Az említett természetjogi iskola, melynek megalapítása Hugo Grotiusnak, a nagy holland jogfilozófusnak nevéhez fűződik, azt tanította, hogy a jog nem emberi találmány, nem mesterséges mű, hanem bizonyos állandó és elévülhetetlen törekvés, mely mélyen benne gyökerezik emberi természetünkben.
„A jognak önmagában van a forrása, és éppen olyan megváltozthatatlan, mint maga a természet és az ész” – mondja Grotius. Az ösztönös vágyakból az ész tudatos munkája jogi és politikai intézményeket formál, amelyek aszerint lesznek jók, igazságosak és célszerűek, amennyiben a természet útmutatásait követik. Ez a gondolat nem volt új; megtalálhatjuk már egyes görög bölcseknél és Cicero De Legibus című munkájában, de Grotius és kortársai, különösen a német Puffendorf és Althusius rengeteg számú adattal több-kevesebb eredetiséggel és ékesszólással rendszerré kibővítették, úgyhogy Locke fellépésekor már széltében-hosszában vitatott probléma.
Locke is, miként kortársai, ebből az apriorikus természeti jogból indul ki. hogy következtetés útján leszűrje belőle a társadalom törvényeit, a legjobb és a legészszerűbb államkormányzás alapelveit. Ő is feltételezi, mint Hobbes, az abszolutizmus védője, hogy volt valamikor egy társadalmon kívüli kaotikus állapot, amikor az egyént senki sem védte a támadások ellen, s amikor mindenki kénye-kedve szerint érvényesíthette vele született természetes jogait. Ez az a mesés őstermészeti állapot, amely később Jean-Jacques Rousseau romantikus elképzelésében mint a boldogság paradicsomi kora jelenik meg, melyben jámbor emberek éltek együtt úgy, amint a Teremtő kezéből kikerültek, gyermekes ártatlanságban. Locke azt mondja, hogy ez az állapot nem lehetett éppen paradicsomi, mert senki sem tudhatta, mikor bántják meg mások természetadta kiváltságainak birtoklásában. A helyzet bizonytalan volta tehát arra ösztönözte az embereket, hogy egymással szövetségre lépve, közös érdekeik védelme céljából megszervezzék a mai politikai közösséget, az úgynevezett államot.
A szervezett társadalom (állam) tehát a természeti állapot zűrzavarából alakult ki, az emberek tudatos elhatározása folytán, célja pedig a biztonság, a védelem és a folyékony állapot konszolidálása. Az emberek közös megegyezés folytán lemondanak bizonyos jogaikról, feladják a korlátlan szabadságjogot is, hogy egyéb kiváltságaikat: az élethez való jogot, a tulajdon jogát, stb. az önmaguk fölé kiterjesztett közhatalom védelme alatt szabadon gyakorolhassák. Miután így társadalommá tömörültek, a közhatalom torolja meg mindazokat a sérelmeket, melyeket egyesek elkövethetnek mások ellen, ez oltalmazza őket összes természetes privilégiumaik szabad élvezetében. Senki sem mondott tehát le természetes szabadságáról, csak abba nyugodott bele az államhatalom megalkotásakor, hogy hajlandó elismerni bizonyos korlátozásokat, amelyeket viszont önmaga szab meg, mint teljes jogú tagja a közhatalomnak. Locke szerint a közhatalom összessége úgy nőtt fel alulról, a társadalommá összeállt sokaság öntudatos műve, s nem Istentől származik természetfölötti módon, mint a középkori korlátlan királyságról képzelték. Ebből a megállapításból logikusan az is következik, hogy az állami funkciók a közhatalomnak származékai. Az most már a kérdés, mi módon nyilvánuljon meg a közösségben élő egyének akarata.
Locke azt mondja, hogy ember nem gyakorolhat uralmat ember felett, legfeljebb csak annak beleegyezésével. És ha a közösség nem tud megegyezni valamely közkérdésben és nem sikerül egyöntetű módon megállapodnia abban, hogy kik gyakorolják a főhatalmat, ebben az esetben egyetlen irányadó elv a többségi vélemény. A többségi akaratot Locke mondotta ki először ebben a formában, és azóta ez lett a demokráciának általánosan elismert elve, amelynek helyességét ma csak az orosz bolsevisták és a fasiszták tagadják.
