A konzervativizmust belefoglalni egy rövid meghatározás keretébe sokkal nehezebb, mint a liberalizmust, annyiféle az iránya, válfaja, a különböző országok és nemzetek szerint, A magyar konzervatívokat vagy a porosz junkereket például szinte egész világ választja el az angol toryktól. A politikai konzervativizmus lelki alapja tisztán érzelmi, bármennyire próbálták is a mozgalom elméletírói bizonyos racionális színezettel bevonni; nem egyéb, mint a nemesség visszasírása a régi regényes múltba, amikor ők sereglették körül a trón zsámolyát, és az összes társadalmi rétegek közül, mint nemzet csak ők számítottak. Ezen az érzelmi konzervativizmuson kívül, mely az arisztokrácia osztálytulajdonossága, van egy másik konzervativizmus is, és ez racionális: a ragaszkodás a kipróbált meglevőhöz, a kipróbált jóhoz. Ez épp úgy benne van az emberi természetünkben, mint a liberalizmus jelszava: a szakadatlan, állandó újítás.
Az elméleti konzervativizmus a liberalizmus visszaéléseiből merítette érveit. Már a múlt század elején feltűnt a konzervatív gondolkodóknak, hogy a gazdasági szabadság a plutokráciához, a feudalizmusnak ehhez az új formájához vezet, a parasztság sorsa pedig, mely a városokba özönlött proletárnak, egy szikrát sem javult. A konzervatívok gyűlölete a gazdasági szabadság és a nyomában támadt kapitalizmus iránt, ugyanolyan intenzív, mint a szocialistáké. Asbóth János, a magyar konzervatívok legnagyobb képzettségű publicistája a következőket írja a liberalizmusról 1875-ben:
A liberalizmus a filozófok találmányainak legidétlenebbike, nem apasztotta, hanem növelte a szegénységet és a becstelenséget. Felemelte a közterheket anélkül, hogy a népnek munkát és keresetet szerzett volna; lefőzte, a demagógok pártérdekeinek tette szolgájává anélkül, hogy sorsának javulására csak reményt is nyújtott volna. Bölcsességének kezdete és vége az éhezésre és szuronyra alapított társadalmi szerződés.1
Asbóth kifogásai a Tisza-rendszer alatt megkezdődött közéleti rothadás ellen egészen helytállók, csak az, amit szid, az nem a liberalizmus, hanem a központosító és mindent államosító hazug szabadelvűség.
Amikor Stein és Hardenberg felléptek a reformterveikkel Poroszországban, a megrémült konzervatívok Adam Müllerben találtak igen hatásos tollforgatójukra. Ő intézte az első nagy irodalmi támadást a francia forradalom, ugyanakkor Stein reformjai ellen is. Adam Müllert és társait, kik közül Ludwig von Marwitz, Haller és Gerlach érdemelnek említést, Edmund Burke Európa-szerte olvasott könyvei inspirálták. Burke tanítványa volt az eszes, de romlott Friedrich Gentz is, Metternich kancellár titkárja, a Szent Szövetség egyik inspirátora, aki egész fiatalon, mint Kant-tanítvány még az aufkléristákhoz tartozott.
A konzervativizmushoz elsősorban a nagybirtokos és a középbirtokos nemesség csatlakozott nagy lelkesedéssel, aminek magyarázatául többen azt mondják, hogy a föld konzervatívvá teszi az embert, az urat éppúgy, mint a parasztot. Magában a konzervatív mozgalomban megkülönböztethetünk három jól elkülöníthető elemet. Akadtak konzervatívok, különösen kezdetben, akik szerették volna visszaállítani mindenestől a régi világot. Egy másik árnyalatuk, mely a stagnálás mellett tört pálcát, azt hangoztatta, hogy ha már a régi rendszert semmiképp sem lehet visszahozni, meg kell védelmezni a meglevőt. A harmadik árnyalat, amelyre az angol toryk nyújtják a klasszikus példát, a fontolva, a lépésről lépésre való haladást, szóval az evolúciót vallotta, és főleg a szabadelvű radikalizmus esztelenségei, a kockázatos újítások ellen emelte föl tiltakozó szavát. Németországban, Franciaországban és nálunk Magyarországon is, megtalálható mind a három árnyalat.
