A két forradalom radikalizmusa után Anglia hosszú időre fennakadt a politikai fejlődésben. Cromwell parlamentjében már azt is indítványozták, hogy a választójogot ki kell terjeszteni minden polgárra, aki angolnak született, társadalmi és vagyoni viszonyaira való tekintet nélkül. Az alkotmányos királyság megszilárdulása után az egykori forradalmárok, a whigek követelték a választójogi cenzus szigorú fenntartását, hogy a politikai életből kirekeszthessék az alsóbb néposztályokat. A minden embert megillető egyéni jogokról, ahogy Milton, Cromwell és Locke hangoztatták a forradalmi időkben, többé szó sincs: a nagy tömegek előtt zárva maradtak a Westminster kapui s Anglia sorsát egy kerek évszázadon keresztül a régi nagyurak intézték, akik csak valamelyes részt engedtek a politikai életben a megvagyonosodott polgári osztálynak. A forradalom utáni korszaknak egyetlen nagy eredménye van, hogy kifejlesztették magát a parlamentarizmust.
I. György király trónra lépésekor a király még kormányoz, a minisztériumot saját végrehajtó szervének tekinti. A harminc esztendeig tartó whig kormányzásnak az érdeme, hogy teljesen kiküszöbölték a király közvetlen beavatkozását az adminisztrációba. A Hannoveri-házból származó gyenge uralkodók nem értették a nemzet nyelvét és nem ismerték az ősi szokásokat. Robert Walpole, a nagy whig miniszter arra használta fel a királyok gyengeségét, hogy kiszélesítse a parlament jogkörét és teljesen eliminálja az ország kormányzásából a király személyét.
A külsőleg tökéletesnek látszó és jól működő parlamenti szisztéma azonban nem volt a nemzet igazi képviselete, aminek önmagát tartotta. Az 1689.-i forradalom után a XV. századból való régi választói törvény továbbra is érvényben maradt, bonyolult intézkedései rengeteg visszásságra és visszaélésre adtak alkalmat. A szabad birtokos földmíves lakosságot a grófságokban markukban tartották a nagybirtokosok, ugyanakkor a városokban a pénzhatalmasságok domináltak. A nehézkes és elavult választói eljárás miatt a hatalmas, virágzó Manchester és Glasgow városoknak mindössze harminchárom választójuk volt. Demokratikus parlamentről tehát a XVIII. században valóban nem lehet komolyan beszélni. Az 1832.-i nagy reform előtt az egész Angliában körülbelül huszonnégymillió lakos mellett mindössze 247 ezerre rúgott a grófságok szavazóinak száma, és a városoké a 200 ezret sem érte el.
Az angol írók maguk is elismerik, hogy a parlament minden elképzelhető korrupció melegágya volt. A meggazdagodott kalandorok, az úgynevezett pénzbárók egyszerűen megvették a városok szavazatait, a Landlordok pedig a vidéki szavazókat terrorizálták. 1739-ben az alsóház 357 tagját 145 földesúr választatta meg, akik közül 40-en voltak a felsőház tagjai. A király és a kormánypárt tehát olyan alsóházi többséget toborozhattak össze, amilyen a felsőház kívánságainak éppen megfelelt. A közhatalmak ama bizonyos megosztásának, amelyet Locke kívánatosnak tartott és később Montesquieu követelt, nyoma sincsen Angolországban, mert az alsóház nem parlament, hanem tisztán a felsőház akaratának egyszerű végrehajtója. Így nem csoda, hogy a francia forradalom korában, amikor a felvilágosodási iskola hívei az angol parlamentarizmusra hivatkoztak, a reakciósok joggal elmondhatták, hogy az angol demokrácia puszta komédia, mert ott a választókat egytől-egyig készpénzért megveszik. 1701-ben például a keletindiai társaság, hogy monopóliumos helyzetét továbbra is megtarthassa, egyszerűen megvesztegette az alsóház tagjait. A városok a királyi börzén éppen úgy alku tárgyai, mint az értékpapírok.1
A XVIII. század folyamán a sajtószabadság és szabad véleménynyilvánítás ugyanolyan gyenge lábon álltak, mint a demokrácia. Ez a forradalmi gondolat az alkotmányos királyság megszilárdulása után egyszerűen elaludt. Milton egyik legszebb politikai művében, az Areopagitica-ban lendületes szavakban dicsőíti a véleményszabadságot, s legelőször mutat rá arra, hogy a népuralom sajtószabadság nélkül voltaképp semmis. A régi cenzúra a csillagkamara eltörlése után (1640) névleg meg is szűnt, de ettől fogva a könyvek ellenőrzését a bíróságok gyakorolták, s a cenzúrának ez a módja fennmaradt mind a két forradalomban és egészen a XVIII. század végéig.