Amikor az emberek önként, szabad akarat-elhatározásukból beléptek a társadalomba, egyúttal a többség akaratának is alávetették magukat. És ez a vélemény kormányoz ma minden olyan országot, melynek tagjai szabadon rendelkeznek önmagukkal és nem kötelesek vakon engedelmeskedni valamely despota akaratának. Lemondani velünk született jogainkról, átszolgáltatni születésünk tényével meglevő jogainkat az államnak, vagy az azt megszemélyesítő uralkodónak, Locke szerint ellenmondásban van az állam tulajdonképpeni rendeltetésé-vel és céljával. Mert a társuló egyének nem lesznek olyan együgyűek, hogy lemondva minden polgári szabadságukról, önként alávessék magukat bármiféle külső hatalom kénye-kedvének; ez semmivel sem volna kedvezőbb, mint a társadalmon kívüli bizonytalan állapot.
A természeti állapot elméletét Locke nem hagyta figyelmen kívül. A tapasztalati kutatás hirdetője és a filozófiai empirizmus egyik legnagyobb úttörője nem fogadhatott el kételkedés nélkül ilyen feltevést. Az ellenvetést ő maga megkockáztatja, és hosszasabban fejtegeti, hogy ezt a bizonyos feltételezett ősállapotot tudományosan igazolni lehetetlenség, de ismerünk több tapasztalati példát, amikor egy embercsoport ilyen közös megegyezéssel új államot alapított és az állam tagjai betűszerinti értelemben szerződtek egymással. (Velence alapítása.) Amerikai példát idéz, hogy egyik primitív indiántörzs csak az esetben ismeri el főnökének hatalmát, ha háborúra kerül a sor a szomszédokkal, egyébként a törzset alkotó egyének nem ismernek el semmiféle hatóságot vagy egyéni szabadságaik korlátozását.1
Locke bizonyos állam- és kormányforma helyességét vagy előnyeit sehol sem vitatja. Minthogy az emberek maguk jószántából léptek be az államba és önként szabtak határt természetes jogaiknak, szabadon választhatják meg azt az állami és kormányformát is, amelyben élni kívánnak. Tisztán tőlük függ, hogy közvetlenül akarják-e a főhatalmat gyakorolni, a demokratikus többségi elv szerint, vagy pedig egy testületet válasszanak maguk közül, és saját törvényhozói jogaikat ráruházzák. A legfőbb hatalmat át lehet adni, természetesen szigorú ellenőrzés mellett, egy személynek is, akinek elismerik örökösödési jogát, s ilyenformán létrejön az örökös monarchia, korlátozott hatalmi körrel és jogokkal.
Ez a népből származó közhatalom három részre: törvényhozói, végrehajtó és föderativ hatalomra oszlik Locke szerint.2 Ezek között a legmagasabb és legfontosabb a törvényhozói hatalom, mert a törvényhozás tartja össze az egész közösséget, ez olvasztja eggyé a társas viszonyba belépő tagokat. Ha felbomlik, szükségképpen velejár magának a társas közösségnek felbomlása is. De ez sem lehet korlátlan, nem rendelkezhet a maga tetszése szerint a társadalom vagyonával és életével és a testület vagy társaság, melyre valamely embercsoport a maga jogait ráruházta, csak olyan törvényeket készíthet, melyek észszerűek és megfelelnek az összesség érdekének.
Minthogy a törvények egyszerre és rövid idő alatt készülnek, – mondja Locke – amellett állandó és tartós hatályuk van, ami folyvást tartó végrehajtást igényel, más szóval egy vele foglalkozó készültséget: szükség van arra, hogy legyen állandóan egy hatalom, mely a kész vagy érvényben levő törvények végrehajtásával van megbízva.
A közhatalmak harmadik faját Locke föderativ elnevezéssel jelöli, és érti alatta az államnak azt a jogát, hogy a háború és béke kérdéseiben döntsön, ligákat és szövetségeket kössön más országokkal. Az államnak ez a hármas kategóriára osztott jogköre állandó ellenőrzésnek van alávetve; más szóval: a népé a hatalom, és a nép tetszése szerint változtathatja elöljáróit, kik voltaképpen nem tesznek mást, mint ideiglenesen gyakorolják az ő természetes és veleszületett jogait.
