Montesquieu és a felvilágosodási iskola

A Törvények szelleme első látszatra tisztán teoretikus mű, mintha azzal a céllal íródott volna, hogy az összes létező kormányformának tudományos magyarázatát nyújtsa. Azonban Montesquieu túlmegy a kormányzati módok egyszerű analízisén, értékel, kimutatja a despotikus államforma kárait, szembeállítva a demokrácia és az alkotmányos, monarchia előnyeivel. Locke empirikus módon egészen szárazon írja le az államnak ebben az időben kialakult új szervezetét. Montesquieu, miután több helyt Franciaország példáira hivatkozva bebizonyította a despotizmus hátrányait, érvek tömegével igazolja az angol alkotmányos monarchiát, mint a demokratikus kormányzásnak legészszerűbb példáját.

A politikai hatalom nála is három részre: törvényhozói, végrehajtói, és bírói hatalomra különül. Mert szabadságról szó sem lehet ott, hol a törvényhozói és a végrehajtói szervezet egyetlen kézbe összpontosul, mert attól lehet tartani, hogy ugyanaz az uralkodó vagy ugyanaz a tanács csak zsarnoki törvényeket hoz, hogy azokat zsarnoki módon végrehajthassa. De leghatározottabban el kell különíteni a bírói hatalmat is a törvényhozástól, mert ha ez utóbbi a törvényhozói hatalommal egybeforr, kétségessé és bizonytalanná válik a polgárok szabadsága és élete: az az abszurdum állana elő, hogy a bíró törvényhozó is lenne egyúttal. Abban az esetben pedig, ha a bíróságot a végrehajtó hatalommal egyesítenék, a bíró tűrhetetlen zsarnokká és elnyomóvá válnék.

A nép szabadságának a legsarkalatosabb biztosítéka tehát az, ha szétkülönül a közhatalomnak ez a három kategóriája, melyeket már Arisztotelész tanított, Locke pedig – szerinte – egyszerűen lemásolt. A bírói hatalomról még elmondja Montesquieu, hogy azt veszedelmes egy állandó testületre ruházni, hanem olyan, a nép közül választott egyénekre bízzuk, kik a törvény által előirt módon törvényszéket alakítanak, mely nem tart tovább, mint ameddig a szükség parancsolja. Így azután a rettentő bírói hatalom nem lévén hozzákötve sem egy bizonyos állapothoz, sem egy bizonyos hivatáshoz, láthatatlanná, úgyszólván semmivé válik. A törvényhozó testület csak egy esetben léphet fel bíróként: ha az államot belső összeesküvések a felfordulás veszedelmével fenyegetik, vagy egyesek külellenséggel paktálnak. Ilyen esetben a végrehajtó hatalmat fel lehet ruházni azzal a jogkörrel, hogy a gyanús elemeket megfossza szabadságuktól.

Montesquieunek az a tanítása, hogy az állandó bírói kaszt a polgári szabadsággal össze nem egyeztethető, és ítéljen a nép, amit a politikai liberalizmus meg is valósított nagyjából, az esküdtszékek intézményének felállítására vezetett. A mai esküdtszék nem az athéni minta szerint való néptörvényszék, mert az állandó bírói testület továbbra is megmaradt, de az eszmét annyira-amennyire mégis megközelíti. Az angol nemzet úgy oldotta meg ezt a nehéz problémát, hogy megalkotta a törvényhozó és a végrehajtó hatalmaktól, a kormánytól, a politikai pártoktól teljesen független bíróságot, amely az esküdtekkel együtt működik. Ez a bíróság, melyet a kontinens országaiban is utánoztak, független erkölcsi testület, s teljes garanciát nyújt arra, hogy a legelfogulatlanabbul alkalmazza a törvényt, amikor a nép választott bírái kimondták a vádlott bűnösségét.

Montesquieu hosszasan fejtegeti, hogy a nép akaratának érvényesítésére a képviseleti forma a lehető legalkalmasabb. Szabad államban – mondja – minden szabad elhatározású polgárnak meg van a joga a saját kormányzására, amiből az következik, hogy a törvényhozói hatalom testületileg csak a népet illeti. De ez nagy államban kivihetetlen; sok bajjal és zűrzavarral járna, ezért szükséges, hogy a nép választott képviselőivel végeztesse mindazt, amit maga a körülmények miatt nem tehet. A képviseleti formának nagy előnye még, hogy alaposan meg lehet vitatni az ügyeket. A nép egyáltalában nem képes a nagy közkérdéseknek ilyenszerű megvitatására, s ez az egyik legfőbb ok, ami lehetetlenné teszi a tökéletes demokráciát. És erre nincs is szükség – Montesquieu szerint – mert a szélsőséges demokrácia ártalmas. A tömegek akaratát valami módon ellensúlyozni kell, mert minden országban vannak születésüknél fogva kiválók, mindenütt vannak gazdagok, akik viszont a lakosságnak kisebbségét alkotják. Ez a kisebbség a korlátlan demokrácia mellett könnyen ki volna téve annak, hogy a nép többsége számának eleven erejénél fogva egyszerűen elnyomja.

