A három déli latin ország XIX. századi történelme minden más európai ország történelménél érdekesebb tudományos objektum. Az angol és francia szabadelvűség a múlt század első évtizedében ellenállhatatlan erővel tört utat mind a három országba, nagy megrázkódtatásokat, ádáz forradalmakat idézett fel, s az eredmény az lett, hogy mind a három visszamenekült az elmúlt esztendőkben az ősi zsarnoki formához, és ma mind a három országban diktatúra kormányoz.
Spanyolországot hajdan az inkvizíció és a korlátlan hatalmú királyság világhatalommá emelték. A reformáció óta azonban állandóan hanyatlott és úgyszólván csak régi dicsőségének emlékéből él a XIX. század mezsgyéjén. Olaszország mellett Spanyolország a világ legkatolikusabb országa, ahol a római egyház és a pápai hatalom a reformáció okozta csapások után új életre született a XVI. században. Ha mindezt tudjuk, felesleges hangsúlyozni, hogy a népben, amely teljesen összenőtt az egyházzal és a papsággal, mennyire hiányoztak az angol vagy a francia szabadelvűség befogadásának lelki feltételei.
A fejedelmi abszolutizmus Spanyolországban ugyanúgy elkorhadt és lezüllött, mint XIV. Lajos után Franciaországban. A nép a francia forradalom kitörésének időpontjában a régi rendi és papi uralomnak minden átkát és gyalázatát érezte. A nemzet megdermedt tagjaiba friss vért öntöttek Napóleon hódításai, erre a nemzeti öntudat ugyanúgy felébredt itt is, mint Németországban, a Németalföldön és Olaszországban. Napóleon grande armée-ja vereségének évében, 1812-ben, a liberálisok francia mintára alkotmányt készítettek országuk számára. Az értelmiség és azok, kiket a közügyek érdekeltek, két pártra szakadtak: liberálisok és szervilisek pártjára; mindkét elnevezés bekerült az európai köztudatba és a politikai szótárba. Az alkotmány igen fontos történeti akta s közelebbről érdekelhet bennünket, mert Európa alkotmányos életére ugyanolyan hatással volt, mint az 1814.-i francia alkotmánylevél.
A spanyol alkotmány szerint a törvényhozói hatalom a király és a cortes kezében összpontosult, de a korona hatalmát annyira megnyirbálták, hogy az uralkodó az országgyűlés engedelme nélkül az országát sem hagyhatta el. Az alkotmány kimondja, hogy a király nem oszlathatja fel a cortest, üléseit sem napolhatja el, a királyi tanács pedig, mely a legfőbb kormányzati teendőket intézi, a népképviselet legszigorúbb ellenőrzésének van alárendelve. Kimondotta még az alkotmány a városi önkormányzatot, az általános védkötelezettséget, a nemesség megadóztatását, végül megszüntette a földesurak jogait és kiváltságait. Az inkvizíció eltörlésének terve is felmerült, ámde a hatalmas és a népet kezükben tartó papsággal szemben csak igen csínján mertek bánni a liberálisok.
A papság, a régi camarilla és a nemesség azonban nem maradtak tétlen. A papok feltüzelték és fellázították a népet azok ellen a jóakaratú s a nép javát akaró liberális politikusok ellen, akik az ő jogaikért és jólétéért harcoltak. VII. Ferdinánd király, a mesésen rút külsejű, bigott, terhelt és korlátolt ember, Franciaországból visszatérve a reakciósok karmai közé került, s 1814 májusban feloszlatta a cortest. A tehetetlen és bárgyú király mellett a tényleges hatalom az udvarban lebzselő, előkelőkből álló lakájhad kezébe került, kiket camarillának kereszteltek el a spanyolok – ezzel a nálunk is ismert és gyűlölt fogalommal szintén Spanyolország ajándékozta meg a világot. A liberálisokat úgy üldözték, mint a dúvadakat, úgyhogy azok a titkos társaságokba tömörülve, titokban készítették elő Spanyolország boldogabb jövőjét.
