális és társadalmi nézetei tekintetében Bentham tanítványa, közgazdasági nézetei pedig elválaszthatatlanok Adam Smithtől és David Ricardotól. Rengeteget tanult, az élet és a világ minden problémáján gondolkodott, és ha nem is vetekszik eredetiségében vagy mélységében az újkori filozófia megalapítóival, elmondhatjuk róla, hogy ő volt a XIX. század leggondolkodóbb gondolkodója. Van benne sok romantizmus, éppúgy, mint Cobdenban, idealizálta az emberi szabadságot, anélkül, hogy számot vetett volna az emberi gyarlóságokkal, egyetemesítette nézeteit minden korra, sőt minden társadalomra, nem törődve a népeket elválasztó mélyre ható lelki különbségekkel. A vallásokat vizsgálva arra a meggyőződésre jutott, mint Kant: hogy minden vallásnak alapja és végcélja a morál, a kollektív erkölcsiség, amely független a tételes vallások ilyen vagy amolyan tanításától.

A szabadságról szóló remek értekezése¹ a Wilhelm von Humboldt által fölvetett problémát tartalmazza. Hol van az a határ, amelyet az emberi közösség az egyénnel szemben át nem léphet, s az autonóm egyén milyen korlátok között mozoghat a szerves társadalomban; meddig terjedhet a sokaság zsarnoksága az egyes ember felett– ezeket a kérdéseket veszi szemügyre. Célja azonban nem az egyes ember önző érdekeinek védelme, hanem annak kimutatása, hogy az egyén szabadsága mennyiben válik a nagyközösség javára.

Mill az egyén jogait védelmezi a társadalmi zsarnoksággal szemben, de nem csinál kultuszt belőle, és nem tévelyedik bele az egyéni imperializmusba, mint Nietzsche. Az egyes ember nem célja, s nem értelme önmagának, hanem a közösségnek tagja, úgy azonban, hogy ebben a társadalmi közösségben szabadon élhet, cselekedhet és gondolkodhat mindaddig, amíg másnak nem árt. Csak olyan cselekedeteiért felelős az egyes ember a társadalomnak, amely másokat érint, saját teste és lelke felett azonban korlátlan úr mindenki.

Az egyetlen szabadság, mely e nevet érdemli, abban áll, hogy saját javunkra, saját módjaink szerint törekedhetünk mindaddig, míg ezáltal másokat jólétüktől meg nem fosztunk, vagy őket ennek elérésében nem gátoljuk.²

Ez a szabadság magában foglalja a lelkiismeret, a gondolat, az érzelem szabadságát, a teljes véleményszabadságot, „a gyakorlat és elmélet, a tudomány, az erkölcs és hittan minden tárgyaira nézve”. Az ily módon értelmezett egyéni szabadságnak célja nem az ember magánérdeke, hanem a társadalmi hasznosság, a szakadatlan haladás. Senki sem mondható közülünk csalhatatlannak és mint az emberiség történelme mutatja, egyetlen nézet, de még tudományos igazság sem tarthat igényt arra, hogy örök igazságnak nevezzük. Ezért Mill szerint tisztelnünk, vagy legalább is tűrnünk kell minden véleményt, még akkor is, ha az a mi felfogásunk szerint nem egyéb esztelenségnél. Mert amint épp a történelmi példák igazolják, a kortársak eretnekségnek, hamisságnak, lázadásnak minősítettek sok hitet, véleményt, új tudományos igazságot, melyek később meghódították a világot. Legyünk tehát lojálisak az ellenvélemény iránt, még ha ellenszenves is, de a köznek nyilvánvalóan nem árt.

