A XIX. század első évtizedeiben, amikor Európa népei a reakció elleni véres harcaikat vívták, az Egyesült Államok alkotmánya volt a demokrácia példaképe, amelyet elérni vagy legalább is megközelíteni törekedtek. A francia liberalizmus és demokrácia nagy úttörői, akik már okultak a forradalom tanulságain, köztük Tocqueville és Laboulaye, erre mutattak rá, mint a legtökéletesebb és utánzásra egyedül érdemes mintára, és Magyarországon is ez volt az eszményképe Kossuth Lajosnak, a liberalizmus legnagyobb képviselőjének. Az Unió 1781.-i alkotmányában sokan a politikai alkotó erő új és eredeti termékét látták, melyhez hasonló sehol sincs. De valójában nem volt az; alkotmányok nem teremtődnek máról-holnapra.
Másfélszáz esztendő történelmi távlatában tisztán látjuk a kontinuitást az amerikai és angol alkotmány között és pontosan ki lehet mutatni, hogy a kettő nagy vonásokban és a lényegben azonos és csak a részletekben mutatkoznak közöttük eltérő jellemvonások.
Amerika első telepesei, akik az angol népből szakadtak ki a brit szigetekről, nem a Stuartok katolikus monarchiáját, hanem Cromwell és Milton puritán köztársaságát vitték magukkal. Alkotmányukat úgy tekinthetjük, mint az angol alkotmány tisztultabb, előrehaladottabb és a viszonyokhoz alkalmazott formáját. Hősies küzdelmük a szabadság megvalósításáért az eszményi liberalizmus etikáját mutatja, amely ma már nincsen meg. Az a néhány évtized, mialatt az államszövetség megszilárdult, egyik legszebb és legfelemelőbb fejezet az emberiség históriájában; a mai elzüllött, ezerféle módon meghamisított demokrácia fénykora. A polgári szabadság valósággal szentség. Ahogy Washington mondotta:
A szabadság épületünk alapja, bárki, aki ez ellen bármilyen szín alatt felemeli kezét, legyen átkozott, mint áruló és a legkeményebb módon megbüntetve egy bántalmazott nemzet keze által.
Amerika nemzeti hősei nem Napóleonszerű Übermenschek, hanem tisztán erkölcsi nagyságok, a közszabadság gondolatának odaadó, önzetlen képviselői. A puritánok vallásos hitével rendelték magukat alá a nagy eszmének, melyet így foglalhatunk össze: megteremteni egy új emberi közületet, úgy, hogy abban az elérhető legnagyobb legyen a polgári szabadság, ahol az állam nem önmagáért való cél, hanem közszabadságok őre, s amennyiben hatalom, nem lehet más, mint az egyének közös akaratának eredője.
Közel tíz esztendős vergődés után az alkotmányt 1789-ben írásba foglalták, hogy világosan elkülönítsék az állami és az egyéni hatáskört. Mi az állam feladata? A nagyvilág előtt képviselni a szabad köztársaságok egységét (diplomácia), fenntartani a közrendet, gondoskodni a köztársaságok biztonságáról, kereskedelmi és vámszerződéseket kötni, hogy ezzel előmozdítsa az állampolgárok szabad gazdasági tevékenységét, és jóformán semmi több. Az alkotmány két legfontosabb jellemvonása a népszuverenitás teljes biztosítása mellett a közhatalom részekre osztása és a részek elkülönítése egymástól. A Locke és Montesquieu elmélet szerint a zsarnokság elleni védelem egyetlen módja a közhatalomnak törvényhozói és végrehajtó hatalomra való kettéosztása. Laboulaye írja,1 hogy Washington könyvei között megtalálták Montesquieu írásait, teleírva megjegyzésekkel. Biztosra vehető tehát, hogy a Törvények szelleme egész gondolkodására elhatározó befolyást gyakorolt. Az 1789.-i alkotmány a törvényhozói és a végrehajtói hatalom mellé még állít egy harmadikat, amely mindkettőtől független: az Egyesült Államok legfőbb ítélőszéke.