A zavarok és az ország anyagi bajai folyvást nőttek, ezzel együtt nőtt az elégedetlenség. A lázadás zászlaját először Riego ezredes, majd Quiroga ezredes tűzte ki Cadixban, s mindketten proklamálták az 1812.-i alkotmányt. A felkelők Madrid ellen vonultak és a halálra rémült VII. Ferdinánd 1820 márc. 7-én esküt tett az ország 1812.-i alkotmányára. A győztes spanyol forradalom romantikus részei nem tartoznak tárgyunkhoz, csak mint a spanyol temperamentumra jellemzőt említjük meg, hogy ugyanazt a királyt, akitől mint a reakció megszemélyesítőjétől pár héttel azelőtt még rettegtek, most Nagy Ferdinándnak nevezték és egekig magasztalták alkotmányosságáért. Madrid ujjongott az örömtől, s mint egykori történetírók feljegyezték, Te Deummal, körmenetekkel, felvonulásokkal és napokig tartó ünnepségekkel üdvözölték a szent szabadságot. Az üldözött liberálisok Perez de Castro-val és Argüellessel az élükön kormányt alakítottak, és hozzáláttak az ország berendezéséhez a diadalmas alkotmány alapján. Az ilyen országban azonban, ahol hiányoztak a lelki feltételek a szabadsághoz, a rendcsinálás nem ment egykönnyen. Rögtön kitört a máig is meglevő föderalista mozgalom, minden tartomány, minden város el akart szakadni Madridtól. Az új cortest július 9.-én megnyitották, és a többségben a moderatosnak nevezett mérsékeltek voltak, s nagy kisebbségben maradtak az exaltádoknak nevezett szélsőségek, kiknek ideálja a francia jakobinusok rémuralma volt. A moderálok élén Martinez de la Rosa állott, nemzetének ebben az időben széltében dicsői tett költője és szónoka.
A várva várt boldogság azonban egyre késett a szabadság kikiáltása után. Az államadósság tovább halmozódott, s minthogy az erőtlen kormány nem tudta végrehajtani a közteherviselésről szóló törvényeket, a király nyíltan a reakció mellé szegődött, s ennek az lett a következménye, hogy az exaltádok kerekedtek felül. De erősödtek a szervilisek is, látván, hogy a kormány mennyire tehetetlen, s nem tudja helyreállítani a közrendet. Az 1821 márciusi választásokon a moderálok teljes vereséget szenvedtek, s amikor a cortes újra összeült, a kormány tehetetlenül állott úgy a többségben levő baloldali szélsőséggel, mint a szervilis párt dühével szemben. Közben a camarilla megkísérelte, hogy a korlátlan királyságot államcsínnyel állítsa vissza.
A forradalom diadalának hírét a bécsi udvarban, Párizsban és Szentpétervárott nagy megrökönyödéssel fogadták. A reakció rögtön sejtette, hogy a liberalizmus nem áll meg Spanyolország határainál, a forradalmi infekció eljut Portugáliába, és áthatol a leigázott Olaszországba. Az 1822 őszén tartott veronai kongresszus, ahol a Szent Szövetség tagjai összetalálkoztak, elhatározta, hogy a spanyol forradalmat fegyveres erővel leverik, s annak végrehajtásával Franciaországot bízzák meg. A francia minisztertanács 1822 december 25.-én elhatározta, hogy beavatkozik Spanyolország ügyeibe és ebből a célból százezer főnyi hadsereget küld a Pireneusokon túlra. A francia hadsereg Angoulême herceg vezetésével 1823 áprilisában átlépte a Bidassoa fοlyócskát, egy-kettőre bevette Madridot és még ennek az esztendőnek őszen a forradalmárok utolsó erődje, Cadix is elesett. Utána Spanyolországban tombolt a reakció, a szervilisek, kik most hatalomra jutottak, bosszút álltak a szabadelvűeken, s ugyanaz a csőcselék, amely diadalmámorban üdvözölte két esztendővel ezelőtt az 1812.-i alkotmányt, most a korlátlan királyságnak ujjongott. Spanyolországon azonban mindez nem segített, tovább tartott az anarchia, sőt az anarchia tart egészen máig. Mert ahol az egyének nem tudják önmagukat kormányozni, ott még kevésbé tudja magát kormányozni a tömeg, ha kezébe ragadja a hatalom gyeplőjét.
