Quesnay és Adam Smith | A liberalizmus történelme

A gazdasági szabadságot angolok pendítették meg, de ezt is francia gondolkodó fektette szélesebb elméleti bázisra, ugyanúgy, mint Montesquieu az alkotmányos királyságot és a politikai liberalizmust, Francois Quesnay (1694-1774) doktort, a laissez faire dogmájának szerzőjét, a szertelenségig vitt központosítás és a Colbert-féle, etatizmus indították arra, hogy szabadságot követeljen a gúzsba kötött gazdasági erők számára. Mint XV. Lajos király és Poumpadour házi orvosa, közvetlen közelről szemlélte a közjavak felelőtlen pocsékolását, és az elavult kiváltságoknak minden egészséges életmegnyilvánulást elfojtó rendszerét. Colbert államszocializmusa, amely alátámasztója volt XIV. Lajos királyságának, hozott fényes eredményeket, de csak azért, mert a nagy miniszter személyében hatalmas szervezőértelem irányította Franciaország iparát és kereskedelmét. De az ő rendszere ebben az időben már elavult. Colbert felfogására jellemző a gépek iránti gyűlölete. Azt mondta egy alkalommal, hogy aki gépet alkalmaz az iparban, ellensége a munkának. A merkantilizmus tehát a haladó idők követelményeinek többé nem felelt meg, annál kevésbé, mert a pénz babonáját csúffá tette a Law-féle kaland, amely bankjegyáradatba fullasztotta, majd szegénységbe döntötte Franciaországot. Az egykor virágzó háziipar ekkor már züllésnek indult, a földművelés tönkrement, az alsóbb néposztályok pedig iszonyú nyomorban sínylődtek. Ezek a viszonyok indították Quesnay doktort arra, hogy a gazdasági élet kérdéseit beható vizsgálat tárgyává tegye.

Quesnay a Grotiussal kezdődő természetjogi iskola tanításaiból indult ki és Rousseau optimizmusával tanítja a „természetes rendet” és a világban mindenütt uralkodó „természetes egyensúlyt”. Mint a genfi próféta, ő is mély meggyőződéssel hisz a természetes jóságban. Csak fel kell szabaditanunk az embert bilincseitől, nem él vissza szabadságával! Ez a természetes rend – mint Quesnay mondja – a külső természetben és az ember belső lelkivilágában uralkodó törvényeknek az összege. Hogy az ember felismerhesse az egyetemes természetet, tekintsen be a saját lelkébe, vizsgálja meg önmagát, saját vágyait és kívánságait, s akkor majd megtudja, mi a hasznos és mi az ártalmas. Quesnay az optimisták naiv hitével hirdeti, hogy ebben a világban egyetemes harmónia és meghamisíthatatlan jóság uralkodnak, csak az emberek nem követték azokat a törvényeket, melyeket a természet parancsol nekik. Ez röviden összefoglalva Quesnay életfilozófiája; csak abban különbözik Rousseau evangéliumától, hogy talán több benne a rabulisztika, előadásmódja nem olyan elegáns és közvetlen és nincs benne annyi líra és regényes elem.

A természeti jog divatos hipotézisét Quesnay a gazdasági életnek minden mozzanatára alkalmazza, de legelsősorban a földművelésre. Abból indul ki, hogy az összes gazdasági ágak közül csak a földművelésnek van tiszta hozadéka (produit net), mert az ipar fáradságos munkával és költséggel változtatja át a nyersanyagokat terménnyé. Ő az első, aki Adam Smith előtt felismerte a földművelés jelentőségét, és ezt vitatni merte a megrögzött merkantilista nézetekkel szemben. Ma már primitív megállapítások az ilyenek: a föld minden produktumnak, az iparnak, a kereskedelemnek egyetlen forrása, ez a törzs; a mesterségek, a kereskedés, és minden más gazdasági ág csak ennek a hajtása. De ebben a korban, amikor az emberek a pénz varázslatos hatalmától várták Franciaország felvirágzását, újak, meglepőek, sőt mondhatnánk, forradalmiak voltak.

A földművelés, a nemzeti vagyonosodásnak ez a talpköve, csak úgy lendülhet magasba, ha felszabadul azok alól a gátló akadályok és ezernyi rendszabály alól, melyekkel a merkantilisták a parasztságot lenyűgözve tartották.

Elmondja Quesnay, hogy a parasztokat a nyomor hajtja a nagyvárosokba, Nyomorognak, mert nem tudják értékesíteni terményeiket, mert Colbert és a merkantilisták tudatosan lenyomták a gabonaárakat, tönkretették a földművelést az agyondédelgetett kézműipar javára. Franciaország földművelését csak a szabadság ragadhatja ki a lezüllöttség állapotából. A további tespedés elhárításának egyetlen módja tehát az, ha a földműves szabadon művelheti földjét, és tetszése szerint rendelkezhetik annak összes terményeivel.