A kiválóak háttérbe szorítása ellen Montesquieu a kétkamarás rendszert ajánlja, oly módon, hogy a nemesség és a nép képviselete külön-külön törvényhozó testületet alkosson. Minthogy azonban a nemesség testülete arra hajlamos, hogy fenntartsa és védelmezze az ő gyűlöletes előjogait a nép érdekeinek kárára, szükség van egy közvetítő hatalomra, mely a római néptribunok módjára meggátolhatja az olyan törvények életbeléptetését, melyek a másik fél szempontjából károsak.

A végrehajtó hatalomra nézve Montesquieu azt kívánja, hogy ez a maga teljességében az uralkodó kezében maradjon, mert a kormányzásnak ezt a részét, mely rendszerint pillanatnyi beavatkozást igényel, sokkal jobban gyakorolja egy ember, mint a sokaság, ellentétben a törvényhozással, mert ez viszont jobban működik akkor, ha a többségre, és nem egy emberre van rábízva. De hogyan fér most meg egymás mellett a kettő: az egy emberre ráruházott végrehajtói és törvényhozói hatalom?

Montesquieu úgy gondolta, hogy a közhatalmak eme megoszlására szükség van, minthogy azok kölcsönösen ellenőrzik és ellensúlyozzák egymást. A király ellensúlyozza a törvényhozótestületek túlkapásait, a legfőbb végrehajtó hatalmasság esetleges túlzásait pedig kellő mederben tartja a kiváltságosok osztálya, amelyeknek egyúttal az is feladata, hogy a népakarat zabolátlanságának kerékkötőül szolgáljon. A felsőház tehát mintegy közbenjáró az uralkodó és a nép képviselői között. Ezt a kölcsönös ellenőrzési szisztémát, melyet az angolok nagy politikai bölcsességgel gyakorlatilag meg tudtak szilárdítani, Montesquieu a következőképen jellemzi:

A törvényhozó testület két részből van összetéve; és az akadályozás kölcsönös lehetőségénél fogva egyik leláncolja a másikat. Mindkettőt a végrehajtó hatalom köti, ezt magát pedig a törvényhozó hatalom.

Amit itt néhány szóval összegeztünk, nem más, mint az angol alkotmánynak Montesquieu-féle teóriája. Sokkal világosabb, logikusabb és megkapóbb filozófiai felépítése az angol dicsőséges forradalom vívmányainak, mint a Locke-féle. A nagy francia író kritikusai azonban igen sok kivetnivalót találtak benne. Szemére hányták, hogy a szabad népekhez egyedül méltó állam- és kormányformát nem tudja elképzelni a történelmi nemesség és a kiváltságosok osztálya nélkül. Hogyan rendezkedjék be valamely nemzet akkor, ha nincs például nemessége? Teremtse meg mesterségesen a nemesi osztályt azért, mert állítólag szükség van rá a közszabadságok miatt? A polgári egyenlőség és a demokrácia szószólói nem értenek egyet Montesquieu-vel abban sem, hogy a szabadságnak a természetes egyenlőtlenség a bázisa és hogy a polgári szabadság a kiegyenlítődés arányában csökken. Ezek az ellenvetések részben helytállók, részben pedig hamisak.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a történelmi arisztokráciára valóban nincs szükség a jól berendezett társadalom háztartásában: az Északamerikai Egyesült Államok vagy Ausztrália az anyagi virágzásnak csúcspontját érték el enélkül a történelmi képződmény nélkül. A demokráciának az a bizonyos elfajulása azonban, amit jobb meghatározás híján egyenlőségi mániának nevezhetünk, ellentétben van a szabadságnak azzal a magyarázatával, amelyet eddig a liberálisok vallottak. Az emberek a természettől fogva egyenlőtlenek, már pedig ha az egyenlőségi dogma értelmében mindenki számára megszabjuk, s ezzel korlátozzuk az érvényesülés lehetőségeit azért, hogy az embereket egyenlőkké tegyük, megsemmisítjük a szabadságot, amely a tehetségek kifejtéséhez és a differenciálódáshoz szükséges. A liberálisok csak a jogok egyenlőségét követelték, nem azt a bizonyos teljes egyenlőséget. Amerikában például csak a jogok egyenlőségét ismerik, ami azt jelenti, hogy a lehetőségek mindenki számára egyformán nyitva állanak. De mivel az emberek más-más képességekkel születtek a világra, ez a társadalom szükségképpen differenciálódottabb, színesebb, s nagyobb bőségben mutatja a sokféleséget, a mesterségesen megosztott hűbéri, középkori vagy az arisztokratikus társadalmaknál.