A három részre osztott főhatalom magából a népből származik és annak állandó ellenőrzése alatt áll. A törvényhozást az Egyesült Államok kongresszusa gyakorolja, amely a szenátusból és a képviselőházból áll, és a képviselőket két esztendőre választják. A képviselőház mellé egy másik felsőházszerű kamarát szerveztek, amely részben a törvényhozói, részben a legfőbb ellenőrzői hatalmat gyakorolja. A szenátorokat az 1787.-i alkotmány szerint egyes államok törvényhozó testületei választják, amit 1913-ban úgy módosítottak, hogy maguk a szavazó polgárok szemelik ki, nem kerületek, hanem államok szerinti szavazással. Minden állam két szenátort küld a kongresszusba, tekintet nélkül az illető állam népességére. Az alkotmány készítői ezzel az intézkedéssel azt akarták dokumentálni, hogy az államszövetség tagjai teljesen egyenrangúak.
A szenátorokat az első ülés után három osztályba sorozzák, s az első osztályba kerülők helyei a második év végén megürülnek, a második osztálybelieké a negyedik év végével, a harmadik osztálybeliek a hatodik év végén. A szenátus egyharmada tehát kétévenként megújul. A testület jelentős hatalmat kapott. Ítél a hűtlen államhivatalnokok felett, sőt az Egyesült Államok elnöke felett is, ha az arra alkalmat szolgáltat, joga van módosításokat végezni a képviselőház által kezdeményezett és elfogadott törvényjavaslatokon, végül az elnök a szenátus tanácsára és jóváhagyásával köthet kereskedelmi szerződéseket, nevezi ki a minisztereket, a követeket és bizonyos főhivatalnokokat is.
Ez az intézmény szenvedélyes viták tárgya az új államszövetség első bizonytalan évtizedében. Sokan, így Benjamin Franklin, a bölcs aggastyán is ellene nyilatkoztak, abban a hiszemben, hogy ilyen arisztokratikus testület megteremtésével az oligarchiának vetik meg alapját. De tévedtek; a szenátus nagyszerű kormányzó testületnek bizonyult, sőt ez adta meg első időkben a szétfolyó államszövetségnek a külső egységet, ami azután lehetővé tette, hogy a külföld elismerte tárgyaló félnek.
Az alkotmány a végrehajtó hatalmat a négyévenként választandó elnökre ruházta. Megválasztása úgy történik, hogy a szavazó polgárok államonként ugyanannyi elnökválasztót jelölnek ki, mint amennyi kongresszusi képviselő és szenátor megválasztására jogosultak. Az államfői méltóság betöltésében tehát a nép széles rétegei ugyanúgy részt vesznek, mint a törvényhozó testületek megválasztásánál. Az elnök személyes hatalma kisebb, mint az Isten kegyelméből való monarcháké volt pl. Ausztria-Magyarországon, de nagyobb, mint a tiszta alkotmányos monarchiákban, pl. Angliában, vagy Belgiumban, ahol a király csak uralkodik, de nem kormányoz. Az Egyesült Államok elnöke uralkodó és legfőbb kormányzó hatalom is egyszersmind. Főparancsnoka az Unió szárazföldi és tengeri haderejének, és az egyes államok milíciájának is, ha azt tényleges szolgálatra behívják. Kinevezi az Egyesült Államok kabinetjének tagjait, akik nem a népképviseletnek, hanem neki felelnek kormányzati működésükért. A kinevezéshez a szenátus jóváhagyása szükséges. Az elnök vétójoggal élhet a megszavazott törvényjavaslatok ellen, de az elveszti hatályát, ha a kongresszus a javaslatot kétharmad többséggel újból megszavazza. Az elnök hivatali idejét azért szabták meg négy esztendőben, hogy a despotizmusra való törekvésnek elejét vegyék. Az alkotmánnyal nem ellenkezik, hogy az elnököt újból megválasszák, de még sohasem történt, hogy az államfői méltóságot bárki is két ciklusnál tovább viselte volna. A hadüzenet és békekötés jogát az 1789.-i alkotmány a kongresszusra ruházta ugyan, de a valóságban ez a jog is az elnöké, minthogy az ő parancsnoksága alatt állanak az összes haderők.
