A magyar liberalizmus vizsgálatánál mindenekelőtt azt a kérdést kell fölvetnünk, hogy megtaláljuk-e történelmi intézményeinkben azokat az ősi elemeket, melyeknek az egészséges és harmonikus fejlődés esetén fokozatosan a közszabadságok kialakulása felé kellett vezetniük. Meglelhetők-e múltunkban a nemzeti individualizmus biztos nyomai?
A magyar és az angol alkotmányos intézmények közötti hasonlóság eléggé ismert, s az annyiszor hangoztatott párhuzam valóságát mélyebbre ható alkotmány- és jogtörténeti kutatás nélkül ki lehet mutatni. Angolország annak köszönhette nagyszerű szabad intézményeit, hogy a középkorban az egyházi univerzalizmus és a hűbériség nem tudta nyomtalanul eltüntetni a régi törzsszervezetbeli primitív demokráciát. Hódító Vilmos (1066) megteremtette az egységes királyságot, amely a hatalmasok fölött álló, mindenki számára egyformán jogot szolgáltató hatalom volt: ugyanazt az államorganizáló művet hajtotta végre, mint Szent István Magyarországon. A két királyság azonos természetéből magyarázható az a jelenség, hogy mindkét nemzet egységes akarattal lép fel a királyi hatalom túlkapásai ellen. Csaknem ugyanabban az időpontban (1215, 1222) lázadnak fel mindkét országban a rendek a királyi zsarnokság ellen és kicsikarják a közszabadság első okmányát, amelyeknek még gondolatmenetük is azonos. Magyarország később az alkotmányos fejlődésben elmaradt Anglia mögött. Angolországban már a XIII. század közepén (1241) megvan a mai kétkamarás parlament·, a magyar jogtörténelem adatai szerint nálunk először Mária királynő (1483) uralkodása alatt képviselteti magát külön a köznemesség a nagyurakból álló királyi tanácsban. Angliában a középkor végén a kétkamarás rendi parlament már teljes, tanácskozásain a városi polgárság képviselői is részt vesznek, Magyarországon azonban jó két századdal később, a XVI. század közepén válik végleg ketté a főnemesekből és köznemesség képviselőiből álló rendi diéta.
Alkotmányunk fejlődésében tehát felfedezhetünk egy vonást, amely rokon az angollal: megvan határozottan ugyanaz a törekvés a szabadságra az uralkodói önkénnyel szemben, a királyság mellett megszervezkedik a nemzet, s az államhatalomból részt kér magának. Az angolok mindezt jóval előbb és tökéletesebben elvégezték, mi körülbelül kétszáz esztendővel járunk utánuk, de ez a hasonlóság tényén semmit sem változtat. Az angol és a magyar alkotmány a XVI. századra nagyjából párhuzamosan haladnak, itt azután végeszakad a magyar rendi alkotmány egyenletes fejlődésének, ezt az egyenes vonalú irányt, ezt a félreismerhetetlen tendenciát a népszuverenitás felé fennakasztotta a Habsburg-dinasztia magyar trónra jutása.
A Habsburgok, kiknek 1526-ban sikerült a magyar koronát végre megszerezniük, el voltak telve Istentől származó jogaikkal és a spanyol inkvizíció módszerei szerint kormányozták országaikat. A magyar országgyűlés, az autonóm magyar vármegye továbbra is megmaradtak, de csak megtűrt intézmények, s uralkodóink csak annyi alkotmányosságot engedélyeztek magyar alattvalóik számára, amennyit azok időről-időre ki tudtak csikarni.
