Azonos-e a liberalizmus a forradalommal és helytálló-e az a vád, hogy a XIX. század első évtizedeiben a romboló tömegindulatok felkavarásában egyedül a szabadelvűség a bűnös? Ennek a kérdésnek felvetését nem kerülhetjük el, mert ma is akadnak olyanok, kik szidják a francia forradalmat megelőző felvilágosodás korát, mely szerintük megfertőzte Európa békés és nyugodt társadalmát a forradalom mérgével. A máig élő reakció vádaskodásainak igazat ad a látszat. Spanyolországban, Portugáliában, mindenütt véres emberáldozatokkal ünnepelték a szent szabadság kikiáltását. És ott, hol a haladás ellenségei túlerőben voltak s makacsul védték a régi korhadt intézményeket, a liberalizmus valóban rombolt és pusztított. Milyen viszonyban van tehát a szabadelvűség a forradalommal?
A reakciósok felületes vádját, amely azonosítja a kettőt, megcáfolja az a tény, hogy a világ két legkevésbé forradalmi társadalma az angol és az amerikai. A szabadelvűség nagy apostolainak műveiből lehetetlenség kimutatni azt az állítást, hogy szükséges a forradalom az emberiség jobbsorsa és boldogulása végett. Cromwell puritánjai nem gondoltak forradalomra vagy felkelésre mindaddig, míg meg nem győződtek arról, hogy a királynál süket fülekre találnak. És az evolúció magában még nem jelent revolúciót. A liberalizmus nagy írói és gondolkodói, kiknek műveire az előzményekben, mint forrásokra hivatkoztunk, kivétel nélkül evolucionisták. Ezt a szükségszerű evolúciót csak azok alacsonyítják le forradalommá, akik elfogadják azt az ultrakonzervatív álláspontot, hogy egyedül a stagnálás az üdvözítő állapot az emberiségre nézve, s akik azt hiszik, hogy az élet minden új formája baj, és a megnyugvás egy bizonyos meglévőben és kialakultságban a boldogságnak egyetlen biztosítéka.
Európa népeinek, melyek az egyház fegyelme alatt érték el nagykorúságukat, van egy sajátos lelki adománya; ez pedig a perfektibilitás, a tökéletességre való törekvés; és ebben különböznek az ázsiai fajoktól. A reformációtól kezdve, amiről az ultramontán reakció ma is azt tanítja, hogy az egyetemes lázadás kezdete, és a politikai, valamint a gazdasági reformok alakjában jelentkező összes csapások fő okozója, egyetlen korszellem él egészen máig; ez pedig az individualizmus. Az összes korszerű átalakulásoknak azóta ez nyújtott sajátos szint és karaktert.
Hogyan ment most már végbe Európában ez a bizonyos korszerű átalakulás? Ennek lefolyása attól függött, hogy milyen erőt képviselt a múlt és hogy mennyire voltak előkészítve az elmék az új tanok befogadására. Spanyolországban és Olaszországban például, ahol a liberalizmusnak a múltban nem volt nyoma, a tömegeknél hiányzott a politikai iskolázottság, egyik véres fölkelés a másikat követte. Mikor a szabadságot kikiáltották, az emberek elvesztették fejüket, s nem tudtak élni a kivívott jogokkal. Hegel a spanyol és olasz forradalmak csődjére a következő elfogadható magyarázatot adja:
Hamis elv az, hogy a jognak és a szabadságnak bilincsei lerázhatok a lelkiismeret felszabadulása nélkül és hogy a revolúció lehetséges reformáció nélkül.
