A szabadelvűség legtovább európai tűzhelyén, Franciaországban vívódott, melynek története a nagy forradalomtól kezdve a III. köztársaság megszilárdulásáig a nemzeti katasztrófáknak hosszú sora. A francia társadalom ezen a nyolc évtizeden keresztül a legcsodálatosabb színjátékot mutatja és zuhan egyik végletből a másikba. Sokkal erősebbnek bizonyult a múlt, mint azt a szabadelvűek sejtették. A halálraítélt két nagy ellenséget, az egyházat és az arisztokráciát, nem tudták gyökerestől úgy kiirtani, hogy azok újból fel ne emeljék fejüket.
Napóleon a Brumaire 18.-i (1799 dec. 14.) puccsal elsüllyesztette a fejetlen és lecsillapodni nem tudó köztársaságot. Vívmányaiból egy részt meghagyott, legnagyobb részüket azonban törölte. A deklarációkban kimondott alapelvekből, például a népszuverenitásról, a közalkalmazottak felelősségéről és választásáról többé szó sem volt. A kormányra szállt a törvény-kezdeményezés joga, a legfőbb törvényhozó hatalom pedig Napóleon alatt a szenátus, ez az arisztokratikus testület, mely az alkotmány értelmében úgy egészítette ki önmagát. Az első konzul azonban a rendcsinálás munkájával megnyerte a polgárság tetszését és bizalmát, mert biztonságba helyezte a tulajdont. 1802-ben a szenátus megkapta azt a jogot, hogy tetszése szerint módosíthassa az alkotmányt, ugyanakkor megnyirbálták a közigazgatási autonómiát is. Az úgynevezett törvényhozó testület, melynek tagjait megyék szerint választották, nem sok vizet zavart a konzulátus, és a császárság alatt,
Napóleon mint császár hozzálátott a központosítás kiépítéséhez, és hatalmas, csak a császár akaratától függő bürokráciát teremtett, mairekkel, prefektusokkal, alprefektusokkal, kik mind kölcsönös alárendeltségi viszonyban állottak egymással. A királygyilkos Fouché megszervezte a csendőrséget és az egész világnak mintául szolgáló francia rendőrséget, a sajtó és gyülekezési szabadságot pedig elsikkasztották.
A Bourbon-restauráció (1814) átvette Napóleontól az egész központosított adminisztrációt, Fouché rendőri szervezetével együtt, de érvényben hagyta azokat a forradalmi vívmányokat, melyeknek megtagadása rögtöni kirobbanás kockázatával járt volna. Ennek a megalkuvásnak eredménye Charte Constitutionelle, Franciaország új alkotmánya, melyet XVIII. Lajos kormánya 1814 június 4-ikén publikált.
A Charte oktrojált alkotmány; a király, ki a régi isteni jogon ült vissza Franciaország trónjára, kegyes volt teljesíteni alattvalóinak bizonyos kívánságait. A szabadelvűség történetében mégis igen nagy jelentőségű, mert több újkori alkotmányhoz ez szolgáltatta a mintát, ezt vették irányadóul azok az uralkodók, kiket jobb belátásuk arra indított, hogy jogaikat megosszák alattvalóikkal. A Charte egyik legfontosabb intézkedése, hogy a régi nemesi címek fenntartása mellett kimondja a törvény előtti teljes egyenlőséget és eltörli a nemesi kiváltságokat, Hivatalt mindenki viselhet Franciaországban, származására való tekintet nélkül.
Minden vallás az állam védelme alá kerül, úgy azonban, hogy a katolikus vallást államvallásnak tekintik. Igen fontos és forradalmi vívmány annak az elvnek kimondása, hogy a király által kinevezett bírák elmozdíthatatlanok. A sajtó és a véleménynyilvánítás szabad a törvény határai között. A Charte elismeri ezenkívül a törvényhozói és a végrehajtó hatalom megoszlásáról szóló Montesquieu-féle tant: a parlament a pairek és a képviselők kamarájára oszlik. A cenzust igen magasra emelték, de ez a meggazdagodott nyárspolgárság helyeslésével találkozott mert biztosította az újgazdagok uralmát, A miniszterek felelősek és a Charte értelmében vád alá helyezheti őket a két kamara többsége. A kezdeményezés a törvényhozásban a királyé maradt, a parlament viszont jogot kapott arra, hogy bármely neki nem tetsző törvényjavaslatot visszautasítson, s az ilyen javaslat nem kerülhetett tárgyalásra ugyanazon az ülésszakon keresztül. Van az alkotmánylevélnek egy veszedelmes paragrafusa (14. paragrafus), amely az egész engedélyezett alkotmányt illuzórikussá tette. Ez kimondja, hogy a király a törvények végrehajtása céljából bizonyos esetekben saját elhatározásából is bocsáthat ki rendeleteket.
