A liberalizmus nem ellenkezik semmiféle vallással, feltéve, hogy az illető vallás nem lázít gyűlöletre, nem igyekszik fenntartani haladó útjában az evolúciót. Egészen más álláspontot foglal már el az egyházzal szemben, amely a szabadelvű felfogás szerint csak külső institúció, pusztán hatalmi közület, és magához a valláshoz csak annyiban van köze, amennyiben a vallás szubjektív érzületét kihasználja befolyásának növelésére. Ezért a megalkuvást nem ismerő szabadelvűek nem ismertek el semmiféle egyházat, illetve nem tűrték meg, hogy bármely egyház is az egyetlen közhatalommal, az állammal szemben jogokat vagy kiváltságokat követelhessen magának. Az egyházat legelőször az Egyesült Államok egyik állama, Carolina, különítette el az államtól még a XVII. század első felében. Amerikán kívül ennek a fontos liberális követelménynek szó szerint való végrehajtása csak Franciaországban és részben Angliában sikerült, de a szabadelvűek sehol sem mondottak le róla és mindmáig hangoztatják, hogy az egyház vallásos emberek szabad társasága, maguk a különböző vallások csak úgy fejthetik ki erkölcsjavító hatásaikat, ha tisztán csak tanító egyházak maradnak.
A katolikus egyház a középkorban összeforrott a rendi társadalommal és állammal, de még inkább egy testvér volt a korlátlan hatalmú királysággal az újkor kezdetén. Bossuet püspök a kettő kapcsolatait úgy magyarázta, hogy az egyház és az állam két egyenrangú hatalom, melyek kölcsönösen támogatják egymást. Mint tekintélyi elven nyugvó és szervezetében arisztokratikus intézmény, természetes ellenségként szállt szembe az angol liberalizmussal és a francia felvilágosodással.
Az egyházat a francia forradalomban, mint ismeretes, igen súlyos csapások érték. A szabadelvűség túlzói nemcsak a külső intézménynek, hanem magának a vallásnak is hadat üzentek és ledöntötték a legfőbb vallásos fogalmat is trónjáról. De mindezeket a csapásokat szerencsésen kiheverte, sőt a Szent Szövetség megalakulása után új erőre kapott. A megpróbáltatások azonban nem múltak el. A szabadelvűség győzelme nem ártott, mert a liberalizmus az egyház iránt közömbös, de feltámadt az egyháznak egy könyörtelen, meg nem alkuvó ellensége, a forradalmi szocializmus. Alkalmazkodnia kellett tehát az új, megváltozott viszonyokhoz és alkalmazkodott is. Semmi sem bizonyítja jobban ennek a kétezredéves intézménynek hatalmas életerejét, minthogy felismerte azt az ellenséget, amely tekintélyét és hatalmát leginkább veszélyeztette, és megtalálta a védekezésnek igen hatásos módjait. Eszközök a legnagyobb bőségben állottak rendelkezésre, hiszen az egyház a dogmáknak, a társadalmi eszméknek, a gondolatoknak olyan kiterjedt tömegével rendelkezik, amilyennel a világnak egyetlen más intézménye sem. Arról volt szó, hogy a katolikus egyház elhelyezkedjék a XIX. század új viszonyai közepette, s ebből a célból nagyon jól ki lehetett használnia részben a gazdasági liberalizmus szemmel látható árnyoldalait, és még ennél is jobban a szocializmus fenyegető rémét, az új rendnek azt a veszedelmes lerakódási termékét.
A kommunizmus vagy kollektivizmus nem ellenkezik a katolikus egyház tanításaival, sőt a katolicizmus megegyezik a szocializmussal abban, hogy a leghatározottabban kárhoztatja az individualizmust, amit Ferdinand Brunetière, a nagy katolikus író így fejezett ki: „A romboló individualizmus napjaink nagy betegsége”. Eléggé ismert, hogy a jezsuiták szervezték meg a XVII. században az eddig egyedül sikerült nagyobb szabású kommunista kísérletet Paraguayban.
Az első nagyobb lendületű egyházi reakció a francia restauráció alatt jelentkezett. Tollforgatói közül Chateaubriand és Joseph De Maistre érdemelnek említést – mind a ketten a romantikus katolicizmus szóvivői. Az előbbi mindent, ami a katolicizmusban szép, hatást keltő, ami a kedélyt, a fantáziát megragadja, csillogó képekben tárta olvasói elé a Kereszténység szelleme (Le Genie du Christianisme) című könyvében. Olyan fellengzősen, képzelethez szólóan van megírva, hogy nem csoda, hogy az előkelő körök, kik megundorodtak a forradalomtól, könyvét úgy forgatták, mint a Bibliát. Az ellenhatás ugyanebben az időben Németországban is mutatkozott, s a katolikus reakció vezérei közül Adam Müller, Ludwig von Haller, és Friedrich Schlegel érdemelnek említést. A katolicizmus romantikusai zűrzavaros eszméket hirdettek, de egyetlen épkézláb és végrehajtható tervet sem tudtak felvetni. Dicsőítették, imádták a középkort, és zabolátlan képzelődésükben azt hitték, hogy vissza lehet állítani a nemesség kiváltságait.
