Az 1825-től 48-ig tartó, úgynevezett reformkorszak a magyar nemzet életerejének és élni akarásának olyan bámulatra ragadó megnyilvánulása, amelynek mását nem találjuk ezeresztendős történelmünkben. A nemzetnek annyi nagy embere lépett elő e rövid idő alatt az ismeretlenségből, a nemzeti géniusznak annyi csodás kisugárzásával találkozunk, amennyi elegendő lett volna valamely nagy nemzet vagy világbirodalom vezetésére. Az az állítás, hogy a reformkorszak Széchenyi István legszemélyesebb műve és érdeme, kétségkívül túlzás. Egy ember nem csinálhat korszakot még olyan kis nemzet életében sem, mint amilyen a magyarság. Ha az akkori magyar középnemesség csakugyan olyan hitvány, lusta, parlagias lett volna, mint amilyennek Széchenyi elkeseredésében itt-ott feltünteti, a Hitel, Világ és a Stádium nem arattak volna olyan szemmel látható sikert. Vezetőkre szüksége volt a magyarságnak, és szüksége van ma is, aminek az a pszichológiai magyarázata, hogy az ilyen lobbanékony, hirtelen lelkesedő vagy csüggedő, szóval szalmaláng természetű népnek cselekvő készségét csak mesterségesen lehet bizonyos intenzitási fokon tartani. Jobban rá van utalva a vezetőkre, mint a kitartó, flegmatikus, kevésbé lelkesedő germán népek, például az angolok.
Gróf Széchenyi István irányt szabott a cselekvésnek, ez az ő legnagyobb s örök időkre szóló érdeme. De egy élettelen vagy halálraítélt nemzet nem tápászkodhat fel olyan gyorsan, mint a magyarság 1825 után. Az 1836-39.-i országgyűlés már a liberális reformok jegyében folyt le. Egymásután szóba kerülnek az úrbériség rendezése, a büntető törvénykönyv időszerű reformja, fontos kereskedelmi és gazdasági kérdések. Az oppozíció kezdetben még rendi szellemű, s a gravaminális politikában, a sérelmek feszegetésében merül ki, de lassanként átváltozik szabadelvű oppozícióvá. Az alsó tábla az 1832-36.-i országgyűlés végén már teljesen liberális szellemű, a szabadelvűség 1836-tól kezdve rohamosan tért hódít, de liberális párt még nincs.
A különböző szabadelvű frakciók megszervezésének munkája Deák Ferenc érdeme, az ő műve az, hogy a magyar liberálisok egy platformon tömörültek, megegyeztek egy határozott programban. Deák Ferenc 1841-ben, amikor Széchenyi a Kelet népében elfogult és igaztalan támadást intézett Kossuth ellen, Wesselényivel és Eötvös Józseffel együtt Kossuth mellé állt. 1848-ig Kossuth és Deák egy úton járnak. Deákot is áthatotta a humanizmusnak, a polgári szabadságnak ugyanaz az önzetlen, őszinte szeretete, mint Kossuthot; sokkal egységesebb, tisztább, világosabb és összefoglalóbb elme, mint Széchenyi. A nyugat-európai liberalizmust egységes rendszerbe fogta össze a nemzeti gondolattal, ugyanúgy, mint Kossuth; de vannak közöttük nagy és mélyreható különbségek. Az elcsépelt iskolás jellemrajz szerint Deák a bölcs mérséklet, józan középút embere, Kossuth pedig a szertelenség és szélsőség. A jellemzés találó annyiban, hogy Deák valóban mérsékelt Kossuth-hoz képest; mérsékelt elmebeli képességeit, szónoki készségét és adományait, s temperamentumát tekintve. Nincs meg benne a zseni magasba szárnyalása, jövőbe látása és az Isten kegyelméből való nemzetvezér magával ragadó ereje. Abban a másik dimenzióban, amelyet mérsékletnek szoktak nevezni, de amely valóban megalkuvás volt, Deák a magyarság legnagyobb egyénisége; amikor a nemzet leszállította igényeit s feladta a nemzeti öncélúság programját, ő volt elrendelve arra, hogy élére álljon.