Az alkotmánylevél kielégítette a királypártiakat és a meggazdagodott polgári osztályt is, mely igen mérsékelten lelkesedett a forradalom radikalizmusáért és nem akarta a jogokat a félelmetes tömegekre is kiterjeszteni. A Bourbonok reakciója azonban tovább haladt az ő következetes útján. Először üldözőbe vették azokat, kik részt vettek a nagy forradalomban, azután kezdték megrendszabályozni lapelkobzásokkal a sajtót. De ez sem volt elég; a Viliéle-kabinet, keveselve az 1814.-i választói cenzust, törvényt hozott, amelyben a választóknál a huszonöt éves korhatárt harmincra, a cenzust ötvenről háromszáz frankra emelte, a választhatóságra nézve pedig kimondotta az ezer frank évi adót és a negyven éves korhatárt, A reakció a fiataloktól félt, és nem is helytelenül, aképpen okoskodott, hogyha a passzív választójogot negyvenéves életkorhoz kötik, a közéletből kipusztítják a fiatalságot és a forradalmi hajlamot. A liberalizmusnak ebben az időben több iránya és válfaja van Franciaországban. A gazdag polgárság nézeteit az úgynevezett doktrinerek társasága képviselte, kiknek feje Royer Collard, az egyetem nagymestere, a legnagyobb és legmakacsabb képviselője pedig Guizot, a nagy történetíró, később Lajos Fülöp kormányelnöke. Ebbe a társaságba tartozott még Camille Jordan és Charles de Remusat, a kiváló filozófus is, kik részben az angol alkotmány történetéből, részben pedig Montesquieu tanításaiból merítették nézeteiket.
A Bourbon-királyság az önmaga által engedélyezett alkotmányt is lábbal taposta, s ezzel előkészítette az 1830.-i júliusi forradalomban a saját csúfos bukását.
Az elkergetett X. Károly trónjára a királygyilkos Orleansi Fülöp fiát, Lajos Fülöpöt ültették. A republikánus mozgalom igen erős a júliusi forradalomban is, de a zűrzavarból a jobbmódu polgárság került ki győztesen, melynek nézeteit a doktriner liberálisok képviselték és amely félve a bekövetkezhető zavaroktól, gyűlölte a respublikát. Guizot könyvet írt arról, hogy Franciaországnak minden baja, és a sok csapás és szenvedés, mely az országra nehezedett 89 óta, mind a demokrácia imádásából származik.
Az alkotmányt a doktrinerek szája íze szerint módosították, és részben visszatértek a nagy forradalom hagyományaihoz, részben pedig megváltoztatták az 1814.-i alkotmánylevelet. A választói cenzust háromszáz frankról kétszázra, a választhatóság cenzusát pedig ezer frankról ötszázra szállították alá. A júliusi monarchia a Bourbon-királysághoz képest tehát némileg haladás. A pairek kamarája továbbra is fennmaradt a nemesi címekkel együtt. Az 1834.-i választásokon a mérsékeltek kaptak többséget, élükön Guizot-val, s jelszavuk volt: „A forradalom bevégződött!” Egész kormányzati politikájuk odairányult, hogy a hatalom a jobbmódú polgárság kezében maradjon. A balközép vezére Thiers, a forradalom történetírója: ő az angol whigekkel pendült egy húron, követelvén a tiszta parlamentarizmust, Benjamin Constant-nak, a nagyhatású és igen olvasott liberális írónak következő formulája szerint: „Le roi régne et ne gouverne pas” – a király uralkodik, de nem kormányoz.
A mérsékelt liberálisoknak jelentékeny ellenzékük volt a parlamenten belül, de még nagyobb a parlament falain kívül. A legitimisták, kiket X. Károly neve után carlistáknak neveztek, megvetették és bitorlónak kiáltották ki a polgárkirályt és az elűzött Bourbonokat kívánták vissza. A júliusi monarchia terméke a francia szocialista szervezkedés is. Kezdetben Saint Simon tanítványai izgattak a társadalmi egyenlőtlenségek és a helytelen vagyonmegosztás ellen, 1840-től kezdve pedig megindult a kommunista agitáció. A társadalmi forradalmat a nagyszámú titkos társaság és a sajtó élesztették. A l'Homme Libre című újság 1839-ben kommunista programmal indult meg, s nemsokára fellépett Louis Blanc a Le Bons Sens című szintén kommunista lapjával, melyben azt indítványozta, hogy a munkanélküli munkásság foglalkoztatására nemzeti műhelyeket kell felállítani.
1840-ben a cenzusos választójog segítségével a jobboldali liberálisok bevitték a parlamentbe a maguk többségét, és a király Guizot-ot nevezte ki kormányelnökké. Minthogy megvolt a biztos parlamenti többség, melyet Guizot erőszakoskodásokkal és vesztegetésekkel toborzott össze, az új képviselőház félve került minden politikai reformot, a miniszterelnök pedig kereste a kapcsolatokat a többi monarchiával és igyekezett kedvében járni Metternichnek és az európai reakciónak.
