Az individualizmus, amikor az államhatalmat a szabadon társult emberek együttes akaratmegnyilvánulásának deklarálta, levonta a legszélsőbb konzekvenciákat, és az egyén feltétlen autonómiáját követelte az élet minden viszonylatában. És ez érthető; a politikai demokrácia még önmagában távolról sem meríti ki a szabadság fogalmát. A szabadságjogok teljességének másik fele az egyénnek az állami és társadalmi befolyástól mentes érvényesülése a gazdasági élet egész területén. Ezt a mozgalmat, mely az angol forradalomtól kezdve a politikai liberalizmussal párhuzamosan halad, a múlt századból való terminológia szerint gazdasági szabadelvűségnek nevezzük.
A gazdasági liberalizmus dogmatikusai abból az alapfelfogásból indultak ki, hogy az emberek az anyagi termelő munkában is csak úgy fejthetik ki képességeiket, ha az állami beavatkozás addig a legkisebb mértékig terjed, ameddig közérdekből múlhatatlanul szükséges. Úgy gondolták, hogy csak ily módon biztosítható az alkalmasok egészséges kiválasztódása, és csak az egyéni felelősséggel képzelhető el a gazdagság gyarapodása, a jólét és a haladás.
A szabadjára eresztett érvényesülés szükségképpen új termelési rend kiképződésére és társadalmi átcsoportosulásra vezetett, mert az erősebbek, az ügyesebbek és az alkalmazkodni tudók falhoz szorították a gyengéket; a dolgozó polgári réteg pedig felülkerekedett a régi nemesi osztály fölé. Az újonnan fölfedezett földrészek a XVI. század elejétől fogva a gazdasági tevékenységnek roppant lehetőségeket nyújtottak, a technikai találmányok kihasználása pedig megvetette a tervszerűen vezetett nagy ipari üzemeknek, vagyis a modern kapitalizmusnak alapját. A gazdasági liberalizmust egyesek (pl. MacDonald), úgy magyarázzák, hogy ez természetszerű reakciója volt annak az általános elnyomásnak, mely a középkor századaiban az emberiségre ránehezedett. Miután megszűnt a nyomás és eltűntek a társadalmi, gazdasági és egyéb megkötöttségek, a fölszabadult emberiség a szabadságban nem ismert többé mértéket. Az individualizmus azonban az emberlétnek sokkal nagyobb ténye és sokkal bonyolultabb tünete, semhogy azt ilyen múló ellenhatásnak tekinthetnénk és ilyen vékony elmélettel elfogadható magyarázatát adhatnánk.
A politikai szabadelvűség kezdeteinél azt látjuk, hogy azok az angol gondolkodók, írók és publicisták, kik a polgári szabadságjogokat védelmezték, elavultnak és károsnak bélyegezték az ebben a korban divatos merkantilizmust. William Petty, Cromwell titkára például elítélőleg nyilatkozik arról az általánosan elterjedt felfogásról, hogy a gazdagság egyetlen forrása és mértéke a pénz, és az első, aki hangoztatja a munka jelentőségét, Locke, mint láttuk, összekapcsolta a munkát és tulajdont. Sir D. North közgazdász az első Angliában, aki követelte a védővámmentes szabad kereskedelmet (1691).
Azt látjuk, hogy a gazdasági szabadság kezdete egy időre esik a politikai szabadságjogok kivívásával és éppen úgy, mint a politikai liberalizmusnak, ennek is az angolszász individualizmus a talaja.