Metternichék, kik az angol és francia liberalizmust a nyugat-európai civilizáció lerakódásának minősítették, szuverén gőgjükben lenézték és megvetették a magyar szabadelvűeket, mint a törvényes rend felforgatóit és veszedelmes tévtanok áldozatait. Pedig radikálisokat alig találunk közöttük; a szabadelvűek legtöbbje nyugodt, számító, megfontolt konzervatív liberális, nem vérmesebb újító, mint Angolországban Canning elvbarátai, vagy a konzervatív peeliták. Velük szemben az ó-konzervatívok állanak (Dessewffy Aurél), ezek viszont nem az angol toryk magyarországi példányai, hanem tizenhárom próbás reakciósok, a bécsi malaszt fényében sütkérező aulikus nagyurak, kiknek elsősorban dinasztiájuk volt, s legfeljebb másodsorban hazájuk.
Hogy kinek volt igaza, a konzervatívoknak, vagy a liberálisoknak, az ugyanolyan haszontalan és felesleges stílusgyakorlat, mint azt feszegetni még ma is, hogy kinek a politikája volt helyesebb, Széchenyié, vagy Kossuthé. Arról volt szó, hogy Magyarország elrohadjon-e régi rendiségében és eltűnjék a nemzeti államok sorából, vagy nemzeti állammá erősödjék a régi ezeresztendős fundamentumon. És azt vetni a liberálisok szemére, hogy megmaradhattak volna Bécs hű és kezes alattvalóinak s csak gazdaságilag kellett volna előre vinniük az országot – semmitérő, gyenge ellenvetés. Mert azt látjuk 1825-től 48-ig, hogy a bécsi kormány a gazdasági munkálatoknak is eléje vágott, el akarta gáncsolni az iparfejlesztést, megakadályozta a vasútépítést, üldözte a védőegyesületet, nyakát szegte tőle telhetőleg minden gazdasági reformnak.
Oppozíció Bécs ellen, ha a nemzeti, ősi alkotmányosság megvédéséről van szó; lassú ütemű meggondolt haladás; semmivel sem nagyobb mértékű újítás, mint amennyi elkerülhetetlenül szükséges: ez volt Deák Ferenc és a szabadelvűek programja, s így gondolkozott Kossuth is. Mindnyájan hű alattvalói a törvényes uralkodónak, természetesen a józan ész határain belül. Mivel az idegen kormány rájuk nehezedett, csak társadalmi úton, a Széchenyi által hirdetett kooperációval, önmaguk erejére támaszkodva láthattak hozzá a magyar parlag feltöréséhez. Ez a reformkorszaknak egyik nagyszerű és felemelő példája. Bezerédj István, Fáy András, báró Eötvös József, és a nagy többségében szabadelvű nemesség nem a lelkesedés önfeledt pillanatában, hanem tudatosan, megfontolva saját belátásából akart polgári társadalmat varázsolni a feudális Magyarországból. Önként lemondtak a saját történelmi jogaikról, mert úgy látták, hogy ez válik a saját maguknak és a köznek javára. A nyugat-európai polgári osztály gondolatkörében mozog nem csak a középnemességnek csaknem egész zöme, hanem a kevés számú szabadelvű arisztokrata is, mint gróf Batthyány Lajos, gróf Pálffy József, báró Wesselényi Miklós. Az ipar, a gazdasági fejlesztés, a polgári munka náluk nem elhangzó jelszó, amit beszéltek, azt halálos komolysággal vették, s a jelszavaknak a tetteik adtak tartalmat.
Az 1844-ben keletkezett védegyesület tevékenysége bizonyos mértékig belejátszik ugyan a politikába, de nagy, konkrét sikereket mutatott fel, s igen kellemetlen órákat szerzett a bécsi kormánynak, az akkor még bölcsőkorát élő magyar ipar pedig igen sokat köszönhetett neki. Egy erőteljes társadalmi akcióval megakadályozta az osztrák dohányáruk eladását, ipari alapításai pedig: a selyemfonó műhelyek, cukorgyár, stb. sokkal több reménnyel kecsegtettek, mint később az állami szubvencióval, üvegházi növény módjára gyámolított magyar gyáripar. Szerveztek gyáralapító társaságot, iparegyesületet, rendeztek nagysikerű kiállításokat, s alig egy évtized alatt rengeteg nehézség közepette a legnyomasztóbb vámviszonyok mellett, folytonos harcban az udvar kajánságával és a bécsi kormány ellenaknáival, kézzelfogható eredményeket tudtak felmutatni. Erre az időre esik a Tisza szabályozásának kezdete, Magyarország mai vasúthálózatának tervei, az első takarékpénztár, az első bank.