A konzervatívok az újítókkal szemben legelsősorban arra hivatkoztak, hogy az ő jogaik és kiváltságaik a múltból erednek. A Savigny-féle történelmi jogi iskola, mely Németországban gyorsan elterjedt, igen sok és hatásos érvet szolgáltatott nekik. A történelmen kívül belekapaszkodtak még a vallásba. A keresztény vallásnak ugyan nincs köze sem a konzervatív, sem a liberális politikához, mert minden politikával egyformán megfér, de a Bibliából viszont az életnek úgyszólván minden viszonylatára találhatunk alkalmas textust: a népszuverenitást ugyanúgy lehet belőle bizonyítani, mint az abszolutizmust. A konzervatívok a kinyilatkoztatott igazságokhoz ugyanolyan joggal folyamodhattak, mint az angol forradalom puritánjai, akik királygyilkossággal vádoltatva, a Szentírás szavaival nyugtatták meg lelkiismeretüket.
A feudálisok most hirtelen emberszeretők lettek. írásaikban lépten-nyomon találkozunk azzal a panasszal, hogy a szabadelvűség felforgatta a társadalom és az élet összhangját, s miután kiszedte az alsóbb néposztályokat a földesuraik gyámsága alól, odadobta őket a mohó éhségű kapitalisták áldozatául. Az egyház és az állam Istentől rendelt berendezkedések, a vallás a ragaszték a társadalmi életben, kötőanyag a magasrangú és az alacsony között, annak ellenére, hogy úgy a magas, mint az alacsony rendűek Isten előtt egyformák – mondotta Vilmos császár 1907 augusztus 31.-én Münsterben.2
A nekik kedvező tudományos elméletekből kiválasztották a maguk védelmére a még ma is divatos organikus államtant. Publicistáik sokféleképpen csűrték-csavarták és variálták egészen a legújabb időkig a következő meghatározást, mely egyik lapjukból van idézve:
Az állam és a társadalom történelmileg alakult és alakulóban levő jelenségformák. A konzervatív politikának tehát az a feladata, hogy ennek a történelmi alakulásnak feltételeit megértse, azokat lényegükben megtartsa, és az újonnan támadt politikai és társadalmi szükségletek méltánylása mellett tovább fejlessze.3
A parlamentarizmustól, amelyet Németországban sem lehetett többé sutba dobni, a junkerek sohasem voltak elragadtatva, s minden erejükkel arra törekedtek, hogy hatáskörét, amennyire csak lehetséges, csorbítsák. Lélekben teljesen összeforrtak a trónnal és az Isten kegyelméből való monarchiával. Az 1892.-i pártprogramjuk többek között a következőket mondja:
Mi érintetlenül fenn akarjuk tartani az Isten kegyelméből való monarchiát. . . Hogy a konzervatívok a királyok Isten kegyelméből való származásában hisznek, ez összefügg az ö világnézetükkel, azonkívül kapcsolatban van bizonyos történelmi és pszichológiai tényekkel.
Egyik pártvezérük a drezdai pártnapon többek között a következőket mondotta:
Igen, uraim, nekünk sorompóba kell lépnünk a legszilárdabb és a legjobb tőke érdekében, hogy Németországban politikai tőkére szert tegyünk: ez pedig a mi német fejedelmeinknek, a mi német fejedelmi házainknak hatalma és állása. Ezt a tőkét, uraim, amelyet hosszú életű és sok generációból álló, nagyrészben buzgó és kötelességhű uralkodók építettek fel, mi fenn akarjuk tartani . . .
A lojalitástól csepegnek Bismarcknak, a vaskancellárnak különböző nyilatkozatai is, de amikor a császár kegyvesztetten elbocsátotta, hívei, a junkerek, azzal vigasztalódtak, hogy ők ugyan nagyra becsülték Bismarckot, de őfelsége akaratát respektálni kell.4
A konzervatívok igen szolgálatkész támogatóikra találtak a professzorokban, különösen 1871 után, amikor a császárság rátenyerelt az egész birodalomra. Megkísérelték tudományosan is igazolni időszerűtlen, sokszor idétlen eszméiket. A természet az embert egyenlőtlennek teremtette – olvassuk az egyik konzervatív iratban – ezért fenn kell tartani a régi rendiséget, természetesen a viszonyokhoz alkalmazkodó formában. Akadtak olyanok is, akik bizonyítani próbálták a „kékvér” eredetét.