Montesquieu politikai fejtegetéseiben az egyén a központi princípium, ugyanúgy, mint Locke-éban, ő is individualista ugyanúgy, mint angol elődje. Félremagyarázhatatlan individualizmusából logikusan következnek a társadalmi nézetei, azonkívül a büntetésekről, a vallási türelemről és a vallásszabadságról szóló bíráló megjegyzései. Voltaire előtt ő az első, ki forradalmár merészséggel kárhoztatja a barbár és megbecstelenítő büntetéseket és bátor szóval kimondja a vallásos türelmet. A büntetések szigorúsága – mondja Montesquieu – inkább illik a despotikus kormányformához, amely elrettentéssel hat, mint a monarchikushoz, vagy a köztársaságihoz, melynek a becsület vagy az erény az alapja. Ő mondja ki elsőnek azt a modern büntetőjogi elvet, hogy inkább előzzük meg a bűnt, mint büntessünk, és ha már egyszer büntetünk, bizonyos szelídséggel alkalmazzuk azt, ahogy a kormányformának megfelel.

A büntetések kegyetlenségének már azért sincs értelme, mert az emberek megszokják, közömbössé válnak irántuk; különben is csak a részleges bajokat enyhítik, anélkül, hogy ki tudnák irtani a mélyen gyökerező bűnöket.

A vallási türelmetlenség elriasztó példái előtt éppen úgy nem hunyhatott szemet, mint korának többi felvilágosodott és jobb érzésü gondolkodója.

Nem elég – mondja –, hogy valamely polgár ne támadjon az állam ellen, szükséges az is, hogy polgártársát ne háborgassa. Tűrni valamely vallást nem jelenti azt, hogy el is ismerjük, de az olyan államban, mely az egységen és a békén alapszik, abban az esetben, ha több vallás van, kell, hogy azok megtűrjék egymást.

A felekezetek villongásai felfordítják a belső békét, ami azzal a veszedelemmel jár, hogy az emberek, minthogy nem a jó erkölcsökben vetélkednek egymással, új zsarnokságot ültetnek a saját nyakukra. Más szóval: a felekezeti vitákat és a vallásos harcokat zárjuk ki a politikából, mert különben megbontjuk az állam egységét.

Montesquieu közgazdasági nézetei az alapfelfogással való teljes következetességet mutatják. A közgazdaság tudománya ebben az időben még jóformán ismeretlen, a különböző gazdasági rendszerek pedig kipróbálatlanok. Ezért Montesquieu-nak az az állítása, hogy a vagyonosodásnak legfőbb kelléke a szabadság, az árak egészséges kialakulásának pedig fő feltétele a konkurencia, ebben az időben egészen új és meglepő. A XVIII. század első fele még a merkantilizmus fénykora, a kereskedelem szabadsága, a vámok enyhítése vagy eltörlése pedig vakmerő forradalmi újítás számba ment. Montesquieu a lehető legnagyobb szabadságot követeli a kereskedelem számára, megengedhetőnek, sőt szükségesnek tartja a kamatot. A jótékonyságról szóló fejtegetéseiben olyan hangokat pendít meg, melyek a későbbi angol klasszikus gazdasági iskola tanításaira emlékeztetnek. „Nem azért szegény valaki, mert semmije sincs, hanem azért, mert nem dolgozik.”

A jótékonysággal, a kegyes adományokkal, csínján kell bánnunk; az állam munkát adjon az embereknek, mert a túlságba vitt jótékonyság növeli a koldusok és a munkakerülők számát.