A türelem, melynek csak az új vélemények ártalmassága szabhat határt, nem jelent végtelenségig való megalkuvást vagy elnézést. Mill a legélesebben elítélne az orosz bolsevizmust, amely azt hirdeti, hogy minden vele ellentétes véleményt, minden más nézetet csirájában ki kell irtani. A szabadságról szóló értekezésben főleg a letűnt korok maradványait, felekezeti és a politikai türelmetlenséget ostorozza, majd szembeszáll a tömegek mindinkább növekvő zsarnokságával, és a társadalmi tiranizmussal, melyet Auguste Comte is védelmébe vett. A kereszténységgel szemben Mill igen határozott kritikai álláspontot foglal el. Érdemeit nem tagadja, de viszont őszintén kimondja azt az igazságot, hogy a keresztény vallások az élet legfontosabb és legnagyobb kérdéseiben szűkkörűek és egyoldalúak és az emberiség állapota ma sokkal kedvezőbb volna, ha a művelt nemzetek pótolnák ezeket a hiányokat. A krisztianizmus jelleme a tagadás; „ne tedd” – ez a jelszava és nem nyújt pozitív élettartalmat. Passzív engedelmességet tanít minden fennálló hatalom iránt, alatta áll tehát a római pogányságnak, mely a köz irányában kötelességeket követel. A nagylelkűség, a személyes méltóság érzete, a fennkölt gondolkodásmód nevelésünknek tisztán emberi, nem pedig vallási elemeiből származnak. Nem hunyhatjuk be szemünket – mondja Mill – az előtt a tény előtt, hogy a legnemesebb és a legbecsesebb erkölcsi elvek nemcsak olyan egyénektől származnak, kik nem ismerték a keresztény hitet, hanem olyanoktól, kik ismerték, de nem fogadták el azt.

Az emberi lények csak úgy válnak fejlettebbé, ha szabadon fejlődhetnek maguk az egyének. Szükség van arra, hogy különböző vélemények és életfelfogások létezzenek, mert az egyetemes haladásnak és a tökéletesedésnek ez az egyetlen módja. Hol van most már a határ, melyet az egyéni érvényesülés elé teljes joggal felállíthat az állam vagy társadalmi közösség? Ez a határ a következő: az egyéni vélemény ne legyen ártalmára másoknak. Ki szabad mondani például ezt a véleményt: a tulajdon rablás; de büntetéssel kell sújtani azt, aki fizikai eszközöket merészelne használni arra, hogy érvényesítse ezt a meggyőződését. Az igazságos és egészséges nézetek is csak akkor szilárdulhatnak meg, ha akadnak olyanok, kik kétségbe merik vonni azoknak helyességét, s ily módon ezek a nézetek mintegy megedződnek a viták tüzében. Az életmódok és a szokások e teljes szabadsága már csak azért is kívánatos, mert ha az egyformaság állandósul, eltompul az emberi értelem és létrejön az átlagos, az egyéniség és egyéni vágyak nélküli emberek ijesztően szürke tömege. Már pedig az emberi természetnek ilyen állapota nem kívánatos.

Minden tökéletesedésnek a szabadság az egyetlen és csalhatatlan forrása, mert a szabadság levegőjében annyi haladási központ képződhetik, ahány ember van a világon. A mindinkább megszilárduló és kikristályosodott közvélemény, ami az emberek egyenlősítésében nyilvánul meg, Stuart Mill szerint szükségképpen tespedésre vezet, és ha az egyéniség a jövőben nem lesz képes győzelmesen ellenállni a közvélemény elnyomásának, Európa Kína állapotába süllyed vissza.

Mill a társadalmi elnyomás kérlelhetetlen ellensége, még annak is, melyet mint közvélemény, egészséges jelenségnek szoktunk nevezni. Melyek tehát az egyén uralmának jogos határai önmaga felett és mely ponton kezdődik a társadalom befolyása? Ezekre a kérdésekre Mill így felel:

A kettő között elkerülhetővé válnak az összeütközések, ha az egyéniség az életnek azzal a részével foglalkozik, mely legfőképpen csak az egyént, a társadalom pedig azzal, mely a társadalmat érdekli. Az egyén nem felelős a társadalomnak olyan cselekedeteiért, melyek rajta kívül senki mást nem illetnek. Az olyan nemtetsző cselekedetekkel szemben, melyek társadalmi érdeket nem sértenek, csak a tanács, az oktatás, a rábeszélés a védelmi eszközök. Az olyan cselekményekért azonban, melyek mások érdekeire vonatkoznak, az egyén már felelős, sőt társadalmi vagy törvényes büntetést is szenvedhet, ha azt a közösség szükségesnek véli saját érdekeinek megvédésére.

Mill az így megfogalmazott szabadságelvvel következetesen elítéli többek között a vasárnapi munkaszünet-kényszert, sőt az alkoholtilalmat is, amit már az ő korában követeltek a túlbuzgó emberbarátok.³ Az állam beavatkozása az egyén cselekvéseibe csak abban az esetben jogosult, ha az kimutathatóan a társadalom érdeke.