A reakció szószólóinak igazuk volt: a spanyol forradalom vihara valóban nem állt meg az ország határainál, hanem átcsapott először Portugáliába, majd Olaszországba. Portugália szintén lecsúszott nagyhatalom, s miután a napóleoni háborúk alatt gazdaságilag tönk szélére jutott, Angolország vette gyámsága alá. Maga az abszolutizmus összes járulékaival együtt ugyanúgy lezüllött már ebben az időben itt is, mint Franciaországban és Spanyolországban. Itt is ugyanúgy, mint Európa többi országaiban, titkos társaságok preparálták a lelkeket, s ez a titkos forradalmi agitáció, melyet a rettentő köznyomor is táplált, annyira előrehaladt, hogy 1820 szeptemberében kitört a forradalom. Összehívták először a régi rendeket, 1821 januárjában pedig összeült az új cortes, amely proklamálta a spanyol mintára megszerkesztett alkotmányt. Az új liberális kormány azonban itt sem tudott megbirkózni sem a szörnyű gazdasági nehézségekkel, sem pedig az ellene föltámadt reakciós erőkkel. A veronai kongresszus a portugál ügyet is tárgyalta, de Anglia tiltakozására elmaradt a Chateaubriand által sürgetett fegyveres beavatkozás. Erre nem is volt szükség, mert az ellenforradalmárok a kormány tehetetlensége miatt megszervezkedtek, amikor pedig meghallották Angoulême herceg győzelmeinek hírét, fegyverhez nyúltak és a liberálisokat minden ellenállás nélkül elsöpörték helyükről.
A francia forradalom, majd Napóleon tűrhetetlen zsarnoksága Olaszországban ugyanazt eredményezte, mint a hasonló módon szétdarabolt Németországban. Az Italia Unita a XIX. század első esztendeiben még csak hazafiak és költők merész elképzelése, de nem lehetett többé kiirtani a lelkekből. Sokféle terv fölmerült az akkori olasz hazafiak között. Voltak, akik olyanszerű államszövetségre gondoltak, mint amilyenre az akkor már megszilárdult északamerikai Unió mutatott példát. Mások egységes olasz köztársaságot akartak, de akadtak olyanok is, kik azt hitték, hogy a pápaság fennhatósága alatt sikerül legkönnyebben megvalósítani az olasz egység eszméjét. Az elnyomás Napóleon leveretése után rettenetes volt minden olasz államban. Piemontban I. Viktor Emanuel király kegyetlenül üldözte a jakobinusokat. Még ennél is tarthatatlanabb volt a zaklatás a pápai államban, amely ebben az időben Európa legbrutálisabb rendőrállama. Minthogy a szabadeszmék híveibe belefojtották a lélegzetet, titkos társaságok keletkeztek már a század elejétől kezdve egész Olaszországban. Ezek közül legnagyobb jelentőségre a carbonarik (szénégetők) szektája tett szert, amely 1820 körül alakult meg Nápolyban. Az olasz államok közül legelőször Szicília kapott alkotmányt 1812-ben, s el is törölték a feudalizmust, de amikor a bécsi kongresszus határozata értelmében az országot (1816) Nápollyal egyesítették, egyszerűen vége szakadt az alkotmányos életnek.
A spanyol alkotmány híre legelőször Nápolyban zaklatta fel a kedélyeket. Az ország megkínzott lakossága itt is új világot várt a szabadságtól. Miután a hadsereg nagyrésze átpártolt a liberálisokhoz, a cserben hagyott király 1820 júliusában kénytelen volt megadni a kívánt alkotmányt. Pepe tábornok, a liberális vezér és szabadsághős, 1820 június 29.-én bevonult a fővárosba és július 13.-án a király esküvel erősítette meg, hogy tiszteletben tartja országának alkotmányos jogait. A nápolyi parlament 1820 október elsején összeült, a liberális kormány megkezdte működését, de nem tudta helyreállítani sem a belső békét, sem a közrendet.
Az európai reakció a Szent Szövetségből, az uralkodók vallásos színezetű érdekszövetségéből merítette erejét. A szövetségnek mozgató szelleme Metternich osztrák kancellár volt körülbelül négy évtizeden keresztül. Kissé elfogultan és igaztalanul ítélte meg az utókor a korlátlan hatalmú osztrák kancellárt. Az egyoldalúan liberális történetírás úgy tüntette fel Metternichet, mint valami korlátolt, sötét és bigott zsarnokot, aki halálosan gyűlölte az alsóbb néposztályokat. De ez túlzás; a népet nem gyűlölték, sem Metternich, sem pedig munkatársai, ők csak afelől voltak szilárdan meggyőződve, hogy a szabadság ártalmas magának a tömegnek, és a legszélesebb néprétegek javát csak úgy lehet előmozdítani, ha ők maguk választják meg erre az eszközöket és a módokat, magának a tömegnek kizárásával; a népnek ugyanúgy nem való a politika, mint a kés a gyermek kezébe. Metternich nem volt eltelve ördögi gyűlölettel a haladás iránt, mint ezt némelyek állítják. Följegyzéseiből láthatjuk, hogy csak a forradalmiságot gyűlölte, de kedvelte és pártolta a tudományokat, bőkezű támogatója volt az irodalomnak, a művészetnek, s legnagyobb megértéssel viseltetett a gazdasági fejlődés érdekei iránt. Az alkotmányosságot, melyet a liberalizmus idealistái követeltek Ausztriában és a német birodalomban, túl korainak tartotta, attól félve, hogy a szabadság felforgatja majd Európa rendjét és békéjét. Metternich és munkatársainak korlátoltsága abban nyilvánult meg, hogy egy bizonyos mérsékelt szabadságot és alkotmányosságot is sokaltak a népek számára, pedig ezzel megelőzhették volna a 48-ban ismét kitörő forradalmakat.