Ez alatt az időszak alatt kristályosodott ki Angliában a kettős pártrendszer, de a forradalmak whigjei nagyon megszelídültek. Mindkét párt politikai érdekszövetséggé változott, programjuk és céljaik között pedig alig van lényeges különbség. Az idősebb Pitt például, aki a toryk közé tartozott, sokkal haladóbb szellemű, mint ebben az időben akármelyik whigpárti.
A politikai élet stagnálása mellett közben rohamosan fejlődött, alakult belső összetételében és tagozódásában maga az angol társadalom. II. György korától kezdve lassanként összetöredeznek a régi társadalmi keretek. A pénzarisztokrácia házasodás révén egybekapcsolódik a régi történelmi nagybirtokos famíliákkal; a kisbirtokos nemesség elszegényedik és vagyonát már Pitt korában felfalta a nagybirtok. A XIX. század elején óriási, közel kétmilliót kitevő vagyontalan és elégedetlen munkástömege van Angolországnak, melyet kényük-kedvük szerint dirigálnak a gazdagok; a lecsúszott kisbirtokosok, a régi szabad parasztság ivadékai pedig az északon és nyugaton fekvő nagyipari centrumokba húzódnak. A függetlenebb elmék érezték, hogy bizonyos mértékű reformok most már elodázhatatlanok. Az idősebb Pitt 1766-ban szót emelt a parlamentarizmus időszerű reformja mellett. Magu, a jobbérzésü toryk, a kiváltságok harcosai és a tradíciók őrzői is tarthatatlannak látták az akkori helyzetet. A konzervatív Edmund Burke, ez a csillogó fényű szellem, akit nem ok nélkül tartanak minden idők legnagyobb publicistájának, elismeri a reformok szükségességét és Adam Smithtől egészen függetlenül a gazdasági szabadság mellé áll.
A whig-politikának Walpole óta Charles Fox, Edmond Burke egyik barátja és Shelburne lord a két legnagyobb egyénisége. Fox nem titkolta rokonszenvét Franciaországgal és ha neki akkor megfelelő parlamenti pártja van, Angolország valószínűleg nem vett volna, részt a forradalmi Franciaország elleni hadjáratokban, mint az európai reakció csatlósa. Shelburne lord ismerte a francia felvilágosodási irodalmat s az akkor ébredező gazdasági szabadság mellett vallott színt.
Anglia tehát mint arisztokratikus ország lépte át a XIX. századot, de forradalmi lázzal s elégedetlenséggel telítve. A francia forradalom két ellentétes táborra különítette el a történelmi pártokat. Az ultrakonzervatív toryk és maga a király is hátborzongva szemlélték a franciaországi eseményeket. A whigek közül a radikálisok nyíltan szimpatizáltak az eseményekkel, s maga Fox megjövendölte, hogy a szabadság orkánja egész Európán végig fog szántani. Tudósokból, írókból és előkelőségekből társaság alakult (Society of the Friends of the People), hogy a társadalmi viszonyokat tanulmány tárgyává tegye, s az alsóbb néprétegek sorsának haladéktalan enyhítését követelje. És az angol társadalomban, mely a valóságban két nagy osztályra, szegények és gazdagok osztályára oszlott, minden ok meg volt a forradalomra. Hogy ez mégsem tört ki olyan vehemensen, mint a csatornán innen, ennek az a magyarázata, hogy az arisztokrácia nem gyűlölte a profanum vulgust (a köznépet), az elégedetlenség számára pedig volt egy szelep, a parlament nagyszerű intézménye, ahol a bajok, az igazságtalanságok és visszaélések szóhoz juthattak.
Lábjegyzetek
-
J. Hatschek, Englische Verfassungsgeschichte, München und Berlin, 1913. 621. o.; Erskine May, The Constitutional History of England, I. 220. o. ↩