Locke és Milton, az angol szabadságmozgalom két legkiemelkedőbb szellemi vezére, az egyénre építették az államot a társadalom összes berendezkedéseivel. Ez az alap az idők folyamán minden tűzpróbat sértetlenül kiáltott, mert az angolok a földkerekség egynegyed részére kiterjesztették uralmukat, Amerika földjén pedig az egykori kis puritán kolóniák kinőtték magukat egy csodás, még szertelenségeiben is elragadó köztársasággá. Az angolszász népeknél mindez azoknak az ősi társadalmi és faji adottságoknak szisztematikus fejleménye, melyek úgy látszik, végzetesen befolyásolják minden emberi közösség életét.
Régen és többek által megállapított igazság, hogy a francia nemzet az angollal összehasonlítva, gyenge individuum. Az egyes ember rászorul valaki másra, ki őt támogatja, az összességnek pedig szüksége van arra, hogy kormányozzák, mert nem tudja kormányozni önmagát. Nyilvánvaló, hogy ez a múltból való örökség. Franciaországnak a középkoron át nincs sem állami, sem nemzeti egysége. A szétfolyó társadalomnak IV. vagy szép Fülöp király óta a megizmosodó központi királyi hatalom adott szilárdabb keretet, hosszú, kegyetlen harc után, mely Richelieu alatt a főnemesi oligarchia teljes leveretésével végződött.
Olyan volt Franciaországban a királyság, mit jelentett a franciáknál ez a szó: „király”, azt megsejthetjük Bossuet-nak, a ragyogó tollú meauxi püspöknek iratából, a Szentírásból merített politikából. Bossuet valósággal az istenek közé iktatja a királyokat és elragadtatásában így kiált föl: „Oh rois vous êtes des Dieux!” – Oh királyok, istenek vagytok! Manapság nincs is tökéletes szavunk annak a fogalomnak jelölésére, amit a rojalista franciák király alatt értettek, kinek nevét áhítattal s tiszteletteljes ábrázattal ejtették ki, mint a buzgó katolikusok a szentekét.
Az utolsó rendi gyűlést 1614-ben feloszlatta XIII. Lajos és többé nem hívták össze. A megsemmisült rendi partikularizmus helyén felemelkedett a királyság olyan rettentő hatalommal, amely valójában semmivel sem nyújtott több közszabadságot az alattvalóknak, mint a régi perzsa királyok despotizmusa. Ez a francia királyi abszolutizmus mai fogalmaink szerint elavult és visszariasztóan ósdi intézmény. Mégis, ha nagyszerű eredményeit vesszük tekintetbe, elfogulatlanul azt kell mondanunk, hogy a francia politikai géniusz ebben a legtökéletesebbet és a legnagyobbat alkotta. XIV. Lajos királysága teremtett szinte csodás dolgokat; megvetette az iparnak, kereskedelemnek alapjait, ő alatta épültek az első utak és csatornák, és kiegészítette ezt egy akkor páratlanul álló szellemi kultúra is. Az egész népet berekesztették a nagy egységbe, melyet egyetlen akarat mozgatott, de a francia szellem ebben a zárt egészben ki tudta fejteni képességeit.
Az abszolutizmus nem tarthatott sokáig, mert korrumpálódott és végre kimúlt a saját bűneiben, de az újkor individualista forradalma is végigvonaglott Franciaországon, ami szintén siettette a királyság bukását. Descartes racionalista filozófiája, amely a gondolkodó énből származtatta le a tudás egész világát, szervesen belekapcsolódik a nagy reformációba. A francia szellemtől a protestantizmus nem lehetett annyira merőben idegen, mint azt némelyek állítják, hiszen a franciák protestantizmusa a kálvinizmus, amely Svájcban, Skóciában, és Magyarországon talált talajra. De a reakció Franciaországban erősebb volt, és kiirtotta a protestantizmust, hogy a királyi abszolutizmusnak és a központosításnak ne álljon útjába. Ha olyan brutális módon ki nem gyomlálják, a francia történelem talán egész másképpen alakult volna. Mert a franciák nemzeti vallása, a katolicizmus, száműzött minden korszerű újítást, és a romlott királysággal teljesen egybeforrt. Edgar Quinet, a forradalom legmélyeben járó történetírója kimondja azt a nagy igazságot, hogy a franciák a forradalomban apáik bűneiért lakoltak.
Az isteni monarchia nem maradhatott tartós, mert össze nem egyeztethető ellenmondásban állott a racionalizmussal, gyűlöletessé tették visszaélései, közben pedig egyre gyarapodott a harmadik rend, a polgárság, amely nem élhetett tovább a rendi keretben. Descartes filozófiai racionalizmusa halálos csapást mért a középkori isteneszmére, s megbolygatta az egész közgondolkodást. Természetszerűleg következett, hogy a lét és a megismerés kérdéseinek kritikája után az államra és az intézményekre is sor kerül. Az állam, a törvények és az egész akkori állami és társadalmi rend, egész összességében megtalálta kritikusát félszázaddal az angol dicsőséges forradalom után Montesquieu-ben. Franciaországot csak egy „lépés”, a csatorna választja el Angolországtól, és az angol dicsőséges forradalom nem maradhatott hatástalanul. Montesquieu a Törvények szelleme (1748) című művében, ebben a páratlanul álló polemikus műben, megalkotta az angol alkotmány filozófiáját, és ezzel az első rést ütötte a francia fejedelmi abszolutizmus és az elavult rendiség kínai falán.