A jogtörténeti íróink az úgynevezett szent korona-tanban összegezték az ősi magyar alkotmányosság lényegét. Ezt a sajátságos, misztikus tant sokat halljuk újabban is, amikor egyesek a trónfosztott Habsburg-dinasztia trónhoz jutási igényeinek törvényességét védik. Az Anjouk korától Werbőczy István Tripartitumával betetőződő nagy jogi és alkotmányos fejlődésnek klasszikus foglalatát s a jogalkotásnak csodálatos remekét fedezték fel egyes jogtörténészek ebben a tanban. A hármaskönyvből azt olvassák ki, hogy a korona, ez a szimbolizált tárgy, a nemzeti szuverenitás egész foglalatát jelenti; benne mint minden jognak egyenlőrangú forrása szerepel a király és a nemzet, akik közösen „a szent korona testét alkotják”. Nem akarjuk vitatni azt a kérdést, hogy a szent korona-elmélet ebben a formában igaz-e, annyi azonban jogi és bölcseleti érvek előráncigálása nélkül igazolható, hogy a tan ilyen formában már nem felelhet meg a mai kor igényeinek. Maga az elmélet teljesen irracionális, nincsen semminemű olyan ésszel megragadható magja, ami elfogadhatóvá tudná tenni az újabb kor meglehetősen tradíciómentes gondolkodása előtt. Honnan, kitől kapja a szent korona viselője a nemzettel egyenlő értékű jogát és hatalmát? Erre a kérdésre a szent korona-elmélet nem felel. A két angol forradalom tökéletesen tisztázta és a józan ész előtt kristálytisztán igazolta a királyi hatalmat. A Milton-féle szerződéselmélet szerint egyetlen szuverén van csak, a nemzet s a király is neki köszönheti hatalmát. A szent korona-tanban az uralkodó önkénye ellen semminemű garancia nincs, s ha túllépi jogkörét, az alattvalók számára, kik a szent koronának szintén tagjai, nem marad más választás, mint legjobb esetben a passzív ellenállás. Azok a politikusok, akik ezért a meglehetősen vékony elméletért még ma is lelkesednek, azt akarják velünk elhitetni, hogy a közhatalomnak ez az együttes és elválaszthatatlan birtoklása, amely „modern” felfogás volt Werbőczy korában, kielégítheti a mai kor igényeit. Mert mit jelent az elmélet ebben a formában? Azt, hogy a nemzet, amely sok milliós tömeg, amióta a politikai jogokat kiterjesztették, egymagában, a törvényes formák közt megkoronázott király nélkül valami furcsa félnemű lény, amely önálló politikai cselekedetre képtelen, Történelmi szemüvegen nézve nem láthatunk benne mást, mint a védekezésnek egy módját, abban a küzdelmes időszakban, amikor kétségbe vonták a magyar országgyűlés törvényhozói jogát.
A magyar nemzeti lelket nem tudta megmásítani az idegen invázió Buda visszafoglalása után, s az angolszász népekével azonos individualista tendenciák előtörtek II. Rákóczi Ferenc szabadságharcában. Ballagi Aladár, ennek a kornak legkitűnőbb ismerője kimutatta, hogy Rákóczi az 1689-es angol alkotmányt ültette volna át győzelme esetén Magyarországra. Az individualizmus nem oly tudatos, mint Angolországban, ahol azt a nagy írók művein kívül röpiratok ezrei oltották bele egy műveltségben előrehaladott nemzet köztudatába, de megléte minden kétséget eloszlató módon konstatálható. A mozgalom fényes összhangban tünteti fel az individualizmust: politikai szabadságot kíván a nemzeti egyén, vallás- és lelkiismereti szabadságot az egyes ember számára.
Rákóczi szabadságharcának leveretése után megmaradt a rendi országgyűlés, de csak mint valami megtűrt intézmény, mint mézes madzag a megcsalt nemzet lecsillapítására. Az 1715. évi 45. törvénycikk mutatja, hogy a királyi hatalom a rendek akaratával szemben mily aránytalanul nagy s az országgyűlés valóban nem egyéb, mint formaság. Az uralkodó óriási jogokat kapott a bíráskodásban, s ennek révén folyvást beavatkozik a polgári ügyekbe. A kancellária, ahol az egész közigazgatás összefutott, egyedül neki felelős, s az ő szándékait hajtja végre a rendek legcsekélyebb ellenőrzése nélkül. Minden hivatalnokot az uralkodó nevez ki, egészen a legalsóbbrendű vámkezelő közegig. A közigazgatásnak még olyan kis apró-cseprő dolgai is az uralkodó elé kerülnek, mint aminők a vámszabadalmak, a vásárengedélyek, céhengedélyek, stb. A városokat illetőleg pedig III. Károly hatalma betűszerinti értelemben korlátlan. De mindez hagyján, az állítólag „szuverén” országgyűlés menetébe folyvást beleavatkozik és nem egyszer meg is bünteti azokat, akik a saját vagy végrehajtó közegeinek akaratát kritizálni merészelik. Ehhez járul még a gazdasági élet egész intézésére kiterjedő királyi jogkör.