A revolúciók a katolikus országokban vagy fejetlenségbe, vagy pedig a diktatúrába fulladtak és a megnyugvás nem állt helyre több mint egy évszázad óta. Azóta, hogy a felszabadulási folyamat megkezdődött, telítve vannak még ma is revolúcióval és állandóan forradalmi atmoszférában vergődnek. Egészen más képet nyújtanak az északi protestáns országok. A francia forradalom hulláma Németországban nem sodorta válságba a nemzeti életet, az átalakulás végbement katasztrófák és felfordulások nélkül. Az az állandó forrongás és kialakulatlanság, amelyet a déli latin országokban még ma is tapasztalhatunk, részben bizonyos társadalmi szerkezettel, részben pedig a nemzeti lelkülettel van összefüggésben. Rendkívül fontos és nagyjelentőségű elméleti igazságokat lehetne megállapítani, ha kimerítő analízis alá vennénk Európának azt a négy országát, amelyeket a háború után elöntött a bolsevizmus fertője. Ez a négy ország: Oroszország, Magyarország, Olaszország és Spanyolország; ha itt a múltat, a mai társadalmi szerkezetet szétboncolnánk, a politikai, gazdasági és lélektani okok mélyén találnánk valami azonos okot, amely megmagyarázná az azonos jelenséget. A német birodalom is átesett az oroszországihoz hasonló krízisen. Itt azonban megmentette a polgári demokráciát a polgári öntudat, még pedig azért, mert a Hegel által említett előzetes reformáció (t. i. a politikai reformáció) még a múlt század folyamán lezajlott. A tapasztalatok alapján azt mondhatnánk, hogy minél hierarchizáltabb egy társadalom, minél jobban meg van terhelve ósdi elemekkel, és minél gyengébb a társadalmat alkotó egyedek szolidaritása és lelki fegyelme, annál könnyebben sodródhat bele forradalmi zűrzavarokba. A revolúciót ezek szerint úgy is meghatározhatnánk, hogy az nem más, mint a természetes folyásában megakasztott és más utón realizálódni nem tudó evolúció.
A szabadságeszme azért korbácsolta fel az individualizmus korában a tömegindulatokat, mert el voltak torlaszolva az evolúció útjai, mert a múlt történelmi betegségei ellenszegültek a korszerű újításoknak. Azoknak a népeknek sorsa most már, melyeknél hiányzott a demokráciához szükséges belső lelki fegyelem, bukdácsolás lett és zuhanás egyik végletből a másikba, mint például Franciaországé is egészen a III. köztársaságig. Lassalle mondja, hogy a forradalom kárhozatos és reakciós cselekmény, ha nem kellő helyen tör ki a kellő időben. Latinfajú népek lázadásai mind ilyen elvetélt mozgalmak voltak, és a reakció malmára hajtották a vizet, amely visszaült helyére, meghatványozott erőkkel. Ezt látjuk ma az említett három latin fajú országban: Olaszországban, Spanyolországban és Portugáliában; abszolutisztikus mind a három kormányformája, és abszolutisztikus azért, mert nemzeti életükben ugyanolyan szerepe van a diktatúrának, mint a szervezetben az örökölt vérbajnak. Csak évszázados hosszú kúra nyújthatna ellene gyógyulást.
Az angol jogtörvényben és a francia deklarációban kifejezett közszabadságok gyönyörű, értelmes lényhez, az Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberhez méltó elvek. Csakhogy nem alkalmazhatók minden társadalomban és a liberalizmus, valamint a demokrácia, nem valók minden népnek műveltségi fokára és politikai érettségére való tekintet nélkül. Demokráciát követelni anélkül, hogy tekintetbe vennénk annak elengedhetetlen feltételeit, doktrinerség, ami a politikában egészen a veszedelmességig ártalmas.
A közszabadságokhoz legelsősorban az szükséges, hogy azokat mindenki egyformán tisztelje. Erre nézve, mint legkitűnőbb példát, Angliát idézhetjük. A kormányok nem tartották szükségesnek egészen mostanáig, hogy kivételes intézkedéseket léptessenek életbe a bolsevista agitáció ellen. De 1926-ban a nagy sztrájk alkalmával, amikor az agitáció kezdett veszedelmes méreteket ölteni, a kormány ugyanúgy félretette a Habeas Corpus aktát, mint Pitt a napóleoni háborúk idején. Ha tegyük fel a forradalmi jellegű sztrájkmozgalom sokáig tart, Anglia annak rendje és módja szerint, bármennyire is tiszteli a nemzet többsége a közszabadságokat, átváltozott volna centralista és rendőrállammá. Ott, ahol kis Mussolinik izgága és hatalmi tébolyban szenvedő csoportjai megháborítanák a közrendet, csínján kell bánni az ideális szabadságjogokkal, ha nem akarunk diktatúrát ültetni nyakunkra.
A nemzeti szabadság követelése logikusan összefügg a szabadelvű politikai és társadalmi koncepcióval. Madame de Staël a kettő viszonyát így fejezte ki: „A lélek szabadsága meghozta az államok szabadságjogát is”. Szabadság az individuum és szabadság a nemzeti individuumok számára – így formulázható az a jelszó, mely egyidőben jelentkezik minden nyugat-európai forradalmi mozgalomban s egymás után megrázkódtatta Spanyolországot, Olaszországot, Portugáliát, Belgiumot, Németországot és Magyarországot. Az elmondottak illusztrálására röviden vázoljuk a XIX. század liberális forradalmait és a szabadelvű pártok keletkezését.