A renyhéket, a lustákat, a munkakerülőket munkára lehet kényszeríteni s meg kell büntetni az olyan részegest, aki mámoros állapotában bántalmazta embertársait. De a tökéletesedésnek egyetlen feltétele az egyének tökéletesedése, ami viszont elképzelhetetlen a legteljesebb polgári szabadság nélkül, így semmi sem veszedelmesebb, mint az államhatalomra vagy bürokratikus testületekre bízni a kezdeményezést. A cári Oroszország példája a legszembetűnőbben mutatja, hogy a romlott és erőszakos bürokrácia milyen kárhozatos és demoralizáló hatalom. Mert az állam csak annyit ér, amennyit alkotó elemei, az egyének érnek. És az olyan állam, amely az egyéneket eltörpíteni igyekszik azért, hogy őket engedelmes eszközül használhassa, kénytelen lesz belátni, hogy kis emberek nagy dolgokat még sohasem hoztak létre.⁴

Az egyéni szabadság Millnél nem öncél, hanem a fejlődésnek szükséges és elengedhetetlen eszköze. A társadalom kormányformájának is tehát ezt a célt kell szolgálni. Ennek a kérdésnek külön nagy tanulmányt szentelt.⁵ és szinte pepecselő részletességgel írja le az államkormányzás mechanizmusát, hogy azt összhangba hozza a polgári szabadságról szóló általános nézeteivel. Tagadja azt a felfogást, hogy a kormányformák a természetes fejlődésnek olyan eredményei, amelyek oda vannak tapadva valamely nép életéhez, és nincs rá mód, hogy azokat saját tetszésünk vagy belátásunk szerint megváltoztathassuk. Ehhez a felfogásához igen sok szó férhetne, mert a történelem és a tapasztalat egészen mást tanít. Mill politikai tanításait azonban úgy kell tekintenünk, mint az eszményi liberalizmusért folytatott agitációs tevékenységet. Tökéletes kormányforma szerinte az, mely alkalmas arra, hogy valamely nép kifejthesse legjobb szellemi és erkölcsi tulajdonságait. Az ilyen kormányzathoz a nép összesége szolgáltatja a mozgató erőt és a népnek jó tulajdonságai összpontosulnak minden kormányzati tevékenységben. Ezért a felvilágosodott, polgári szabadságaiknak tudatában élő népek a képviseleti kormányformát választják, mint a demokratikus kormányzatnak eszményi s legtökéletesebb formáját. A despotizmus vagy a diktatúra lehet jó, üdvös, félvad népek számára, lehet rendkívüli vagy átmeneti állapot még civilizált népeknél is, de a képviseleti kormányformát nem pótolja a legideálisabb despotizmus sem, mert a kormányközegek visszaélései ellen nem nyújt sem oltalmat, sem biztosítékot. De óriási erkölcsi kárai is vannak: a felelősség érzete kipusztul az emberekből és még a jobb sorsra érdemes nép is elbutul. A képviseleti kormányformánál a szuverenitás a társadalom tulajdona, így a felelősségben mindenki osztozik, ami biztosíték arra, hogy az állam ügyeit jól kezeljék és a gyakorlat folytán megacélosodjék a nemzet jelleme. Alkalmas-e minden nép erre a kormányformára? – ezt a kérdést maga Mill veti fel, mert a parlamentarizmus nehézségei nem kerülhették el figyelmét azoknál a nemzeteknél, amelyek ősidőktől fogva megszokták azt, hogy ne ők maguk, hanem a föléjük rendelt hatalmasságok intézzék sorsukat.