A választási pénzen és kormányerőszakkal összeterelt, nagyrészt közalkalmazottakból álló többség, állandóan provokálta az ellenzék legélesebb támadásait. Az agitáció 48 februárjáig valóban alá is ásta a júliusi monarchiát, mely a barikádokon született, és a barikádokon múlt ki épp olyan dicstelenül, mint a Bourbon-királyság.
A februári kis megrázkódtatás különösebb ellenállás nélkül összeroppantotta a Lajos Fülöp és a doktriner liberálisok cenzusos monarchiáját, és most kormányra kerültek a nagy forradalom óta először az igazi liberálisok. Ledru-Rollin belügyminiszter és társai visszatértek az eredeti forráshoz és a jogok deklarációja értelmében a jogegyenlőséget kiterjesztették az összes franciára. A liberális polgárság és az intelligencia két ellentétes érzelem között hánykódott. Köztársasági meggyőződésű volt, jogokat szeretett volna juttatni a tömegnek, de egyben rettegett a respublikától az elégedetlen és lázongó munkásság előretörése miatt. Az új nemzetgyűlés tagjai között ők voltak nagy többségben és engedményeket is tettek a Louis Blanctól hipnotizált munkások javára, felállították a nemzeti műhelyeket, hogy teljesítsék a blancisták régi követelését. A szocializmusnak ezt az első kísérletét azonban a szocialisták szerint a polgárság rosszakarata, a valóságban pedig a lelkiismeretlen és szakértelem nélküli vezetés miatt siralmas csőd sújtotta.
Az átmeneti kormány március 5.-én kiadott dekrétumában publikálta az általános választójogot, s ugyanakkor a közszabadságok védelmére nemzeti gárdát szervezett, melynek a munkások közül is voltak tagjai. A rövid életű alkotmány, melyet a kilencszáz tagot számláló új alkotmányozó gyűlés kidolgozott, nagyjából a nagy forradalom tanításait foglalja magában, de készítői az Egyesült Államok alkotmányát is figyelemre méltatták. A második köztársaság azonban halálra volt ítélve. A munkások elégedetlensége és forrongása annyira eltaszította jobb felé a 49 májusában egybegyűlt törvényhozó testületet, hogy a hétszázötven tagból álló törvényhozó gyűlésnek ötszáz monarchista és reakciós érzelmű tagja volt. Ez a monarchista és reakciós többség választotta meg elnökké Bonaparte Lajost, a nagy Napóleon egyik obskúrus unokaöccsét, aki a szolgalelkű szenátussal először örökös köztársasági elnöknek, majd 1852 december 10.-én császárnak kiáltatta ki magát.
A 89 óta tartó francia forradalom 1848-ban oda tért vissza, ahonnét kiindult: a demokratikus köztársasághoz. Ε rövid félszázad alatt levizsgázott politikából minden irány, minden csoport, minden párt, és a társadalom végigjátszotta az ellentétek és ellenhatások összes skáláit. Most, amikor az események logikája a demokratikus köztársaságot igazolta, a különben demokratikus érzelmű polgárság a szociális mozgalom fenyegető réme elől a tekintély oltalma alá menekült.
A pragmatikus történészek többnyire a szereplő személyek hibájából magyarázták Franciaország katasztrófáját. A Bourbonok túl reakciósok voltak és gyűlöltté tették magukat; Lajos Fülöp kormánya a választójog kiszélesítésével elkerülhette volna a februári mozgalmat; a második köztársaság erőtlennek mutatkozott a társadalmi forrongással szemben, vezetői pedig ugyanolyan ábrándozó doktrinerek voltak, mint Guizot és társai – így magyarázzák egyes történetírók a forrongó eseményeket. A valóság az, hogy Franciaország bajai olyan súlyos szervi bajok voltak, amelyeket egyes emberek nem tudtak leküzdeni, még olyan politikai bölcsességgel és energiával sem, és ezért hánykódott az ország egyik végletből a másikba.
Franciaország XIX. századbeli történelme a legkézzelfoghatóbban bizonyítja, hogy mennyivel más az elmélet, mint a gyakorlat. A polgári szabadságok, a vallásos türelem, és az individualizmus eszméit a legkitűnőbb elmék s a francia nemzet legnagyobb politikai írói próbálták beleoltani az elmékbe, és az ország mégsem tudott liberális lenni a harmadik köztársaság alatt sem. A franciák eljutottak bizonyos belső megnyugváshoz, és konszolidációhoz 1871 után, el tudták érni a politikai demokráciát, de folyvást küszködnek a központosítással és az etatizmussal, a régi abszolutizmusnak ezzel a két transzformálódott örökségével.