A nagyipari kapitalizmus és a világkereskedelem rohamos fejlődését kezdetben szintén rossz szemmel nézték, csak később, a 70-es években kezelték belátni, hogy a német birodalom indusztriálására a nagyhatalmi politika miatt is szükség van. Annál ellenszenvesebb volt előttük a munkások szervezkedése, és a mindinkább előrehaladó szociáldemokrata mozgalom. Az általános választójogot, mint demokratikus követelést elutasították és megvetették. A munkásság ellen mindvégig fenn akarták tartani a Bismarck kormányzata alatt behozott kivételes intézkedéseket. Sohasem ismerték el a francia forradalom által világgá röpített jogegyenlőséget, az „egyenlő jogot mindenki számára” jelszót gúnyosan gleichmachereinek (egyenlősdinek) nevezték és makacsul harcoltak ellene. Ugyanilyen ellenszenves volt előttük a népoktatás általánosítása és a tudás kiterjesztése is. A tudományt különben a gőgös junkerek mindig lenézték, a tudósoknál, kutatóknál sokkal többre becsülték az akarat emberét, és férfi-eszményük volt a snájdig, vagdalódzó, bátor porosz tiszt, A német konzervatív irodalomban több olyan passzust találunk, ahol a tudós, mint ellenszenves, alsóbbrendű embertípus szerepel.
A német konzervatív szervezet abban az arányban gyengült, amint Németország nagyipari állammá képződött és a rohamosan növekvő gyáripar az ipari munkásság százezreit dobta be az életbe és politikába. A német egység kimondása után még jelentékeny erő, ha nem is többségi párt a parlamentben, de attól fogva folyvást gyöngült, mígnem teljesen szétforgácsolódott.
A francia konzervativizmus Napóleon bukása után először mint ultramontán katolicizmus lépett föl, és túlzóbb volt még a német konzervatív pártnál is. A mozgalom a III. köztársaság megalakulásakor még igen életerős, de lassanként ellanyhult.
Az angol toryk sokkal bölcsebb és előrelátóbb konzervatívok voltak, mint az európai kontinensen arisztokrata társaik. A XVII. és XVIII. században még ők is osztálypárt, hozzájuk tartozik a főnemesség, a középnemesség nagyrésze, az egyetemek, az anglikán egyház képviselői, de a francia forradalom korában plebejus elemek is vegyülnek közéjük. Lassanként azután elhalványult a párt szorosan vett osztályjellege. A toryk a XIX. században nem konzervatívok abban az értelemben, mint Franciaországban az ultramontán arisztokraták, vagy Poroszországban a junkerek. Féltékenyen őrizték ugyan címeiket és rangjukat, de megértették az elodázhatatlan reformok szükségességét, ott találjuk a demokrata torykat a népbarátok társaságában, részt vesznek abban a társadalmi mozgalomban a század elején, amely a gyermekmunka megtiltása, a munkások védelme s azoknak a gyengéknek istápolása céljából indult meg, akik különben elhullottak volna a liberális szabadverseny forgatagában. Több megértés, jóakarat, morál és kereszténység volt bennük, mint az európai országok megátalkodott arisztokratáiban. Ma az angol konzervatív párt polgári párt, és semmi köze sincs a tory-hagyományokhoz.
Káros volt-e a konzervativizmus politikai szereplése az úgynevezett liberális érában – erre nem lehet sem kategorikus igennel, sem pedig nemmel felelni. Az angol toryk közéleti szereplése a haladással szemben csak enyhítő és mérséklő jellegű volt, de egész más megítélés alá esnek a porosz junkerek, kik érzésükben, gondolkodásukban, nem pedig lényegtelen külsőségekben képviselték a múltat. Az ő rovásukra kell írni, hogy Németország politikai és társadalmi fejlődése 1871 óta annak a két ellentétes iránynak torz keveréke, amelyekről már az előzményekben szólottunk. A hetvenkedő, kardcsörtető, imperialista junkerek tették az egész civilizált világ szemében gyűlöltté és rettegetté Németországot.