A szabadelvűség Magyarországon az aktivitás hite, a cselekvő élet akarása volt, ugyanúgy, mint Németországban vagy Olaszországban. Amit az osztrák abszolutizmus alatt, majd hatvanhét után is az állam vállalt, azt mind a társadalom kezdeményezte. Hazánk Közép- és Kelet-Európában egymagában képviseli Nyugat-Európa szabadelvűségét, amellyel még direkt kapcsolata sem volt, mert előtte feküdt Ausztria, a reakció erődítménye. Ebben az időben politikailag előrehaladottabbak vagyunk, mint Ausztria, Olaszország, Spanyolország és Portugália.
Nehéz volna előszámlálni, hogy milyen új eszméket vittek a nyilvánosság elé a megyék, mennyi reformot, mennyi életrevaló tervet vetettek fel ezek a később elsatnyult kis köztársaságok. Az 1839–40. és az 1843–44. országgyűlések lefektették a mai Magyarország alapjait. Az örökváltság, amely a 43.-i országgyűlésen ellenvetés nélkül keresztülment, a jobbágyfelszabadításnak első etapja. A szabadelvűek nem egységesek: van nagy centralista csoport, melynek élén Eötvös József báró, a kissé áradozó és szentimentális állambölcs áll; Kossuth hívei decentralisták, de az elméleti differenciákat nem tekintve, egyek a nagy kérdésekben és a tempóban. Széchenyi visszazökkent a konzervativizmusba, s abban a hitben, hogy Metternichék kegyes jóindulatával inkább csinálhat gazdasági reformokat, 1841-től kezelve, nem lelve többé helyét a politikai csoportok között, az ultrakonzervativizmus és a szabadelvű párt között lebegett.
A reformkorszakot túl romantikusnak sem mondhatjuk; sehol semmi túlzás, a vezérek nem járnak felhők közt, nem kápráztatja el őket a franciák két forradalma sem. Józanságukat semmi sem igazolja fényesebben, mint az, hogy a 48.-i törvényhozás cenzushoz köti a választójogot. Ezeresztendős történelmünk legimpozánsabb, legdicsőbb korszaka a szabadságharcban ért véget, amelyet forradalomnak is szoktak nevezni. Forradalommá átfesteni a szabadságharcot a legközönségesebb történethamisítás. A 48.-i törvényalkotás a végső csattanója egy nagy történelmi folyamatnak, amely nem is 1825-ben, hanem 1790-ben kezdődik. A szabadságharc észszerű cselekedet volt, mert ha megadja magát Magyarország azoknak a sötét hatalmaknak, amelyek összeesküdtek ellene, példátlan gyávaságával meghazudtolta volna mindazt, amit eddig vér nélkül kivívott. Ellent kellett állni fegyverrel még akkor is, ha a győzelemre nem lett volna remény. Ez a remény azonban nem lehetett agyrém, mert a gőgös nagyhatalomnak, Ausztriának Oroszországtól kellett segítséget koldulni, hogy leverje a magyarság önvédelmi harcát. Az erkölcsi tőke, melyet Magyarország a nagyvilág szemében szerzett, megérte az áldozatokat. Később, hatvanhét után a hiperlojálisok hamisították át a szabadságharcot forradalommá. Így lett Deák Ferenc a „haza bölcse”, aki szerintük a nemzeti öncélúság esztelenségéből bevitte Magyarországot a kényelmes, kiűzető megalkuvás józanságába.
Az abszolutizmus mindezt letarolta. Igaz, épített is talán valamit, de hogy milyen eredménnyel, arra nézve elég hivatkoznunk Széchenyi István Blickjére, melynek minden adata korrekt és megcáfolhatatlan valóság.