Hogyan különül el egymástól és mi módon kapcsolódik össze ez a három, hatalom, hogyan védheti önmagát a nép, azoknak a hatósági és kormányközegeknek önkényei és visszaélései ellen, akik az ő jogaival sáfárkodnak, ezt a kérdést Locke csak érinti és nem ragaszkodik egy bizonyos kormányformához. A társadalom felett álló hatalmak között a törvényhozói a legnagyobb, s ennek van a másik kettő alárendelve, de hogy ez hogyan és mi módon történjék, Locke szerint részletkérdés, a legfontosabb az, hogy ugyanazok a személyek, kik a nép bizalmából a törvényeket készítik, végrehajtásukkal sohase legyenek megbízva, mert ebben az esetben túlságosan nagy hatáskör összpontosulna egy kézben.
Ezt a nagy fontosságú alkotmányjogi tételt, mely később a független bíróságban és az autonóm közigazgatásban öltött testet, Locke nem vezeti logikusan keresztül, hanem az akkori viszonyokhoz alkalmazkodik. A király szerinte alá van vetve maguknak a törvényeknek, de nem függ a törvényhozói testület akaratától. Úgy gondolta, hogy a népszuverenitás elve tökéletes összhangba hozható a törvényes uralkodó kiváltságaival:
Ahol a törvényhozói és végrehajtó hatalom különböző kezekben van, mint minden mérsékelt monarchiában és jól megalapozott kormányzásban, a társadalom érdeke kívánja, hogy egy sereg fontos ügy annak intézésére legyen bízva, aki a végrehajtó hatalmat gyakorolja.3
Lehetetlenség ugyanis – mondja tovább, – hogy a törvényhozók mindent előre lássanak, és a törvényekben mindent előre elkészítsenek, ami hasznos lehet a közösség számára; ilyen esetben azután a törvények végrehajtójának maga a természeti törvény adott jogot arra, hogy éljen vele a társadalom javára mindaddig, míg össze nem ül a törvényhozó testület. Fordulhatnak elő ezenkívül olyan esetek is, amikor éppen a közjó követeli, hogy az uralkodó pótolja a törvényt, vagy annak igazságtalanságán és szigorán enyhítsen; ilyen például a kegyelmezési jog esete.
A népszuverenitás elvéből Locke nem merte levonni azt a következtetést, hogy a népnek joga van felelősségre vonni az uralkodót abban az esetben, ha a köz kárára visszaélne törvény nyújtotta privilégiumaival. Mi történne akkor, ha konfliktus támadna az uralkodó és a nép között? Azt mondja, hogy egy ilyen összeütközésnek elsimítására nincsen bíró a földön, a népnek egyetlen reménysége van csak: appellálni az égre. Locke politikai rendszerének tehát nyilvánvaló hiánya, hogy nem tisztázta az uralkodó és a népszuverenitás viszonyát, túlságos nagy jogkört enged a királynak, kinek önkényével szemben az alattvalók csak a passzív ellenállás csekély értékű fegyveréhez nyúlhatnak.
Locke az államkormányzásról szóló értekezésben bizonyos gazdasági kérdéseket is megpendített. Csak néhány megjegyzésre szorítkozik, de gondolatai igen nagy jelentőségűek a gazdasági eszmék történetében, mert ő rakta le a közgazdaságtannak azokat a pilléreit, amelyekre később Adam Smith és Ricardo felépítette a gazdasági liberalizmust. Életünk, emberi létünk fundamentuma a föld – mondja Locke. A termőföld mindnyájunké, de az egyes ember tulajdonává válik az a bizonyos földterület, melyet ő maga kétkeze munkájával megművel. „Az ember testének munkája, kezének műve az ő tulajdona.” Összes terményeinknek vagy kilenctized részéhez a munka árán jut az emberiség, a magántulajdonnak tehát csak a munka lehet egyetlen forrása. Összes tárgyaink a megmunkálás által nyerik el értéküket, amiért is összes terményeinknek, összes közszükségleti cikkeinknek értékét a belefektetett munka mennyisége szabja meg. Locke volt az első, aki a munkát tekinti a vagyonosodás egyetlen forrásának, s erre a kizárólagos bázisra alapítja a tulajdon jogát. Ez a tanítás abban az időben, amikor az adományozás útján való tulajdon még rendületlenül állott egész Európában, egészen meglepő és forradalmiság számba ment. Így csak a polgári osztály gondolkozhatott, amely az egyetlen társadalmi réteg volt a feudális korban, mely munkájának és szorgalmának, nem pedig királyi adománynak vagy foglalásnak köszönhette vagyonát.