A protestantizmus, a germán népek kereszténysége, mint közreműködő faktor, szintén igen jelentős szerepet játszott. Az új hitnek a gazdasági életre való hatását legelőször Laveleye, a nagy francia közgazdász vette szemügyre.1 Történelmi tapasztalat alapján nem volt nehéz kimutatnia, hogy a reformáció kora óta a protestáns országok a katolikusokat vagyonban, anyagi gazdagságban messzire túlszárnyalták. A protestáns Anglia, Hollandia, az Egyesült Államok a leggazdagabb országokká fejlődtek, Spanyolország tönkrement, Olaszország lehanyatlott, és még Franciaországban is süllyedés következett be a hugenották kiűzetése után. Svájcban például a franciáknál, tehát ugyanahhoz a fajhoz tartozó népnél, a protestánsok jóval vagyonosabbak, mint a katolikusok.2
A protestáns etikának és a meggazdagodásnak erre a nyilvánvaló kapcsolataira Max Weber német tudós mutatott rá, és az angol puritanizmus elemzésével lélektanilag világította meg Laveleye észrevételét. A német statisztikusok pontosan kimutatták, hogy a vegyes felekezetű Németországban a nagyipari üzemeknél és vállalatoknál alkalmazott személyzet nagy részben protestáns felekezetű. A katolikusok feltűnő módon kerülik a mozgó tőkét és a nagyobb kockázattal járó gazdasági tevékenységet, inkább a földnél maradnak, mely kevesebb hasznot hajt ugyan, de nem jár annyi megerőltető munkával, izgalommal és felelősséggel. Weber a különböző protestáns szekták hittételeinek vizsgálata után megállapítja, hogy a puritánok a barátaszkézist össze tudták egyeztetni a földi javakért való munkálkodással és náluk a keresztény aszkézis
kilépett az élet piacára és arra vállalkozott, hogy a mindennapi világot átitatja módszerével és azt ebben a világban s mégis nem ebből a világból, s nem ennek a világnak számára való racionális életté formálja.3
A rosszakarat erre azt felelhetné, Laveleye, illetve Max Weber elmélete nem egyéb, mint felekezetieskedés és csak arra való, hogy szerzői a protestantizmusnak hízelegjenek. Az elmélet valóban érvényét veszti akkor, ha a kapitalizmus alatt általában a gazdasági életnek minden módszerét és megnyilvánulási formáját értjük. Csakhogy a kapitalizmus különböző módszerei között igen nagy és lényegbe vágó különbségeket tehetünk, ha tekintetbe vesszük a vagyonosodásnak etikai rugóit. Az igazi teremtő kapitalizmust, amely egyetlen céljának az alkotó, kézzel fogható javakat termő munkát tekinti, élesen el kell különíteni, a lelkiismeretlen spekulációs vállalkozástól, amely örökölte a középkori rablólovagok erkölcsi motívumait. Ha minden profitszerzés, és vagyonosodásra való törekvés általában kapitalista tulajdonság, akkor kapitalisták az uzsorások, a zugbankárok, és kapitalista minden tőzsdés és minden sikkasztó. Az amerikai puritán telepesek, akik a világ leggazdagabb országává változtatták az amerikai ősvadont, a munkát szent hivatásnak tekintették és meg voltak győződve arról, hogy vállalatok szervezésével és a vagyongyűjtéssel Istennek tetsző hivatást teljesítenek. És ezek az erények, ha szórványosan is, de megtalálhatók mindmáig utódaikban. Az elmélet egyébként igen vigasztaló a protestantizmusra nézve, mert azzal a szolgálattal, amit a demokrácia érdekében és a modern gazdasági kultúra elősegítésével tett az emberiségnek, bő kárpótlást nyújtott azért a kárért, amelyet a művészetek halálra ítélésével okozott.
Lábjegyzetek
-
Laveleye, Le protestantisme et le catholicisme dans leur rapport avec la liberté et la prospérité des peuples. Brüsszel, 1875. ↩
-
Ugyanezt a jelenséget nálunk Magyarországon is megfigyelhetjük. A katolikus vagyon aránytalanul nagyobb ugyan, mint a protestáns, de az hitbizomány vagy papi birtok, melyet a törvény oltalmaz a gazdasági szabad verseny ellen. A kálvinista parasztságnak azonban sokkal nagyobb birtokterület van a kezén, mint a katolikusnak. Ez azt bizonyítja, hogy a kálvinista magyar nép erősebb individuum és jobban megállja a helyét a gazdasági szabad versenyben. ↩
-
Lásd Weber, A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, Budapest, 1923. 101. o. ↩