A termelés és az értékesítés szabadságából következik, hogy a föld nemcsak a nemességnek, hanem a jobbágynak és a zsellérnek is tulajdona, ki azt műveli. Elsőnek kárhoztatja Quesnay a behozatalt és a kivitelt ellenőrző védővámokat, mert a gabona szabad behozatala és kivitele az árkialakulásra csak jótékony hatással lehet, mert ha egyik ország szabadon vásárolhat a másiktól, a feleslegek automatikusan odaterelődnek, ahol valamely terményben hiány van, és ez a kölcsönös árukicserélődés az áraknak bizonyos stabilizálását vonja magával. Minden bajnak és minden visszaélésnek egyetlen orvosszere tehát a teljes szabadság. Adjatok szabadságot az embereknek, hogy kifejthessék erőiket, ösztönösen fogják tudni, mi a köz érdekében az üdvös és a jó: s akkor magától helyreáll a dolgok természetes rendje és harmóniája!

És ugyanez az ipar fejlődésének is a törvénye.

Az ipar annál jobban megközelíti a tiszta hozadék elvét, annál olcsóbban termel, minél szabadabb folyást engedünk a konkurencia számára. Quesnaynek ez a kívánsága még a földművelés szabaddá tételénél is sokkal nagyobb megütközést keltett a kortársak között. Az egyoldalú iparvédelem ugyanis, mikor a földművelést stagnálásra kényszerítette, lendületet adott a kézműiparnak, s növelte a polgári osztály tekintélyét és jólétét. De Quesnay másodrangú termelési ággá degradálta az ipart. A kézműves nem termel újat – mondja – csak bizonyos módszerekkel és munkabefektetéssel átalakítja a nyersanyagot. Ezért az iparcikkek eladási ára két részből: a nyersanyag árából, és a befektetett munka értékéből tevődik össze. Hogy pedig az iparosok ne szabhassák meg önkényesen az árakat, el kell pusztítani az összes kiváltságokat és monopóliumokat és majd akkor, a szabad versenyben, a fokozott kínálat folytán a nyersanyag és a munkamennyiség együttes értékéig leszállnak az iparcikkek árai.

Quesnay a kereskedelmet nem termelő, hanem sterilis foglalkozásnak deklarálja, amit a merkantilisták annak idején sértőnek találtak magukra nézve. De ezzel nem akarja azt mondani, hogy a kereskedelem fölösleges, vagy pláne káros hatással van a dolgoknak természetes rendjére. Éppen ellenkezőleg: çsak a felszabadított kereskedelem segítheti elő a fokozott termelést oly módon, hogy az egyik ország feleslegét eljuttatja a másiknak. A behozatali és a kiviteli tilalmak szükségképpen drágasággal és ínséggel sújtják a lakosságot, míg a határok megnyitása kialakítja az egységet és a máról-holnapra nem változó világkereskedelmi árakat. Rámutat arra, hogy a vámvédelem és a kedvezmények csak az országban levő pénzmennyiséget fokozzák, ámde ebből a termelésnek vagy a köznek semmi haszna sincs. Quesnaynek igen nagy érdeme, hogy kíméletlenül lerontotta a pénzbálványt, amelyet a mai valutabálványra emlékeztetően az akkori merkantilisták a vagyonosság létalapjának tekintettek és kimondja azt az igazságot, hogy a pénz csak csereeszköz, önmagában semmi, mert egy ország vagyonosságát nem a pénzmennyiség, hanem a termelt javak összessége szabja meg. A sok pénz nem használ, hanem árt – mert csak növeli a drágaságot – olyan igazság ez is, amit újból megerősítettek a közelmúlt tapasztalatai. Quesnay és a fiziokrata iskola tanításai csak történelmi értékűek, de jelentőségük mindamellett korszakalkotó, mert ők állították fel először azokat a követeléseket, melyek később a gazdasági liberalizmusnak kiindulópontul szolgáltak. Ezek pedig: 1.) a magántulajdon szentsége, 2.) a gazdasági erők szabad érvényesülése, 3.) az a tétel, hogy minden vagyonosodásnak az egyes ember munkája, vállalkozókészsége és találékonysága a kizárólagos forrása. A gazdaságtörténelem Adam Smith-et tekinti a gazdasági szabadelvűség első nagy rendszerezőjének, de a prioritás dicsősége nem az övé, hanem a francia fiziokratáké, kik közül a legeredetibb elme kétségtelenül Quesnay volt. Mindannak, ami a smithianizmusból maradandó, értékelt és nagy gondolat, tiszta és világos formát adtak már a francia, fiziokraták.