Montesquieu felfedezte az angol alkotmányt, és ezzel elvetette Franciaországban az individuális forradalom bomlasztó magvait. Azzal a kormányzati princípiummal szemben, mely Franciaországot IV. Henrik és Sully óta napivá és ragyogóvá tette, szembeállított egy másikat, a vele homlokegyenest ellentétest, az individualizmus romboló princípiumát. Felszabadítva ily módon a centrifugális erőket, előkészítette a szörnyű összeütközést, mely bekövetkezett az ő fellépése után négy évtized múlva. Montesquieu Franciaországban egész iskolát teremtett. A nagy lelki forradalom, a felvilágosodás százada, amely aláásta és széjjel porlasztotta a rendiséget és az abszolutizmust, vele kezdődött. Ha egészen tágan értelmeznénk a liberalizmus történetét, és nem ragaszkodnánk a szabadelvűség szigorú definíciójához, bele kellene vonnunk a felvilágosodás korának egész szellemi hullámzását, s helyük volna itt Voltaire-nak, Rousseau-nak és az enciklopédistáknak is. De az, amit racionalizmusnak, felvilágosodásnak szoktunk általában nevezni, a szabadelvűséggel nem egy és azonos. Rousseau romantikus demokráciája, a finom, de hamis logikával kifundált egyenlőségi tan, az ember természetes jóságáról szóló regényes képzelődés, a szabadelvű mozgalommal csak annyiban vannak kapcsolatban, hogy romboló munkájukkal elősegítették győzelmét.

Az a szellem, melyet a felvilágosodás nagy írói és gondolkodói terjesztettek, nem mondható pozitívnak; egészében véve a régi társadalmi rendnek és gondolkodásnak negációja, anélkül azonban, hogy ahelyett, amit támadtak, gúnyoltak és tagadtak, valami kézzelfoghatót nyújtottak volna. Ez is egyik magyarázata annak, hogy a forradalom Franciaországban sokkal készületlenebbül találta a lelkeket, mint a csatornán túl, száz évvel azelőtt. Az angolok tudták, mit állítsanak a királyság helyére: tagadták, üldözték a katolicizmust, de ezt a vallást pótolta a puritánok mélységes hite. Az intézmények már részben megvoltak azelőtt, s részben pedig újonnan minden részletükben kidolgozva, fennakadás nélkül léptek a királyság helyére. A francia felvilágosodásnak ez az egyoldalúan negatív jellege hozzájárult ahhoz, hogy a forradalom csak rombolt, temetett, de nem hozott újat és Napóleonnal tetőződött be. Az angol szabadságmozgalom korlátozta önmagát; nem lépte túl az individualizmusnak egy bizonyos, észszerű határát, nem ment el sem az istentagadásig, sem pedig a minden eszményt és minden lelkiséget tagadó materializmusig.

A forradalom kitörését gazdag brossúra-irodalom előzte meg, de a nagyszámú agitációs irat szerzői közül két kiváló egyéniséget érdemes csak kiragadnunk, kik az angol liberálisokhoz legközelebb állnak. Az egyik Mirabeau, a mérsékeltek vezére: ő több röpiratában (Essai sur le despotisme, 1772; Les lettres de cachet et des prisons d'État, 1782) támadta és kritizálta a régi rendi Franciaországot. Sieyès abbé hires röpirata (Qu'est-ce que le Tiers-État? 1789) néhány hónappal a forradalom kitörése előtt jelent meg, s ez az elevenen, finom dialektikával megirt röpirat volt a közeledő forradalom szárnysuhogása. Frázisai olyanok, mint megannyi kalapácsütés, melyek hirtelen elhangzanak és megütik a fület és az elmét. Mi a harmadik rend? – kérdi Sieyès abbé. – Semmi. Minek kell lennie? – Mindennek. Mi akar lenni? – Valami. A harmadik rend az egész nemzet – mondja Sieyès – és ha eltávolítjuk a kiváltságosokat, a nemzet nem lesz kevesebb, hanem több. A nemesség rendje csak egy néprészlet a nagy nemzetben, a harmadik rend minden.¹ Az események rohamos fejlődésére döntő befolyással volt az amerikaiak sikeres szabadságharca. Az ő ideális alkotmányukat mintának tekintették a demokrácia és az alkotmányosság hívei, és általános volt a rokonszenv az Egyesült Államok szabadsághősei iránt.

Montesquieu az angol alkotmányt tekintette követésre egyedül méltó eszménynek, a forradalmárok többsége Mirabeau, Sieyès abbé és néhány társuk kivételével a szabad Amerikát szerették volna átültetni Franciaország földjére.

Lábjegyzetek

1. Lásd Paul Janet, Histoire de la science politique II. 723. ↩