Lockenak a tulajdonról szóló nézeteit későbbi kritikusai különböző és ellenmondó kommentárokkal kísérték. Az nem lehet vitás, hogy az Adam Smith és Ricardo-féle klasszikus gazdasági iskolának csiráit meglelhetjük nála. De tőle származtatni a későbbi, úgynevezett tudományos szocializmust, túlzott és hamis. Locke szerint a munka szabja meg a gazdasági termékek értékét és a munkásnak joga van munkájának teljes hozadékára, de viszont a magántulajdon oltalmazását tartja az állam legfőbb és legelsőrendű hivatásának.
Locke tanításai, melyeket itt röviden összefoglaltunk, Angliában nem voltak már ebben az időben újak, sem merészek és legkevésbé forradalmiak. A szigetország második, úgynevezett dicsőséges forradalmában Orániai Vilmos bevonulása után (1689) beteljesült mindaz, amit Locke helyeselt: a népszuverenitás, a közhatalmak megoszlása, a magántulajdonnak és az egyéni érdekeknek fokozottabb védelme, a Stuartok abszolút királysága pedig örökre megszűnt. Locke tehát, a dicsőséges forradalom publicistája; nem követelt többet, mint amennyit az angol nemzet vér nélkül elért. Száraz és nehézkesen megirt, bibliás pietizmussal átszőtt elmélkedéseit egyetlen gondolatban, az abszolút individualizmus gondolatában összegezhetjük: a hatalom minden formája korlátozott az egyén javára, s minden közintézmény ő érte, saját magának és tulajdonának védelmére létesült.
Locke-ot elnevezhetnénk a szocialisták frazeológiájával az első polgári ideológusnak. A Stuartok királyságának a polgárság, az elpolgáriasodott köznemesség (gentry) szegült ellen, az a két népelem, mely együtt ült a parlamentben több mint három évszázad óta. Ennek a folyton vagyonosodó rétegnek szabadabb mozgásra volt szüksége, hogy kielégíthesse gazdasági és politikai ambícióit. Mozgalmába nemcsak gazdasági, hanem vallásos indítékok is vegyültek. A protestantizmus egyet jelentett a demokratikus szabadságjogokkal, a parlamentnek a király feletti szuverenitásával, a katolicizmus viszont a lelkiismeret és a politikai szabadságot lábbal tipró Stuart-királyságot jelentette, XIV. Lajos uralmának elrémítő példája szerint.
II. Jakab király vesztes maradt abban a nagy küzdelemben, melyet alattvalói ellen folytatott. Mikor Orániai Vilmos áthajózott a csatornán és 1689 decemberében bevonult Londonba, a legkisebb ellenállás nélkül elmenekült Anglia utolsó királya, aki még valóban királyi hatalmat és jogokat élvezett. Az angol nép parlamentje ekkor kodifikálta régi, de a Stuartok alatt kétségbevont jogait. A konzervatív toryk a haladó whigekkel egyesülve alkotják meg a politikai liberalizmus első kátéját, a jogokról szóló nyilatkozatot, (Declaration of Rights), amely 1690 február 23-án Bill of Rights néven a brit királyság alapvető törvényévé lett.
