A szabadelvűség ellenhatásai alatt azokat a társadalmi és politikai mozgalmakat, szervezkedéseket, azokat az ideákat értjük, melyek az új kor leküzdését, vagy legalább is ellensúlyozását tűzték ki célul. Ezek az ellenhatások a szabadelvűség negációi, és megszülettek abban a pillanatban, amikor a fő irány megmutatta ellenállhatatlan hódító erejét. A szabadelvűség minden civilizált országban áttörte a reakció barikádjait, s a régi rend legkonokabb ellenségei is kénytelen-kelletlen beleilleszkedtek az új életformákba, de rögtön meg is szervezkedtek ellene. Ez az ellenszervezkedés legelőször Németországban indult meg, ahol a múltat féltő arisztokrácia átkot kiáltott minden újításra, amikor a francia forradalom egész Európát megrázkódtatta.
A 70-es évekig úgy látszott, hogy a liberalizmus hatása alatt új társadalmi típus alakult ki, az ipari társadalom típusa, s erre a látszatra építette Herbert Spencer az ő ismert hipotézisét. Spencer a természeti világban állítólag kimutatható fejlődést a társadalomra is alkalmazva arra a következtetésre jutott, hogy a természeti jog bontakozik majd ki az organikus emberi társaságokban is, spontán módon mind fokozottabb mértékben. Ezek az ellenhatások, különösen a szocializmus előtörése, az egész hipotézist felborították. A tapasztalat azt mutatja, hogy ilyen egyenes vonalú zavartalan fejlődésnek és egy bizonyos, előre meghatározható típus felé közeledésnek az emberi társadalomban nyoma sincs. A politikai és a gazdasági történelemben látunk bizonyos fázisokat, melyek koronként más-más irányt, más-más szint mutatnak. A szemünk láttára végbement események illusztrálják, hogy visszatérhetünk régi, örökre kimúltnak gondolt politikai formákhoz. Ezelőtt húsz esztendővel a legvakmerőbb fantázia se merte volna elképzelni, hogy egy kultúrországban még visszaállíthatják a cenzúrát, melynek eltörléséért valamikor a nemzet legjobbjai küzdöttek. Még hihetetlenebbnek tűnt volna fel, hogy Mazzini és Cavour nemzete a gazdasági és politikai lezüllöttségből egykor a diktatúra korbácsa alá menekül.
A liberalizmus ellenhatásait nem lehet egységes okra visszavezetni. Sokan mindjárt kezdetben csalódtak benne, mert nem hozta meg a boldognak igért jövőt; mások, mint a konzervatívok, osztályérdekeiket védték, mások viszont esztétikai ellenszenvet éreztek iránta. Goethe, kinek aggkora a technikai kultúra kezdeti időszakára esik, 1825-ben a következőket írja:
Gazdagság és gyorsaság az, amit a világ csodál, és amire mindenki törekszik. Vasutak, gyorsposták, gőzhajók és a közlekedésnek összes lehető megkönnyítései – ezeket tűzte ki a művelt világ céljának. ... Ez a század voltaképpen a lázas fejek és könnyű felfogású praktikus emberek százada, akik felruházva bizonyos készséggel, érzik az ő felsőbbségüket a tömeg felett, jóllehet, ők maguk nincsenek a legkiválóbb adományokkal megáldva. Mi kevesek vagyunk, talán az utolsók abból a korszakból, mely sohasem fog többé visszatérni.
A szabadelvűség ellenhatásait három csoportra oszthatjuk. Időrendben a bukott feudalizmus kiváltságosainak megszervezkedése, a konzervativizmus volt első. A legtökéletesebb mintát, melynek segítségével az ideológiát megalkothatjuk, a porosz konzervatív csoportok nyújtják. Németország összeomlásáig nekik voltak a legnagyobb súllyal bíró szervezeteik, fellépésükben ők voltak a legtudatosabbak, ők dolgozták ki a mozgalmat a legalaposabban publicisztikailag és elméletileg. Utána a szocialista reakció következik; a konzervativizmusnál sokkal félelmetesebb, mert milliókat számláló elégedetlen tömegekre terjedt ki. A liberalizmushoz úgy viszonylik, mint származéka, ugyanakkor ellenmondása. A harmadik a katolikus egyház reakciója. Ez a múlt század elején, mint szélső ultramontán és feudális ellenhatás jelentkezik, de később, a 90-es években XIII. Leó pápa akciója folytán megalkudva az új világrenddel, demokratikus és progresszív irányba térült.