A 60-as esztendőkben, miután Lassalle megszervezte a szociáldemokrata pártot, a katolikus körök észbe kaptak és újabb, az eddigieknél nagyobb arányú tevékenységhez láttak. A legbuzgóbb hívők is észrevették, hogy a romantikus katolicizmus nem egyéb, mint puszta fantazmagória és ezeket az agyrémeket nem állíthatjuk szembe az új egyházellenes propagandával. A szocializmus fellépésének eredménye az is, hogy az egyházi körök ettől fogva foglalkozni kezdenek a munkáskérdéssel. Κetteler mainzi püspök 1864-ben megjelent Die Arbeiterfrage und das Christentum című könyvében a munkáskérdést mint vallási kérdést tárgyalja s igen élesen megtámadja a kapitalizmust, amely a munkást testileg-lelkileg tönkreteszi és elnyomja. Lassalle olyan nagy hatással volt rá, hogy a „bérek vastörvénye” néven ismert Lassalle-féle hipotézist is elfogadja. Ugyanebben az időben indul meg Franciaországban is a munkáskérdés tárgyalása és a kapitalizmus elleni támadás, szintén egyházi részről. A belgák és a franciák abban különböznek a németektől, hogy elutasítják a Hegel-féle etatizmust, hathatós állami beavatkozás helyett társadalmi szervezkedést, propagandát és tevékenységet sürgetnek.
A keresztényszocialista mozgalom csak csekély reménnyel biztató kezdet volt XIII. Leó pápa Rerum Novarum című enciklikájának megjelenéséig (1891), amely a katolikus politikának határozottabb irányt és pozitív tartalmat adott. Ebben a korszakos jelentőségűnek mondható írásában azt vázolja nagy vonásokban, hogy milyen legyen a keresztény állam, hogy e földön isteni rendeltetését betöltse. Figyelmét egyetlen egy sem kerülte el a 90-es évek égető problémái közül. Kötelességévé teszi az egyház papjainak, hogy aktív részt vegyenek a társadalmi kérdés rendezésében, a munkások számára pedig követeli azt a munkabérminimumot, melyből minden munkás tisztességesen megélhet.
A keresztényszociális mozgalom, amelyet Nyugat-Európában többnyire „keresztényszocialista” mozgalomnak neveznek, éppen úgy nem egységes, mint a nemzetközi szocializmus. Nincs egységes, minden országban egyformán vallott programjuk, ezért csak nagy vonásokban jellemezhetjük azt a viszonyt, melyet a tetté vált katolikus reakció a szabadelvűséggel szemben elfoglalt. Magának a mozgalomnak hatalmas irodalma van s nincs a modern életnek egyetlen részletkérdése sem, melyet ne tettek volna vizsgálat tárgyává abból a szempontból, hogy milyen álláspontot kell vele szemben elfoglalnia a katolikus egyháznak. A mozgalom célja megvetni a „keresztény demokrácia” alapjait.
Azok előtt a nagykészültségű, emelkedett gondolkodású katolikus írók előtt, akiket elkeseredéssel töltöttek el a liberalizmus félszeg kinövései, egy örök szépségű klasszikus példa lebegett: Szent Ágoston, Isten állama. Ezzel a modern katolicizmus félremagyarázhatatlanul színt vallott a demokrácia mellett. Óriási haladás ez, XIV. Lajos kora óta, amikor az egyház úgy védte a perzsa királyokéra emlékeztető legrettenetesebb zsarnokságot, mint isteni intézményt.