A Szentszövetség őszinte hívei úgy tekintették a spanyol, portugál és az olasz szabadelvű mozgalmat, mint az isteni rend ellen való támadást, elvetemült gonosztettet, amelyet meg kell torolni. A troppaui és a laibachi kongresszust, ahol maga Metternich kancellár volt a hangadó, azért hívták össze, hogy fegyverrel leverjék a forradalmi megmozdulásokat. Ausztria a felhatalmazás értelmében hatvanezer emberrel 1821 március 24.-én bevonult Nápolyba, visszaültette trónjára Ferdinánd királyt, a forradalmat pedig vérbe fojtotta. Ugyanennek az évnek áprilisában szintén Ausztria fegyverei tiporták el Piemontban a Santa Rosa-féle felkelést.
A darabokra szaggatott Olaszország első forradalmi megmozdulását mindenütt egyforma kegyetlenséggel elnyomták. 1831-ben a júliusi francia forradalom befolyása alatt újból erőre kapott a carbonarok tevékenysége, és Modenában, Pannában, az egyházi államban követelték a sajtószabadságot, az alkotmányt, a nemzeti gárda felállítását. Bolognában 1831 február 25.-én a képviselők gyűlése kihirdette a pápai uralom alól való teljes felszabadulást, és a végleges egyesülést egy állammá, egyetlen kormányzat alatt.1 Csak egy középitáliai államban, Toscanában, nem lángolt fel a forradalom lángja. Az olasz hazafiak tervei még ebben az időben is nagyon kiforratlanok. Nem volt sem egységes, sem határozott programjuk, ami nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az egységes Itália megvalósításához egy lépéssel sem jutottak közelebb. Még mindig voltak sokan, akik azt hitték, hogy a pápai fennhatóságnak egész Itáliára való kiterjesztésével tető alá hozzák az egységes olasz államot. Az 1831.-i forrongások elfojtása után lépett fel egy nagy olasz államférfi és nemzeti apostol, Mazzini személyében, aki végre egységes célt és keretet adott a szétágazó szabadságtörekvéseknek. Mazzini 1808-ban Genovában született, jogot végzett és kora fiatalságában nagy lelkesedéssel csatlakozott a carbonarokhoz, amiért fogságba került, mint gyanús. Kitűnő író, szónok, Kossuth Lajosra emlékeztető egyéniség. Telve volt energiával és tántoríthatatlan meggyőződéssel. 1831-ben megalapította Italia Giovine (a fiatal Olaszország) nevű titkos társaságot, melynek programját később kiszélesítette oly módon, hogy az összes elnyomott nemzetek számára alakított egy szekciót. Mazzini felvilágosodott ember volt, meggyőződéses ellensége az egyház hatalmának, de nem volt Istentagadó. Ezt a jelszót hangoztatta: „Szabadság, egyenlőség, emberiesség, egy Isten, egy uralkodó és az Isten törvénye”. Fellépésével egyidőben egy új mozgalom is kezdődött Risorgimento néven, amelynek írók, tudósok és egyéb értelmiségiek voltak tagjai. Másfél évtizedes előkészület és agitáció után, 1846-ban tört ki az első felkelés Pisában, majd megkezdődött Európa leggyűlöltebb és legutáltabb zsarnoka, Ausztria ellen való küzdelem Lombardiában. Véres harcok játszódtak le a felkelők és a megszálló osztrák katonaság között, különösen Milanóban. Az 1848.-i forradalmi év itt is új lendületet adott a carbonaroknak. A felkelők elértek annyit, hogy a megrémült uralkodóktól, köztük a pápától is kicsikarták az alkotmányt. A temperamentumos olasz szabadelvűek a köztársaságot propagálták mindenütt és Velencében Manin elnöklete alatt meg is alakult a köztársasági direktórium. Közben Ausztria hatalmas zsoldossereget küldött Radetzky vezérlete alatt Lombardiába, amely könnyedén végzett a gyenge, szervezetlen felkelőkből álló, rosszul vezetett olasz hadsereggel.