Az Egyesült Államok szervezői az ítélő hatalmat egy külön állami főtörvényszékre és a kongresszus által felállítandó altörvényszékekre ruházták. Àz ítélő hatalom, mint harmadik, a két előbbitől elkülönült állami attribútum szerepel. Független, autonóm szervet létesítettek, hogy az ne lehessen a politikai hatalom akaratának végrehajtója, hanem a törvényt alkalmazza teljesen szigorúsággal, de igazságosan és elfogulatlanul. Az állami főtörvényszék ítél a miniszterek, követek, konzulok pereiben, mindazokban az esetekben, amelyek az alkotmány alapján kötendő szerződések nyomán keletkeznek, ítél az egyes államok között felmerült viszályokban is. A bírák, akiket az elnök nevez ki élethosszig a szenátus hozzájárulásával, állásukból csak per útján mozdíthatók el. A főtörvényszék az államszövetség alkotmányának legfőbb őre, amennyiben csak olyan törvényeket alkalmaz a való életben, amelyek az alkotmány szellemével és rendelkezéseivel nem ellenkeznek. Nem tiltakozik kongresszus által hozott törvények ellen, de kimondhatja bizonyos perekben, hogy ezt vagy amazt a törvényt nem alkalmazza, mert a törvényhozók nem vették figyelembe az alkotmány rendelkezéseit.
Az északamerikai függetlenségi harc lelkes vezérei a szabadság számára akartak hazát teremteni, ezért olyan emberi közösség volt eszményük, ahol a közakaratból eredő állam nem gyakorolhat más jogokat, mint amelyek biztosítják bent a polgárok életét és vagyonát, kifelé pedig az egységet, szóval szerves emberi közösség legelemibb létfeltételeit. Látjuk, mennyire vigyáztak arra, hogy zsarnoksággá ne fajuljon a három részre osztott közhatalom bármelyike. Az 1787.-i alkotmánynak igen fontos fejezete a személyes szabadság védelme. Az I. cikk 9-ik szakaszában kimondották, hogy a habeas corpus fel nem függeszthető, kivéve, ha lázadás vagy betörés alkalmával a közbiztonság végett szükséges. A kongresszusnak nincs joga államvallást megállapítani, sem bármely vallás szabad gyakorlását betiltani, vagy korlátozni a szólási vagy sajtószabadságot, sem a népnek azt a jogát, amely szerint szabadon összegyűlhet, s a kormánynál sérelmei orvoslása végett kérelmezhet. (I. pótcikkely.) A vallásszabadságban különben Amerika annyira ment, hogy az állam nem vesz tudomást semmiféle egyházról, és már a gyarmatok egyesülése előtt kimondották az egyház és állam szétválasztását.
Az alkotmány negyedik pótcikkelye hangsúlyozza, hogy „a polgároknak az a joga, amely szerint személyük, házaik, irataik, s mindennemű javaik indokolatlan kutatás s letartóztatás ellen biztosítva vannak, sértetlenül fennmarad”. Senki sem köteles főbenjáró vagy megbecstelenítő vád ellen védeni magát, csak miután a feljelentést vagy vád alá helyezést egy nagy zsűri végrehajtotta, kivéve háború vagy közveszély esetén. (V. cikk.) A vádlottnak joga, hogy gyorsan és nyilvánosan mondjon felette ítéletet minden bűnvádi keresetben a részrehajlatlan bíróság, még pedig abban az államban vagy kerületben, ahol a bűnt elkövették. (VI. cikk.)
Az állami mindenhatóság hívei azt mondhatnák, hogy az Egyesült Államok megalapítói ugyanazokat a jogokat ruházták az államra, melyeket a központi hatalom az úgynevezett alkotmányos monarchiában is mindenütt gyakorol. Az elnök hatalma igen jelentős, hiszen államfő, amellett kormányelnök is egyúttal; igaz, hogy a kinevezéseket ellenőrzi a szenátus. Hiányzik a miniszteri felelősség elve, ami az európai alkotmányos felfogás szerint a népszuverenitásnak elengedhetetlen kelléke. Amerikában a parlament nem buktathat máról-holnapra kormányt, mert a kabinet csak az elnöknek felelős, és tagjai meg sem jelennek a kongresszus ülésein. Az elnök, az alelnök az alkotmány szerint csak akkor mozdíthatók el hivatalukból, ha árulás, hűtlenség vagy megvesztegetés miatt vád alá helyezték és jogerősen elitélték őket. Ha az elnökre és a központi kormányra igen nagy hatalmat ruháztak, akkor hol a demokrácia? Washington, Franklin, Thomas Jefferson, és a többi nagynevű szervező nem azt értették népszuverenitás alatt, hogy a központi kormányt bármely pillanatban felforgathassa akár a kongresszus, akár pedig valamely alulról támadó mozgalom. Ezért a legfőbb állami igazgatásban korlátokat állítottak a népakarat elé, hogy az el ne fajuljon tömegzsarnoksággá, mint egykor Athénben. Másrészt azonban gondoskodtak arról is, hogy ez a szilárd és biztos központi kormányzat meg ne rögződjék és át ne alakulhasson csoport vagy egyéni tirannizmussá. Ez ellen a zavaros időkben könnyen bekövetkezhető veszély ellen oltalmat nyújt a négyévenként megismétlődő választás, és az ezzel járó egészséges politikai váltógazdaság. Az Egyesült Államok legfőbb kormányzata valóban nem túlságosan demokratikus: a kongresszus nem buktathat bármely neki tetsző pillanatban kormányt, de figyelembe kell vennünk, hogy Amerikában a legszigorúbban meg van határozva, és kicsiny területre van szorítva az állami hatáskör. A demokráciát nem is itt kell keresnünk.