A Bill of Rightsban, az angol politikai bölcseségnek ebben a nagy mesterművében, melyet Edward Somers, a nagy jogtudós fogalmazott, a nép fellép a királyok isteni jogának helyére. II. Jakab király – mondja a nyilatkozat – megszegte a király és a nép között kötött szerződést, a jezsuiták tanácsára hallgatva megsértette az alapvető törvényeket, majd lemondott kormányáról, trónja tehát megüresedett. Kimondja a Bill of Rights többek között, hogy minden adózás törvénytelen a parlament előzetes megszavazása nélkül. Az alattvalók minden panaszukkal az uralkodóhoz folyamodhatnak (petíció jog). A király béke idején nem tarthat hadsereget az országban, a parlamentben pedig mindenki elmondhatja véleményét, szabadon kritizálhatja a kormányt és beszédéért nem vonható felelősségre. Intézkedik még a Bill arról is, hogy a képviselő választásokon a polgárságot senki ne befolyásolhassa szavazati jogának gyakorlásában. A Bill a politikai szabadságok egyoldalú foglalata, vallásszabadságról Angolországban ebben az időben még szó sincs; oly nagy a katolikusok elleni gyűlölet a szabadságharcok alatt nyilvánított magatartásukért, hogy kizárták őket az összes közhivatalokból.
A két forradalom legdicsőbb műve az angol parlament, mely sok százados múltra tekinthet ugyan vissza, de ekkor nyerte el mostani formáját. Mi az angol parlament? Helytelenül ítélnénk meg az angol nemzet büszkeségét, ha a kontinens utánzott parlamentjeinek, ezeknek a törvénygyáraknak mintája szerint alkotnánk róla fogalmat. Az angol parlament méltóságos és a nemzet minden rétege által tisztelt intézmény, és az angol közjogi felfogás szerint egyetlen legfőbb, valósággal mindenható nemzeti szuverén. Mindent megtehet, ami végrehajtására nézve nem kivihetetlen, vagy nyilvánvalóan nem esztelen. A többi összes közhatalmak felett áll és nemcsak törvényhozó, hanem bizonyos esetekben bírói hatalom, mely elevenek és holtak felett ítélhet. Beleszólhat például a királyi család magánügyeibe, tetszése szerint megváltoztathatja a trónöröklés rendjét is.4 A parlamentbe az angolok bele szokták rendszerint érteni a lordok házán és a képviselőházon kívül a királyt is. És a királyok még a XVIII. században sokszor beleszóltak a kormányzásba, s nem egyszer ujjat húztak a nemzetet reprezentáló parlamenttel, de ezeket a visszásságokat az angolok körülbelül egy század leforgása alatt lassacskán lenyesték.
Az angol parlament dicső győzelme óta több mint kétszáz esztendő telt el és a történelmi időkhöz mérten sem hosszú idő alatt Anglia kinőtte magát minden korok legnagyobb világbirodalmává. Ennek csak az lehet a magyarázata, hogy a nemzet a parlamentarizmusban meglelte azt a kormányzati formát, mely legalkalmasabb arra, hogy államalkotó képességeit és vállalkozó szellemét kifejtse. Száműzték a központosítást, azért, mert az egyének cselekszenek maguktól, mert hiszen külső kényszer nélkül is él bennük az a tudat, hogy ők egy hatalmas tevékeny közösség tagjai. Az angolokat nem fegyelmezte a korlátlan királyság hóhérbárddal, mint a franciákat, nem is javította erkölcseiket az abszolutizmus káplárpálcával, mint például a poroszokét, mégis összeláncolja őket valami impozáns nemzeti szolidaritás. Magánvállalkozók hódítottak meg nagy birodalmakat, mint például Indiát és Dél-Afrikát. A XVIII. század végén az angol parlamentarizmus és demokrácia behatolt az európai kontinensre és pusztító forradalmakba bonyolította a hierarchizált államrendben élő népeket, de korcs formában valósult meg mindenütt és ma sem működik hibátlanul, kivéve talán az egyetlen Franciaországot.
Guizot, az angol forradalom történetírója, a népszuverenitás diadalát három nagy ember nevéhez kapcsolja. Az első Cromwell volt, a „kerekfejűek” vezére. Nagyeszű, rettentő energiájú fanatikus ember; a második Orániai Vilmos, a nagy uralkodó, ki átkelt a csatornán, hogy megmentse a protestantizmus és az angol nép szabadságát. Becsvágyó ember volt, a nagyratörésnek és a lemondásnak fenséges keveréke – mondja róla Guizot. A harmadik Washington, szerény, egyszerű polgár, puritán ember, ki lelkesedésből állt a felszabadító mozgalom élére.