Katolikus írók rámutatnak arra, hogy a régi római cézárizmust, minden idők egyik legtűrhetetlenebb zsarnokságát éppen az egyház semmisítette meg azáltal, hogy az emberi jogokat mindenkire kiterjesztette. Az államhatalom tehát nem lehet korlátlan és minden állampolgárt megilletnek a liberálisok által is hirdetett szabadságjogok. A szabadelvűséggel szemben az egyházi írók állásfoglalása negatív. Szerintük az európai forradalom a reformációval kezdődik, mely a Testimonium Internum Spiritus Sancti (a Szent Léleknek belső tanúságtétele) elvével elvetette a külső egyházi tekintélyt. Az individualizmus tört ki a francia forradalomban, ez fertőzte meg egész Európa levegőjét, ez tette közönyössé az embereket az egyházzal szemben. A liberalizmus tagadhatatlan visszaéléseit természetesen magával a liberalizmussal azonosítják. Ilyen elsősorban a plutokrácia, amely zsarnoki módon leigázza a tömegeket, maga habzsolja el az emberek elől a föld összes javait. Ugyanaz a plutokrácia istentagadó materializmusával megrontotta a közerkölcsöket, Istentől, egyháztól elidegenítette a hívőket. Georg Pesch, német jezsuita író, azt az abszurd tételt állítja fel, hogy a szabadelvűség és a szocializmus között nincs is lényeges különbség, s maga a szocializmus nem egyéb, mint a munkások liberalizmusa.
A német katolikus írók szükségesnek vélik az erős államhatalmat azért, hogy hatalmi szavával visszaszorítsa a kapitalizmus túlkapásait és megvédelmezze a gazdaságilag gyengéket. Sokkal józanabbak és sokkal gyakorlatibb úton járnak az említett francia és belga keresztényszocialisták. Freppel belga püspök, akinek igen nagy szerepe van a belga keresztényszocialista mozgalom megszervezésében, egyik pásztorlevelében kikel a Hegel-féle államelmélet ellen. Többek között azt mondja, hogy az állam intervenciója csak a jogok védelmére és a visszaélések elhárítására terjedhet ki. Tökéletesen ugyanez a francia álláspont. Belliot szerint a legfőbb teendő az új formákba, az új társadalmi keretekbe bevinni a katolicizmust. A legfőbb feladat tehát kiengesztelni, rendezni, társulni, összehozni, egybekapcsolni az embereket, hogy megzabolázzuk a természetes egoizmust– mondja Belliot.
A keresztényszocializmusnak egyetlen árnyalata sincsen, mely tagadná a tulajdon szentségét. A magántulajdon az embernek természetes joga és önmagában, ha az emberek élni tudnak vele, nem veszedelmes, nem vezet szükségképpen kizsákmányolásra. De a munkának meg kell adni illő jutalmát, mint azt XIII. Leó pápa a Rerum Novarum enciklikában hirdeti, s ha az emberek az evangélium törvényei szerint élnek és cselekszenek, megszűnnek a kapitalista gazdasági rend visszaélései. Ezt a kérdést nem részletezzük tovább; a katolikus írók egészben elfogadjak a liberális gazdasági rendszert, a szabad konkurenciával együtt.
Minthogy ugyanúgy üldöznek, kárhoztatnak minden állami zsarnokságot és elnyomást, akárcsak a liberálisok, azt mondhatjuk, hogy ők közel sem olyan antiliberálisok, mint amilyennek látszanak. Kritikai észrevételeik a liberális gazdasági rendszerről egészen helytállók, de abba a hibába esnek, hogy az individualizmust a féktelenséggel, az erkölcsi szabadossággal, a kapitalizmust pedig a kizsákmányolással azonosítják. A nemzetközi szocialistáktól igen sokat tanultak; ők is nekiláttak a munkásság megszervezésének és egyes országokban, pl. Belgiumban és Ausztriában nagy sikereket értek el. Ha tételről-tételre összehasonlítanánk a keresztényszocializmust a liberalizmussal, kitűnne, hogy milyen kevés lényegbe vágó különbség van közöttük. Hiszen a legfontosabb és igazán alapvető kérdésekben teljesen megegyeznek, különösen a franciák; ezek pedig a tulajdon szentsége, az állami beavatkozás korlátozása, a szabad társulás, szervezkedés és kooperáció. A keresztényszocialisták Nyugat-Európában vannak annyira demokraták, mint a világnak bármely progresszív pártja. Az osztrákok például a kereszténységet igen jól össze tudják egyeztetni a köztársasági államformával, a német centrumpárt ma már republikánus, és hasonló módon progresszív.
Magyarországon a keresztényszocializmus egészen alárendelt jelentőségű, kisstílű mozgalom. A legmagasabb körök kezdeményezésére jött létre annak idején, s minthogy a demokráciával és a haladással össze nem egyeztethető intézményeket támogat, mint aminők a nagy főpapi stallumok, a főúri hitbizományok, a nagy tömegek előtt nem tudott népszerűségre vergődni. Olyan demokratikus és haladó programmal, mint aminő az osztrák keresztényszocialistáké, a jelentékeny részben katolikus Magyarországon bizonyára nagy politikai hatalommá nőné ki magát.