Az annyit emlegetett amerikai demokrácia két figyelemreméltó tényben nyilvánul meg. Az egyik a polgároknak állami befolyástól mentes cselekvési szabadsága, az individuális szabadság és iniciatíva, amelyet a hivatalos hatalmak nem bántanak mindaddig, amig a köznek nyilvánvalóan ártalmára nincs. A népoktatás az egyetlen közfeladat, minden más tevékenység egyéni. Az egyetemek, kórházak, kultúrintézetek mind magánalapitások és sohasem hallottunk arról, hogy az Egyesült Államokban ipari vagy kereskedelmi vállalatot állami pénzzel támogattak volna. Magánvállalat ma is minden úgynevezett közüzem (vasút, telefon, hajózás stb.). A másik jelenség az Unió tökéletes helyi önkormányzata, amely a legfejlettebb az egész világon; valódi demokrácia nem is valósítható meg egy nagy birodalom kormányzatában, hanem csak a községekben, a kerületekben és a birodalmat alkotó kis államokban. Ennek a helyi önkormányzatnak alapjait a kivándorlók szintén Angliából vették, ahol a községi autonómia szintén ősrégi és magával az angol alkotmánnyal egyidős.
Az Egyesült Államok helyi önkormányzata nem egyöntetű, de megegyezik a főbb alapelvekben és egyforma abban a tekintetben, hogy ellenmondás nélkül végrehajtotta a demokrácia rendszerét. A legkisebb közigazgatási egység a town (község), a nagyobb a county (járás). A polgárok maguk adminisztrálják önmagukat, és az összes közigazgatási ágakat négy esztendőre választott hivatalnokokkal töltik be; a kinevezés vagy élethossziglanra való megválasztás ismeretlen. A nagyobb városok polgármestereit részint maguk a polgárok választják közvetlen szavazással, részint pedig a városi tanács. Countyként választják még a rendőrtisztviselőket és a bírákat is rendszerint igen rövid időre.2 A helyi önkormányzati egységek kezdettől fogva igen mozgalmas politikai életet éltek, és ezek nyitották meg a Capitoliumba vivő utat a politikai ambíciók számára. Bizonyára igen sok fogyatkozása van az amerikai helyi önkormányzatnak, és nem alaptalanok azok a vádak, hogy a rosszul fizetett, népkegytől függő tisztviselők korrumpálják a közigazgatást és a választott bírák nem lehetnek a törvények hű, igazságos és szigorú végrehajtói. De ez a fonáka a dolognak. A szín egészen mást mutat; a demokrácia nagyszerű vívmányai eltörpülnek ezek mellett a hátrányok mellett.
Ez a páratlanul fejlett önkormányzat fenntartotta az egyéni iniciatívát, és legfőbb része van abban, hogy a szabad köztársaság kohójában önérzetes polgárokká váltak a kivándorolt együgyű és tudatlan munkástömegek. Minthogy a lakosság nem oszlik kormányzókra és kormányzottakra olyan értelemben, mint a bürokratizált Európában, nem aludt ki az egyéni helytállás érzése és senki sem esedezik a hatóságok közbenjárásáért és támogatásáért. És van az önkormányzatnak még egy más megbecsülhetetlen értékű hatása. Az Unió meg tudott menekülni a bürokráciától, nem engedte kifejlődni a hivatalnoki kasztot, amely a köztől várja eltartását élete végéig és könnyen állammá válik az államban. A közfelfogás összeférhetetlennek tartja a polgári szabadság gondolatával azt, hogy a néptől semmit sem függő permanens testület intézze felelősségtelenül az adófizetők legközvetlenebb mindennapi ügyeit.