Felvethető ezek után az a kérdés, hogy volt-e a magyar nemzetnek hajlama a germán individualizmusra? Alkotmányunk fejlődése feltétlenül emellett bizonyít. De még elfogadhatóbbá teszi az a nagy egyházi és vallási átalakulás, amely szintén „Zápolya öldöklő századában”, a nagy alkotmányos harcok idején végbement. Néhány főúr kivételével az egész ország áttért a protestáns hitre. Ez nem lehetett nálunk Magyarországon puszta külsőség, mint például Lengyelországban, mert később, amikor a protestánsok visszatérítése megkezdődött, és a katolizáló reakció a legbrutálisabb eszközök alkalmazásától sem riadt vissza, továbbra is ezen a hiten maradt Magyarország lakosságának körülbelül ötven százaléka. Feltűnő, hogy a régi rendi Magyarország annyira türelmes, hogy úgymondjuk, annyira szabadelvű a vallási kérdésben, hogy Magyarország az első országa a világnak, amely a magáévá tette a vallásszabadság elvét. Erdélyben 1571-ben bevett vallásfelekezetnek ismerik el még a protestáns országokban is üldözött unitáriusokat is. Mi a felekezeti szabadelvűségben megelőztük még a szabadság hazáját, Amerikát is, Angolországot pedig messze elhagytuk.
A régi rendi alkotmány mellett a magyar politikai génius teremtett önmagából még egy másik intézményt is, amely szintén a magyar individualizmusnak egyik legkézzelfoghatóbb jele. Ez az intézmény a régi magyar vármegye.
A vármegye valamikor az Árpád-házi királyok korában katonai szervezet volt és tisztán a honvédelem ügyét szolgálta. Lassanként, az Árpád-házi királyok uralmának vége felé, már mint bírói testület működik, az Anjouk alatt pedig tovább alakul. Mátyás király alatt már csak lazán függ a központi hatalomtól, és felelős kisebb tisztviselőit maga választja. Az 1504. és 1578. esztendők között teljesen kiképződik azzá, ami az angol county volt, szóval az állammal párhuzamosan működő kis hatalom, megvan a saját közigazgatási, minden mástól elhatárolt jogköre, saját pénztára, stb. 1723-tól kezdve a vármegyék kodifikált törvény szerint intézik a közigazgatás ügyeit. A rendi szabadság a Habsburgok uralma alatt a vármegyék bástyái közé szorult, amelyek a nemzet fennmaradása szempontjából mérhetetlen becsű szolgálatot végeztek. A feudális rendszerben úgy tekinthetjük őket, mint a legdemokratikusabb szerveket, s később, a XIX. században a vármegyék válhattak volna a közigazgatási demokrácia alapjaivá, ugyanúgy, mint Angolországban a grófságok.
A régi rendi alkotmány, a protestantizmus, az autonóm vármegye a magyar nemzet individualizmusának csalhatatlan képletei. Az újkori liberalizmusnak hazánkban tehát vannak félreismerhetetlen elemei s történelmi előzményei. Hogy a régi Magyarország megcsontosodott a rendiségben, ennek bizonyára meg voltak a maga okai és magyarázatukat megtalálhatnánk azokban a viszonyokban, amelyek lehetetlenné tették, hogy a magyar nemzet szabadon, lelket bénító idegen behatások nélkül kifejtse politikai képességeit. Egyik magyarázata a polgári osztály hiánya.