Hogyan bontotta szét a liberalizmus a régi, megmerevült középkori társadalmi és politikai formákat, hogyan változtatta át a közszellemmel együtt az összes intézményeket, ennek tüzetes kifejtéséhez külön kötetre volna szükségünk. A szabadelvűség általános átalakító hatása társadalmi, politikai, gazdasági és erkölcsi. Az új termelőmódok, melyeknek a gazdasági liberalizmus, az aktivitásnak és a cselekvő életnek ez az új hitvallása adott életet, az új forgalmi eszközök, melyeknek szintén ez adott szárnyat, visszahatottak magára az emberre is, aki bánt velük. Az új szabadelvű világszemlélet emberségesebb és a szónak evangéliumi értelmében keresztényibb volt a réginél. Ez emelte az állampolgári méltóságra a földhöz kötött, rabszolgasorsban sínylődő paraszttömegeket, ez vitte be a büntetőjogba az emberiesség szellemét. Nálunk Magyarországon Deák Ferenc és Kossuth Lajos vetették fel először a büntetőjog reformját. A szabadelvűség dobta ki a büntető eljárásokból Nyugat-Európában a középkorból fennmaradt kínvallatást, ez törölte el a brutális és megszégyenítő büntetéseket, a liberálisok találmánya az esküdtszék, amely kivette az igazságszolgáltatást a régi bürokratikus bíróságok kezéből.
A szabadelvűségnek köszönheti feltámadását három új európai nemzeti állam: az új Olaszország, a Német Birodalom és Belgium. A kormányzás és törvényhozás parlamentáris formáját a liberálisok plántálták át Európába az angol klasszikus minta után, kivéve az egyetlen Magyarországot, ahol a parlamentarizmus ősrégi nemzeti intézmény. Előnyeit újabban sokan kétségbe vonták. Tagadhatatlan, hogy az európai kontinensen, ahol nem voltak a messze múltba visszanyúló tradíciói, nem váltotta be azokat a nagy reményeket, amelyeket a liberálisok hozzáfűztek a reformkor kezdetén. De bármilyen rossz és tökéletlenül működik is, van egy igen nagy haszna: az, hogy az elégedetlenségnek, a kritikának, a tömegek elkeseredésének biztosítószelepként szolgál, amire még a mai, nem a legjobban funkcionáló magyar nemzetgyűlés is példa. A kormányok ellenőrzésére is ez mutatkozott eddig az egyedüli alkalmas eszköznek. Angolországot a radikális és a chartista forradalmi mozgalom idején kétségtelenül a parlamentarizmus mentette meg az általános elégedetlenség vulkanikus kitörésétől. Azt mondják, hogy a parlamentarizmus csődbe jutott s hogy nem tud többé megfelelni feladatának; erre hivatkoznak Olaszországban, Spanyolországban és Lengyelországban a diktatúra szekértolói. A parlament náluk és talán nálunk, Magyarországon is azért nem felel meg a közkívánságnak, mert az emberek túlságosan sokat reméltek tőle. Azt kívánják, hogy ne csak törvényhozó és kormányzó testület legyen, mint az angol parlament vagy az amerikai kongresszus, hanem irányítsa az egész gazdasági életet, gondoskodjék a munkanélküliség megszüntetéséről, adjon ötletet az iparosoknak, a kereskedőknek, a kisgazdáknak, szóval cselekedjen és gondolkozzék mindnyájunk helyett. Ilyen rengeteg számú feladat terhei alatt nem csoda, ha összerogyott a parlament.
A politikai párt szintén szabadelvű találmány. A pártok az azonos nézeteket valló polgárság szabad és önkéntes politikai szervezetei. Az első modern értelemben vehető polgári pártot a whigek alapították Angolországban I. és II. György király korában Walpole vezérlete alatt. Európában a pártok keletkezése egy időre esik a francia forradalommal és a szabadelvűség térhódításával. A régi abszolutizmus idején, amikor az államkormányzásban senki sem hederített az alattvalók véleményére, teljesen ismeretlen a politikai pártélet fogalma. A szabadelvű polgárságnak az elnyomatás alatt még titkos szervezetekben tömörülő kicsiny szerveiből bontakoztak ki lassanként a különböző szabadelvű pártok Európában. A szabadelvű éra kezdetén csak két nagy politikai csoportosulást találunk: a szabadelvű haladókat, akiknek rendesen van egy radikális balszárnyuk, és ellenfeleiket, a konzervatívokat, akik egyes országokban ultramontán klerikálisok.
A szabadelvű éra óta a polgárságnak ezek az önkéntes társulásai végezték a parlament közvetítésével a törvényhozás munkáját és az államkormányzás irányítását Ott, hol a kormányzat nem támaszkodhatott a fegyveres erőre, és az uralkodók nem ütöttek kardjukra, mint a militaristának megmaradt Habsburg- és Hohenzollern-monarchiákban, igen nagy hatalom volt a pártok kezében.