Másfél évszázad telt el a függetlenségi nyilatkozat proklamálása óta, és azóta a kicsiny, néhány millió lakost számláló államszövetség a világ leggazdagabb és egyik legnagyobb birodalmává növekedett. Az akkori kisipari üzemek monstrum vállalatokká duzzadtak, az első telepesek szerény faházai helyén pedig felhőkarcolók nyúlnak fel az égnek. Mivé lett azóta az Egyesült Államok eszményi demokráciája? A kérdés külön tanulmányt érdemelne. Washington és Franklin, az ideális lelkű szabadságapostolok nem álmodhatták, hogy a népakaratot egykor titkos kezek fogják irányítani, politikai és gazdasági érdektársaságok céljai szerint, a tisztességes, erkölcsös gazdasági szabadverseny pedig a trösztök diktatúrájává változhat. Ők azt hitték, hogy az egyéni szabadsággal való visszaélésnek határt szabnak a belső erkölcsi erők, az a bizonyos erkölcsi törvény, amit az emberi jogok deklarációja így fejezett ki: „Ne tedd azt másnak, amit magadnak nem kívánsz”.
Ostrogorski, a kiváló lengyel szociológus, annak idején nagy feltűnést keltő könyvében3 kimutatta, hogy az elnökválasztások alkalmával hogyan hamisítja meg a népakaratot egy pokoli mechanizmus: a gazdasági hatalmak szolgálatában álló kortesklikk. Bizonyos, hogy a régi mintaképnek tartott demokráciát ma Amerikában hiába keressük. Amerika szabad levegőjét megfertőzte a magánérdekek alantas, nem egyszer piszkos harca, az egykori önzetlen s önmagukat a köznek áldozó egyéniségeket pedig felváltották az úgynevezett „szürke lovak” (black horses), a közepes vagy éppen semmi emberek, így a dicső amerikai demokrácia is számos fogyatkozást és dekadens tünetet mutat. Az Egyesült Államok élete azonban a maga összességében korántsem igazolja azt a lesújtó ítéletet, és azt a sok gáncsoskodást, amit a demokrácia és a liberalizmus ellenségei fel szoktak hánytorgatni ellene. Mert a tagadhatatlan dekadens tünetek mellett is ez a társadalom képviseli ma az emberiség családjában az erőt és a haladást. Az életnek ez az eleven, sőt ellenállhatatlan lendülete, nálunk Európában sosem volt meg, újabban pedig teljesen kiveszett. De a régi puritán erények sem pusztultak ki teljesen. Az anyagiasság és az utilitarizmus mellett az emberek tudnak lenni jók, emberszeretőek és a közért áldozók. A tudomány, a művészet, a közegészségügy összes hajlékai mind magánadományokból épültek. A nagytőke itt ébredt először kötelességeinek tudatára s ennek tulajdonítható, hogy nem eresztett mélyebb gyökeret semmiféle felforgató áramlat. A nagy vagyoneltolódások nem bontották szét a társadalmat ellenséges, egymás ellen acsarkodó foglalkozási csoportokra, mint Európában.
Azok, akik a mi esztétizáló és hedonista álkultúránkat túlnagyra értékelik, az amerikai technikai és gazdasági kultúra ellen azt szokták felhozni, hogy az rideg, prózaiságba süllyedt világ, és hiányzik belőle minden lelkiség és belsőség. Ez azonban tévedés; a gépek terrorja, a káprázatos gazdasági és általános jólét az amerikaiakból nem ölte ki sem a hitet, sem a lelkesedést, sem az idealizmust. És ma is rendületlenül áll a nagy köztársaság két etikai alappillére: az egyéni helytállás tisztelete és a munka szentsége. Az a tisztelet és csodálat tehát, mellyel a liberális gondolat zászlóvivői: Tocqueville, Laboulaye és Kossuth Lajos az unió alkotmányának és demokratikus berendezkedéseinek adóztak, mindenképpen igazolódott.