Ezt mondja: Minden népnek egy bizonyos előhaladást kell tenni a civilizáció lépcsőjén, hogy alkalmas legyen a parlamentáris kormányformára, de még ez sem elegendő magában. Az olyan nemzeteknél, ahol a képviseleti kormányforma csak arra jó, hogy segítségével mennél többen kapjanak államhivatalt, s ahol a demokráciáról az a téves fogalom van elterjedve, hogy az államhivatalokba nemcsak egynéhány ember, hanem mindenki eljuthat, ott a parlamentarizmusnak nincsen talaja. Az angol nemzet erre a kormányformára már azért is a legalkalmasabb, mert az ellentétes irányhoz tartozik. Évszázadok óta megszokta, hogy egy bizonyos kaszt nem gyakorolhat felette állandó hatalmat, de ugyanakkor maga sem törekszik arra, hogy mindenáron ura legyen másoknak; a hivatalvadászat becsvágyát tehát nem ismeri az angol nép többsége. Ez a fontos tulajdonság különíti el az angol nemzetet az európai kontinens nemzeteitől, amelyek elárasztva bürokráciával, megfojtva egyházi és világi hatalmasságok által, örömestebb fizetnek nagyobb adót, csakhogy személyes kilátásaikat növeljék a különböző közhivatalok elérésére. Érthető, hogy ezekben a bürokráciával megfertőzött országokban a parlamentarizmus intézménye nem funkcionálhat tökéletesen.

Ugyanez a nemes humanizmus, a haladásban való hit, az emberiesség iránt való szeretet hatja át Stuart Mill társadalompolitikai és közgazdasági fejtegetéseit is. Az ötvenes és hatvanas esztendőkben, amikor munkái nyilvánosságra kerültek, a politikai, de főleg a gazdasági liberalizmus ellenhatásai összes káros következményeikkel mutatkoztak. Angliában éppen, hogy lezajlott a chartista-mozgalom, a kontinensen pedig megjelent a kommunista kiáltvány vöröslepedős kísértete: a forradalmi szocializmus.

A liberalizmusnak Mill által kifejtett alapelveiből következik, hogy türelemmel kell viseltetnünk minden olyan új gondolat iránt, mely a társadalmi viszonyok megjavítását tűzte ki célul, tehát a szocializmus iránt is. A liberális politikai és közgazdasági írók közül senki sem vizsgálta a munkáskérdést annyi tárgyilagossággal és megértéssel, mint Stuart Mill. Elis-merte, hogy az akkori állapotok tarthatatlanok, hogy a dolgozó osztályok elvitathatatlan joga követelni az egész termelési rendszer alapos felülvizsgálását és reformját. Azt a tanácsot adja, hogy a legelfogulatlanabb elmék fogjanak össze, gondoljanak ki módokat arra nézve, hogy miképpen lehetne a kellő és észszerű határok közé szorítani a magántulajdon félszeg kinövéseit. A munkáskérdésről és a szocializmusról szóló megállapításai tárgyunkra nézve annál fontosabbak, mert Millt tekintjük a liberalizmus legnagyobb képviselőjének és dogmatikus betetézőjének; következőleg az ő tanításai alapján mutathatjuk ki a liberalizmusnak a szocializmussal való kapcsolatait.

Mill a szocializmus különböző irányaival szemben nem annyira elutasító, mint inkább kritikai álláspontot foglal el. A mérsékelt formákat (fourierizmus, az Owen-féle terv) alkalmasnak ítéli arra, hogy gyakorlatban megpróbálkozzunk velük és ha esetleg beválnak, lépéseket tegyünk arra, hogy velük cseréljük fel a magántulajdon mai rendszerét. A forradalmi szocializmus azonban, mely apostolai azt képzelik, hogy lehetséges az összes termelőeszközt minden átmenet nélkül köztulajdonba venni és az egész termelést a javak elosztásával együtt egyetlen központból irányítani, üres és hiábavaló agyrém. A forradalmi szocializmusnak legfőbb rugója a meglevő állapotok iránti feneketlen gyűlölet, és ha egyszer uralomra jutna, az emberiség visszaesnék abba a társadalmon kívüli kaotikus állapotba, melyet Hobbes Leviathán című művében olyan művésziesen ábrázolt. A megvalósult szocializmusnak különben is újfajta emberekre, a mai átlagnál sokkal jobb embertípusra van szüksége, olyan egyénekre, akik egy zárt kollektív gazdasági rendszerben is kifejtik egyéni énjük teljes erejét, érezve egyenként a reájuk háruló felelősséget.