A civilizált és demokratikus országokban a pártokkal együtt jelent meg a közvélemény, a XIX. századnak ez az új és láthatatlan hatalmassága. Közvélemény alatt értjük valamely országban a lakosság többségének különböző közkérdésekben kifejezett nézetét, amely részben spontán módon, részben pedig különböző külső behatások alatt (sajtó, szónokok) jön létre. Az egyes országok műveltségi fokától és a demokrácia kiterjedtségétől függ, hogy több vagy kevesebb számú ember, szűkebb vagy tágabb körű réteg érdeklődik-e a közkérdések iránt. Angliában több, mint egy század óta a közvélemény az úr; nélküle a kormányok semmit sem kezdeményezhetnek és támogatása nélkül semmiféle kormányzati akciót nem hajthatnak végre.1 A közvélemény megnyilvánulásának módjai és a tömegmeggyőződések bizonyos ingadozásai kapcsolatban állnak a népesség többségének judíciumával, műveltségi fokával, neveltetésével, temperamentumával és főképpen azzal a bizonyos gyakorlattal, amellyel saját sorsuk intézésével rendelkeznek. A demagógok könnyűszerrel magukkal ragadják a buta, a közdolgokban járatlan tömegeket. Erre nézve az elmúlt hét esztendő története rendkívül érdekes tanulságokat szolgáltat. Németországban például a művelt és parlamenti gyakorlattal bíró munkástömegek nem hódoltak be a bolsevista agitációnak, mint például nálunk Magyarországon, Olaszországban, vagy Spanyolországban. A közvélemény politikai iskolázottságára rendkívül jellemző még az 1924.-i franciaországi választás. A nemzeti dicsőség mámora nem fosztotta meg a francia választótömegek többségét a közkérdések tárgyilagos megítélésétől és a mérsékelt baloldalt ajándékozta meg bizalmával. A tömegek és a közvélemény túlsúlya a politikában a szabadelvűség egyik legnagyobb vívmánya, és a népszuverenitásnak az a gyakorlati eredménye, amelyre Locke, Milton és Rousseau tanították az emberiséget. A XX. században még diktatúrát sem lehetett csinálni a közvélemény és a tömegek aktív közreműködése nélkül.
A közvéleménnyel egyidőben emelkedett fel a sajtó a XIX. század első felében szintén nagy hatalmassággá. Kezdetben, a romantikus szabadelvűség idején, nagy és ideális célokat szolgált, oktató jellegű és tartalmát tekintve tisztán társadalmi és politikai. Valóban impozáns hatalom; forradalmakat szít, elégedetlenségeket, lázongásokat tud lecsillapítani. Később, a múlt század vége felé, a kapitalizmus elhatalmasodásával elvesztette egykori eszményi jellegét, és lassanként ugyanúgy üzletté vált, mint a színház, ami kezdetben eszményi és művészeti célokat szolgált. Hatalma, melyet egykor a lelkeken gyakorolt, azóta csökkent és ma csak arra szorítkozik, hogy mint minden üzleti vállalat, kielégítse a tömegek szükségleteit.
Végrehajtotta-e a liberalizmus a programját? A felelet: nem; sőt, amit elért, az is sok tekintetben tökéletlen, javításra szoruló és hiányos. A szabadelvűeknek Cromwell puritánjaitól és a Kant-féle államtantól kezdve egyik legfőbb programjuk volt az állam és az egyház szétválasztása. Ezt a régi szabadelvű követelést az európai országok közül csak az egyetlen Franciaországban tudták kivívni a radikálisok hosszú szívós küzdelem után, a munkáspártokkal karöltve. A liberalizmus tehát nem tudott megbirkózni az egyházzal, de ezenkívül egy másik sarkalatos programpontját sem tudta megvalósítani, a védővámmentes szabad kereskedelmet, amiről részletesen szólottunk a gazdasági liberalizmusról szóló fejezetben.
Hosszadalmas és fáradságos munka volna sorra szedni azokat a hamis és rosszakaratú vádakat, amelyeket a konzervatívok, a klerikálisok és a szocialisták rákentek a liberalizmusra. Konzervatív részről hallottuk többek között azt is, hogy a XIX. század imperializmusában a szabadelvűség a bűnös. Láttuk a dogmatikusok ismertetésénél, hogy a liberalizmus minden klasszikusa meggyőződéses pacifista volt, hogy csak Cobdent, Stuart Millt, Kantot, Wilhelm von Humboldt-ot említsük, de békebarátok voltak a nagy angol liberális gyakorlati politikusok is, mint Gladstone vagy John Morley. Helytálló viszont az a vád, hogy a szabadelvűség istápolta a kritikának destruktív szellemét, a politikában, a tudományban, de még inkább az egyházi és vallási kérdésekben kikezdte a megszilárdult tekintélyeket. De enélkül, a szabadelvűek felfogása szerint, minden haladás lehetetlenség. A tekintély szüntelen hangoztatása ma is azoknak mentsvára, akik zavartalanul akarják élvezni elavult kiváltságaikat és monopóliumaikat. A mai politikai, erkölcsi és gazdasági anarchiáért a szabadelvűség nem vonható felelősségre, azért sem. mert nem ez volt az egyetlen mozgató erő, mely a XIX. század alakulásaiban közreműködött.
Lábjegyzetek
-
Az angol parlamenti tudósításokban minden képviselő neve után olvashatjuk zárójelben kerületének nevét. Ez annyit jelent Angolországban, hogy nem X. vagy Y. képviselő egyéni nézeteiről van szó, hanem a kerület véleménye az, amely az alsóház üléstermében elhangzott. ↩