Quesnay mellett a gazdasági szabadságnak Robert Jacques Turgot (1727-1781), XVI. Lajos pénzügyminisztere, a legnagyobb úttörője, aki rövid életű minisztersége alatt a fiziokratizmus elvei szerint próbálta megmenteni az államot a pénzügvi elmerüléstől. Működését azzal kezdte, hogy eltörölte a belső vámokat, s az első rést ütötte a céhek ócska privilégiumain. Az udvar és az arisztokrácia konzervativizmusa és az újításoktól való iszonya miatt reformterveinek legnagyobb részét nem tudta végrehajtani és három esztendei sikertelen próbálkozás után 1776-ban elhagyta állását. A fiziokrata iskolának Quesnay-n és Turgot-n kívül egész sereg elméleti írója volt a forradalmat közvetlenül megelőzőleg és a nagy forradalom alatt. Említést érdemelnek Mercier de la Rivière, akitől a laissez faire jelszó származik¹; Lavoisier, a híres kémikus, Condorcet, a nagy gondolkodó és a francia akadémia akkori titkára.

Adam Smith (1723-1797) mint gondolkodó és etikai író belekapcsolódik az angol szabadgondolkodó iskolába, amely John Locke-al kezdődik. Az angol szabadgondolkodó filozófiai iránynak az a legszembetűnőbb jellemvonása, hogy a tapasztalatot tekinti ugyan a megismerés egyedüli forrásának, de az empirizmusban nem jutott el a minden lelkiséget tagadó anyagelvűségig, mint Franciaországban a Diderot-D'Alambert-féle társaság. Adam Smith a leghatározottabban valláserkölcsös gondolkodó, s az isteni törvényt össze tudja egyeztetni a világban való szabad munkálkodással és az így elérhető anyagi javakkal. Azt mondja, hogy az ember Istentől beléje oltott ösztönöknek engedelmeskedve dolgozik és szerez vagyont a maga javára, de ugyanakkor egyéni munkájával a közt is hathatósan szolgálja. Nem állítja azt, hogy ezeknek az ösztönöknek feltétlenül engedelmeskedjék – mint ezt a modern epikureizmus cselekszi – mert a gondviselés beleplántálta az ember lelkébe az igazság és a méltányosság érzetét és ez bizonyos korlátok közé szorítja akaratelhatározásait. Az egyének tehát, kik önmaguknak dolgoznak, nem kerülhetnek összeütközésbe egymással, ha az isteni törvények útjait követik, más szóval egymást tisztelik, megbecsülik és azonos jogaik élvezetében egymást nem háborgatják. Adam Smith gazdasági tanításaiból bennünket itt csak azok a nézetei érdekelnek, melyeket úgy tekintünk, mint historikumot.

Gazdasági rendszere részleteiben ma már túlhaladott, de mint történelmi forrásmű, a kor gondolatvilágának megértésére nézve, legelsőrangú jelentőségű. Fő munkáját, a Wealth of Nations-t (1776) kritikusai különbözőképen értékelték aszerint, hogy milyen közgazdasági irányzathoz tartoztak. A szabadkereskedelem és a szabadverseny hívei az emberi értelem legnagyobb alkotásának tekintik, a védővámrendszer szószólói viszont mérsékelten vannak tőle elragadtatva, sőt egyesek (főleg a németek) minden eredetiséget megtagadtak tőle.

Eredetiségét kétségbe lehet vonni. Etikája továbbfejtése az angol szabadgondolkodó iskola erkölcstanának, gazdasági rendszeréből pedig ami alapvető gondolat: a munka fontossága, a földművelés jelentősége, a forgalom szabadsága, a francia fiziokratáknál már előzőleg megtalálható. De ő volt az első, akinek figyelme a gazdasági élet egész komplexumára kiterjedt, behatolt minden részletbe és évtizedes munkával és gondolkodással egységes rendszerré formálta mindazt, amit részint ő maga megfigyelt, részint mások gondoltak.

Fontosabb gondolatait a következőkben foglalhatjuk össze:

A vagyonosság forrása az egyes egyénnek a maga hasznára, a saját érdekében végzett munkája. A felhalmozott javak nagysága és mértéke pedig tisztán attól függ, hogy valamely országban mennyi a gazdaságilag termelő egyének száma a nemtermelőkhöz való viszonylatukban. Még nagyobb igazság a híres első aforizma, melyet sokan hamisnak és tarthatatlannak bélyegeztek azóta; ez ekképp szól:

Minden egyes nemzetnek az évi munkája az az alap, mely őt ellátja azokkal a szükségletekkel és kényelmi eszközökkel, melyeket évenként elfogyaszt, és ez mindenkor vagy a saját közvetlen munkájának terményeiből áll, vagy pedig azokból, melyeket más nemzetektől cserébe kapott helyettük.