Mill szerint az egyéni jog szentség, de azért nem védelmezi a magántulajdon rendszerét. A szocializmusról szóló kritikájában mindössze csak annyit hoz fel a magántulajdon védelmére, hogy egyelőre ez az egyedül lehetséges, ha nem is a legideálisabb termelési mód. És ha valamelyik országban felülkerekednék a forradalmi szocializmus és eltörölnék a tulajdont, új tulajdonosok állanának elő, a végeredmény pedig az lenne, hogy a termelőeszközök gazdát cserélnek. A tulajdon fogalma – mondja Stuart Mill – nem változatlan és nem örökéletű. Az idők folyamán a korszellem mást-mást értett magántulajdon alatt és maga a tulajdonjog is folyvást módosult. A józan megfontoltság azonban azt követeli, hogy ne tévelyedjünk hiábavaló utópiákba, hanem mielőtt a szocialista koncepciók kiállnák a tűzpróbát, igyekezzünk minél több embert részesíteni a magántulajdon áldásaiban.

Az angol liberális társadalmi filozófiának kétségkívül Stuart Mill a csúcspontja. Ha az ő vizsgálódásai nyomán alkotjuk meg a liberalizmus fogalmát, mindabból, amit a klasszikusok az ő koráig tanítottak, csak egyetlen szilárd elv marad meg, az individualizmus, az egyéni szabadság. A szabadelvűség nincs hozzákötve semmiféle különleges társadalmi vagy gazdasági rendszerhez és maga a liberális társadalom nem egy végleg megrögzített, hanem folyton haladó, folyton változó és tökéletesedő életforma; ezért nem végleges állapot liberális szempontból a mai kapitalista termelési rendszer sem. Egyetlen meg nem hamisítható és állandó lényege van csak a liberalizmusnak: az egyén szabadsága és autonómiája és annak lehetősége, hogy az emberek maguk kormányozzák magukat; és minden társadalom liberálisnak mondható, ha ennek a követelménynek megfelel.

Az angol világszemlélet tipikus megnyilvánulása ugyanebben az időben Herbert Spencer szociológiája. Spencer a társadalomban organizmust, még pedig a kezdetben folyékony egységből szilárd különféleségekké fejlődő organizmust látott és politikai elmélkedéseiben arra a végső konzekvenciára jut, hogy a szerves társadalomban az ősi természeti jog teljes épségben fennmaradt. Spencer köztársasági érzelmű, legszélsőbb individualista, a szocializmus kérlelhetetlen ellensége. „Minden embernek – mondja – igénye van a legteljesebb szabadságra, hogy érvényesíthesse összes képességét, melyek összeegyeztethetők a többi ember egyenlő szabadságával.”⁶ Ezt a természeti jogot, amely azonos azzal, melyet Grotius és John Locke tanítottak, Spencer csak bizonyos erkölcsi törvényekkel korlátozta, hogy az emberek vissza, ne süllyedjenek a létért való harcban a régi barbárság állapotába. A társadalom jólétéhez szerinte csak az egyén fokozatos autonómiája vezethet és maga a társadalom szerinte is annyit ér, amennyit az azt alkotó egyedek érnek. És minél jobban kormányozzák ezek az egyének önmagukat, annál kevésbé van szükség kormányra. A természeti törvények fenntartására pedig szükség van azért, hogy a legéletképesebb egyének maradhassanak fenn, amiért is a legnagyobb bűn polgári törvényekkel ellensúlyozni a természet kegyetlen törvényeit, gyámolítani a gyengéket, istápolni a lomhákat a tehetetleneket, az erősek és életképesek kárára. Spencer a bürokráciát a társadalmi parazitizmus egyik formájának tekintette, amelynek elhatalmasodásával nemcsak a közszolgáltatások növekednek, hanem a minden egyes polgárnak kijáró szabadságjogok is csökkennek.

Lábjegyzetek

1. On Liberty, 1859; magyarul: A szabadságról, ford. Κállay Béni, Budapest, 1867. ↩

2. Mill, A szabadságról, 23. o. ↩

3. Hogy a szabadságeszmék mennyire hanyatlottak a múlt század közepe óta, azt semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az Egyesült Államok kongresszusa a világháború alatt a filantrópok kezdeményezésére megszavazta [az alkoholtilalmat törvénybe iktató] Volstead törvényt. Gladstone már egy alkalommal, amikor az alkoholtilalom szóba került az alsóházban, kijelentette, hogy Anglia inkább szabad, mint józan akar maradni. ↩

4. A szabadságról, 184. o. ↩

5. Considerations on Representative Government, 1861. ↩

6. The Man Versus the State, 1886. ↩