Ausztria győzelme eldöntötte a reakció fölényes diadalát és 1849-ben osztrák hadsereg vonult be Pármába, Modenába, ugyanakkor Nápolyban a király visszavonta az engedélyezett alkotmányt. A pápát visszavitték menedékhelyéről, Gaetából, s az egyházi államban újból a reakció csatlósai foglalták el helyüket. A négy évtized óta küzdő olasz szabadelvűség Piemontban talált menedéket, amelynek új uralkodója, II. Viktor Emánuel, 1848-ban alkotmányt adott népének.
A 48.-i piemonti alkotmány voltaképpen az 1814.-i francia alkotmánylevélnek és a belga alkotmánynak eléggé sikerült összetétele. Nem túl radikális; a törvényhozó hatalmat a képviselőházra ruházza, melynek tagjait cenzusos választójog alapján választják. Kimondja a miniszteri felelősség elvét, de viszont nem ismer vallásszabadságot, amennyiben a katolikus vallást fenntartja államvallásnak. Piemont lett ezután az összes carbonarok menedékhelye, ide sereglettek a többi olasz államok politikai földönfutói, hogy előkészítsék Itália egységesítését.
A szabadelvűség győzelméért Olaszország többet áldozott, mint Európának bármely más országa, de állami egységének kivívására egymagában gyönge volt. Ennek az igazságnak felismerése Olaszország legnagyobb politikusának, Cavournak érdeme, aki belátta, hogy hazája saját erejéből Ausztria miatt soha fel nem szabadul. Cavour főrangú származása dacára azonosította magát a kor demokráciájával. Ő is antiklerikális érzelmű, mint Mazzini, bámulója az angol szabad intézményeknek, híve a gazdasági szabadversenynek. Meg volt áldva azzal a ritka adománnyal, hogy felismerjen kedvező helyzeteket, megragadjon alkalmas pillanatokat a távoli nagy cél elérésére.
Cavour 1847-ben Turinban Risorgimento címen liberális napilapot alapított, hogy ébren tartsa a közvéleményben a megvalósítandó nagy cél tudatát, A liberálisok végleges győzelmét 1859-ben meghozta Ausztria leveretése, s 1859-től 1870-ig a szabadelvűek voltak azok, kik – élükön Piemont királyával, Franciaország, majd Németország fegyveres támogatásával – végre egységgé kovácsolták össze Olaszországot.
Az új Olaszország 1871-ben annak a liberális alkotmánynak alapján rendezkedett be, melyet 1848-ban II. Viktor Emánuel király engedélyezett népének. A republikánus, a szabadkőműves, és ultrakonzervatív szélsőségek egy középútban, az alkotmányos monarchiában összegződtek. Ezt az új alkotmányos Olaszországot igen sokan, még Kossuth Lajos is, úgy tekintették, mint a modern demokráciának utánzásra méltó példáját. Ez azonban tévedés. A látszatra igen demokratikus volt Olaszország kormányzata 1914 előtt. A parlament volt a legfőbb hatalom, de az egész közigazgatási mechanizmus a mindenkori kormányok kezében futott össze. Az egykor részekre darabolt Itáliát erősen centralizálni kellett, mert csak ily módon lehetett leszorítani a még most is többé-kevésbé meglevő lokálpatriotizmust. Az ország már ezért sem lehetett szabadelvű a szónak angol jelentésében. Az egykori despotizmus ujjlenyomata egészen máig él az olasz nemzet lelkében, és politikusai nem felejtették el Machiavelli veszedelmes politikai tanításait. A kormányok itt is, mint Európa többi országában, ahol csak jelszavaiban élt a liberalizmus, tetszésük szerint irányították a választásokat és vitték be a parlamentbe a kormányzó többséget. Ezek után nem csoda, hogy a republikanizmus, forradalmi szocializmus, anarchizmus, ezek a csúf izmusok beletorkollottak a fasizmusba 1923-ban.
Lábjegyzetek
-
Seignobos, Histoire politique de l'Europe contemporaine. I. 412. o. ↩