A gazdasági termelés fokozását és tökéletesedését a társadalmi munka megosztása mozdítja elő, ami a mezőgazdasági munkában lassú, az ipari munkában gyorsabb menetű. Smith mutat rá először arra a nagy igazságra, hogy a társadalmi munka megosztása gyorsítja magát a termelést, tökéletesíti a termelt javakat és szükségképp magával hozza az ipari technikai és találmányok fejlődését.

Ö is minél nagyobb szabadságot követel a termelés számára, ugyanúgy, mint Quesnay és a fiziokraták. Helyre kell állítani – mondja – a minden egyént megillető természetes szabadságot, mert a normális árak kialakulásának, következőleg a haladásnak és a gazdagodásnak is ez az egyetlen módja. Smithnél a természetes szabadság nem azonos a szabadossággal, s korántsem jelenti azt, hogy mindenki teheti azt, amit saját érdekében jónak lát. A pénzről szóló fejtegetésében (II. könyv, 2. fejezet) kimondja, hogy az egyének természetes szabadságának olyan felhasználását, amely zavarja a társadalom biztonságát, törvényekkel kell korlátozni minden államban, akár szabadelvű, akár pedig despotikus annak kormányformája. Az a kényszerkötelesség, amikor védőfalakat vonunk a tűz terjedésének megakadályozására, egészen olyanszerű beavatkozás a természetes szabadságba, mint amikor megrendszabályozzák a bankokat.

Adam Smith Quesnay-vel és a fiziokratákkal egy nézetet vall abban is, hogy minden gazdasági termelés a földből, ebből az ősforrásból táplálkozik, mert a kézmű és a gyáripar bármilyen virágzó is, bizonytalan vagyon, a föld azonban szilárd és állandó. Ő fordítja rá először a figyelmet a földjáradéknak ma is nyitott problémájára és konkrét példák egész seregével mutatja ki, hogy a földjáradék monopóliumszerű jövedelem. A földtulajdonos jövedelme, aki egyszerűen csak behajtja a pénzt bérlőin, olyan biztos pénz, mely nem jár sem munkával, sem kockázattal. Ebből az következik, hogy a földtulajdonos a legbiztosabb és a legmegfoghatóbb adóalany, tehát a közszolgáltatásoknak is csak a föld lehet elsősorban tekintetbe vehető alapja.

A vámok és a monopóliumok kérdésében Smith csak elméletben hirdeti a szabadságot, de megalkuszik az élettel. A távoli földrészek gazdasági kihasználásánál helyesli a monopóliumok adományozását, és megengedhetőnek tartja még a gabonavámokat is bizonyos észszerű határok között. Nem elfogult, mint a gazdasági liberálisok általában, a kereskedők és a gyárosok javára. Figyelmeztet arra, hogy az állami törvényhozás ne juttasson a kereskedőknek és a vállalkozóknak olyan kiváltságokat, melyek az összesség érdekeit sérthetnék.

A gazdasági értékekről szóló fejtegetései máig vitatott közgazdasági szakkérdések és tárgyuknál fogva nem érdekelnek bennünket. A társadalmat Smith nagy kereskedelmi társaságnak képzelte, ami máig jellemző az angol gondolkodásra. Mi az államot tekintjük gazdának, s nemcsak azt követeljük tőle, hogy védelmezzen meg bennünket munkánkban és jogos tulajdonunkban, hanem azt is, hogy adminisztráljon bennünket, támogasson szükségleteink előteremtésében. Az angolszász felfogás szerint mindenki bizonyos mértékben kereskedő, úgymint Smith tanította, maga az összesség pedig nagy kereskedelmi társaság, mely maga látja legjobban szükségleteit és maga választja ki az eszközöket és módokat, hogy ezeket a szükségleteket előteremtse.

Adam Smith a béke, boldogság és egyetemes harmónia uralmát várta a gazdasági szabadságtól. Iskolája, amely később a klasszikus gazdasági iskola nevet kapta, az életbe átültetve kitűnően bevált Angolországban, a saját talaján, mert hiszen nem állottak a valósággal olyan kiáltó ellentétben, mint Franciaországban Quesnay fellépésekor. A Cromwell-féle Navigation Act óta (1651) Anglia tengeri kereskedelme óriási lendületet vett, és Smith korában az angol kereskedelem már legyűrte Hollandiát, Franciaországot, Spanyolországot, szóval összes régi vetélytársait. VIII. Henrik idejében a szigetországba is átjutott a merkantilizmus, de az ország iparának megteremtésében nem működött közre annyira az állam gondviselő irányítása, mint a kontinensen, ahol maguk a fejedelmek vagy pártfogoltjaik voltak az első nagyvállalkozók. 1694-ben megalakult az Angol Bank, a világ első jegybankja, mely rendkívüli hatást gyakorolt a gazdasági élet fejlődésére.

Közgazdasági rendszerét David Ricardo fejlesztette tovább.